Hermione némán követte Perselust a homályos, néptelen folyosók labirintusában. Mintha még a lépcsők is letelepedtek volna az éjszakai pihenőre. Mikor elhagyták a Griffendél torony felé vezető elágazást, a lány megtorpant, megfordulásra késztetve a férfit, aki egy haragos szájrándulással jelezte rosszallását.

- Ha a következő pár hetet a lakosztályában fogom tölteni, szükségem lesz pár dologra – jegyezte meg a lány.

- Majd a házimanók áthozzák – morogta a másik.

Perselus azt hitte, a lány vitába fog bocsátkozni, ehelyett Hermione egyszerűen bólintott, felzárkózott a férfi mögé. Amaz teljesen megkönnyebbült attól, hogy a lány csendben maradt, attól, hogy nem harcolt vele tovább.

Olyan kimerültnek érezte magát. Semmi nem maradt abból a sok energiából, amitől reggel tettre késznek érezte magát, semmi a boldogságból és elégedettségből, ami kitöltötte lényét. Most már tudta, mi az ára szabadságának. Egy diák élete. A valaha általa tanított legragyogóbb elme jövője. Egy lány ártatlansága.

Az ártatlanság, ami nincs többé. A lány ekkorra a mesterkémek ravaszságával és kíméletlenségével bírt, a vasakarattal, amivel képes volt bárit feláldozni, ami útjában állt. Rejtőzködve dolgozott, Dracót és Dumbedore-t úgy használva - sőt lehet, magát Perselust is -, mint bábmester a bábjait.

E tekintetben igencsak hasonlított a halálfalókra, bármit képes lett volna felhasználni ahhoz, hogy célt érjen. Nagyon hasonlított hozzá, vagy legalábbis a régi idők ifjú Perselusára.

De amíg a férfi meg tudta érezni Voldemort követőinek ambícióit, eszméit és faji arroganciáját, amíg saját fiatal énjét meg tudta keresni, vakon a hatalom és a tudás hajszolásától, addig nem és nem értette Hermione Grangert.

Mégis mi lehet a lány vezérlőcsillaga? Miért rombolja le az életét, ráadásul ilyen halálos nyugalommal – mintha testét-lelkét az ördögnek odavetni nem lenne több egy parti varázslósakkban való vereségnél.

Rá akart jönni, és amint ereszkedtek alá a folyosókon, elhatározta, rá is fog. De nem ma éjjel.

Belépett a bájitaltan tanterembe, és míg Hermione engedelmesen bezárta maga után az ajtót, az irányt irodája és a szomszédos kamrák felé vette.

- Ördögvér – suttogta, érezve, hogy a lány szeme sarkából figyeli. Bosszúságára pillantásában több volt a jól mulatásból, mint bármi másból.

Melodramatikus jelszavait pedig pont arra használta, hogy elrémissze a kíváncsiskodó diákokat, az idegesítő szülőket és a bosszantó kollégákat. A diákok beleborzonganak, és pletykák kelnek életre Perselus vámpír létét bizonygatva, aminek teóriáját oly gondosan felépítette évek hosszú sorával.

De emez csak felvont szemöldökkel, öntudatosan mosolyog. Kibírhatatlan lány!

Az ajtó kitárult, Perselus besietett hűvös, sötét, sivár irodáján át lakókamráiba, amik szintén nem voltak túl fényesek, vagy épp barátságosak. Erős könyvállványok voltak megtöltve megannyi poros, kopott kötettel az ablaktalan falak mellett, a csupasz kőpadló és a befűtetlen kandalló tovább fokozta a várbörtönre jellemző hideget. Nappalijában az egyetlen ülőhelynek egy vén szófa kínálkozott, bevonva valami ősrégi, fekete anyaggal, aminek olyan tapintása volt, mint a kutyák szőrméjének. A szemközti fallal átellenben emelvény vonta magára a figyelmet egy fehér koponyával, amit két fekete gyertya világított meg.

Hermione nem pazarolta az időt körbenézéssel, leült a szófára és elrendezte maga körül talárját.

- Itt fogunk maradni? Hol lenne az én helyem? – kérdezte közönyös hangon. – Biztos, hogy van idelent hálóterem is?

Még csak körül sem nézett! Nincs semmi, ami lenyűgözné ezt a gyereklányt? Még Minerva is el volt ájulva, mikor először lépett be Perselus nappalijába, és egy gyors kismagyarázat után menekülőre fogta az utat.

De Hermione talán nem is várt mást a bájitalmestertől. A gondolat feldühítette, és ez tovább dühítette.

- A maradás erős kifejezés, Miss Granger – csattant fel a férfi. -, szóval, legyen olyan szíves, és hagyja abba a díványomon való terpeszkedést meg az ostoba kérdések feltevését.

Ez már meglepte a lányt. Felemelkedett a díványról és a három ajtóra nézett, ami a fal túlsó végében volt. De ahelyett, hogy Perselus kinyitotta volna az egyiket, lecsapott a terem egyetlen, némileg szép és kényelmes bútorjára – a piszkos tapéta sötét színekkel ősi épületet ábrázolt, talán egy katedrálist, két hatalmas pillér helyezkedett el az egyik dúsan faragott ajtó jobb, illetve bal oldalán.

Perselus összevonta szemöldökét a Hermione szemeiben kavargó zavarra.

- Elbűvölő, ahogy azt hiszi, képes lennék ilyen komor környezetben leélni napjaimat, úgy gondolja, ennyire kevéssé védett lakosztályt választottam volna magamnak? Az igazi lakókamráim pontos helye a Roxfort legnagyobb titkai közé tartozik, mindössze Albus, Minerva és Remus Lupin tudnak róla, és egyedül Lupin léphetett be az engedélyem nélkül. A jelszó önmagában nem segít bejutni, a mágia a szemet beköti, a kezet megköti ebben a teremben. Úgy vélem, a muglik hasonló taktikákat használnak, megvédeni legbecsesebb tulajdonaikat. Tény, hogy a muglik módszerére alapoztam, így más mágusok aligha juthatnának be. Dióhéjban, Miss Granger: nem lesz lehetősége elhagyni a kamrákat engedélyem nélkül.

Ezzel az ajtóhoz fordult, tenyereit a két oszlopra fektette, és szemeit a tapéta egy olyan pontjára szegezte, ami semmiben sem különbözött a többi ponttól.

- Elköltöztek a nimfák – suttogta a férfi, és egy háta mögötti lélegzet visszafojtás tudomására adta, Miss Granger megértette a célzást. Soha nem képzelte volna, hogy a lány jártas a költészetben

A katedrális bejárati ajtaja hirtelen ragyogni kezdett, a tapéta-ajtó előbukkant a sötétből, valóságossá vált, a faragott csoda helyett sima, igazi ajtó terpeszkedett előttük, a tapéta többi része dekorációvá szelídült.

Perselus kinyúlt és lenyomta a kilincset. Gúnyos mosollyal – amiben Hermione látott egy szemernyi büszkeséget is – intett a lánynak, hogy menjen előre.

- Ez az a hely, Miss Granger, ahol élek.

Egy másodperc erejéig a fény körülölelte Hermionét, majd belépett a szobába, ami láttán önkéntelenül felkiáltott.

Maga a Paradicsom tárult fel előtte.

Még soha ezelőtt nem látott egy helyen ennyi gyönyörű könyvet, soha ilyen kényelmes, tökéletesen berendezett szobát. A fal minden centijét könyvespolcok borították, egészen fel a mennyezetig, és le, a padlóig, amit egyébként olyan vastag és puha szőnyeg borított, hogy a lányt kísértette a gondolat, húzza le cipőjét és úgy járkáljon fel-alá a csodás szőnyegen. Egy nagy ablak előtt állt Piton hatalmas rózsafa asztala, amiről szinte leesett a rá halmozott sok cikk, levél, félig kitekert pergamen. Kanapék és fotelek csábították a lányt, hogy huppanjon le rájuk, és órákon keresztül olvasson rajtuk gombóccá gömbölyödve, megfeledkezve a külvilágról.

Hermione érezte, ahogy válla ellazul, háta pedig enged szokásos merev tartásából. A Pitonnal való éjjeli szembekerülés óta első alkalommal nyugodott meg. Tudta, hogy olyan helyen van, ahol teljes biztonságban lesz. A vastag falak és az erős varázsok kint tartják a gonoszt, és talán lecsendesítik a benne lakozó sötétséget.

Valahol mélyen, a lelkében mindig is tudta, hogy Piton professzor született könyvmoly. A könyvek szerelmese. De egy kicsit azért megijesztette, hogy olyan helyen él, ami az ő álmai otthona is lehetne, tudta, ha elég pénze lenne, olyan szobát akarna, amilyen a professzornak van. Tökéletes lenne.

- Saját könyvtár – a férfi hűvös, selymes hangon szólalt meg, de a lány érezte a felszín alatt rejlő nyugtalanságot. Nyilván nem sok embert engedett be ide, diákokat meg egyáltalán nem.

- Mesés – suttogta Hermione, még mindig elvarázsolva a szoba meleg színeitől, a gyertyák táncoló lángjaitól és a régi könyvek illatától, ami körülvette őt. – Tökéletesen illik magához.

A lány szavait meglepték Pitont, és Hermione tudta, hogy idegessége tovább nő.

- Nem hiszem, hogy illetékes lenne véleményalkotásra, Miss Granger. Tartózkodjon a kielemzésemtől.

Á, inváziónak foghatja fel a dolgot, gondolta hirtelen a lány, az összes diákja közül pont én, a szerinte kiállhatatlan Mindentudó kisasszony léphetek be a privát szférájába.

- Értékelem, hogy ilyen sokat segít, professzor – válaszolt lágy hangon. -, megígérem, nem fogom elherdálni belém vetett bizalmát.

- Aligha bizalom kérdése a dolog, Miss Granger – vágta rá Piton fagyosan. – Az igazgató úr utasított erre a feladatra, én magam mindössze engedelmesen teljesítettem kívánságát. Nincs szükség semmiféle griffendéles szentimentalizmusra vagy buzgalomra. Nagyon remélem, nem kezd el nekem itt zokogni, vagy vinnyogni, vagy akármit, amit a lányok a maga korában szoktak.

Ez visszarángatta a lányt a valóságba. Egy másodperc alatt elfelejtette, hogy az előtte álló férfi Perselus Piton, a ragyogó tudós és olvasott ember, helyén már Piton professzort látta, a szarkasztikus marhát.

A férfi maszkja a helyén volt, le nem vette volna előtte, és láthatólag percről percre egyre jobban utálta a lány ottlétét. Ő nem volt a lány barátja, és Miss Granger nem volt itt biztonságban. A lánynak igenis szüksége lesz minden csepp erejére és akaratára, hogy túlélje azt, ami következik, remélhetőleg anélkül tölti itt idejét, hogy több titokról lehullna a lepel.

- Nem fogok, professzor – a lány álarcai is helyükre csúsztak, keményen a feladatra koncentrált. – Ha lenne szíves megmutatni a szobámat.

A férfi túl későn vette észre a lány korábbi védekező mechanizmusaiban keletkezett repedéseket. Csak akkor, amikor visszahúzódott bástyája mögé, minden érzelem eltűnt arcáról. Ekkor jött rá Perselus, hogy a lány az előbb feltárulkozott előtte.

Idióta barom, átkozta magát, simán a bizalmába tudtál volna férkőzni.

- Szabadon elvihet minden könyvet, amit csak el akar olvasni – ajánlotta gyorsan, remélve, hogy ezzel újra felkeltheti a lány érdeklődését, de erről lemaradt.

A férfi hirtelen kedvessége meglepte Hermionét, de már túl volt a kísértéseken, belátta, hogy a könyvek csak elvonnák figyelmét a feladattól.

- Köszönöm – felelte végül. -, de elég bepótolnivalóm van a tanórákra.

Piton várt egy kicsit, de ez volt minden, amit a másik mondani akart. Hirtelen fáradtság söpört át a lányon, teljes erőtlenséget és kétségeket hagyva maga után. Semmi másra nem vágyott, csak egy forró fürdőre és egy meleg ágyra, hogy időlegesen feledhesse a borzalmakat, amik a következő hetekben rá vártak.

Azzal szemben, amit Piton gondolt, nem használta könnyelműen a Thanalos főzetet. Mélyen beleásta magát a róla szóló irodalomba, így nagyon jól tudta, mivel jár az elvonókúra. Lázzal, vérrel és talán őrülettel. Ha szerencsés. Ha nem, a kúra megöli.

És többé képtelen volt egyedül tovább csinálni. Ez volt az, ami Pitont és Dracót annyira meglepte. Gondatlan volt, és a következmények hamarabb megölték volna, minthogy tovább vállalja az egész dologgal járó kockázatot.

Vége kellett, hogy legyen, muszáj volt véget vetni ennek. Csak pár hónap, és minden eldől, Voldemort legyőzetik, aztán Harry, Draco és a többiek élhetik szabad életüket, azt, amit megérdemelnek.

Egy emlék villant be hirtelen, egy férfi elmosódott alakja, a padlón kuporog, rémült, falfehér arca, a reszketős hang, amivel megszólal…

A lány gondolatban megrázta a fejét, rájött, hogy hallgatása bosszantja Pitont, aki arra vár, ő szólaljon meg újra.

- A szobám? – kérdezte újra, nem törődve a modorral.

- Erre – egy csigalépcsőhöz vezette, ami a szoba sarkában kapott helyet.

Amíg fel nem értek a következő szintre, a férfi a kamrái rendjét taglalta:

- Mint ahogy látja, a könyvtár a földszinten kap helyet. Az első emeleten találja a magántermeimet és a vendégszobát, ami ittléte alatt a magaé. A második emeleten a laboratóriumom és a dolgozószobám van. Egyikbe sem léphet be. A könyvtár, a vendégszoba és a fürdő ajtaja nyitva áll maga előtt, de a helyében nem próbálkoznék meg elszórakozni az értékes főzeteimmel és összetevőimmel.

Hogy szándékosan volt gonoszkodó, vagy az évek sora óta diákokkal szemben alkalmazott gúny jött ki rajta automatikusan? A lányt ez cseppet sem érdekelte, megkönnyebbülése messze leelőzte a bosszúságát, mikor Piton megmutatta neki a vendégszobát, megkérdezte, szüksége van-e valamire, aztán magára hagyta.

Azonnal elaludt, ahogy fejét a párnára hajtotta, túl fáradt volt ahhoz, hogy rémálmok gyötörjék, amik pedig álmainak szokásos kísérői voltak.

- Kíváncsi vagyok, mi ütött Görénybe – suttogta Ron kíváncsian.

A reggeli ezen a napon csendesen, visszafogottan telt, és úgy tűnt, Ron mindentől bevadul, ami elvonja figyelmét a Hermione szüleiről szóló hírekről.

McGalagony ott találta őket a klubhelyiségben, barátjukra várva, és miután bevezette őket irodájába, ahol aztán beszámolt nekik a támadásról, és arról, hogy a Granger házaspárnak el kellett rejtőznie.

Természetesen Ron és Harry megértette, hogy Hermione egy darabig velük tart, Ron ennek ellenére nem bírta ki véleménymondás nélkül, miszerint mennyire meg van döbbenve azon, Hermione milyen fél kézről kezeli az iskola elvégzését.

De azért kicsit csalódottak voltak, amiért a lány nem vette a fáradtságot, hogy maga mondja el nekik a hírt. Nem mintha ezt ki merték volna mondani McGalagony előtt…

- Mi van vele? – kérdezte Harry minden érdeklődést mellőzve. Hermione furcsán viselkedett az utóbbi hónapokban. Aggodalma családja iránt valamennyire megmagyarázta különösségét, Harry mégsem nem beszélt erről neki. Tudta, milyen érzés elveszíteni a szülőket, félteni a körülötte lévőket, akiket szeret. Miért határolta el annyira magát a lány?

- Úgy néz ki, mint aki szívesebben átkozná meg zabkásáját, ahelyett hogy befalná. Pedig nem is olyan rossz, heh? Fogadjunk, hogy hiányoznak neki Apuci körülötte lebzselő házimanói!

Harry felemelte a fejét és átnézett a Mardekár asztalára. Ronnak igaza volt, akármilyen idióta viccekkel körítette a dolgot, Draco úgy meredt zabkásájára, mintha nem tudná eldönteni, robbantsa fel vagy törjön ki sírásban.

Az utóbbi évben nem sokat gondolt Draco felől. A minisztériumi harc és sok magas rangú halálfaló letartóztatása után a mardekárosokra néma csönd ült. Persze Malfoy, Crak és Monstro, meg a többiek titokzatos módon eltűntek az Azkabanból, mint szürke szamár a ködben, annak ellenére, hogy az igazgató szerint Caramel nem keresi megfeszített erőkkel őket, a hivatalhoz kötődő összes szálat elvágták.

Egy befolyásos apa nélkül, aki bármilyen pácból ki tudta rángatni őt, Draco elég gyorsan kijózanodott. Most, hogy Harry belegondolt, elég régóta nem látta őt oldalbordáival, Crakkal és Monstróval. És az utóbbi hónapokban nem történtek emlékezetes atrocitások, amikben benne lett volna.

Változunk, gondolta Harry, nem csak én vagy Hermione, Draco is. A háború közeleg, és nem tudjuk, ki fog nyerni. A fenébe is, még azt se tudjuk, megérjük-e a következő évet.

De természetesen, ahogy Harry csatlakozni fog a Rendhez a szabadságért és igazságért folytatott harcban, úgy Draco a halálfalók pártját fogja majd.

- Talán azon mereng, hogyan fogja megölni az első sárvérűjét – suttogta vissza Harry, azon gondolkozva, mik lesznek itt. Komor csendbe süppedtek.

Draco nem figyelt a körülötte folyó, kviddicsről szóló, lelkes beszélgetésre. Nem aludt valami jól éjjel, pontosabban szólva egyáltalán nem tudott aludni. Minden alkalommal, amikor lehunyta szemét, Hermione arca tolakodott elő elméje hátsó zugából, sötét szemei éles kontrasztot alkottak hófehér bőrével, szemrehányóan pislogtak rá.

Bár érte tette, mégis elárulta a lányt, és nagyon jól tudta, sose feledi fájdalmas tekintetét, elsuttogott szavait: „Et tu, Brute.”

Lebuktatta a lányt. Más módot kellett volna találnia, vagy legalább kihagyni az egészből Pitont.

Mert most Hermione azzal a komor öregemberrel van egy sötét kamrába zárva, bezárva, hogy szép lassacskán megőrüljön.

És mindez az ő, Draco hibája.

Felsóhajtott és behunyta szemét, nem törődve a hátát bámulókkal. Régi mardekáros társai már egy jó ideje nem foglalkoztak különös viselkedésével. Azt hitték, apja elfogatása változtatta meg ennyire.

És bizonyos módon ez így volt igaz.

Jól emlékezett, túlságosan is jól, arra az éjszakára, amikor Dumbledore, Caramel, az eszméletlen griffendélesek meg az a dög Potter úgy mászkáltak fel s alá, mintha az egész világ az övék lenne. Később hallott róla, hogy elvileg Potter az est folyamán randalírozott Dumbledore irodájában, na, ennek örült. De, mivel Potter volt az elkövető, semmiféle következménye nem volt a dolognak.

Aztán Caramel fogadta őt az irodájába, nem emlékezett, mennyi időre, beszéltek a küzdelemről, és arról, hogy Caramel szerint Draco apja „rossz oldalra fogadott”, aztán jött a letartóztatás.

Az iskolában folyton erről ment a pletyka. Háta mögött mérgezett szavak és gúnyos szónoklatok csengtek egybe.

- Már nem is olyan nagy a szád, mi, Malfoy?

- Apuci többé nem parancsolgathat nekünk, hah?

Ronald Weasley volt az összes közül a legrosszabb. Potter túl depressziós volt agyonimádott, hű keresztapja halála után ahhoz, hogy csatlakozzon a gúnyolódók hadához. A fiúk visszafizettek neki mindent, az összes vigyort és sértést, kamatostul.

Draco ezelőtt még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Kiszolgáltatottnak. Középszerűnek. Elárultnak.

Amilyen gyorsan csak lehetett, ott akarta hagyni az iskola épületét, találni egy menedéket egy tó mellett, ahol üldögélni szokott az öreg szilfa alatt, órákig nézve a vizet, és azon merengeni, mi történt azzal az életével, amire pár héttel korábban oly büszke volt.

És ez a fa alatti hely volt az a hely, ahol Hermione rátalált négy nappal a Minisztériumban megesett harc után. Épp akkor hagyta el a gyengélkedőt, sebei nem hegedtek be tökéletesen.

Draco nem látta közeledni, máskülönben sietősen odébb állt volna. Elég ember köszörülte már rajta a nyelvét ahhoz, hogy nem akarta, Hermione Granger is beálljon a sorba.

De a lány egyenesen odament hozzá, a fiú megugrott, mikor kimondta nevét, a sok gúny fagyossá tette legbensőbb lényét.

- Draco?

- Mit akarsz, Granger? Jössz és bosszút állsz rajtam, mielőtt darabokra esek?

A fiú legnagyobb meglepetésére a lány letelepedett mellé, hátát nekidöntötte az ősi fának és a vízre meredt.

- Csak azért jöttem, hogy megmondjam, sajnálom, Draco – mondta végül.

Azon az estén ez úgy érte, mint a mennykőcsapás. Viccel vele a lány?! Az apja meg akarta ölni, ő maga az összes lehetséges alkalommal szidalmazta és sértegette, és odamegy hozzá, hogy megmondja, sajnálja?

- Sajnálom – válaszolta röviden a fiú. -, de ez marhára nem vicces. Tedd, amiért ide jöttél, aztán menj és meséld el a sárvérimádó barátaidnak.

A lány nem reagált a fiú szóhasználatára.

- Draco, tudom, hogy azon a minisztériumbeli éjszakán elvesztettél annyit, mint Harry. És azt hiszed, ezzel senki sem törődik. De én törődök.

- Most nem Potterrel van dolgod, Granger – vicsorgott a fiú a lányra, a hangjából áradó keserűség még saját magát is meglepte. – Én a rossz fiúk egyike vagyok.

- Nem vagy az! – heveskedett Hermione. – Az, hogy az apád mit tett vagy mit nem tett, az nem a te hibád. Úgy viselkedtél, amire tanítottak, és ez szintén nem a te hibád.

- Soha nem gondoltál még arra, hogy ez az, amit akarok? Már rég eldöntöttem, melyik oldalon van a helyem, ennek apámhoz semmi köze! Potter tudja ezt. Nincs szükséges griffendéles békejobbra.

Hermione felsóhajtott, pillantása találkozott Draco dacos tekintetével. Pillantása áthatolt a fiú összes álarcán, még el nem érte lecsupaszított félelmeit és fájdalmát. Furcsa volt, de nem rossz érzés. Végül is, bizonyos módon még megkönnyebbülés is volt a tudat, hogy van legalább egy olyan ember az iskolában, aki nem nézi őrültnek.

- Ó, dehogynem, Draco – lehelte. – Amit Harry nem ért, az az, hogy mindannyiunknak el kell játszanunk a magunk szerepét. Ugyanúgy nem változtathatsz a szabályokon, mint a Kis Túlélő, Piton, Dumbledore vagy én – az utolsó szavakat szinte suttogta. - Viszont annak ellenére, hogy nem válogathatjuk meg, milyen maszkot kell viselnünk, eldönthetjük, mit kezdünk vele. Nem kell azzá válnod, amit mindenki hisz rólad, Draco. Nem kell követned apád nyomdokait, akkor sem, ha sokan ezt várják tőled. Az álarcok olyan dolgok, amiket használni kell, nem pedig hagyni, hogy azok használjanak.

A lány felállt, kezét egy másodperc töredékéig Draco vállán nyugtatva. Keze meleg volt és könnyű.

- És azt is megváltogathatod, kik azok, akik bepillantást nyerhetnek az álarc alá, Draco. Talán nem lesznek sokan, mert egyesek nem képesek vagy nem akarnak képesnek lenni erre, de néhányan biztos lesznek. Nem azért jöttem, hogy megváltoztassalak, megyek is. De hogyha szükséged van valakire, akinek segítségével ledobhatod a maszkot, vagy csak beszélgetni szeretnél, megtiszteltetésnek érezném, ha hozzám jönnél. Jó éjt.

És mielőtt a fiú bármit válaszolhatott volna, mielőtt egyáltalán felfogta volna, a lány mit ajánl fel neki, Hermione eltűnt az éj sötétjében. Biztosan nem hallotta Draco elsuttogott köszönömét, de valami azt súgta a fiúnak, valahonnan mégis tudott róla.

Draco visszaemlékezett ezekre az időkre, majd elkezdte enni zabkásáját, ami eddigre kihűlt és elég gusztustalanná vált.

Akkoriban napokba került, hogy összegyűjtse bátorságát, de végül is felkereste a lányt a könyvtárban, minden egyes oda vezető lépésnél attól tartva, a másik szórakozik vele, vagy azonnal megbánta az ajánlatot, amint kimondta, de a lány szemei felragyogtak, mikor meglátták őt közeledni.

Hermione megmutatta neki a szobát, amit Szükség szobájának nevezett, ahol ötödik évükben néhány másik mardekárossal annyira be akartak törni. Kényelmes kanapék és meleg tea várta őket, órák hosszat beszélgettek.

Elméjéből újra előkúszott a lány arca, rosszalló tekintete, kőkemény határozottsága. Őt, aki az egyetlen barátja volt is sikerült elvesztenie.

Ezekben a percekben Draco hálás volt a szigorú nevelésért és fegyelmezésért, amit apja alkalmazott vele szemben. Ha nem lett volna a Malfoyok legendás tartása, már rég fejét az asztalba verve jajgatott volna.

Ehelyett némán tette dolgát és elindult a nap első órájára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés