|
10. Éjjel-nappal
Perselus belátta, hogy új napirendje kezd formát ölteni, méghozzá a tökéletes káosz formáját.
Egy hét telt el Miss Granger első hallucinációs rohama óta. Homályosan még emlékezett rá, mennyire aggódott, amikor a lány összetévesztette őt Malfoyjal, és hogy mennyire sokkolta a diákjában lejátszódó mérhetetlen pánik és fájdalom.
De az semmi nem volt ahhoz képest, amin az utóbbi hat napban keresztül kellett menniük.
Miután aznap a lány végre álomba merült, Perselus az ágya mellett lévő karosszékbe telepedett. Olvasni próbált, de csúfos kudarcot vallott. Eddig mindig büszke volt magára, amiért távolt tudta magát tartani a sok szörnyűségtől, ami történt körülötte. A másokkal való törődés, az aggodalom és a vezeklés olyan dolog volt, amit a halálfalók nem bocsátottak meg.
Évek óta gyengeségek nélküli embernek tartotta magát. Szigorúan meghúzta maga körül a határokat, és nem engedte, hogy az így nyert korlátot a barátságok vagy egyéb szenvedélyek áttörhessék. De ahogy üldögélt a karosszékben, és elnézte a lány tiszta arcát, rájött, hogy az elmúlt hónapok súlyosan megviselték.
Felsóhajtott, és átment a tűzhelyhez. Egy suttogott szó után már lángok táncoltak az előbb még üres kandallóban. Pálca nélküli mágiát használt. A lakosztályában ritkán tartott magánál pálcát.
Egyik rejtett zsebébe nyúlt, és kimarkolt belőle egy kevés Hopp port, majd a tűzbe dobta.
- Igazgatói iroda – mondta ki tisztán, és bedugta a fejét a lángokba. Szemben azzal, amit Miss Grangernek mondott az ottani kandallókról, azok igenis működtek Hopp porral, még akkor is, ha csak ő tudta őket használni. Sikerült olyan módot találnia, ami szavatolta, hogy egyedül ő tudja stabilizálni az így létrejött mágikus kapcsolatot, egyszersmind ezzel meggátolta azt, hogy illetéktelen juthasson a kamráiba. A módszer mágikus lökésekre épült, és illegális volt, Albus építette bele a Roxfort falaiba a Sötét Nagyúr évekkel korábbi újjászületése után.
- Albus – szólította meg a mágust, érezve bőrén a lángok csiklandozását. – Egy szóra, ha lenne szíves.
Az öreg varázsló arca megjelent a kandalló előtt, szemében aggodalom és fáradtság fénylett.
- Csak tessék, kedves fiam – felelt halkan. – Itt vagyok. Hogy van Miss Granger?
- Elkezdődött. Hallucinál. Albus, eltörölné a jövő hétig az óráimat? Nem hagyhatom egyedül.
- Természetesen, Perselus. – Valami megváltozott az igazgató arcában, az aggódás tovább mélyítette a fáradtság barázdáit. – Ugye tudja, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia? – kérdezte. – Minervával a segítségére lehetünk, ha szüksége van egy kis… kikapcsolódásra.
- Nem szükséges, Albus – morogta Perselus. – Az én felelősségem. Pont maga mondta múltkor. Én vezetem az elvonókúrát.
- De hát, Perselus, nagyon jól tudja, hogy…
- Mennem kell, Albus – szakította félbe a férfi. – Talán már ébredezik. Holnap újra jelentkezek.
Perselus visszahúzta a fejét, és észrevette, hogy Miss Granger mozgolódni – pontosabban szólva vonaglani – kezdett az ágyon. Visszasietett hozzá, és mintha a jelenléte megnyugtatta volna a lányt, abbahagyta a vergődést.
- Miss Granger – mormolta a férfi, selymes hangja alig törte meg a csendet -, kis híján megőrjít.
Hogy szeretett volna megszabadulni tőle! A lány ápolgatása nemcsak az óratartástól és Remusszal közös kutatómunkájától tartotta távol, hanem a Mardekár ház fejeként rá eső kötelességektől is. Nem sétálgathatott odakint az őszi napsütésben, nem falatozhatott a Nagyteremben és nem találkozhatott Minervával.
De nem kockáztathatta meg a lány magára hagyását. Jelenlegi állapotában Miss Granger nem volt ura szokásos önkontrolljának és fegyelmének, és nem engedhette meg, hogy Albus is megtudja azt, amire neki kínkeservesen kellett rádöbbennie. Bár nem tudta volna pontosan megmondani, mennyit tudhat az öreg varázsló. Már semmiben sem volt biztos.
És valami a szíve mélyéből azt súgta neki, hogy gyűlöli ilyen állapotban látni a lányt. Ingerülten felhorkantott, és elméje távoli szegletébe száműzte a bosszantó gondolatot.
Órák teltek el – rémálmok órái, amiket a lány nyugtalanul kapálózva, néma zokogásban érthetetlen szavakat suttogva töltött -, amíg újra fel nem ébredt Miss Granger. Kinyitotta szemét, egészségtelenül csillogó szemébe újféle pillantás költözött.
- Van egy ötletem – kezdte a lány lassan, hangjában idegesség és mohóság vibrált. – Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha még itt leállítunk. Adjon nekem bájitalt! Esküszöm, nem árulom el Dumbledore-nak! Úgy teszünk, mintha az állapotom leromlott volna, a szobámban maradok, és nem fogom zavarni önt!
Perselus számított valami ilyesmire, de még így is meg kellett magát acéloznia a válaszadás előtt.
- Nem, Miss Granger – felelte hidegen. – Ezt a lehetőséget eleve kizártuk.
- De hát magának nem tök mindegy, professzor? – kiáltott fel a lány indulatosan. – Így legalább nem kell felelősséget vállalnia értem. Gondolja át! Magának nem számít, hogy élek-e vagy halok. Elárultam magát! Gyűlölnie kell ezért, így miért is foglalkozna velem? Hagy vegyek be bájitalt! Ez a legjobb megoldás!
- Nem. Emellett semmi kedvem tovább hallani a zagyvaságait. A függőség beszél magából.
A lány felült az ágyon, és elszánt tekintettel nézett szembe Perselus jeges szemeivel.
- Adjon nekem bájitalt!
- Az utolsó szavam, Miss Granger. Nem.
Hermione vadállatias sikollyal vetette rá magát a férfira. Kettejük súlyától hátraborult a karosszék, és Perselusnak egy újabb kellemetlen tapasztalattal kellett gazdagodnia, miszerint sosem jó, ha az ember a hátán fekve, lábaival tehetetlen kapálózva az ölében tart egy karmolásra és harapásra kész Hermione Grangert.
Perselus elkáromkodta magát, mikor a lány egyik körme égő csíkot hagyott maga után az arcán.
- Megölöm magát! – visította Hermione. – Adjon nekem bájitaltant! Adjon már!
A férfi dühös vicsorgással ragadta meg a lány csuklóit, és összefogta őket bal kezében. Durvasága valószínűleg zúzódásokat okozhatott a vergődő lánynak, de ezzel jelenleg mit sem törődött. Egy sikertelen kísérlet után sikerült talpra állnia, és a továbbra is kiáltozó lányt az ágyra tennie, majd a hátára fordítania.
- Gyűlölöm ezt tenni, Miss Granger – mondta gyorsan, miközben a pálcáját előreszegezte -, de nem hagy más megoldást. A maga biztonsága érdekében teszem.
Perselus pálcájából sóbálvány átok robbant ki, mire a lány mozdulatlanná dermedt. Csak a szeme meredt vadul a férfi pálcájára, a tekintetében ülő pánikot szempillantás alatt harag váltotta fel. Perselus pálcájának apró mozdulatára az ágyon lévő négy bőrszíj rákulcsolódott a lány kezeire és lábaira. Miután óvatosan lekötötte Hermionét, látta a lány arcára kiülő iszonyt.
- Ne – hallotta nyöszörgését -, kérem, ne tegye! Nem bírom…
- Figyelmeztettem, Miss Granger – magyarázta Piton fáradtan. – Nem kockáztathatom meg az ön- és közveszélyességét.
- Kérem! Megígérem, hogy jó leszek! Nem fogok ellenkezni… Azt csinál velem, amit akar, professzor – könyörgött a lány. – Amit csak akar! Csak előbb szabadítson ki, és adjon bájitalt!
- Nem érdemes több szót vesztegetni erre, Miss Granger. Ha nem küzd, a szíjak sem fogják bántani. De addig nem távolítom el őket, amíg vissza nem tér a józan esze.
- Neeeem! – A lány a maradék kevés erejével nekifeszült a bőrszíjaknak, teljes testével harcolt, hogy engedjenek, de semmit sem sikerült elérnie.
Perselus lassan visszatért a karosszékéhez, az ágy mellé húzta, és helyet foglalt.
Nagyjából az elmúlt öt napot így töltötte, nézve a lány önmagával, a bájital iránti vágyával és magával az őrülettel való tusáját. Legtöbbször hallucinációk is megrohanták, így számára a külvilág teljesen elveszett.
Néha azt hitte, hogy Perselus fogja, máskor azt, hogy a halálfalóknál van, és játszadoznak vele, megint máskor azt, hogy rájöttek a titkára. Kegyelemért, megmenekülésért és végül halálért könyörgött neki. Valamilyen furcsa oknál fogva úgy tűnt, hogy utóbbi három egyet jelent számára.
Nagy szerencse volt, hogy az alagsori lakókamrák hangszigeteltek voltak, tűnődött Perselus, miközben lassan kortyolgatta délutáni teáját, a lány sápadt, izzadt arcát nézve. Különben minden bizonnyal letartóztatták volna kínzás és gyilkos gyanújával. Hermione addig sikítozott és ordítozott, amíg úgy el nem használta hangját, hogy már csak rekedt suttogásra volt képes. Mikor megpróbált tovább sikítani, segítségért kiáltozni, egy idő után nem jött ki hang a torkán, de tágra nyílt, vérző ajkai tovább tátogtak.
Perselus nem segíthetett rajta, sem a fizikai fájdalmain - amik miatt a lány egész teste megrázkódott, mintha nem lenne több egy hibás szerkezetnél -, sem a lelkieken, vagyis azokon a horrorisztikus képeken, amik kishíján elvették a józan eszét. Nem volt olyan mágiamentes gyógynövény vagy főzet, ami elég erős lett volna elnyomni kínjait, a mágikusak pedig korábban végeztek volna vele, mint maguk az elvonási tünetük.
Nem tehetett érte semmit. Nem támogathatta, a lánynak egyedül kellett szembenéznie a vérében maradt főzet maradékával. De magára se hagyhatta. Mióta odakötözte az ágyhoz, diákja teljesen tőle függött. Nem hagyhatta egyedül.
Így hát órák hosszat üldögélt az ágya mellett, figyelte, törölgette izzadt homlokát, gyógyítgatta a bőrszíjakban való vergődéstől véresre horzsolt csuklóit és bokáit, és miközben próbálta megfejteni a Hermione Grangernek nevezett rejtélyt, remélte, hogy túléli azt, ami maga volt az élő pokol.
Néha az őrület egy kis időre abbamaradt. Ekkor, ha Perselus felnézett könyvéből, a lány pillantásával és szavakat formáló szájával találkozott tekintete. Elmondta neki ilyenkor, hogy milyen nap van, és mennyi idő telt el. Hermione minden alkalommal rémült hangon tette fel a kérdést, hogy mondott-e valamit. Semmi más nem érdekelte, csak ez.
Látszott rajta, hogy féli a kontrollvesztést, az, hogy a rohamok alatt olyan titkok tudójává válik Perselus, amit Hermione nem akar. Így hát a férfi hazudott neki. Nem mesélt a segélykiáltásokról, sem arról, hogy eszméletlen állapotban való szenvedése többet elárult neki, mint a korábban tisztán kiejtett szavak.
Az újonnan szerzett tudás ugyanakkor megzavarta Perselust. Többé nem tudta, hogy álljon a lányhoz, mit gondoljon a viselkedéséről. A kétkedés, ami a hét elején csírát vetett benne, most terebélyesedni kezdett. Valami nem volt rendben azokkal az emlékképekkel, amiket látott a lány fejében. Valahogy nem illettek Hermione hallucinációhoz és rémálmaihoz.
És, mikor megengedte magának, hogy őszinte legyen, el kellett ismernie, hogy magához a hosszú évek óta ismert és tisztelt Hermione Grangerhez se illettek. Persze a diákja volt, egy griffendéles, és két olyan idiótának a barátja, akikhez foghatókhoz szerencsére még sosem tanított, és remélte, hogy nem is fog. De a lány igazán éles eszű volt, bátorsága többször is meglepte a férfit, ugyanakkor mindig képes volt olyan elfogadással és gyengédséggel nézni az emberekre, amilyennel a korabeli tinédzser boszorkányok csak ritkán rendelkeztek.
Úgy tűnt, a lány roxforti évei az igazságosság és a méltányosság szellemében teltek. Természetesen nevetséges volt a MAJOM, ezzel egyetértett a mardekárosokkal, ugyanakkor különleges módon mégis látta értelmét a lány furcsa kampányának.
Hermione nem volt könnyen feladó típus, akár emberekről, akár másról volt szó. Például soha nem szólt hozzá olyan utálattal, amilyen a barátai szájából mindennaposnak számított. Pedig ő többször is megnehezítette az életét, és mégis olyan tisztelettel beszélt hozzá, mint Flitwick professzorhoz, a Roxfort egyik legkedveltebb tanárához.
Ez persze nem bizonyított semmit. Maga Tom Denem is nagyon hasonlított Hermione Grangerre a roxforti éveiben, évfolyamelső volt, mindig engedelmesen viselkedett és szenvedélyesen tanult, még azokhoz a professzorokhoz is tisztelettel fordult, akiket titokban utált. Mindenkinek van több arca. Nincs olyan ember, akit teljesen ki lehetne ismerni. Az ördögbe, a legtöbben még magukat se ismerik!
A lélek sötétje, a leselkedő gonosz az árnyékokban rejtőzik, és soha nem lehet meglátni kívülről. Mélyről jövő elégedettség tölti el, ha senki nem tud róla, a megtévesztésből, árulásból fakadó fölényt és erőt többre értékeli a hűségnél és a barátságnál. Perselus ezt nagyon jól tudta. Ő maga is megízlelte ezeknek az érzéseknek a gyönyörűségét. Talán Miss Granger is így volt ezzel, és nem bírta megállni, hogy az utolsó cseppig ki ne élvezze.
És látott már halálfalókat Miss Grangeréhez hasonló félelmek fogságában. Sebesült vagy haldokló férfiakat és nőket, akik szörnyetegek voltak életükben, kegyetlenek, kíméletlenek, örömüket lelték az erőszakban. Végignézte, ahogy ezek a halálfalók kisgyerek módjára elsírják magukat, sajnálva korábbi tetteiket, rettegve az áldozatok bosszújától. Magát Lucius Malfoyt is látta egyszer ilyennek egy véres mulatozás alkalmával, amikor súlyos sérüléseket okozott pár embernek. Lucius akkor egyáltalán nem tűnt szörnynek. Csak egy megfáradt embernek, aki túl sokat látott, és ezzel együtt kell élnie.
Azontúl nem hitte, hogy félreérthette volna az érzelmeket, amik az emlékképekkel együtt megrohanták – annyira egyértelműek voltak, olyan kristálytiszták. A lány őszinte dialadalérzést élt át, ugyanakkor erős gyűlöletet iskolai „barátai” iránt. Kéjvágya és a kínokban talált gyönyör sokkal igazibb és jóval intenzívebb volt, mint bármely érzelem, amit Perselus az utóbbi években átélt. Hermione-ban mélyen és vadul lüktettek ezek a szörnyűségek.
Hogyha nem ezek voltak az igazi érzései, arra csak egy magyarázat volt – az, hogy szándékosan ültette magába őket. De az emlékképek szokatlan élessége, az érzelmek valódisága miatt ehhez a nehéz művelethez az okklumencia mesterének kellett volna lennie.
Pedig a lánynak egyszerűen nem volt rá módja, hogy megtanulja az okklumencia magasiskoláját. Piton biztos volt benne, hogy senki sem tanította rá. Két ember tartózkodott a Roxfortban, akik voltak olyan magas szinten a legilimenciában és az okklumenciában, hogy segítségére lehettek volna – ő maga és Albus Dumbledore. Albus, ha tanítgatta volna, egész biztosan értesítette volna róla őt, tudván, mennyire fontos az okklumenciát elsajátított varázslók és boszorkányok nyomon követése, ő maga pedig soha nem tanította az elme fegyverkezésére a lányt. Biztos volt benne, hogy arra emlékezne.
Ami visszavezetette az eredeti kérdéshez, amin már napok óta töprengett – bízhat a saját legilimensi képességeiben vagy az igazság diákja őrületében rejlik?
A nap várakozásban és merengésben telt, kérdő tekintete csak akkor nem szegődött a lányra, amikor épp kiment a mosdóba vagy kerített némi ennivalót. Perselus azt se vette észre, mikor esteledett be. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy Miss Granger hirtelen megszólalására hevesen hátrahőkölt.
- Olyan sötét van – lehelte a lány, hangja olyan rémülten és elveszetten csengett, mint egy kisgyereké.
- Hozok gyertyákat – felelt gyorsan a férfi, és felemelkedett a székből.
- Professzor! – Hermione szemei tágra nyíltak, aggodalom színezte el hangját. – Magát is elkapták, ugye? Pedig úgy reméltem, hogy csak engem sikerült…
- Senki sem kapott el minket, Miss Granger – próbálta győzködni diákját Perselus, de tudta, hogy az egész időpocséklás. Túl sokszor csinálta végig ahhoz, hogy tudja, mi lesz a vége. – A lakókamráim egyikében van, épségben és biztonságban.
- Igen, azt akarják, hogy ezt higgye – válaszolt a lány keserűen. - És amikor ellazul, rajtaütnek. Mindig ez történt – egy pillanatnyi óvatlanság, és minden elveszett.
A férfi kelletlenül egyetértett vele. Lankadatlan éberség, csendült fel benne Rémszem Mordon gúnyos hangja.
- Nem vihetik el innen magát, Miss Granger. Megígérem.
- Magával is ezt tették, ugye? – kérdezte váratlanul a lány, őrületről árulkodó szempárja a férfi arcán függött. – Bevitték a Világtalan Terembe?
- Ezt… ezt nem értem – felelt hidegen. – Most aludnia kell, Miss Granger. Tartalékolja az erejét.
- Borzasztó dolgokat művelnek az emberrel a Világtalan Teremben – suttogta a lány, szemhéjai lassanként elnehezedtek. Küzdött az elalvás ellen, de álomittas hangja jelezte, hogy mindjárt elalszik. – És soha nem tudhatod, mikor jön a következő csapás. Ez a legrosszabb…
Újra elbóbiskolt, mielőtt befejezhette volna a mondatot. De Perselus vagy fél óra hosszat nézte, mielőtt végül kiment a gyertyákért, mintha várta volna, hogy újra megszólal. Aztán a kimerültségtől felsóhajtva tért vissza könyvéhez.
Órák óta olvasott. A szeme elfáradt, háta megmerevedett a karosszékbeli hosszú üldögéléstől, de nem akart nyugovóra térni vagy átalakítani a széket valami kényelmesebbé. Az utóbbi napokban alig aludt. Természetesen vigyáznia kellett a lányra, és őrizni rémképektől terhes álmát.
De ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy nem egyedül a lány kedvéért hagyja ki az alvást.
Az utóbbi időkben a saját álmai is egyre durvábbá kezdtek válni. A lány hallucinációi, rémálmai és kinyögött félelmei elraktározódtak elméjének rejtett szegleteiben. Mostanában ezek a szörnyűségek árnyakként másztak elő a sötétből, megpróbálva betörni tudatának biztonságosnak tartott részére.
Bevitték a Világtalan Terembe? A lány szavai visszahangoztak a fejében Nagyon is jól tudta, miről beszélt. Az egészre jól emlékezett.
Lucius találmánya volt a Világtalan Terem, amelynek a célja a halálfalók ellenségeinek vagy a túl sokat gondolkodó halálfalóknak a megtörése volt. Tulajdonképpen egy cella volt, elvágva minden egyes fényforrástól, körös-körül hideg, csupasz kő. Semmi hang. A foglyokat bekötött szemmel vitték be, de olyan sötét volt, hogy azt se tudták, mikor került le szemükről a kendő. Néhányan azt hitték, hogy megvakultak, de páran rájöttek, hogy maga a terem űzi velük ezt a fanyar tréfát.
Hermione Granger nyilván volt olyan okos, hogy azonnal rájöjjön a terem trükkjére. Viszont az ész sem segíthetett rajta azon a helyen.
Mélyedések voltak a kőfalakon elég messzire egymástól ahhoz, hogy az egyes foglyok sehogy se tudjanak érintkezni egymással, nyílások is voltak, ahol a halálfalók a reszkető áldozatok tudta nélkül tudták figyelni a bebörtönözöttek állapotát. Napokig kitették őket az elszigeteltségnek és a sötétségnek – majd jöttek az első csapások. A foglyok elveszítették időérzéküket a Világtalan Teremben.
És akkor, amikor a foglyok szinte már egybeolvadtak a sötétséggel, megkezdődött a dolog aktív része. Valamelyik halálfaló elrejtőzött az egyik nyílásnál, és kiküldött egy átkot, ami mintha a semmiből jött volna. Nem volt idő sem arra, hogy az áldozatok felkészüljenek a kínra, semhogy tompítani tudják azt.
Ahogy Perselus szemei lecsukódtak, és feje oldalra billent, emlékezett arra, ahogy ott áll a sötétben, és lenéz az egyik földön guggoló fogolyra. Varázslattal élessé tette a látását, így ő láthatta őt még a fekete takaróként rájuk boruló vaksötétben is. Látta a kegyelemért könyörgő, imára kulcsolódó tenyereket, a félelemtől eltorzult arcot, amiben alig maradt valami emberi.
Ám a pillanatnyi sokk és zavarodottság után Perselus észrevette, hogy a Világtalan Teremben guggoló fogoly ez alkalommal nem egy férfi volt. Piszkos, kócos hajszálak tömkelege alól Hermione Granger szeme nézett fel rá, tekintetével belehasítva a férfi lelkébe. Mintha tudta volna, hogy Piton áll felette.
Látta a közelben lévő nyílásokból érkezett kíméletlen átkoktól és rontásoktól remegő alakját. De nem tudta elszakítani magát a szemétől, a lány arca vonzotta pillantását. Hermione őt nézte. És a lány tudta, hogy az egész Perselus hibája.
Perselus felmordult, fogait kivicsorította mérhetetlen gyűlöletében, és a lányra szegezte pálcáját. Az átok oldalba találta Hermionét, el is esett. A kezei össze voltak kötözve, így nem tudta megállítani a zuhanást, fejjel előre hallható puffanással landolt a hideg kövön. A férfi látta, ahogy vér sötétlik fehér bőrén és teste görcsbe rándul a Crutiatus uralma alatt. És ő csak nevetett, nevetett és nevetett, a lány fájdalmas kiáltozása belefúlt az ő rekedt nevetésébe…
Elfojtott kiáltást hallatott, és levegőért zihált. Egy álom volt. Csak egy álom. Nehezen lélegzett, érezte vére pulzálását a fülében. Szürke fény öntötte el a szobát. Új reggelt virradt Roxfortra, ő meg kész őrültséget álmodott. Nem a Világtalan Teremben volt, hanem itt, biztonságban…
Perselus pillantása Miss Granger lábára esett, ami a bőrszíj biztosan tartott. Pillantása felkúszott a lány alakján, amíg találkozott az őt idegesen figyelő, tágra nyílt barna szempárral.
- Miss Granger – köszöntötte kurtán, hangja még mindig rekedt volt az alvástól. – Tudja, ki vagyok?
- Különös kérdés, professzor – felelt a lány. – Valami gond volt?
Egy pillanatába belekerült, amíg Piton elméjéig eljutott, hogy Hermione a betegségéről beszél. Ostoba, figyelmeztette magát, természetesen ő mit sem tud arról, hogy mit álmodtál! Azt se tudja, hogy rémálmod volt!
- Így is lehet mondani. Most hogy érzi magát?
A lány felvonta szemöldökét, elgondolkodott. – Megviselten. – Így folytatta. – És törékenyen. Mint egy elszáradt levél.
- Nos, ha képes ilyen érzékletes költői metaforákkal leírni egészségi állapotát, akkor biztosan jobban érzi magát – reagált Perselus szárazon. Látta, hogy diákjának meglepetten szalad feljebb szemöldöke. Láthatóan nem várt tőle humort.
- Nem viselkedtem… furcsán? Vagy mondtam különös dolgokat? Nem hallucináltam? - kérdezte a lány tétován, de abból, hogy közben csuklóit rángatta a bőrszíjakban, kiderült, hogy fontos számára a válasz.
- Megpróbált megölni egy fiolányi bájitalért – felelt. – Ezért kellett lekötöznöm az ágyra. Hagy ne oldjam most ki.
- Elnézését kérem, professzor – jelent meg halvány mosoly Hermione arcán, de még mindig idegesnek tűnt. – Gondolja, hogy így elég biztonságos?
Perselus szó nélkül nekilátott a diagnosztizáló bűbájoknak, és két hete először kielégítőnek találta az eredményeket.
- Már két hete az elvonási tünetek végét várom – magyarázta. – Ezek a bűbájok megerősítik abbéli hipotéziseimet, hogy túl van a legrosszabbon. Lassan elmúlnak a hallucinációk és a láza is lejjebb fog menni. Habár még egy ideig gyenge lesz. A varázserejének szükségük van egy kevés időre, amíg erőre kapnak, és nem szabad túlhajtania magát, ki kell várnunk azt a pillanatot, amíg teljesen felgyógyul.
Pálcájának gyors mozdulatával eltűntette a bőrszíjakat, mire a lány megkönnyebbülten felsóhajtott. Óvatosan felült és masszírozni kezdte csuklóit. Sötétkék zúzódások és alvadt vér éktelenkedtek, hűn lefestve a szíjakkal való vívódását.
- Fáradtnak tűnik – szólalt meg a lány hirtelen, ami felkészületlenül érte Perselust. – Miről álmodott, professzor?
Perselus megdöbbent a kérdés egyenességén, fáradtságtól és fájdalomtól tekintete találkozott a lány pillantásával, és a férfi tudta, hogy Hermione nagyon jól tudja.
- Az nem a maga dolga, Miss Granger – csattant fel, dühösen amiatt, hogy a lány szemtanúja volt rémálmának, és elég intelligens volt ahhoz, hogy helyesen érzelmezze a jeleket. – A kíváncsiságát és a kellemetlen modorát tartogassa a barátainak!
A lány összerezzent, mintha a másik megütötte volna, Perselus pedig átkozta magát, amiért ilyen durva szavak kívánkoztak ki a száján.
- Hogyha ehhez elég erősnek érzi magát, talán ahhoz is, hogy tegyen egy kis kitérőt a fürdőszobába, Miss Granger. Egy meleg fürdő biztosan jót tenne.
Diákja némán bólintott. Egy öregasszony esendőségével mozdult meg, gondosan letéve lábait a földre, és küszködve, hogy rájuk tudjon állni. Perselus abban a pillanatban mellette termett, gyengéden felsegítette, átadott neki egy meleg köntöst, amit a lány hálásan, de kissé bizalmatlanul fogadott el. Mintha valami aljasságot várt volna tőle. Piton mégis higgadt maradt, míg átvezette a lányt a fürdő ajtajáig.
- Képes elboldogulni? – tette fel a kérdést semleges hangon. A lányt láthatólag sokkolta annak gondolata, hogy Piton professzor segítené be őt a meleg vízbe, így gyorsan bólogatni kezdett. Lépései mégis nehézkesek és bizonytalanok voltak, az ajtókeretnél egy pillanatra meg kellett állnia pihenni, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót.
Egy pillanatig Perselus ott maradt az ajtó előtt, várva a lány segélykiáltását vagy újra megjelenését, majd odasétált a szekrényhez, és keresni kezdett egy tiszta pizsamát. De a fürdőszobából jövő elfojtott kiáltás gyors megpördülésre késztette, azonnal az ajtónál volt. Feltépte azt, és a padlón fekve talált rá a lányra, Hermione a csempének tapasztotta a tenyereit. Szaggatottan lélegzett, és a fürdőszoba csempéjéhez hasonlatosan hófehér volt az arca.
- Mi történt? – kérdezte a férfi, odasietett mellé, és leguggolt hozzá. – Jöjjön, felsegítem.
- Semmiség, professzor – válaszolt a lány gyengén. – Egy pillanatra minden elsötétült, valami ilyesmi. Bocsánat, ha megzavartam, egyedül is elboldogulok!
A lány elfordította tekintetét, majd kemény harcba kezdett az önálló talpra állásért. Attól tart, hogy újra sértegetni fogom, jutott Perselus eszébe.
De ha szúró megjegyzést várt, az csak nem jött. Ehelyett Hermione érezte, ahogy két kéz a hóna alá nyúl, óvatosan felemeli, és a kád oldalához teszi.
- Üljön le ide egy pillanatra – tanácsolta neki a férfi, elhagyva a fürdőt, hogy kicsivel később a tiszta pizsamával térjen vissza. – Hoztam ruhát, amibe átöltözhet. Nyugodtan fürödjön, nem kell kapkodnia. Majdnem egy hete nem kelt fel az ágyból.
A lány arcáról le lehetett olvasni a tiszta döbbenetet, amit érzett, néma meglepettséggel bámult az előtte állóra. Majd kihúzta magát, és bólintott.
- Nagyon szépen köszönöm, professzor – válaszolta végül. – Talán okos dolog lenne időközben kapcsolatba lépnie Dumbledore professzorral. Most, hogy vége a legrosszabb szakasznak, egyedül is jól elleszek az ő vendégszobájában, és nem fogom többé zavarni…
- Erre semmi szükség – vágott közbe Perselus, és az ajtóhoz sétált. – Addig marad itt, amíg teljesen fel nem épül.
- De hát, professzor, én azt hittem, hogy szeretne minél korábban kívül tudni…
- Pihenjen, Miss Granger. Pihenjen és gyógyuljon. Később beszélünk. – Ezzel Perselus Piton becsukta a fürdőszoba ajtaját, magára hagyva az összezavart Hermionét, aki úgy bámult utána, mintha szellemet látott volna.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia natty!
Most akadtam erre a történetre, nagyon tetszik. Ez a szerepkör Hermionétól nagyon meglepett, de egyúttal nagyon is bejön nekem. Az első pár részben nem annyira tetszett Piton karaktere, de mostanra már teljesen meg vagyok elégedve a karakterével. Igazából csak Draco karaktere nem tetszik. Kíváncsian várom a folytatást. Tényleg kb. mikorra is várható a friss, ropogos új fejezet? Jaj, de bunkó vagyok a fordítást el is felejtettem megköszönni, egyszerűen fantasztikus és csak remélni merem, hogy végig, azaz az egész történetet le fogod fordítani, mert nekem nagyon megtetszett a történet és nagyon sajnálnám, ha nem lenne végig lefordítva. Tehát kitartás és, mint írtam nagyon-nagyon várom a folytatást ;-)
Szia! :) Először engem is meglepett, azt hittem, Mary Sue lesz belőle, de szerencsére a szerző rengeteg dologgal kompenzálja a dolgot, és Hermione jelleme igazán kiforrott, ezért nincs vele baj, Perselusé úgyszintén. Miért nem szereted Dracót? Én kedvelem, lesznek még vele dolgok. Hm, most nem hajt annyira a tatár - bár ki tudja - szóval szerintem a hétvégén is rászánok valamennyi időt meg utána is, hogy a hét közepe felé tudjam hozni a frisset. Ez sok dolgon múlik, de azért igyekezni fogok. Ettől nem kell tartanod, eddig minden egyes sztorit végigfordítottam, amit elkezdtem (pedig az egyik a maga 32 fejezetével - ami hosszúságban inkább 60 fejezet volt - jó kis határkő volt). Ezt is be fogom fejezni, már azért is, mert óriási élvezet fordítani. Köszi a hozzászólást, nagyon örülök, hogy tetszik. :)