|
2. Emelkedés és bukás
Perselus Piton, a Roxfort neves bájitaltan mestere két éve nem érezte ilyen jól magát. Belekortyolt a mélyvörös borba, élvezte az ízet és a meleget, amit az ital gyomrába leérve keltett. Nagyon régóta nem mert borozgatni.
Három hónappal ezelőtt Dumbledore az éjszaka közepén belépett szobájába, röviden informálta arról, hogy Voldemort tud árulásáról, így többet nem kell halálfalónak öltöznie és részt vennie a gyűléseken, majd megfordult, hogy távozzon.
Piton régóta tudta, hogy nem ő Dumbledore egyetlen információforrása, mivel az öregnek olyan dolgok is eljutottak a fülébe, amik minden képzeletet felülmúltak. Soha nem kérdezte erről korábban. De azon az éjjelen volt valami Dumbledore tekintetében – mély kétségbeesés és fáradtság -, ami szinte kérte rá.
- Ki árult el, Albus?
- Légy boldog, Perselus – ez volt az egyetlen válasz. – Légy boldog, hogy végre vége.
De az igazgató nem tűnt boldognak.
Perselus falatozni kezdett a házimanók készítette ízletes vacsorából és elnyomott egy feltörő mosolyt.
Az elején teljesen elveszett volt. A kémkedős rárótta hatalmas terhet levették válláról, amitől szinte meztelennek, hasznavehetetlennek érezte magát. És most még a korábbinál is nagyobb veszély leselkedett rá. Voldemort összes követője holtan akarta látni, és Dumbledore állításával szemben az iskola nem volt biztonságos hely. Szülők látogathatták, diákok lakhatták – akik szimpatizáltak a halálfalók elveivel -, minden sarkon ellenség bújt meg. De ő rengeteget sétált az iskolában, éjjeleken át, egyedül a nyúló árnyékokkal és a portrék sustorgásával. Vakmerőségében talán azt akarta, hogy élete visszakerüljön irányítása alá, talán azt, hogy ne folytatódjon.
Ám néhány hétnyi nyugtalanság, idegesség és átkozódás után egy reggel úgy ébredt fel, hogy rájött, milyen bolond volt. Bármennyire is megvetette árulóját, azt az értéktelen szemétládát, aki ellene mert fordulni, az – akaratlanul is – új életet adott Perselusnak. Szabad ember lett. Folytathatta az életet, amit annyi évvel ezelőtt a kémkedés miatt ostobán eldobott.
Annyi évnyi sötétben bujdosás után újra felnyíltak szemei, felfedezte a világot, amiben érdemes élni, és annak minden szépségét. Az örömök, amiket oly sokáig megtagadott magától, magához térítették, a barátság, a kényelem, a tudás öröme; a világ tele volt újdonságokkal, amiket félelem, bűntudat nélkül élvezhetett. Például ez a pörkölt…
Az oldalába nyilalló fájdalom térítette vissza a valóságba. Filius Flitwick, aki balján ült, most hozzá hajolt és azt suttogta: „Tudod, Perselus, az arcodon lévő kifejezés nem igazán illik a mi borongós kedvű bájitalmesterünkhöz.”
Ő maga későn jött rá, hogy vigyorog. Az iskola így is tele volt arról szóló pletykákkal, hogy a zsíros hajú megőrült, mi más magyarázhatná, hogy az ablaknál állva a nagy semmin vigyorog, és még csak meg se próbál pontokat levonni? Fogalmuk sem volt róla, milyen kellemes érzés volt aznap a meleg napfényben fürödni.
Perselus engedte, hogy a mosoly még egy pillanatig megpihenjen szája szélén, majd bólintott Flitwick felé, mielőtt visszatért volna a rettegett bájitalmesterhez hű, morcos fintorhoz. Nem lett volna szabad mosolynak felváltania a tanulók jelenlétében –egy emberi Perselus Piton valószínűleg halálra rémítette volna őket.
Folytatva a pörkölt fogyasztását, hagyta tekintetét a tanulókra siklani. A Nagyterembeli vacsora épp oly hangos volt, mint az összes többi étkezés, tele a tanulók kiabálásának, nevetésének zajával, akik nagy hangon beszéltek egymással, egyesek olykor felpattanva egyik asztaltól a másikhoz vándoroltak.
Csupán a hetedévesek látszottak valamennyire visszafogottnak. Alig kilenc hónap maradt a vizsgáikig, és némelyek kezdtek megőrülni. Nem mintha ez egyébként nem lett volna jellemző rájuk, Perselus mindig is úgy gondolta, hogy a tinédzserek egyfolytában az őrület peremén táncolnak. De nehéz lesz őket az elkövetkezendő évben tanulásra bírni, ha már most kidőlnek.
Szeme végigsiklott a Griffendél asztalán, ahol a három jóbarát két hátra maradt tagja halk beszélgetést folytatott, a köztük lévő üres hely feltárta, hogy agyuk jelenleg nem volt velük. Miss Granger újra kihagyott egy étkezést, feltehetőleg a könyvtárban időzött a házi beadandókon vagy önként vállalt projekteken dolgozva. A szeme alatti sötét karikák és vállának keskeny vonala elárulta fáradtságát.
Egy pillanatra Perselusra rátört a megmagyarázhatatlan késztetés, hogy mellé üljön és elmondja neki, ne dolgozzon annyira keményen, helyette élvezze az életet, ám gyorsan száműzte a gondolatot. Ha megtenné, a lány alighanem ott helyben elájulna.
De a Granger lány is megváltozott. Munkái ugyanolyan hibátlanok voltak, mint az év kezdetekor, de beadandói mellőzték jellegzetes… heroikus minőségüket, órai felszólalásai pedig két-három szépen megfogalmazott mondatra korlátozódtak. Talán a kis mindentudó végre rájött, valójában miről is szól az élet.
A férfi elmosolyodott. A mintatanuló emberi lénnyé devalválódott – nagyszerű téma, amivel akár a következő száz évben piszkálhatja Minervát.
Baljára fordult, ahol Remus Lupin nevetséges adagokban kanalazta az ételt. A minisztériumi fiaskó után, amit maguk között azóta csak umbridgeizmusnak hívtak, Caramel és ölebei többé nem zavarták őket, a szülők is belátták, bármilyen jellegű a probléma, Dumbledore az ő emberük. Miután Lucius és a többi halálfaló szülő letűnt a színről, senki nem tiltakozott az ellen, hogy Remus Lupin visszatérjen a Sötét Varázslatok kivédése tanszékhez, a tanulók lelkesedése tovább erősítette az igazgató döntését.
- Készen állsz egy újabb próbára?
Lupin bólintott, azonban folytatta az evést.
- Hagy fejezzem be ezt a kiváló pörköltet, Perselus. Ha már szembe kell néznem az Imperiusszal, tele hassal akarok nekigyürkőzni.
Az Imperius átoknak való ellenállással kapcsolatos kísérletek már egy ideje folyamatban voltak, Perselus az utóbbi hónapokban kifejlesztett néhány olyan szérumot, ami megtámogathatta a megkörnyékezett korlátait. Végre készen állt újfent belemélyedni a tudományos munkába, a kísérletek és kutatások tengerébe, ami egy újabb előnyös oldala volt új helyzetének. Bólintott, majd egy másodpercnyi tétovázás után kinyúlt és megpaskolta Lupin vállát.
- Megteszem a szükséges előkészületeket. Fél óra múlva találkozunk.
A tanári karnak való biccentés után elhagyta az asztalt és a Nagytermet, fekete talárjának szegélye úgy hullámzott utána, mint valami hatalmas, engedelmes állat.
- Már megint azt csinálja! Tudod, hogy nem bírom elviselni!
Ron folytatta a fel-alá járkálást. Harry megkísérelte volna megkímélni a klubhelyiség szőnyegét az idő előtt elfoszlástól, ha nem lett volna éppoly mérges, mint Ron. Mérges és aggodalmas.
- Egyszerűen nem értem! – Ron újra és újra magát ismételte. – Úgy értem, nincs a könyvtárban. Nincs a szobájában. Már vagy százszor kopogtunk, válaszolnia kellett volna, hiszen tudja, hogy a diákoknak bármikor szükségük lehet rá!
Senki nem lepődött meg azon, hogy ez évben Hermione lett az Iskolaelső Lány, emellett különleges kiváltságok illeték meg, mint a könyvtár zárolt részlegének korlátlan használata, a kijárási tilalom alóli teljes mentesülés és egy saját szoba, ami a folyosó közelében a Griffendél klubhelyiségébe nyílt.
- Nem úgy viselkedsz, mint egy diák, akinek szüksége van rá, Ron – közölte Harry szárazon. – Csapkodod az ajtaját és azt üvöltözöd, hogy Nyisd ki ezt a kurva ajtót, Hermione Granger, vagy megnyúzom a macskádat!, ami határozottan nem segélykérésnek hangzik.
Ron megállt Harry előtt és dühösen nézett le barátjára.
- Te egyáltalán nem aggódsz?
- De, igen. Természetesen igen. – sóhajtott Harry. – De nem kényszeríthetjük semmire. Nyilvánvaló, hogy egyedül akar maradni, ez ellen nem tehetünk semmit.
- A barátai vagyunk. Mindent el kellene mondania nekünk. Az ég szerelmére, MI mindent elmondunk NEKI! – siránkozott Ron.
- Ha még meglenne a Tekergők térképe… - Harry olyan dühösen bámulta a kandalló tüzét, mintha azon elmélkedne, hogyan átkozza meg.
A Tekergők térképe, ez a felbecsülhetetlen értékű társ, ami annyi bajban velük volt a takarodók után, az előző év végén elenyészett a tűzben. A kandalló közelében lévő asztalon feküdt, mikor Hermione arra járt és talárjának csücske véletlenül a lángokba lökte a pergament. Harry és Ron e felől először gyanakodtak - Hermione mindig ágált az ellen, hogy tartsák meg -, de annyira őszintén sajnálta a dolgot, hogy végül hittek neki és elfogadták vég nélküli bocsánatkérését.
Végül is a lány sosem volt nagy színésznő, nem igaz?
Harry felsóhajtott. A térkép megmutatná nekik Hermione hollétét, ezúttal azonban nem volt más lehetőségük, mint várni és miután visszatért, kérdőre vonni.
- Neville még mindig őrt áll a másik bejáratnál? – kérdezte Ront.
- Megnézem.
Ron pár perccel később tért vissza a klubhelyiségbe és elégedetten bólintott.
- Nem tud észrevétlenül besurranni – jelentette. – Neville éppen olyan elhivatott, mint mi.
- Mást nem is tehetünk. Mit szólnál egy játszma sakkhoz? – kérdezte Harry, mire barátja az este első igazi mosolyával ajándékozta meg.
Öt órával később, mikor már kezdték feladni a várakozást, és olyan fáradtak voltak, hogy erőfeszítések árán tudták csak nyitva tartani szemüket, a portrélyuk feltárult.
Egy nagyon fáradt és morcos Hermione mászott be rajta.
- Hermione! – A lányt Ron lelkes üdvözlése megugrásra késztette. Keze zsebébe csusszant, mielőtt rájött volna, ki köszöntötte, de mikor látta, hogy Ron és Harry az, csodálkozó pillantást vetett rájuk.
- Ti ketten miért nem vagytok ágyban? – kérdezte és kinyúlt egy szék után, ám mielőtt elérte volna, megtorpant, a falnak támaszkodott erőt meríteni.
- Jól vagy, Mione?
- Igen, Harry, köszönöm, mindössze kicsit elfáradtam.
- Akkor miért maradtál ilyen sokáig távol? Egyáltalán hol voltál? – Ron dühös követelőzésbe váltott. – Órák óta téged keresünk.
- Szóval ti kértétek Neville-t, hogy álljon az ajtóm elé? Egyébként elaludt. Valamelyikőtök menjen és hozza be.
Végre elérte kanapét, óvatosan leereszkedett rá. Harry hirtelen ráébredt, hogy úgy mozog, mint egy öregasszony, Hermionéért való aggodalma tovább fokozódott. A lány mindig olyan energikus volt, fura mód most mégis megviseltnek, kiszipolyozottnak tűnt.
- Biztos vagy benne, hogy jól vagy?
A lány mellé ült és megfogta kezét.
- Féltünk téged, Hermione. Egyre kevesebb időt töltesz velünk, a fele időben sehol sem találunk, és nem nézel ki valami fényesen. Nem gondolod, hogy túlzásba viszed az iskolai robotot?
A kérdezett felsóhajtott, de nem tudta elfojtani mosolyát, mikor Ron leült másik oldalára és bevetette kiskutya szemeit, amitől a Griffendél-torony lányai egytől-egyig elolvadtak.
- Tényleg jól vagyok, skacok – nyugtatta meg őket. – De egy speciális beszámolón dolgozok, hé, ne nyögjetek már fel, McGalagony professzor kért, hogy ne fecsegjek róla senkinek. Nos, tulajdonképpen magához vett, mint tanítványt, de mivel ezt hivatalosan nem tehetné, mert még nem végeztem el az iskolát, nem szólhatunk senkinek.
- Hermione, ez nagyszerű!
- Gratulálunk!
- Köszi, ugye tudtok titkot tartani?
Hirtelen a fiúk egy hatalmas ölelés kellős közepén találták magukat. Hermione így ölelné őket? Olyan szorosan, ahogy csak tudja, mielőtt elengedné őket és felállna.
- Nagyon sajnálom, hogy a közelmúltban olyan kevés időt tudtunk együtt tölteni, de megértitek, hogy ez milyen fontos nekem, ugye? Ezt kell tennem, még ha olykor fáradtnak tűnők is miatta, ezt az árat meg kell fizetnem érte. Különben is, McGalagony nem engedné, hogy ártsak magamnak, nem igaz?
A másik kettő rábólintott, és egy kis suliról és Seamus új barátnőjéről folytatott csevej után a fiúk nyugovóra tértek. Ron nagyon boldog volt Hermione tanulmányainak alakulása miatt, ellenben Harry érezte, hogy valami nincs rendben a magyarázattal. A lány túlságosan kétségbeesetten akarta, hogy higgyenek neki, ahhoz, hogy a történet hiteles legyen.
De nagyon jól tudta, hogy Hermione azon nyomban felhúz pár falat maga köré, ha túlságosan sokat faggatja. Mielőtt felértek volna, Harry visszafordult és észrevette, hogy a lány furcsa arckifejezéssel néz utánuk. Fájdalom, szeretet és még valami keveredett a pillantásba, amitől a fiú szíve megsajdult. Nem aludt jól aznap éjjel.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
