|
8. Csapdában
Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsapódott mögötte, Hermionén erős remegés lett úrrá. Tudta, hogy ez még nem lehet elvonási tünet, nem, annak túl hirtelen lenne. Egyszerűen a sokktól reszketett. Egy törékeny öregasszony lassúságával ült le ágyára, hogy összeszedje magát.
Már-már viccesnek hatott, hogy az imént történtek ennyire mély benyomást tettek rá. Ezerszer rosszabb dolgokat is átélt az utóbbi hónapokban, annyi volt az egész, hogy erre itt és most nem számított. Piton behatolt elméjébe, feldúlta gondolatait, majd ugyanazzal a kegyetlenséggel ítélte el őt, ahogy a Sötét Nagyúr tette.
És a szemében kavargó érzelmek, az undor és a gyűlölet… újra megborzongott, majd kicsiny labdává gömbölyödött össze az ágyon, igyekezett kizárni a világot. Tudta, hogy a férfi szemében nem volt több egy mocskos ribancnál. Egy ribancnál, aki rosszabb, mint a többi gonosz, akit csak megvetni és becsmérelni lehet. Merlinre, annyira védtelennek érezte magát!
Piton szemében ugyanaz a megvetés ült, mint a halálfalókéban. Minden egyes találkozónál. Jobban fel kellett volna készülni. De Pitonon valahogy nehezebb volt átsiklani, mint a többieken. Neki a lány oldalán kéne állnia, hiszen megígérte neki, hogy megvédi, ehelyett mégis elítélte és lenézte őt.
Nem törölte le a könnyeket, amik végigperdültek orcáján, inkább azon csodálkozott, miért viselte meg ennyire a férfi szemrehányása, érzései valósággal tótágast álltak. Pedig ő sose sírt. Legalábbis jó fél éve nem, ezért is hitte magát olyan sivatagi sivárságúnak.
Csak pár perc telt el, mégis hosszú időnek érezte, végül ülő pozícióba kényszerítette fel magát. Muszáj gondolkodnia! Nem omolhat össze így – túl veszélyes!
Mialatt igyekezett minden erejével az okokat kutatni, még a káosz közepette is rendkívül módszeresen átgondolni mindent, automatikusan rendbe tette magát, könnyeit felszárította talárja ujjával, és ujjaival kifésülte haját.
Igazából az ő hibája volt. Kellett is neki megbíznia Pitonban – igaz, hogy bizonytalan volt efelől, mégis ezt tette. Előre láthatta volna, mi fog történni, és hálát adhatott az égnek, hogy legalább a védelmi rendszere a helyén maradt. Nem tudta, mit tett volna, ha a férfinak látnia kell azt, hogy…
Elég ebből! csattant magára gondolatban, és gondolatait erőszakkal biztonságosabb irányba terelte. Vissza Pitonhoz. A szemében lévő hitetlenkedéshez. Annyira csalódottnak tűnt, és ez fájt legjobban a lánynak.
Hermione mindig is csodálta Pitont, ragyogó, büszke, független egyéniségét. Ritkán adott dicsérete többet jelentett neki, mint bármely más tanár elismerése. Azt remélte, hogy…
Akárhogyis, az előbbi jelent minden bizonnyal csírájában elfojtotta a köztük kibontakozó szimpátiát. Hermione rekedtesen felnevetett, miközben azon tűnődött, mégis mit tart ilyen fenemód viccesnek. Remek, most meg hisztérikus libaként viselkedek!
Annyi vigasza volt, hogy legalább nem Piton szeme láttára omlott össze. Összetörni előtte azok után, amiket a férfi látott – őrület lett volna. Felmérte az időt, amit az elkövetkező hetekben vele kellett töltenie, és újfent megborzongott.
Ráadásul nem csak vele kellett lennie, de teljes mértékben függött tőle, tehetetlen és kiszolgáltatott volt. Piton megmondta, mit gondol róla, és a lány tudta, bármilyen állapotban is lesz a következő pár hétben, se kedvességre, se szánalomra nem számíthat tőle.
Olyan megalázó, sikoltott fel fejében egy hang. Függni egy embertől, aki megveti. Tudta, hogy a férfi örülne az ő bukásának, és kínjaira, csak, mint megérdemelt büntetésre fog tekinteni.
Merlinre, annyira félt! De nem engedheti meg magának, hogy bármit is kimutasson! Elszántan küzdte magát talpra, bement fürdőszobájába, és megmosta arcát hideg. Sokkal jobban lett.
Érezte, ahogy a pánikhullámok elülnek, józan elméje visszatér, így hát leült az ágyára gondolkozni.
Addig egyértelmű volt, hogy csapdába esett. Nem volt olyan kiút, amivel ne okozott volna csak még több gondot. Nem hagyhatja el a kamrákat Piton beleegyezése nélkül, és ha mégis találni kiutat, akkor is mindössze azt érné el, hogy Dumbledore visszavonja támogatását. Egyszerűen az igazgatónak nem beszélhet úgy Piton fenyegetőzéséről, hogy közben kihagyja a lényeget, hogy miért fenyegette így meg, és hogyha elmondaná, se értené. Ugyanúgy reagálna.
Fogalma se volt róla, mégis mit tehetne. És Piton meg Dumbledore lennének olyan bolondok, hogy eltiltsák a halálfalótalálkozóktól, „csakis a saját érdekében, Miss Granger”.
Hermione körbepásztázta a szobát, mintha alternatív kijáratot keresne. Ilyet nem talált, viszont észrevett egy krémszín borítékot, amit valószínűleg azalatt csúsztathattak be az ajtó alatti résen át, amíg ő a fürdőszobában volt.
Tétován sétált oda, hogy felvegye. A keze megremegett. Azért írta volna Piton, mert meggondolta magát? Azonnal el kell hagynia a lakosztályát?
Mit se törődve a vékony papírral tépte fel a borítékot. Egy galleon és egy kis pergamenszelet pottyant ki belőle. Homlokráncolva simította ki a pergament.
„Miss Granger” olvasta Piton gyöngybetűit.
„Azon okból kifolyólag, hogy jóval több dolgom van az Ön tutujgatásánál, késő estig távol maradok lakosztályomtól. Lassacskán el kell, hogy érjék Önt szeszélyes örömeinek kétes következményei, így azt javaslom, dörzsölje kezei között az érmét, hogy az melegen tartsa. Esetlegesen felötlött Önben a gondolat, miért nem pálcáját szolgáltatom vissza. Egyébként sem tartottam volna bölcsnek visszaadni egy függőnek a varázslás esélyét, amivel még több bajt kavarhat, és a legújabb fejlemények nem várt módon megerősítették ebbéli elméletemet.
Maradjon a szobájában, és tartózkodjon a további károkozástól.
P. Piton professzor”
A lány mérgesen felhorkantott. Akkor csak dörzsölgesse az érmét, mi?
Nos, végül is nem várhatja, hogy Piton rá pocsékolja értékes idejét, de a köztük lévő kapcsolatot képes minimálisra csökkenteni, nem igaz? Nem fogja hívni, egyedül sokkal jobban ellesz a tünetekkel, minthogy pluszba egy túlméretezett denevérrel kelljen hadakoznia!
Most, hogy döntött efelől érezte, hogy újra átjárja az energia, leugrott az ágyról, és - amennyire tudta - összeszedte magát. Kiválasztotta kék pamutpizsamáját, belebújt, ügyesen befonta a haját, majd kutatón körülnézett. Biztos volt benne, hogy szüksége lesz vízre. Szülei régen sok vizet és fájdalomcsillapítót tettek be poggyászába, mellé gyertyát, és valamit, amivel meggyújthatja.
Mikor minden hasznosítható dolgot elérhető közelségbe maga köré gyűjtött, kiválasztott egy könyvet, ami elég népszerű volt, az óriások csatározásaiba nyújtott betekintést, a kötettel felvértezve telepedett le az ágyra.
Viszont kénytelen volt koncentrálni. Az idegesség belopakodott elméjébe, és minden idegszálát megfeszítette. Vasakarat kellett ahhoz, hogy visszafogja magát, és ne ugorjon le az ágyról, valamit kezdeni akart magával – feldíszíteni a szobát, kitörni az ablakokat, és kimászni, fejét a falba verni – teljesen mindegy, hogy mit, csak csinálni valamit.
Képtelen volt olvasni. Az összes energiáját felemésztette, hogy visszatartotta magát a felhasználatlan energia sikolyaitól. És aztán észrevette, hogy a kezei újra remegni kezdtek. De ezúttal nem a sokktól. Elkezdődött.
Hermione gondosan félretette könyvét oda, ahol nem tudta szétcincálni, és szétnézett. Valamit tennie kell erejével. Kicsusszant az ágy lágy takarói alól, érezte a didergést, és azt, ahogy elveszti a teste feletti kontrollt, megindult a pokolhoz vezető úton.
- Hát újra találkozunk, Perselus? – kérdezte Remus, mikor a két férfi vacsoránál összefutott a Nagyteremben.
Az ördögbe, teljesen megfeledkezett az Imperiusszal kapcsolatos kutatásokról! Egyszerűen lehetetlen, hogy Remus ne vegyen észre semmit a lakosztályában, elég egyetlen futó látogatás, és mindennek vége! Még, ha Hermione csöndben is marad szobája rejtekén, a vérfarkas éles szaglását és hallását nem kerülheti el semmi.
- Attól tartok, csak rövid időre – válaszolta, igyekezett kiszűrni hangjából a sajnálatot, amit érzett. Akármilyen furcsa is, majdnem sajnálta, hogy egy ideig nem dolgozhat vele együtt, de semmi pénzért nem akarta volna, hogy ezt Remus megtudja. - Albus megbízott egy különleges feladattal – halkította le hangját. -, ami kapcsolatban áll a Rend munkájával.
- Ó – Remus nem tűnt túl meglepettnek. – Segíthetek bármiben is?
- Nem.
- És mégis miről lenne szó? – tette fel azt a kérdést, ami felelős volt Perselus igen gyorsan romló hangulatáért.
- Ezt nem az én tisztem megválaszolni – felelte a férfi. – Az igazgató úr megkért, hogy bizalmasan kezeljem az ügyet, és nem kívánom eljátszani a bizalmát.
- Ez csak természetes… - Remus végre észrevette a Piton hangjából kicsengő ridegséget. – Akkor tovább dolgozom az Imperiuson egyedül. Akkor megengednéd, hogy esetleg használjam a laborodban található asztalt, és néhány felesleges alapanyagot...?
- Nem.
- Akkor… khm… csakis akkor dolgoznék rajta, amikor nem zavarnálak…
Perselusnak legmélyebb sajnálatára látnia kellett Remus zavarát és fájdalmát. A vérfarkasnak túl sok elutasításban volt része élete folyamán, hogy könnyen vegye őket, és ebben ők ketten igencsak hasonlítottak. De muszáj volt kisajtolnia a másikból az ígéretet, hogy többé nem lép a lakosztályába, mert a mágikus bejárat újrabűbájolása túl sok időt emésztett volna fel. Erre most egyszerűen nem volt ideje.
- Nem, Remus – válaszolta, miközben érezte, ahogy újra felveszi a mogorva, goromba fráter szerepét, amit oly hosszú időn keresztül játszott. Remélte, hogy ez erőt ad neki végigcsinálni azt, amit kell. – Úgy értettem, hogy többé az engedélyem nélkül nem léphetsz a lakosztályomba.
- Természetesen mi sem áll tőlem távolabb, mintsem, hogy zavarjalak, tartózkodni fogok tőle – Remus igyekezett hozzá hasonló stílusban válaszolni, de szereplése elég szerencsétlenre sikerült. Különös volt, hogy egy vérfarkas képes volt úgy túlélni mindent, hogy megmaradt alapvető kedvessége, míg Perselus időközben szinte kővé vált.
- Pontosan ezt reméltem.
Rohadjon meg, Miss Granger! Maga és az aljas kis trükkjei! Egy barátba kerültek nekem.
De Remus nem hagyta ennyiben a dolgot. Nem, ő kétségbeesetten meg akarta érteni a másikat, és ehhez a vágyához elviselhetetlen makacsság fűzte. Perselus látta a szemében, hogy szerette volna vállon veregetni, és ezt egész egyszerűen nem bírta elviselni.
- Mi a baj, Perselus? Úgy éreztem, az elmúlt hónapok alatt partnerekké, ha nem barátokká válunk. Most mégis így viselkedsz…
- Nincs mit megvitatni, Remus. Ha most megbocsátasz, rengeteg megoldandó feladatom van.
Hirtelen felállt az asztaltól, és otthagyta a megvert kutyaként utána néző Remust. Ez valami isteni. Miss Grangernek hála ismét a kőszívű szörny szerepében tündökölhet. De hiába, a bánkódásnak nem volt semmi értelme, ezt az egyet jól megtanulta az idők folyamán.
Gyors léptekkel indult a Nagyterem bejárata felé, mikor egy szigorú női hang megállította.
- Piton professzor! Egy szóra, ha lenne szíves. Az egyik mardekárosa…
Minerva McGalagony volt az a szokásos kioktató arckifejezésével. A diákok mind kitértek az útjából, kíváncsi, elkerekedő szemekkel nézték kettősüket, szerették volna látni, hogy szidja meg a Griffendél ház feje a bájitalmestert.
- Nincs időm az apró-cseprő problémáira, professzor – mordult vissza Perselus, és felgyorsította a lépteit. – Ha nem képes kordában tartani a griffendéleseit…
Befordultak a sarkon, így kikerültek a diákok látóköréből, mire Minerva McGalagony kőkemény pillantása egy csapásra jókedvűre váltott át.
- Merlinre – nevetett fel. – Látta az arcukat? Egy mugli filmre emlékeztetett, amiben King Kong és Godzilla, vagy kik csaptak össze.
- Boldog vagyok, hogy nem osztom lelkesedését a mugli őrületek irányába, Minerva – vigyorodott el a férfi. A Minervával való heccelődés egy fokkal jobb hangulatba hozta.
- Nagylelkű vagyok, Perselus – vágott vissza a nő. -, ennek jegyében hagyom, hogy mindenki a saját őrületével legyen elfoglalva. Ez pontosan magára vonatkozik. – hirtelen komolyra váltott. – Bár rossz hangulata még nem tartozik a természeti katasztrófák sorába, erősen megközelíti azokat. Mi a gond magával, kedvesem? Nem lehet magában egész nap! Így elbánni Remusszal – mi volt ez?
Perselus kifejezéstelen arccal bámult a professzorasszonyra, minden erejével azon volt, hogy ne árulja el magát. Az utóbbi években meglehetősen közel került Minervához, mert a nő tipikus griffendéles volt a maga tipikus becsszavával, ami titoktartásra kötelezte, és ebből kifolyólag kedvelt társalgási partnerré tette. Ráadásul ő volt az egyetlen a kastélyban, aki legalább annyira szeretett versengeni és csúfolódni, mint Perselus. Játékos összecsapásaik a tanulók, a házkupák és a kviddicsmeccsek felett legendássá váltak a tanári kar történetében, de csak kevesen jöttek rá, hogy ezen gyakori konfliktusok középpontjában a valódi problémák helyett a szórakozás állt.
De ezt a mostanit nem árulhatta el neki. Dumbledore azt akarta, hogy senki ne tudjon róla, és pont őt választotta ki Hermione Granger ispátolójának, Isten tudja, miért.
- Miért néz így rám? Perselus?
Minerva tudta, hogy az oldalán sétáló férfit felingerelte kérdése, azért nem válaszolt rá, ezért úgy határozott, témát változtat. Ha Perselusnak szüksége lesz rá, úgyis megtalálja.
- Hát jó – mondta kurtán. – Ha semmit sem tehetek magáért, akkor hát agóniás nagynéniként más legendás képességét aknázom ki.
Perselus vigyorogva nézett rá erre a mondatra, arcáról elszállt minden más érzelem, és Minerva pont olyan gonosz vigyorral pillantott vissza, mint amilyen a férfi arcán ült.
- Mégis miben, Minerva? Makacssága nem engedi a sikerhez? Ne mondja, hogy az egyik griffendélese a ludas…
- Aggódom Hermione-ért – szakította meg Minerva komoly hangnemben.
Micsoda időzítés!
- Albus azt mondta, a lány szüleit támadás érte, és kénytelen volt velük együtt elrejtőzni, de ezzel valami nem stimmel. Nem hallottam semmiféle támadásról, és nem láttam, hogy távozott volna. Mr. Potter és Mr. Weasley pedig valami mester-tanítvány ügyről kezdtek zagyválni, mikor rákérdeztem, amiről nyilván lemaradtam, mert semmi ilyesmiről nem tudok. És nem értem, Albus miért titkol bármit is előlem!
- Őszintén szólva nem értem aggályait, Minerva – A férfi próbált könnyed, nemtörődöm hangon szólni, de érezte, hogy szánalmas produkciót nyújt. – Én úgy látom, minden tökéletes.
És még ő nevezte magát kémmesternek! Még egy öreg átváltoztatástan professzorasszonyt se tud becsapni! Bár hozzá kell tenni, hogy McGalagony a varázstársadalom egyik legelképesztőbb elméje volt, és szinte nem volt olyan ember, aki jobban ismerte volna Perselust, mint ő. Sajnos a mogorvaság és a válasz megtagadása az ő esetében nem volt célravezető.
McGalagony szemei összeszűkültek, ahogy kezdett gyanakodni a férfira.
- Maga tud valamit erről, nem igaz, Perselus? – kérdezte, majd tanerői és házvezetői minősége minden tekintélyével vágta oda. – Azonnal árulja el, mit tud! Hermione Granger az én házamba, és így az én felelősségkörömbe tartozik. Jogom van tudni mindenről, ami vele kapcsolatos!
- De hát én tényleg semmit…
- Perselus – Ez már az a hang volt, amitől a tanulók pánikolni szoktak. – Nem kérés volt, és lássa be, maga még nem elég bölcs egy komoly titokhoz!
A férfi legyőzötten felsóhajtott.
- Tényleg el szeretném mondani, Minerva – kezdte őszintén, az igazat megvallva jó lett volna, ha egy, a McGalagonyéhoz hasonlóan józan elme rendet teremtene a káoszban, amiben mostanában része van. – De, ahogy azt Remusnak is kifejtettem, ezt nem az én tisztem megválaszolni. Albus megkért rá, hogy tartsam titokban a dolgot. Nem fogom megszegni az adott szavam. Soha nem is tettem. – mondta elkomorulva.
- Szóval tud valamit Hermione-ról?
- Menjen Albushoz, Minerva. Kérdezze őt. És ha ő jónak látja megosztani önnel a tudnivalókat, meg fogok könnyebbülni, hogy lesz, akivel nyugodtan tudok beszélni az eset komoly mivoltáról.
Ahogy a nő élesen ránézett, Perselusnak Hermione Granger dacos pillantása és a szája sarkában ülő makacs kifejezés jutott eszébe. A griffendéles nők közelében, gondolta kétségbeesetten, minden férfi teljesen el van veszve.
- Meg fogom tenni – felelt végül a professzorasszony, majd a férfi legnagyobb megdöbbenésére vigasztalóan veregette meg Perselus vállát. - Ne aggódjon. – Albus nem mer majd tovább titkolózni előttem.
Perselus ebben nem lett volna olyan biztos, ha nincs rémült állapotban.
Mikor visszatért alagsori lakosztályába, pont olyan komor volt a hangulata, mint a kinti idő. Ennyit a békéről és a barátságról, gondolta letörten. Menschen sind anstregend, és ezen az égvilágon semmi sem változtathat. Először Remus, aztán Minerva, most meg Hermione Granger várja a férfit az ő nyugodt, szemtelen valójában.
A lány nem kiáltozott Piton után. Nos, ha a kezdeti tünetek még nem érték el a tetőzési pontot, az igen szerencsés kifejlet, állapította meg a férfi, de valójában azért volt megkönnyebbült, hogy nem kellett a lányhoz sietnie. Fogalma sem volt róla, hogyan birkózzon meg vele.
Hermione emlékeinek képei újra és újra megszállták Perselus fantáziáját, zavarták és idegesítették őt, egészen addig a pontig, amíg minden körülötte lévőt le nem ordított, ezzel visszatérve a ’Perselus, a gyászhuszár’ szerephez. És természetesen Minerva ebből szűrte le, hogy valami nincs rendjén.
De hát hogyan mondhatná el neki, hogy miket látott? Az ördögbe, még Albusnak se árulta el! Az öreg teljesen összetörne, vagy esetleg el se akarná hinni, hogy igaz. Talán arra kérné, hogy mutassa meg neki az emlékeket, hagy lássa saját szemeivel. Ami lehetetlen lenne.
Perselusnak kémként a második nagy feladata az volt, hogy megóvja Dumbledore-t attól a világtól, amiben kémként helyt kellett állnia, legalábbis, amennyire ez lehetséges. A komoly döntések, amiket az igazgatónak meg kellett hoznia, anélkül is nehezek voltak, hogy tudta volna, milyen borzalmas következményeik lehetnek.
Egyszerűen Dumbledore nem állhatta volna a sarat egy olyan kaliberű ellenséggel szemben, mint Voldemort, ha közben minden egyes embere jólétével is törődik. Igaz, ami igaz, némely veszteségek elkerülhetetlenek voltak, és ha ezek őt, Perselust érintették, azt végképp nem akarta, hogy sajnálják. De úgy tűnt, Miss Grangernek nem voltak ehhez hasonló gátlásai.
Igazság szerint Perselus azon tűnődött, a lánynak vannak-e egyáltalán gátlásai.
Már megint az a nyomorult emlékkép gyötörte a férfit, amiben a lány a nyögéstől eltorzult arccal, Lucius Malfoy izmos teste alatt a vágytól hullámzó testtel sikoltozik és zihál. Miss Granger féktelen diadalát és az arcán ragyogó vad érzelmeket nem lehetett félreérteni. Hogy tehette?! Potter közeli jó barátja volt, szinte a Rend tagja, tanúja a háború okozta hatalmas áldozatoknak. És mégis ezt tette!
Perselus odasétált egy kis szekrényhez, ami a könyvállványok között bújt meg, kinyitotta annak fából faragott ajtajait, és vett magának egy whiskyt. Pocsékul érezte magát. Lucius még mindig olyan őrült és elviselhetetlen volt, mint tizennyolc éves korában!
És most a lány ott ül az ő vendégszobájában, és valószínűleg azt várja, mikor bukkan végre fel, hogy megint gúnyolódhasson rajta egy sort azzal az arcátlan mosolyával.
Nagyot sóhajtva túrt bele fekete hajába. A lány végtére is az ő felelőssége volt, így minimum egy rövid időre be kellene hozzá néznie, hogy megnyugtassa magát, miszerint Miss Granger jól van, és nem tudott megszökni. Vele kapcsolatban semmiben sem lehetett biztos.
A whiskyt bal kezében lóbálva ment fel a lépcsőn, és bekopogtatott. Semmi. Remek. Most kénytelen lesz a lány engedélye nélkül kinyitni az ajtót, és a tegnap esti szerencséjével a lány vagy épp akkor fog fürödni, vagy meztelenül táncol át a szobán…
Hé, ez a gondolat meg honnan jött? Miközben szidta magát, és azon képességét, hogy mindig képes volt a legnagyobb bajokba csöppenni, benyitott a szobába. A kandallóbeli apró lángtól eltekintve a szobára sötétség borult. Szélesre nyitotta az ajtót, majd belépett.
A lány az ágyon feküdt, hogy aludt, vagy csak tettette, arról Perselus mit se tudott. Összeráncolta a homlokát. Még nem volt túl késő, és a következő hetekben nem állt szándékában behódolni Miss Granger minden szeszélyének.
- Miss Granger – szólalt meg hangosan. – Egy szóra, ha lenne szíves.
Erre sem kapott semmi választ. Csak nem gúnyolódik rajta a lány? Nos, hamar észreveszi majd magát, és azt, hogy kis játszadozásai az ő esetében mit se érnek. Pálcájának egyetlen mozdulatával gyorsan meggyújtotta a szobában elszórva található gyertyák kanócait.
Hirtelen teste minden izma megfeszült, adrenalin száguldozott ereiben. Valami nem stimmelt, szemei és fülei is erre figyelmeztették. Miss Granger nem aludhatott el csak úgy!
Három nagy lépéssel az ágy mellett termett, és lenézett a fekvőre. A lány vakon meredt rá tágra nyílt szemeivel, arca krétafehér volt.
A férfi megérintette a lány homlokát, és felszisszent a hőségre, ami Miss Grangerből sugárzott. Piton leszedte róla a takarókat, amiket a lány szorosan maga köré csavart. Hermione pizsamája átázott az izzadságtól, haja varkocsba fonva hevert a párnán, az éjjeliszekrényen pedig egy pohár állt.
Már megint magának kereste a bajt, gondolta mérgesen a férfi, azt hitte, egyedül is megbirkózik vele, az ostoba!
Egy rövid diagnózisalkotó varázs megerősítette félelmeit. Magas láz, alacsony mágiaszint és hevesen dobogó szív. Muszáj volt lehűtenie valahogy. Elvett egy törölközőt a fürdőszobából, azzal törölte át a lány izzadt arcát, majd egy másikat a homlokára helyezett, hogy a hűvös felület csökkenteni kezdje a magas testhőmérsékletet.
Ellenőrizte a lány szemeit, amik tágra voltak nyitva, nem mozdultak és nem reagáltak arra, ami a környezetében zajlott.
- Miss Granger! – harsant a férfi hangja, próbálta visszarántani a lányt a valóságba. – Miss Granger!
Az még mindig nem reagált, ám hevesen remegni kezdett, lábai és karjai vadul rángatóztak, és rövid, magas sikolyok hagyták el ajkát.
- Miss Granger – Perselus most már komolyan aggódott, megragadta a lányt vállainál fogva, majd óvatosan megrázta. – Azon nyomban válaszol, vagy a következő három évet büntetőmunkákkal tölti!
Úgy tűnt, a szigorú tanári hang hatott. Miss Granger felnyögött, szemeit kínlódásában lehunyta, csak, hogy egy másodperccel később újra kinyithassa őket. Ezúttal élessé és áthatóvá vált pillantása, egy pillanatig mintha fel akart volna ugrani, hogy megvédje magát, míg teljesen magához nem tért, és a feje vissza nem hanyatlott a párnára.
- Ez, Miss Granger – mormogta Perselus, miközben eltávolította a nedves törölközőt a lány még mindig izzadó homlokáról - egy olyan mértékű idiotizmus volt, amit mástól sem vártam volna, nemhogy magától!
A lán élettelenül elmosolyodott, hangja gyenge volt, mégsem mutatott semmit abból a fájdalomból, amit éreznie kellett.
- Már megint egy bók, professzor – dünnyögte. – Teljesen elront.
- Ez egyáltalán nem vicces, te ostoba csitri! – csattant fel a férfi mérgesen. – Az én felelősségembe tartozik, és képzelje, semmi kedvem elmagyarázni az igazgató úrnak, miért nem élte túl még az első felügyeletem alatt töltött éjszakát sem. Miért nem szólt?
Miss Granger még jobban elsápadt, ahogy felülkerekedett rajta a kín, lehunyta szemét.
- Nem akartam terhelni a gondjaimmal, professzor – felelt halkan, kicsiny kupaccá húzta össze magát. Heves köhögés rázta meg egész testét.
- Így is, úgy is terhel velük – mondta a professzor ridegen. – És a butasága csak növeli a magával járó gondot. Mostantól hallgatnia kell rám, hallja?
A lány még mindig köhögve próbált bólintani, de csak egy erőtlen mozdulatra futotta az erejéből, utána újra remegni kezdett.
A férfi megvárta, amíg a roham alábbhagy, majd segített a lánynak visszafeküdni, és kiegyengette a körülötte lévő takarókat.
- Jelentkeztek már hallucinációk?
A válasz fejrázás volt.
- Hacsak nem maga is az… – suttogta reménykedve a lány.
Perselusnak el kellett fordulnia, nehogy a másik meglássa a helyzethez cseppet sem illő vigyorát. Kétségtelen volt, hogy a lányban van kurázsi. De ettől még nem fogja sajnálni azért, amin keresztül megy. Minden az ő hibája, és neki, Perselus Pitonnak azért kell vesztegetnie a drága idejét, mert egy buta lány nem tudta egészségesebb módon kiélni a benne munkáló vágyat. A fenébe vele!
- Most adok magának egy lázcsillapító főzetet, amitől aludni fog. Várja ki, hogy hasson. – tájékoztatta a lányt. – Azt nem garantálom, hogy rémálmoktól mentes álom lesz, de néhány órányi álom, amire most nagy szüksége van. Erőt kell gyűjtenie.
Újabb bólintást kapott feleletként, mindemellett a lány nagyon is éles tekintettel követte minden egyes mozdulatát. A férfi a köpenyének egy rejtett zsebéből egy kis fiolát vett elő, kibontotta, és a pohárba öntötte tartalmának egy részét.
Miss Granger engedelmesen megitta az adagot.
- Köszönöm – szólt, majd szemei lecsukódtak, és pár pillanattal később lélegzése olyan nyugodttá és egyenletessé vált, ami mély alvásról tanúskodik.
A férfi egy pillanatig elnézte a lány békés arcát, amin most nyoma sem volt a kontrollnak, a kínnak vagy az ambíciónak. Kék pizsamájában és összefont hajával nagyon fiatalnak és sérülékenynek látszott. De Perselus nem tudta elfeledni a másik Hermione Grangert, azt, amelyiknek tágra nyíltak a szemei és sikoltozott, de nem akárhogy, önnön diadalát sikoltotta szét a nagyvilágba.
Nem tudott megfeledkezni arról, ki is valójában a lány. Nem hagyhatta, hogy a szánalom vagy aggodalom megváltoztassa. A lány szörnyeteg volt, és szörny marad a következő hetekben, nem számít, miken megy majd keresztül. Hermione Granger a maga örömére árulta el őt, és ezt Perselus nem tudta figyelmen kívül hagyni. Több mint az ő élete múlt rajta.
Felemelkedett az ágyról, és az ajtóhoz sétált, de ahogy elsétált a lánytól, annak mozdulatai és légzése újra nyugtalanná vált. Rángott és hadonászott, karja újra és újra lehanyatlott, mintha láthatatlan súly húzná le.
- Ne! – kiáltott fel alig hallható hangon. – Kérlek, ne!
Hát ez isteni, gondolta Perselus keserűen, régi jó ismerőseim, a rémálmok őt is bekebelezik. Nem akart tudni a borzasztó képekről, amik ennyire megijesztették a lányt. Ha olyan rémálmai vannak, amik ennyire megviselik, az csakis az ő hibája, hiszen saját szemével kellett látnia efféle szörnységeket. Ő választotta ezt. Ő hozta magára.
- Megérdemli, Miss Granger – suttogta, majd kiment a szobából, és behúzta maga után az ajtót.
Egészen a folyosó végéig követték őt a lány sikolyai, egyre magasabb hangon kiáltozott, bármi is volt az, ami ennyire megviselte, egyre csak ismételgette: „Ne! Ne hagyj itt! Kérlek!”
Aztán Perselus belépett a hálószobájába, ahol nem fogadta más, csak az éjjeli csend.
______________________
Menschen sind anstregend: (német) Az emberek nyugtalanítóak.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Már olvastam akkor amikor felraktad a prológust és az első fejezetet(fejezeteket), már akkor is nagyon tetszett, de most újra olvastam és tovább. Nagyon tetszenek a karakterek, Hermione nagyon durva és lehengerlő, Piton pedig tényleg maradt pitonos, de van egy aranyos beütése is, főleg akkor, amikor szabad, és nem kell kémkednie. :D Dumbledore-t annyira sajnáltam, h nem tehetett semmit Hermione döntése ellen, meg Remust is amikor Piton eltiltotta a lakosztályától, Dracóról nem is beszélve, remélem Hermione megbocsát neki és rendbe jön a barátságuk. McGalagony, mint mindig itt is szuper és érdekes a kapcsolatuk is Pitonnal, jól titkolják. :) Harry,Ron és Neville hozzák a szokott formájukat. :D Kíváncsi leszek milyen okok állnak Hermione mögött, mert biztos h nem egy ribanc. A 9. fejezet beharangozója is mutatja és már nagyon kíváncsivá tett, de nem csak az, hanem úgy az egész. Kaváncsi leszek hogy sül el az elvonókúra, mi lesz Hermione kémkedévével!?
Üdv: Nagisa
Szia! Ó, aha. :D Szóval már akkor olvastad. Örülök, hogy most vissza is jeleztél. ^ ^ Örülök, hogy tetszenek a jellemek, még sokkal, de sokkal jobban ki fognak bontakozni, komolyan fantasztikus, amit Kayly alkotott. Én Dumbledore-t annyira nem sajnáltam, egyszer végre megtudja, hogy nem megy mindig minden úgy, ahogy ő akarja (tudom, hogy csak jót akar, de akkor is, néha olyan zsarnoki tud lenni). Szegény Remust én is sajnáltam, mert nagyon érdekesnek találtam volna, ha tanúi lehetünk valami baráti csevejnek közte és Perselus között. Köszi, hogy így megelőlegezed Hermionénak a bizalmat, majd kiderül. :D Köszönöm, hogy olvastad, és csak annyit mondanék, hogy ez még nagyon, de nagyon a történet eleje.