|
5. Az igazgatóhoz II.
Mikor szétnyitotta Hermione amúgy is szakadt blúzát, Draco nem tudta elnyomni zihálását. Minden tiszta vér volt; a vér összetapasztotta a lány bőrét és blúzát, átitatta a talárt, ami eddig eltakarta a látványt, az csordogált a Hermione oldalán lévő mély sebből is. Perselus Dumbledore-ra nézett, és meglepve látta, hogy az olyan arccal pillant a lányra, ahogy ezelőtt életében mindössze egyszer tette –egy mostanihoz hasonló olyan esős, komor éjjelen, mikor a fiatal Perselus Piton segítséget kért tőle.
- Gyermekem – suttogta Dumbledore elhalóan, mielőtt elhagyta volna az ősi íróasztal mögötti helyét. Varázsigét motyogott, mire a mély seb azonnal begyógyult, a vér és a piszok meg eltűnt. – Mit tettél magaddal?
Hermione lehunyta szemeit. Puha sóhaj szaladt ki ajkán, majd kihúzta magát, arcának minden izma ellazult. Perselus érezte, ahogy valami csodálatféle ébredezik benne, de rögtön elfojtotta csírájában.
A lánynak egész idő alatt nagy fájdalmai voltak, és mégis minden egyes felfelé vezető lépésnél küzdött a férfi vonszolása ellen, királynőhöz méltóan tartotta magát és egy másodpercre sem vesztette el tökéletes önkontrollját. Dumbledore-nak igaza volt – több volt benne, mint amennyit felszínesen észre lehetett venni. Mégis gyermek volt még, a védelmük alatt állt. Bármilyen ragyogó tehetségű és merész lány volt, a két férfinak voltak vele szemben bizonyos kötelességei.
- Nem mehet oda vissza – válasza úgy hangzott, mint egy régi dal pár sora. -, ez is bizonyítja, milyen veszélyes játékot játszik!
- De vissza kell mennem! – vágott vissza a lány dühösen. – Az információim jóval értékesebbek annál, minthogy személyes szükségleteim gátat szabhassanak nekik! A sebek begyógyulnak. De szükségünk van mindenre, hogy felvehessük a harcot Voldemorttal. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy kicsit is válogatóssá váljunk egy-két probléma miatt!
- Semmi sem lehet annyira fontos, hogy jóvátegye ezeket a sérüléseket!
- Ön pontosan azt tette több, mint két évig, amit én most teszek, professzor – ez nem érv volt, hanem tény. – És jobban kiismerem magam benne, mint Ön valaha is.
- Albus – a lány makacsságból és határozottságból vont erős fala ellen Perselus az idős varázslóhoz fordult támogatásért. -, vessen véget ennek az őrültségnek. Kérem.
Ám Albus Dumbledore a maga százötven évének minden bölcsességével megingatta fejét.
- Attól tartok, nem tehetem ezt, édes fiam. Miss Grangernek igaza van. Mindössze három hónapja tagja a sötét körnek, és már számos bennfentes információval szolgált nekünk. Nem veszíthetjük el.
Perselus érezte, ahogy vállai lesüllyednek. Ahogy öreg tanára arcán érzelmek után kutatott, két érzést lelt, határozottságot és szomorúságot – mindkettő olyan erős volt, mint az acél.
- Halálbüntetés lesz a vége – jelentette ki.
- Voldemort mindannyiunkat halálra ítélt, Perselus. Miss Granger ezt igyekszik megakadályozni. Ahogy mindannyian tesszük a tőlünk telhetőt.
Csend szakadt rájuk. Semmi más mondanivaló nem volt hátra, a Dumbledore hangjából kihallatszódó elszántság érzékeltette Perselusszal, hogy minden további érv hiábavaló lenne.
- És most – Hermione hirtelen felcsendülő hangja mindannyiukat meglepte, éles és tiszta volt, mint a téli reggel. Megengedett magának egy kis gúnyos felhangot. -, hogyha mindnyájan kihisztiztük magunkat ma éjszakára, visszavonulnék. Pihennem kell.
Majdnem elérte az iroda ajtaját, mikor Piton keze megtorpanásra késztette.
- Ne olyan sebesen, Miss Granger – szólalt meg, nagyrészt visszatérve selymes szarkazmusához, de nem teljesen. – Úgy hiszem, van még valami, amit nem tartott szükségesnek közölni velünk.
- Mindent elmondtam, aminek következményei érinthetik magukat.
- Dehogy mondta. Lenne szíves megmutatni a kezeit, Miss Granger? Vagyis, egészen pontosan, a körmeit?
A lány belesápadt a mondatba, hirtelen úgy nézett a férfi arcába, ahogy egy csapdába esett vadmacska les a vadászra.
- El sem tudom képzelni, miért kíván ilyet. Vissza akarok vonulni.
- Lumos – mennydörögte Perselus, és mielőtt Hermione elsettenkedhetett volna mellőle, megragadta kezeit. A fény, ami váratlanul elöntötte Dumbledore irodáját, olyan éles volt, hogy Hermione és Draco összerezzentek, de Perselus a lány kezeit nézte, és megtalálta rajta azt, amit keresett. – Most hagy lássam közelebbről a szemeit. – mormolta, erőteljesen maga felé fordítva a lány fejét, amit ő próbált arrébb húzni. – Ahogy vártam.
A férfi elengedte a lányt, aki hátratántorodott pár lépést, egy pillanatra sem tévesztette szem elől a bájitalmestert, aki ekkorra Dumbledore-hoz fordult, arca még az előbbinél is komorabbá vált.
- Rosszabb a helyzet, mint feltételeztem volna, igazgató úr. Arra voltam kíváncsi, hogyan tud olyan sok éjszakát a gyűlésekre és egyéb találkozókra szánni, leápolni sebeit, összejátszani a kis ölebével – intett kezével Draco felé, aki mérgében elpirult. -, emellett kifogástalan esszéket írni. Sajnos a teste megadta a választ.
A férfi elhallgatott, pár másodperc alatt összegyűjtötte gondolatait.
- Annak érdekében, hogy bírja az extrém megterhelést, Miss Granger legalább egy hónapja, de a megítélésem szerint inkább hosszabb ideje különlegesen erős stimuláló szert szed.
Perselus a lányhoz fordult, elkapva annak tekintetét.
- Jól gondolom, hogy a Thanalos főzetet issza, Miss Granger?
Egy pillanatig a lány állta tekintetét, majd lehajtotta fejét, és lassan bólintott.
- Igen.
- De ugye ez a szer nem túl addiktív? – kérdezte Malfoy, arcára kiült a megrendülés.
- De igen, erős függőséget okoz. Ráadásul rendkívül veszélyes. A Thanalos előhívja a fogyasztó minden mágikus és fizikai energiáját. De hogyha egyszer az összes energia kifogy, a fogyasztó meghal. Ezért ezt a serkentőt csak egy bizonyos ideig lehet használni. Milyen régóta használja, Miss Granger?
- Három és fél hónapja – válaszolta a lány halkan.
- Ami túlontúl sok idő. Szerencsésnek érezheti magát, amiért nem halt meg már hetekkel ezelőtt. Nem tudom elhinni, te lány! – nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy vállánál fogva megragadja Hermionét és értelmet rázzon belé. – Mindig azt hittem, hogy legalább van egy kis esze. Hogyan lehetett akkor ennyire hihetetlenül ostoba?
- Ura vagyok a helyzetnek – felelte a lány, hangja és arca olyan volt, mint az acél.
- Elég sok mindenről hiszi, hogy ura a helyzetnek, Miss Granger – gúnyolódott Perselus, végre felülkerekedett rajta régi szenvedélye. Le kell tesztelnünk az esetleges logikai hiányosságait is.
- Erre semmi szükség, Perselus – figyelmeztette az igazgató. – Gondolod, ez lenne most a legbölcsebb, amit tehetünk?
- Úgy érti, eltekintve attól, hogy berakjuk egy lenti tömlöcbe, és eldobjuk a kulcsot? – csattant fel a férfi, de Dumbledore pillantása lenyugtatta. - Elvonókúrára van szüksége. A tünetek meglehetősen kellemetlenek lesznek, de ha ez így megy tovább, nem éli meg a következő napot.
- Mennyi ideig tart? – az igazgató elgondolkozva nézte Piton arcát.
- Két, talán három hétig. Szigorú megfigyelés alatt kell tartanunk, valaki olyan foglalkozzon vele, akinek elég tapasztalata van az orvosi kezeléshez szükséges elixírekhez. Ez idő alatt egészen biztosan nem tud majd részt venni a halálfaló gyűléseken, az iskolában is el kell különítenünk a többi diáktól.
- Lehetetlen – vágott közbe Hermione indulatosan. -, kellős közepén vagyok Voldemort bizalmának megszerzésében, egy, legfeljebb két hónap kell ahhoz, hogy megkapjam tőle azt, ami szükséges. Nem tudom most abbahagyni! A tervünk elbukna, igazgató úr! Minden eddigi erőfeszítésünk semmissé válna!
- Még egy hónapot nem él túl, Miss Granger! Ne legyen olyan makacs, és ez egyszer fogadja el, hogy Ön is emberi lény!
- És még pont Ön mondja, Piton professzor! Az év vicce! Én…
- Egyet kell értenem Perselusszal, Miss Granger – Dumbledore visszatelepedett íróasztala mögé, ivott a serlegből, ami megjelent bal könyöke mellett. – Tisztában vagyok a küldetés fontosságával, de az Ön jóléte még fontosabb.
Perselus felhorkantott, amit az igazgató nyugodt lélekkel figyelmen kívül hagyott.
- Addig bujkálni kényszerül, amíg fel nem épül a bájital okozta függőségből. Ez az utolsó szavam. – észrevette, hogy a lány vitára nyitja száját, így folytatta. – És nincs semmi értelme azzal fenyegetőzni, hogy saját szakállára akarja folytatni. Kor ide vagy oda, a függőség ezen pillanatban semmisé teszi döntéseit. Az a kötelességem igazgatóként, hogy ezt a döntést meghozzam maga helyett. A varázs- és muglivilág minden ügyvédje engem igazolna.
A pillantása találkozott a lányéval, és egy pillanattal később Hermione beleegyezően bólintott.
- Hát jó – egyezett bele. -, de akkor tegyük a dolgokat tisztába. Azt mondják majd Harrynek, Ronnak és az egész iskolának, hogy a szüleimet támadás érte, ezért el kell rejtőzniük, és én úgy döntöttem, hogy velük tartok, amíg túl lesznek a nehezén. De Draco azt mondja majd azt apjának, hogy elkísért engem egy éjféli találkozóra. Igyekeztünk megtörni a Roxfortot védő varázsokat, de amíg te, Draco sikeresek kereket oldottál, engem kiütött az egyik varázslat. Te a közelben maradtál és kihallgattál egy Dumbledore és McGalagony között folyó beszélgetést arról, hogy szerintük egy halálfaló próbált bejutni az iskolába, amit én vertem vissza. Amíg eszméletlen állapotban vagyok, elrejtenek, nehogy veszélyben legyen az életem. Ez megmagyarázza kimaradásomat a tanulóknak, ugyanakkor erősíti Voldemort iránti odaadásom képét.
Meg is volt. A tökéletes fedő sztori egy levegőre, közben a lány kiheverte a döntés miatti sokkot. Perselus nem tehetett róla, egy pillanatra tátva maradt a szája. A lány tényleg jó kém alapanyag volt.
- Ez brilliánsan hangzik, Miss Granger – fogadta el a történetet Dumbledore, büszkeség csillant fel szemében. – Most akkor, Miss Granger. Perselus leviszi a lakosztályába, ahol a lehető leghamarabb nekikezd az előkészületeknek, míg Draco és én…
- MICSODA? Miért én?!
- Ki más, Perselus? – kérdezett vissza Dumbledore, jól szórakozva a másik döbbenetén. Milyen megtisztelő, ahogy körberöhögsz, Albus, gondolta Piton felbőszülten. – Te vagy a logikus választás. Mindent tudsz a bájitalokról, az elvonási tünetekről, a gyógyelixírekről, megvan hozzá a szükséges orvosi ismereted. Ne felejtsük el, hogy te már tudsz Miss Granger helyzetéről, míg Madame Pomfrey nem, és reméljük, soha nem is fog. Ahogy ismerem Poppyt, szörnyű pletykafészek. Az egész iskola tudni mindent egy napon belül.
- De hát megvannak a magam kötelességei, igazgató úr, nem tudok egyszerűen…
- Dehogynem, Perselus – az egy vigyor volt a szakálla rejtekén? – Hogyha Miss Granger hajlandó elfogadni azt a roppant fájdalmas kezelést, aminek alá fogjuk vetni, képes lennél nem átnyújtani neki azt a segítséget, amire szüksége van? Végül is a tanárok feladatai között ott van a tanulóknak való segítségnyújtás.
Micsoda idióta. Most megfogott.
A férfi mereven bólintott, majd a lányhoz fordult, intett neki, hogy álljon fel és mellé lépett.
- Nagyszerű. Az lesz a legjobb, ha már most átvonul a lakosztályomba, Miss Granger, amíg mindenki alszik.
Hermione felemelkedett a karosszékből, nyugodt arccal, rezzenéstelen tekintettel nézett a férfira.
- Rendben. De, mielőtt megyünk, lenne még egy kérdésem. Hogyan volt képes felismerni a Thanalos főzetet, professzor úr?
A kérdés meglepte Pitont, de nem akart hazudni.
- Egykor én magam is használtam… olykor.
Válaszképpen Hermione ajkai keserű mosolyra húzódtak.
- Gondoltam – felelte végül.
És Draco, a kettős alakját elnézve a gyertya melengető fényében, nem tudta nem észrevenni, hogy azok ketten milyen hasonlóak voltak, két ellenfél, egyenlő erő és akarat, az egyik az elejétől ilyen, a másik most, a végén, nagyon hosszú út volt köztük, ám mindkettejük szeme arról árulkodott, hogy túl sokat látott.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
