|
9. A pokolba
Albus Dumbledore a magányos irodából Roxfort birtokának fényeit nézte, miközben megízlelt egy újabb korty forró csokoládét. Minden lehetséges vigaszra nagy szüksége volt.
Perselus pár perccel korábbi jelentése Miss Granger egészségi állapotáról jobban aggasztotta, mint ahogy azt bájitalmestere előtt kimutatta. Nem csak a lány láza és testi tünetei miatt nézett úgy az éjszakába, mintha ott akarná meglelni a válaszokat.
Volt valami él és hidegség Perselus hangjában, ahogy sorolta a tényeket. Ő nem aggódott úgy Miss Grangerért, ahogy Albus, nem érzett iránta szánalmat. Volt valami az arcában, ami mintha arra utalt volna, hogy elégedett a lányt ért csapással.
Az igazgató hosszú évek alatt megtapasztalta, a fiatal férfi valójában mennyire gondoskodó. Figyelt diákjaira, szívén viselte sorsukat, néha még túl sok energiát is belevitt abba, hogy jólétük lehetőleg ne károsodjon. Mindig nyugtalankodott beteg vagy rossz útra tért mardekárosai miatt. Amikor valamelyik diákja – legyen fiú vagy lány -, feladta vagy elhagyta a fehér mágia ösvényét, azt Perselus személyes kudarcként élte meg. Mindig is a reálisnál jobban vádolta magát ezért.
De Miss Grangerrel kapcsolatban egyáltalán nem ez volt a helyzet. Talán hibázott, amikor Perselusra bízta? De hát olyan logikusnak tűnt! A férfi egyszer már végigment azon, amit most Miss Granger volt kénytelen végigszenvedni, tudta, milyen a sötét oldal rabságában, és Dumbledore a tőle megszokott régi, őrülten optimista módon remélte, hogy ők ketten esetleg segíthetnék egymást.
Annyira kétségbeesetten vágyta a lány sikerességét!
Egy évvel korábban, mikor Voldemort nyíltan tört a világra, és a Minisztérium is elismerte a vele járó rendkívüli veszélyt, Dumbledore-nak még jó esélyei voltak. Tudta, hogy jöhetnek gondok, de azt soha nem gondolta volna, hogy a harc még csak akkor kezdődött el igazán.
Egy évnyi kudarc, árulás és csalódás után már nem volt benne biztos, hogy valaha is befejeződhet. A minisztériumi aurorok és a Rend tagok kéz a kézben dolgoztak, óriási erőfeszítéseket tettek, de bármit léptek, mindig úgy tűnt, Voldemort előttük jár.
Utóbbi hónapjai egyetlen sikerének Miss Granger információt tudhatta be. Mielőtt egyáltalán felfogta volna, hogy ez a fiatal nő a kulcsa Voldemort elpusztításának, Dumbledore máris reménykedni kezdett.
Egy évvel korábban a remény Harryben teljesült meg. Harry…
Dumbledore felsóhajtott, és tovább vizslatta a sötétséget válasz után kutatva. Harry nem úgy fejlődött, ahogy várta. Miután Dumbledore tájékoztatta a próféciáról, az idős varázsló azt remélte, hogy a fiú gyorsan összeszedi magát, és felkészül a rá váró feladatra.
Gyűlölte, hogy még azt a kis gyerekkort is el kell lopniuk tőle, ami maradt neki, de nem volt mit tenni, az ellenség túl gyorsan erősödött ahhoz, hogy a dolgot halogatni lehessen. De úgy tűnt, Harryt hidegen hagyják a különleges órák, a párbajozás vagy a felkészülések. Úgy tűnt, mást sem akar csinálni, csak normális iskolásfiúként órákra járni, kviddicsezni és barátjával, Ronald Weasleyvel mindenféle csínyt kitervelni.
Hermione volt az, aki tökéletesen megfelelt Dumbledore elvárásainak, a trió azon egyetlen tagja, akit az igazgató valóban komolyan vett. Milyen bolondok vagyunk mi, halandók, elmélkedett rezignáltan.
Ajtókopogtatás zökkentette ki gondolataiból. Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó kicsapódott, és Minerva McGalagony sietett az irodába.
- Minerva – üdvözölte udvariasan, miközben felemelkedett székéből, és a látogató felé sétált. – Micsoda öröm látni! Habár azt kell mondanom, lesz egy találkozóm fontos este, amin feltétlenül részt kell vennem. Ezért, ha nem bánja, találhatnánk más időt erre a…
- Igenis bánom, Albus – vágott bele élesen a nő. – Méghozzá nagyon bánom. Elég volt a titkolózásból, ne legyen olyan kibírhatatlan!
- Nem tudom, miről beszél, kedvesem – válaszolt az barátságosan. – Az évnek ebben az időszakában igen elfoglalt vagyok – de ha elhanyagolva érzi magát, biztosíthatom…
- Albus Dumbledore! Lehet, hogy majdnem olyan idős vagyok, mint ön, de nem vagyok sültbolond! Valami van Hermione Grangerrel, és én rá fogok jönni, mi az.
- Miből jutott erre a következtetésre, Minerva? – Dumbledore kék szemei immár kétségbeesetten csillogtak, de McGalagony nem kegyelmezett.
- Először is az éjszaka közepén tűnt el. Egy nappal később tájékoztattak csak, nem beszélhettem vele, még csak nem is láthattam távozása előtt. A Griffendél ház fejeként ezelőtt így még soha nem mellőzött, Albus. Másodszor se nem írt, sem nem beszélt velem az utóbbi két napban. Pedig mi nem másról beszélünk, mint Hermione Grangerről! Miután a baziliszkusz kővé dermesztését feloldották, az első útja hozzám vezetett, hogy megtudakolja, miről maradt le. Soha nem menne el tananyag nélkül két hónapra! És harmadjára Perselus visszatért a régi, mogorva énjéhez. Mikor megkérdeztem, miért bántotta meg Remust, úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akit hazugságon értek. Egy hazugságon… ami elvezet Hermione Grangerhöz.
Elhallgatott, és dühösen Dumbledore-ra meredt, félelmet keltő tekintete hatására Albus úgy érezte magát, mint egy hatéves, aki cukrot lopott a konyháról.
- Szóval befejezné a hazudozást, és tájékoztatna, mi történt Miss Grangerrel?
A férfi tudta, hogy vesztett. Így mindent elmondott McGalagonynak.
Mikorra végzett, a nő szemei könnybe lábadtak. Dumbledore csendesen rendelt neki egy csésze forró csokit. McGalagony elfogadta.
- Szegény lány – mondta végül pár perces szünet után. – Őszintén reméltem, hogy legalább az iskola elvégzéséig vár ezzel
Öléből felnézve észrevette, hogy Dumbledore elképedve bámul rá.
- Tudott róla, Minerva? – kérdezte hüledezve.
- Az ég szerelmére, dehogy, Albus! Természetesen nem! Akkor mindenképpen megpróbáltam volna leállítani. De nem úgy, mint maguk – nézett szemrehányóan a férfira. -, én soha nem becsültem le.
- Drága Minervám, én se tette soha – tiltakozott Dumbledore, de a nő újra közbeszólt.
- Nem tudatosan, Albus. De maguk mindig Harryre és Ronra koncentráltak. Ők voltak a vakmerő mutatványok duója, ők okoztak minden problémát, és zsebelték be a figyelmet. Hermione nem vett részt az ehhez hasonló akciókban. Ő mindig segítette őket, miatta mentek át a nehezebb órákon. Amit maguk közül senki sem vett észre, az Hermione ravasz, briliáns elméje, kíméletlensége, és az, hogy bármit – még önmagát is – kész feláldozni a barátaiért. Mr. Pottert és Mr. Weasleyt mindig is könnyű volt megfékezni. De már első éves kora óta aggódtam Miss Granger képességei miatt, mert tudtam, ha egyszer elhatározza, hogy valamit keresztül visz, képtelenek leszünk megállítani.
Sóhajtott, arca hirtelen fáradtnak és megviseltnek tűnt.
- Egyszerűen túl zseniális a barátaihoz, Albus. Soha nem illettek össze igazán, túlszárnyalta őket. És biztos vagyok benne, hogy pár éven belül magához fog felérni.
Két éjszaka és nappal reszkető láza után a tünetek elmúltak, és Hermione olyan gyengének érezte magát, mint egy újszülött. Ezelőtt még soha nem érezte magát ilyen betegnek és magányosnak.
A fejfájás volt a legrosszabb. A reszketéshez hozzá lehetett szokni, csakúgy, mint a lázhoz, ezekkel könnyen megbirkózott, de amikor úgy hasogatott a feje, mintha villám csapott volna bele, azt nem volt képes elviselni. Nem bírt gondolkodni, nem bírt beszélni. A pokolba, még sírni sem tudott a kíntól. Az alvás pedig ilyen körülmények között egyenesen lehetetlenné vált.
És amikor nagy nehezen felébredt lázálmaiból, az első dolog, amit meglátott, az egy gúnyos mosoly és egy elégedett arckifejezés volt, amire mintha rá lett volna írva: „Utállak, és megérdemled azt, amin most keresztülmész.”
Piton ki-be járkált a szobájába, tisztító bűbájokat mondott, vízzel kínálta és bájitalokat készített. Soha nem szólt egyetlen szóval sem többet, mint amit feltétlenül közölnie kellett. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, milyen állapotban van a lány.
Az általános utálat és undor ellenére jelenléte valahogy megnyugvást jelentett Hermione számára. Magányában a férfi volt az egyedüli elérhető emberi lény. Már nem érdekelte, hogy a professzor folyton sértegeti, mostanra megszokta. Ekkorra Piton egyébként sem szólt hozzá semmi személyeset. Csak remélni tudta, hogy lázálmai semmi olyat nem fognak feltárni a férfi előtt, amit ő maga ne akart volna megmutatni…
Hagyd abba a fetrengést, rótta meg magát, ideje menni, Hermione!
Óvatosan leeresztette lábát a padlóra, és megpróbált felállni, és megkapaszkodott az ágyban arra az esetre, ha lábai felmondanák a szolgálatot. Még mindig gyenge volt, mint egy csecsemő. Egy percig habozott, ne feküdjön-e vissza, és várja meg Pitont, aki segíthetne neki.
De mikor eszébe jutott Piton, ahogy karjába veszi, és becipeli a fürdőszobába, összeszedte magán, és ezt adott neki annyi erőt, hogy képes volt felállni.
Nehezen, de eljutott a fürdőszobába. Majdnem egy órájába telt, mígnem kezdte végre tisztának érezni magát. Egyszer elbóbiskolt a fürdőkádban, és arra riadt fel, hogy rózsaszín buborékok csiklandozzák az orrát. De annyi átkozódás és óvatos mozdulat után végre sikerült elhagynia a fürdőt mindenféle súlyos sérülés nélkül, választott magának egy új pizsamát és egy meleg gyapjú köntöst, majd leült az ágy szélére, és elkezdte kifésülni a haját.
Ez volt az a pillanat, amikor Piton berobbant az ajtón, szokás szerint mit sem törődve kopogással. A lány látványa felkészületlenül érte, menet közben megtorpant, majdnem megbotlott, és pont előtte állt meg.
- Látom, jobban érzi magát – jegyezte meg fagyosan.
- Így van. Köszönöm az érdeklődését, professzor.
- Ez nem holmi udvariasság, Miss Granger. Nem látom semmi okát, amiért egy olyannal, mint ön, udvariasnak kellene lennem. Aggodalmam egyedül egészségi állapotának szól.
- Azt hiszem, ezt mostanra maradéktalanul sikerült felfognom, professzor.
Hermione mérgesen vette észre, hogy a férfi még arra sem vette a fáradtságot, hogy ránézzen, csak kivonta pálcáját, és azzal rámutatott.
- A testi funkciói normálisnak tűnnek. Tudja, ki maga és hol van?
- Igen – felelt a lány szája szögletében egy mosoly árnyékával. – Sajnos.
Piton kurtán bólintott, figyelmen kívül hagyva a lány próbálkozását.
- Remélem tudja, hogy ez mindössze átmeneti javulás. Nemsokára rosszabb lesz, sokkal rosszabb. És akkor majd tényleg megbánja, hogy mit tett.
Micsoda biztató gondolat! A professzornak igazán nagy tehetsége volt sót dörzsölni az eleven sebbe.
- Soha nem fogom megbánni, amit tettem, uram – válaszolt a lány csendesen. – De nagyon is jól tudom, hogy a neheze még most jön.
A férfi gúnyosan felhorkantott az utolsó gondolatra, de látszólag nem tartotta érdemesnek válaszolni.
- Akkor tájékoztathatom is arról, hogy Mr. Malfoy két álló napja kopogtat a bejárati ajtón. Csak úgy tudtam elküldeni, hogy megígértem, amint képes lesz rá, beszélni fog vele.
- Igazán nagyon szeretnék vele beszélni – hadarta a lány, szíve gyorsabban kezdett el dobogni. Nagyon vágyódott már egy barátságos arc után, egy olyan ember után, akinek nem csöpög gúnytól minden egyes szava. – Jelezné ezt neki, amint lehetséges?
- Már alig várja a látogatását, nem igaz? – kérdezte Piton keserűen. – Csak nem Luciusra emlékezteti, Miss Granger? Felteszem, már alig várja, hogy a szerelmese karjaiba rohanhasson.
A férfi megpördült, és elhagyta a szobát, észre sem véve, Hermione mennyire belesápadt szavaiba. Soha nem hasonlította volna Draco meleg, puha arcát az apjáéval. Azok a szemek olyan átható kéket voltak, amikor végigmérték őt, szinte levetkőztették, és közben a férfi selymes hangán trágárságokat suttogott neki…
Hermione megborzongott, és gyorsan az ablakhoz lépett. Nem hibáztatta Pitont. Ő nem vigasztalhatta meg. Addig nem is lehetett biztonságában, amíg a férfi lakosztályában kellett tartózkodnia.
Piton baglya értesítette Dracót, aki az izgalomtól rohanvást érkezett. Gyorsan elégette a rövid levelet, ami semmi mást nem tartalmazott, csak annyit, hogy „Meglátogathatnod őt.”, és máris kifelé tartott a klubhelyiségből, még arra sem vette a fáradtságot, hogy felmenjen hálótermébe a köpenyéért.
Mikor elérte a bájitaltan tantermet, Piton már ott várta irodája nyitott ajtajában.
- Professzor – köszöntötte őt lelkesen Draco. – Hogy van?
- Él – válaszolt Piton ridegen. – Minden mást majd ő elmond. Kövess.
Gyorsan átvezette a fiút a kopár külső kamrákon és a mágikus szőnyegen, cseppet sem palástolva a nemtetszését, hogy diákok mászkálnak a lakosztályában. Merlinre, jó okkal nem volt bejárás szobáiba!
Nem hagyta, hogy Draco egy percig is csodálhassa a könyvtárat vagy a varázslatos tapétát, egyből felvezette őt a második emeletre Hermione hálószobájába.
- Öt perc – figyelmeztette a fiút, mielőtt kinyitotta az ajtót. – Pihenésre van szüksége.
Draco mély levegőt véve próbálta magát felkészíteni a biztos megrázkódtatásra. Úgy izzadt, mint egy elsőéves. De mielőtt visszanyerte volna nyugalmát, Piton gyengéden belökte, és bezárta mögötte az ajtót.
Alig lépett be a szobába, Hermione máris odarohant hozzá, és karjaival szorosan átölelte. Draco magához szorította őt, és hátát megnyugtatóan simogatni kezdte. Megkönnyebbülés áradt szét benne, korábbi idegessége kezdett eltűnni.
Hát megbocsátott neki. Nem löki el magától.
- Hogy vagy, édesem? – súgta a lány fülébe Hermione régi becenevét használva.
- Megőrjít ez az ember – felelt ő, nekiszorítva arcát a zöld egyentalárnak. – Itt meg fogok őrülni, Draco!
Hirtelen elengedte a fiút, és otthagyta az ajtónál. Fel-alá kezdett el sétálni a szobában, csak úgy áradt belőle a negatív energia és az agresszió.
- Csapdában vagyok! – csattant fel. - Meghülyülök, és az a nagyra nőtt denevér nem enged ki!
- Jól bánik veled?
A lány hirtelen megállt, megpördült, hogy szembenézzen a fiúval, pillantása egyszerre volt éber és bizalmatlan.
- Miért kérded?
- Mert féltetelek, Hermione! Uramisten. Tudom, hogy te meg Piton már az érkezés utáni legelső pillanattól fogva veszekedtek. Annyira aggódtam!
Volt valami a hangjában, ami megnyugtatta a lányt, kinyúlt, és megérintette a fiú arcát.
- Ne aggódj – mondta lágyan. – Nagyon örülök, hogy eljöttél. Legalább egy ember van ebben a rohadt iskolában, aki úgy bánik velem, mint egy emberi lénnyel, nem úgy, mint egy rüfkével.
Legnagyobb döbbenetére Draco szeme könnybe lábadt. Mégis mi folyik itt, az Isten szerelmére?
- Már azt hittem, elveszítettelek – suttogta a fiú. – Féltem, hogy soha többé nem állsz szóba velem. Meg is értettem volna. Annyira sajnálom, édesem! Bíznom kellett volna benned!
- Nem – mondta a lány elmerengve, fejét a másik vállának döntve. – Teljesen igazad volt. Nem éltem volna meg a következő hónapot. Ne érezd magad bűnösnek, és ne aggódj miattam. Csak az elvonási tünetek miatt viselkedem olyan furcsán. A múltban hoztam egy döntést, aminek most el kell viselnem a következményeit.
- Hermione – kezdte Draco halkan, szerette volna megígérni, hogy soha többé nem árulja el, de Piton hideg, csattanó hangja félbeszakította.
- Bármennyire is utálom félbeszakítani a gerlepárok turbékolását, attól félek, itt az ideje távoznod, Draco.
Észrevette, hogy Hermione elhátrál a fiútól, hirtelen megtántorodva, mintha a fizikai kontaktus megégette volna.
- De professzor…
- Nem vagyok hajlandó ezen vitatkozni, Draco.
A fiú még egyszer megérintette Hermionét, de a lány ár nem nézett fel rá.
- Szólj, ha szükséged van valamire – mondta a fiú, majd megfordult.
A lány nem szólt semmit, de szemeivel követte távozó alakját, és amint becsukódott az ajtó, vágyódó csillogás költözött pillantásába.
- Még van egy dolog, amit meg kellett vitatnom magával, professzor – mondta Draco, miközben lefelé jöttek a lépcsőn.
- Ülj le – felelt Piton megenyhülten, és felajánlott egy széket.
- Két nappal ezelőtt – kezdve Draco – az apám mellékelt egy levelet Hermionénak a nekem címzett levélben. Kérte, hogy olyan gyorsan kézbesítsem neki, amint lehetséges. Én nem voltam benne biztos… Hiszen ismeri kettőjük… kapcsolatát – elpirult. -, attól féltem, talán ez nem tenne jót Hermionének, de ha fontos információt tartalmaz, akkor nem várhatok túl sokáig…
- Jól tetted, hogy nekem szóltam, Draco – mondta Piton kiismerhetetlen arckifejezéssel. – Add át nekem, és én majd megbeszéltem az igazgató úrral, mit tegyünk vele.
Draco megkönnyebbülten bólintott, láthatóan örült neki, hogy még egy tehertől megszabadult, majd egyik zsebéből óvatosan elővett egy mélyzöld borítékot.
Piton elvette, és Dracót kivezette a lakosztályából.
- Jól zárd be magad után az iroda ajtaját – hagyta meg neki, majd mielőtt Draco alakja végleg eltűnt volna előle, még hozzátette. – Tájékoztatni foglak.
Draco hálás mosolya láttán mellkasába fájdalom hasított. A fiú valahogy még Lucius Malfoy mellett is képes volt bízni az emberekben, és most az a kis ribanc megpróbálta kihasználni ezt. Draco bele fog pusztulni, ha tudomást szerez a lány árulásáról.
Visszatért a kanapéhoz, lassan leereszkedett rá, és olvasni kezdett. Komor arccal kétszer is átolvasta a levelet.
Aztán felemelkedett, felment az emeletre, és kopogás nélkül benyitott Hermionéhoz. A lány az ágyon ült, és nyilvánvalóan őt várta.
- Szóval az apja nem volt magának elég? – kérdezte a férfi jegesen. – Még a fiát is elcsábította?
- Dracóval csak barátok vagyunk – válaszolt a lány mereven. – Semmiféle romantikus szál nincs köztünk.
- Kétlem, hogy valójában ismerné a ’romantikus’ jelentését, Miss Granger – mondta a férfi fanyarul.
- Miért nem hagy pihenni, professzor? – kérdezte Hermione, fáradtság lopózott hangjába. – Nem érzem magam túl jól.
- Ez mióta az én problémám, hm? – vágott vissza a férfi agresszíven, aztán hangja megváltozott. – Akárhogy is, nem azért vesztegetem önre a drága időmet, mert annyira élvezem a társaságát. Jött egy levele.
- Ki írna nekem? – a lány hangjából kétségbeesés és frusztráció áradt. – Ne szórakozzon velem, professzor. Térdre borulok ön előtt.
Hermione szörnyen érezte magát, érzelmei vad vágtába kezdtek. Szeretett volna odarohanni Pitonhoz, és jól belerúgni, ugyanabban a pillanatban nem hiányzott neki más, mint egy erős ölelés és végtelen sírás. Ki tudta volna sírni a szemét, és ezúttal ezt nem úgy értette, mint egy metaforát.
- Ami a kedvenc pozíciója, nem igaz, Miss Granger? – vagdalkozott a férfi. – De azt hiszem, vissza kell utasítanom az ajánlatát. A kedves szeretője írt önnek.
Látta, hogy a lány orcái elvörösödnek, szemei kitágulnak a lassú felismeréstől.
- Hagy olvassam fel ezt a – nevezzük így – szerelmes levelet! – nem adott időt válaszra, hanem kibontotta a pergament, és émelyítően édes hangon olvasni kezdte. – Drága Hermione!
Piton tudta, hogy gonoszságot művel, de őszintén szólva túl mérges volt ahhoz, hogy ez izgassa. Emiatt a hülye lány miatt ment tönkre egy barátsága, veszett el a szabadideje és a lelki békéje, és le akarta törölni az arcáról a tökéletes önkontroll arrogáns arckifejezését!
- Professzor, ne – suttogta a lány, arca halottsápadttá vált. – Kérem, ne tegye ezt velem! Nem bírom…
- Ó, de lefeküdni le bírt vele, nem igaz? – szólt közbe durván. – Miért nem akarja hallani a szerelme bódító szavait, Miss Granger? Drága Hermione! – kezdett neki újra, nem foglalkozva a lány remegős hangjával, amin könyörgött, hagyja abba. – Draco mesélt nekem a… kis akciódról. Briliáns ötlet, de nem kellene egyedül megküzdened ezzel. Ő nagyra értékelte zsenialitásodat. Ő maga mondta, hogy még soha nem találkozott ilyen lenyűgöző sárvérűvel. Nagyon remélem, hogy azok az agyatlan barmok nemsokára békén fognak hagyni, és nem kell tovább bujkálnod.
Mikor elhallgatott, észrevette, hogy a lány elfordult tőle, és a kandallót kezdte nézni, mindkét kezével a vasrácsot fogta, ami biztonságosan távol tartotta a tűztől.
Szóval nem figyel rá, mi? Úgy tervezte, hogy csak eddig olvassa, mert nem akarta ráerőltetni a levél többi részét, ami olyan gusztustalan volt, hogy még ő sem akart hangosan kimondani. De a lány háta mintha gúnyolódott volna rajta, mintha kihívta volna, hogy folytassa a játékot.
- A visszatérésedet valami különlegessel fogjuk megünnepelni. Már alig tudom kivárni, hogy vonagló testedet magam alatt érezzem, Hermione. Ott fogsz feküdni folytatás után könyörögve, és hidd el, meg fogom találni a módját, hogy még a te határtalan fájdalom utáni vágyakozásodat is megtörjem! Arra emlékszel, mikor megvertelek? Arra, mikor a csomózott bőr belemart fehér bőrödbe, és te sikoltoztál a gyönyörtől? Újra sikítozni fogsz, Hermione! Újra megbocsátásért fogsz könyörögni, miközben én elveszem tőled, ami az enyém, megrontom a tested, és minden elképzelhető módon megalázlak…
A férfi nem folytatta. Túl messzire ment. Még ha a lány élvezi is az efféle mocskos játékokat, az ő felügyeletére bízták, és neki nem kellett volna odafigyelnie gyerekességére.
De a lány nem mozdult. A kandalló mellett állt, ökölbe szorított kezeivel még mindig a rácsot markolta, merev és élettelen volt, mint egy szobor. Valami nem volt vele rendben. Talán újabb roham közeledett?
- Miss Granger – szólította meg fagyosan. – Vissza az ágyába, méghozzá most azonnal.
- Nem – suttogta rekedten a lány, szinte morogta a szavakat. – Inkább megölöm magam, mint hogy még egyszer hozzám érj!
Hát teljesen megőrült ez a lány? Perselus bosszankodva indult el felé, de hirtelen megállt, mikor a lány megpördült, hogy szembenézzen vele. Vér csurgott le a lány kezén; olyan erősen markolta a rácsot, hogy az belemélyedt tenyereibe, és a mély sebekből kibuggyant a vér. De a szempárja volt az, amit igazán sokkolta a férfit. Egy őrült szeme volt, ami élettelen arcában túlontúl hatalmasnak és sötétnek látszott.
- Mit mondott, Miss Granger?
- Ne gyere közelebb, Lucius! Kérlek, ne bánts!
Hallucinál, jött rá a férfi hirtelen. Valami a levélben eléggé felzaklatta, ezzel újabb rohamot váltott ki. Szidta magát saját ostobaságáért.
- Én nem Lucius Malfoy vagyok, Miss Granger. Perselus Piton vagyok, a bájitaltan professzora, és nem fogom bántani. Nem kell félnie.
De miért kellene egyáltalán félnie tőle, még ha Malfoynak képzeli is? Nyilván a… szeretője nem fogja bántani, főleg, ha ő ezt nem akarja.
- Ez valami játék? – kérdezte a lány. Pillanatról pillanatra hisztérikusabban viselkedett. – Nem akarok játszani… Nem akarom újra azokat a dolgokat… Engedj el… Kérlek, Lucius, nem bírom! Ne bánts!
- De hát nem pontosan ez az, amire vágyik? – tette fel a kérdést keserűen a férfi, lassan kezdett betelni a pohár. – Hogy bántsa?
A lány felsikított, amint a férfi leszelte a kettejük közötti rövidke távot. Hátát a kandallónak fordítva leguggolt a földre, félelem rázta lesoványodott testét.
- Ne! – Valósággal szűkölt. – Nem akarom… soha többé! Miért kínzol? Még egy kutyával sem bánsz így… Hát nem veszed észre, hogy a múltkor majdnem megöltél? Könyörgök, Lucius, ne tedd!
- Nyugodjon meg, Miss Granger! – a lány kétségbeesettsége megijesztette Perselust, látta, hogy a két hatalmas szem még mindig félve követi minden egyes mozdulatát, összetévesztve őt Malfoyjal és teljesen félreértve szándékát. – Minden rendben van. Semmitől se kell félnie. Csak nyugalom.
- Nem akarok veled olyat játszani! Sajnálom… én próbáltam, tényleg… tudom, hogy lehetnék erősebb is… de nem tudom elviselni az érintésedet! Kérlek, ne haragudj rám!
- Minden rendben – igyekezett őt megnyugtatni a férfi. – Senki sem fogja bántani ezért. Semmi rosszat nem tett.
- De nem sikerült! – zokogta a lány, utolsó szavai egybeolvadtak a sírással, és úgy tűnt, Hermione saját külön bejáratú poklában ragadt. – Segítenem kell nekik túlvészelni a háborút, de túl gyenge vagyok ehhez! Csalódtak bennem! Istenem, mindenki csalódott bennem! Semmi más nem vagyok, csak egy mocskos kurva, és még ezt sem csinálom jól!
Hirtelen új ötlete támadhatott, ami egy pillanatra kiragadta az őrületből. A lány megpróbált felállni, félig a kandallónak támaszkodva.
- De ugye nem fogod őket bántani, Lucius? – suttogta lélegzet után kapkodva a félelemtől és a teste nehézkes irányításától. – Igazán kedves tudok lenni, ha akarok, Lucius, olyan gyönyört adhatok neked, amiről nem is álmodtál! - Nagy könnyek futottak le arcán, de még csak észre sem vette. – Tegyél velem, amit csak akarsz, de kérlek, a többieket ne bántsd!
Megrökönyödés futott végig Perseluson, ahogy látta, hogy a lány reszkető ujjakkal nyúl ki, hogy megérintse az ő arcát, hogy esetlenül megsimogassa, Miss Granger egész teste remegett. Perselus elhátrált előle, és olyan messze helyezkedett el, amennyire csak lehetséges volt, mire úgy tűnt, a lány megfeledkezett róla.
Miss Granger újra lecsúszott a földre, karjával átölelte térdét, majd testét előre-hátra ringatta, hogy megnyugodjon – jobb nem jutott az eszébe.
- Megteszem, amit meg kell tennem… megteszem, amit meg kell tennem – suttogta újra meg újra, teljesen megfeledkezve arról, hol is van.
Perselus még soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek, még akkor sem, amikor végig kellett néznie, a Sötét Nagyúr hogyan kínozza meg a muglikat. De most, hogy a lányt – képletesen szólva - az ő szeme láttára kínozták meg, és még ő bünteti magát valami olyanért, amit a férfi nem fog fel ésszel, az már sok volt neki.
- Kis hülye – mormolta buzgón a lány. – Egyszerűen túl hülye vagy. Hülye sárvérű kurva Hermione!
Minden mást félresöpörve Perselus úgy döntött, véget vet ennek. Nem bírta tovább nézni. Óvatosan közelebb lépett, egyik lassú lépés jött a másik után. Egy örökkévalóságban telt, mire átszelte a szobát, de nagy kétségbeesésében a lány ezt észre sem vette. Csak mikor leguggolt mellé, akkor vette észre jelenlétét, és kezdett újra sikítozni – rémült, szánandó sikolyai egy kis állat sajátja volt.
A férfi megragadta a lány vállát, mielőtt az elmászhatott volna mellőle, és finoman megrázta.
- Miss Granger – szólongatta. – Miss Granger, figyeljen rám!
Semmi hatása nem volt, a lány pedig egyre jobban pánikolt.
- Hermione! – próbálkozott újra Perselus ezúttal a keresztnevével, bízva abban, hogy az megnyugtatja. – Hermione, én vagyok az, Piton professzor. Figyeljen rám! Senki nem fog bántani, biztonságban van itt. Hall engem, Hermione?
A lány lassan felhagyott a küzdelemmel, és felemelte fejét. Arcát még mindig eltorzította a rettegés és a fájdalom, de a szeméből kiveszett az őrület, és felismerte a férfit. Perselus meglepetésére a tudat, hogy a professzor mellette van, megvigasztalta Hermionét. A lány ajka vérzett, ahogy beleharapott. Megpróbált beszélni, de hangja rekedt volt a sok sikoltozástól, és csak a harmadik kísérletre vált többé-kevésbé érthetővé.
- Pro… fesszor… - suttogta. – Mi történt?
- Nem emlékszik, Miss Granger?
- Nem. Valamit mondott nekem, nem? És onnan semmire sem emlékszem. Sajnálom, hogy nem figyeltem, professzor. – mentegette magát aggodalmasan.
- Azt hiszem, talán levonhatnék ezért pár házpontot – felelt a férfi szárazon, és hüledezve látta, hogy a lány rámosolyog. – Hallucinált, Miss Granger. Valakivel összetévesztett, és ettől pánikba esett.
A félelem ismét elfátyolozta a lány tekintetét.
- Mondtam valamit? – kérdezte.
Ugyan mit rejtegethet, kérdezte Perselus magától. A Lucius Malfoytól való félelmét? Elméje valódi állapotát? De hát miért nem árulja el neki? És hogyan illeszkedhet ez abba a sok jelenetbe, amit a lány elméjében látott? Hirtelen eszébe jutott valami. Végül is a lány volt a legtehetségesebb boszorkány, akit valaha tanított. Nem lehetetlen, hogy…
- Semmit – válaszolt végül. – Pontosabban semmi értelmeset. De most azonnal vissza kell mennie az ágyába. Bármelyik pillanatban jöhet egy újabb roham.
A lány rábólintott erre, a férfi segítségével sikerült felállni, és eljutni ágyához. Ha észre is vette a törődést – a sokkal nagyobb törődést, mint az utóbbi napokban -, amivel Perselus betakargatta, nem kommentálta a dolgot.
- Van valamit, amit meg kell osztanom, professzor – mormolta a lány küzdve az álmossággal.
- Akkor hát ossza meg, Miss Granger.
- Mikor újra kezdődik… mikor újra hallucinálni kezdek, kérem, kösse a kezemet az ágyhoz.
A férfi megdöbbent.
- Miért kellene ilyesmit tennem? – kérdezte.
- Mert értek a pálca nélküli varázsláshoz – suttogta a lány fáradtan. – Nem annyira, mint maga, professzor, de elég sok varázslatot sikerül vele végrehajtanom. Túl veszélyes lenne mind a kettőnk számára, ha nem kötözné le a kezeimet. Én nem tudom magamnak lekötni. – magyarázta, és még jelenlegi legyengült állapotában is mintha haragudott volna magára.
Perselus elnyomott egy vigyort. Úgy tűnt, a Kis Tudálékos tudása végére ért. Bár őszintén remélte, hogy nem reked meg itt.
De a lánynak teljesen igaza volt. Az ellenőrizhetetlen mágikus energia súlyos baleseteket okozhatott, sőt akár meg is ölhette volna a lányt, hogyha saját magára alkalmazott volna mágiát. A vérében maradt Thanalos főzet maradéka úgy szívta magába a mágiát, míg a lányból nem marad más, mint száraz kehely.
- Értékes tanács – felelt semlegesen. – Megfogadom. Most aludjon.
A lány gyengén bólintott, de mikor a férfi elfordult, a félelem visszatért szemébe.
- Ne hagyjon itt – suttogta gyorsan. – Kérem!
A lány fáradtságtól komor szeme találkozott Piton tekintetével.
- Mitől fél ennyire, Miss Granger? – kérdezte lágyan Perselus, leülve Hermione ágyának szélére.
- Nem félek – felelt az őszinte meglepődéssel, amit a férfi akár be is vett volna, ha nem látta volna pár perccel korábban a padlón gubbasztani. Merlinre, ő volt a legjobb hazug, akit életében látott. – Csak nem szeretnék egyedül lenni pont most.
Egy órával ezelőtt Perselus valami megvetőt odamorgott volna erre a mondatra. Most egyszerűen bólintott.
- Nem hagyom itt – válaszolt. – Csak hozok valami átnéznivalót és egy széket, Miss Granger.
Mikor visszatért egy köteg osztályozásra váró esszével, a lány már mély, nyugtalan álomba esett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
szió!
nagyon örülök, hogy végre-végre folytattad:) hogy is mondajam, kezd egyre sokkolóbb lenni... igaz, hogy olvastam a Tabut, de ez azért nem semmi még azután sem... basszus, szegény Hermione... nekem néhol nagyon morbid volt, pl amikor nem tudta, hogy hol és mikor és kivel van.. De Draco, meg a prof is egyre jobban kibontakozik és ez teszik, nagyon tetszik:P ja és McGali! kegyetlen jó, (de ezt már az előző fejezetnél is írtam:))asszem mára ennyi voltam... meso
ja még annyi, hogy (szerény véleményem szerint) jobban különítsd el a bekezdéseket. mármint az olyanokat, amikor helyszín vagy téma vagy szemszög váltás következik be, mert ha nem, akkorn túl hirterlen jönnek az előbb említettek és összezevarja a szegény olvasót (pl engemet :P) hát ennyi és további sok szépet és jót
Szia!
Ne haragudj a hosszú kihagyásért, de nagyon nehezen tudtam rászánni magam, hogy valami más helyett ezzel foglalkozzak. Amikor már elkezdtem forddítani, akkor jó volt, élveztem, de amíg rávettem magam, hát... nem volt valami szívderítő. :D A következő résszel nem szándékozok ennyit várni, egyébként jó hosszú lesz. Nos, ez a történet nem kispályás. :) Aha, McGalagony itt elég kemény, ami nekem kifejezetten tetszett.
Az a gond, hogy a szerző nem különítette el ezeket, én meg nem akarok belenyúlni a gondolataiba, mert ha ő úgy gondoltam, hogy ez így jó, akkor annak csak volt valami oka. Lehet, pont össze akar zavarni. :D Néha én is nagyot néztem fordítás közben, hogy ez meg már mi, de meg lehet szokni. Köszönöm, hasonlóakat kívánok. :)