Hát ez meg mi a csuda volt, kérdezte magától Hermione a kád szélén üldögélve, még mindig kábultan az eséstől és a rákövetkező sokktól.

Kedves volt vele! Piton, aki az utóbbi hetekben egy kínálkozó alkalmat sem hagyott ki, hogy bántsa, fájdalmat okozzon neki vagy megalázza, pedig az elmúlt pár percben legalább száz olyan pillanat volt, ahova beszúrhatott volna egy sértő megjegyzést. Egek, most tényleg úgy tűnt, mintha törődne az egészségével!

És ez nem volt valami jó hír. Egyáltalán nem.

Küzdve az újból rátörő, közel járó ájulással, Hermione lassan felállt és megnyitotta a kád csapját. Aztán elkezdte a vetkőzés csigalassú, unalmas folyamatát.

Merlinre, átkozódott halkan, ha a kilencvenévesek folyton így érzik magukat, értem már, miért volt olyan morcos a nagyi.

Testének minden egyes izma fájt, és minden aprócska mozdulat ellen hevesen tiltakoztak végtagjai. Ismét szédülni kezdett, annak ellenére, hogy még csak egy perce volt talpon.

De legalább nem kellett azt tettetnie, hogy minden a legnagyobb rendben, és csatlakozni a többi griffendéleshez gyógynövénytanra menet. Ezelőtt mindig ehhez kellett tartania magát, és minden egyes alkalommal azért imádkozott, nehogy elájuljon barátai előtt. Betegsége elfogadásának igenis megvoltak a maga előnyei.

Óvatosan, hogy nehogy megcsússzon és beverje a fejét a márványba, Hermione átlépte a kád peremét, és hagyta testét belesüllyedni a forró, illatos vízbe. Míg az Iskolaelső fürdőjében lévő kádnál be lehetett állítani, milyen fürdőt kíván igénybe venni, addig itt úgy tűnt, hogy a kád maga választja ki, mi a legjobb a vízben pihenőnek. Hermione esetében kétségtelenül a pihenés nyerte meg a prioritások versenyét.

A lány lassan érezte, hogy a gyógynövény- és fűszerkivonatok fellazítják görcsbe rándult izmait, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. Örök hála annak, aki feltalálta ezt a kádat! Miután egy ideig csak élvezte a meleget és a kellemes illatokat, kis tétovázás után elkezdte vizsgálni testét.

Oly sok hét állandó harca után úgy érezte, mintha idegen lenne számára saját teste. Hosszú ideje más se volt, csak fájdalom és nyűg forrása. Egy olyan termék, amit a lehető legnagyobb profittal kellett eladnia, egy átok, amit el kellett viselnie.

Túl sokat fogyott, vette észre, miközben kritikus szemekkel habosította meg, majd öblítette le vízzel a kezeit. A következő héten minél többet kell majd ennie. Lucius nem szerette a vézna játékszereket. Nem örülne neki, ha ilyennek kellene látnia.

Fejét egy pillanatra a víz alá dugta, hogy így nedvesítse meg haját, majd egy sampon után nyúlt, és masszírozni kezdte fejbőrét, miközben gondolatai visszakanyarodtak Piton különös viselkedéséhez.

Már nem bánt vele olyan undorral, mint korábban, meg kellett, hogy változzon a róla való véleménye. Erősen kételkedett abba, hogy ez a változás az igazgató, McGalagony professzor vagy Draco hatására állt be, ahhoz Piton túlságosan makacs és önfejű volt.

Ami azt jelentette, hogy az elmúlt héten történnie kellett valami drasztikus dolognak, ami a férfi nyílt ellenségeskedését bizonytalan udvariasságba fordította. A fenébe! Véletlenül elárulhatta magát!

Minden alkalommal, amikor magához tért álmainak őrületéből, megkérdezte tanárától, mi történt, tett-e vagy mondott-e valamit. Piton válaszai mindig megnyugtatták, és felélesztették a reményt, hogy nem fedett fel magáról túl sok információt. De az ég szerelmére, a férfi hosszú évekig tevékenykedett kémként, és már akkor életveszélyes információk voltak a birtokában, amikor ő még meg se született! Nem tudott hinni a szavában. Volt olyan jó ebben a játékban, mint ő, ha nem jobb.

De ha elkezdett kételkedni az emlékekben, amiket a fejében látott… Hermione felemelte a kezeit, és látta, hogy azok remegnek. Ettől fogva sokkal, de sokkal óvatosabbnak kellett lennie.  Amíg a férfi azt hiszi, hogy átlát az indítékain, az álarcán, addig biztonságban van, ha nem is olyan kényelemben, amit megérdemelne. De ha Piton megsejti, hogy több van akaratereje mögött, mint azt feltételezné, el kezdené felderítené a terepet. Ezt nem engedheti meg.

Semmit sem tud, esküdözött magának. A gondolatra, hogy Piton megtudta féltett titkait, a szégyen pírja kúszott fel orcáján. Nem engedhetem, hogy tovább vizsgálódjon, gondolta át a dolgokat alaposan.

De a tervezgetés nem sokat használt. Elméje átváltozott félelemmel teli gondolatok, képek és emlékek olvasztótégelyévé, és semmi mást nem tehetett azon kívül, hogy teljes erővel a hajmosásra figyelt. Már a harmadik alkalommal öblítette ki haját, amikorra lenyugodott annyira, hogy ki tudott mászni a fürdőkádból, és elkezdte megszárítani magát egy bolyhos törölközővel.

Szerette volna egy kozmetikai bűbájjal simára varázsolni lábait és hónapját, majd gyorsan mágikusan megszárítani a haját, de a pálcája még mindig Pitonnál volt, és egyelőre nem mert pálcanélküli varázslatokkal próbálkozni.

A pizsama puha anyaga simogatta bőrét, de ő reszketett a fáradtságtól, mikor kinyitotta a fürdő ajtaját, és visszasétált szobájába.

Valaki kicserélte az ágyneműt, és egy tálcányi ételt helyezett az ágy melletti éjjeliszekrényre. A nagy ablakok tágra voltak nyitva, friss levegő kavargott a szobában, megcsiklandozva a lány arcát. Puha mosoly ragyogott fel Hermione arcán, ahogy visszamászott az ágyba, és elrendezte maga körül a takarót. Örült, hogy élt.

A tálcán közelebbről megnézve egy tál krémleves és több ropogós, meleg kenyérszelet volt. A lány csak ekkor jött rá, mennyire éhes volt, amikor már csak néhány morzsa feküdt a tálcán. Óvatosan visszatette a tálcát az éjjeliszekrényre, és kinyújtózkodott az ágyon.

Kellene küldenem egy baglyot Dracónak, mélázott, miközben akarata ellenére lecsukódtak szemei, megkérdezni tőle, mi történt, mialatt lábadoztam…

De mielőtt befejezhette volna gondolatát, az alvás már le is húzta. Ez egyszer nem várták rémálmok, csak nyugodt, békés pihenés.

Lassan felébredt, gondolatai rendezetlenül sodródtak az utóbbi hetek eseményei felé. Ez a betegség nem volt több egy pillanatnyi szusszanásnál, a vihar előtti csendnél. Minél hamarabb vissza kell állnia a vadászók sorai közé.

Bágyadtan kinyitotta a szemét, élvezve a meleget és a kíntól mentes, egészséges test érzését. De mikor tekintete ráesett az ágya melletti székre, teste belefeszült az éberségbe. Piton ült a széken, és egy köteg papírt olvasott, olykor-olykor megjelölve egy-két sort piros-tintás folyóírásával. Semmi kétség nem volt, hogy azok a megjegyzések meg fognak ríkatni pár diákot.

A lány kiszolgáltatottnak és védtelennel érezte magát, mikor rájött, hogy a férfi alvás közben minden bizonnyal végig mellette maradt.

Hermione önkéntelenül is kiadhatott valami hangot, mert tanára feje hirtelen felemelkedett, szeme elfogta a lány pillantását, méghozzá olyan nyíltan és könnyedén, mintha nem várta volna, hogy a lány máris felébredt. Hermione olyat látott a sötét szemekben, amibe beleborzongott: aggodalmat, félelmet és kétségeket. Piton egyértelműen tudott valamit.

- Hogy érzi magát, Miss Granger? – kérdezte a férfi csendesen, hangjában nyoma sem volt szokásos malíciájának. – Bízom benne, hogy jól aludt.

- Nagyon jól, professzor – felelt a lány nyugodtan. – Határozottan jobban érzem magam. Többé nem szükséges felügyelnie az alvásomat.

Piton nem reagált az indirekt kérésre, de némán elhagyta a szobát, és pár perccel később egy levessel, kenyérrel és teával megrakott tálcával tért vissza.

- Egyen belőle annyit, amennyit csak bír – tanácsolta neki. – Sokat fogyott az elmúlt két hét alatt.

- Igen, én is észrevettem – felelt a lány, tekintete máris az ételt leste. Egek, de éhes volt!

A férfi egyetlen étvágyról vagy étkezési szokásról való megjegyzés nélkül nézte végig, ahogy a lány mindent megeszik. Egy újabb rossz jel, jegyezte meg Hermione, de nem tehetett ellene semmit. Kicsit nehéz lenne megkérnie tanárát, hogy újra sértegesse csak nyugodtan, mikor épphogy jobban érzi magát, nem igaz?

Csend telepedett a szobára, ahogy a lány arrébb tette a tálcát, és szándékosan kerülve Piton tekintetét lepillantott összekulcsolt kezeire.

- Hoztam egy kis olvasnivalót – szólalt meg végül a férfi, mire Hermione döbbenten felkapta a fejét. – Még egy napot ágyban kell maradnia, mielőtt megpróbálkozik a visszatéréssel. Arra gondoltam, hogy esetleg van kedve ma este vacsorakor csatlakoznia hozzám a könyvtárban. Nyugodtan ott töltheti a napot. Untatná, ha mindig ebben a szobában lenne.

- Ez a szoba is igazán megteszi – felelt a szólított óvatosan, de amikor észrevette, hogy Piton hallva az elutasítást hogyan dermed meg, gyorsan hozzátette. – De holnap szívesen csatlakozok Önhöz. Nagyon köszönöm az ajánlatot.

- Semmiség, Miss Granger. Hívjon bármikor, amikor szüksége van valamire. Hallótávolságban leszek.

Csak miután a férfi elhagyta a szobát, és behúzta maga után az ajtót, Hermione akkor pillantott le a könyvre, amit hozott neki. Karcsú, bőrkötéses könyv volt. Sun Tse: A háború művészete, olvasta borítóján.

Bár nem akarta, a könyv mégis tetszett neki. Sun Tse saját korának katonai géniusza volt, és a lányt teljesen letaglózták a tábornokoknak és hercegeknek szóló kitűnő tanácsai, pedig több, mint két és fél évezreddel az ő születése után íródott.

Úgy tűnt, a szerző pont olyan pragmatikusan gondolkodott a hadviselésről, mint az utóbbi néhány hónapban maga Hermione, mindketten előnyben részesítették a kardcsapás nélkül megnyert csatákat és a hadseregek viaskodásánál jobban szerették az elmék összecsapását. De volt benne egy fejezet, az utolsó, amit Hermione újra és újra elolvasott, mert mintha a letűnt kínai szavain keresztül Perselus Piton szólt volna hozzá.

„A kém, aki túlél mindent, mérhetetlenül intelligens kell, hogy legyen, de ez még nem minden. Kívülről bolondnak, kopottnak kell látszania, díszlet mögé rejtenie vasakaratát. Energikus, ellenálló, erős és bátor kell, hogy legyen az ember, aki annyiakkal megküzd: el kell végeznie a legalantasabb munkákat is, dacolnia kell éhséggel és félelemmel, még a megaláztatást és meghurcolást is el kell tűrnie.”

Hermione elvigyorodott. Nem csoda, hogy ez a könyv tetszett a bájitalok professzorának. Sun Tse elég fontosnak tartotta ahhoz kémjeit, hogy a háborúk kulcsszereplőinek tekintse őket. Tudta, hogy őket megveti és mélyen elítéli az emberi társadalom, hogy az árnyékban kell harcolniuk azért, hogy meg tudják védeni az őket megbélyegző világot. A titkok, az árnyékok és a keserűség ugyanaz maradt – Hermione elismerte, hogy valami furcsa módon ő és a professzor nem is különböznek annyira.

„Ezért a felvilágosult vezető és a bölcs tábornok intelligens kémek tucatjaival érheti el a legjobb eredményeket.”

Piton vacsoraidőben visszatért, és ismét hozott egy különböző ételekkel megrakodott tálcát. De miután a lány megköszönte neki az ételt és megnézegette, miket hozott, észrevette, hogy az egyik tányér mellett ott fekszik a varázspálcája.

Meglepve és nem tudva, mit kezdjen vele, nézett fel a még mindig mellette álldogálóra.

- Nem túl korai? – kérdezte, megkerülve a kérdést, ami leginkább izgatta: Miért bízik meg bennem annyira, hogy máris visszaadja a pálcámat? Valószínűleg a férfi is ez utóbbi választ várta tőle, de a lány addig nem akart belépni abba a bizonyos kényes témáról szóló beszélgetésbe, amíg volt rá más mód.

- A varázslathasználat ebben a szakaszban már meglehetősen biztonságos, ezért javallott – felelt a férfi letelepedve a karosszékbe, amiről a lány korábban is gondolta, hogy az övé. – De lassan és óvatosan fogjon hozzá, amíg nem tudjuk, hogy pontosan milyen mellékhatások léphetnek fel. Először is egyen. Vissza kell nyernie az erejét.

A lány némán bólintott, és az ételhez fordult, figyelmen kívül hagyva a pálcát. Nem akarta kimutatni Piton előtt, mennyire fontos számára a pálca. A pálca erejével és a benne lévő újjáéledt mágikus töltettel a szabadság sokkal közelebbinek tűnt, mint korábban. Talán sértetlenül kijuthat innen anélkül, hogy bármely titka is lelepleződne.

Mikor a lány befejezte az étkezést, azt hittem, hogy a férfi távozik, de amaz nem állt fel és nem is vette el a lánytól a tálcát. Kétségtelenül látni akarta, mire képes Hermione, így a lány lassan, áhítattal magához vette pálcáját, és ujjaival lágyan megsimogatta a polírozott felületet.

- Próbálja meg fellobbantani a gyertya kanócát – tanácsolta neki Piton.

Ez nem olyan, mintha még soha nem használtam volna pálcát, professzor, gondolta a lány dühösen, de elhatározta, hogy ingerültségét megtartja magának. Ehelyett a vékony pálcát a gyertya felé lendítette, és varázsigét mormolt.

Azon nyomban forró fájdalom nyilallt fejébe, el is ejtette a pálcát, és felnyögött kínjában. Piton egy másodperccel később már mellette volt.

- Miss Granger – szólt hozzá aggódva. – Mi a baj?

A lány a fájdalomtól szemébe toluló könnyekkel küzdve nézett fel tanára arcára, rezzenéstelen arccal állta tekintetét.

- Semmi – válaszolt gyengén. – Csak egy kis fájdalom. Nem számítottam rá. Elnézést, professzor.

- Nos, most már tudjuk, hogy valami apróbbal kell kezdenie – jegyezte meg Piton felvéve a tálcát a lány öléből, és az ajtóhoz sétált. – Pihenjen, Miss Granger. És nehogy nekem túlhajtsa magát. Holnap reggel látjuk egymást.

- Köszönöm, professzor – kiáltott utána a lány. – Jó éjszakát!

Tanára figyelmeztetése ellenére Hermione éjszakába nyúlóan gyakorolt, amíg már nem bírta elviselni a fájdalmat. Ujjait sötét fából készült pálcája köré fonva aludt el, és mikor felébredt, a pálca volt az első, amit ellenőrzött.

Megette a reggelit, ami az asztalon várt rá, lezuhanyozott, és elég erősnek találta magát, hogy most már tudja alkalmazni a szárító és a kozmetikai bűbájokat. Könnyű nadrágba és bordó blúzba öltözött, és napok óta először érezte úgy, hogy emberi alakot öltött.

A napot a varázslatok gyakorlásával és a tantárgyakra való felzárkózással töltötte, így meg is lepődött, milyen hamar leszállt az este. Mikor a könyvtárban lévő hatalmas óra elütötte a hetet, lassan lesétált a csigalépcsőn, aminek alján egy szépen terített asztal és Piton professzor várta őt.

- Sokkal jobban néz ki ma, Miss Granger – jegyezte meg a professzor bársonyos hangon, miközben a lányhoz sétált, és felkínált neki egy helyet az asztalnál. – Visszatért a mágiája.

- Legalábbis egy része – felelt a lány, hangtalanul köszönve meg azt, hogy a másik semleges témával nyitott. – Még semmi naggyal nem próbálkoztam, az alapvető varázsigékkel nincs problémám.

- Adjon magának egy kis időt. Az összes varázsereje vissza fog térni pár napon belül.

- Ebben biztos vagyok – bólintott a lány őszintén. – És köszönöm a támogatást.

- Említésre sem méltó.

Kényelmetlen csend telepedett rájuk, mialatt az ételre koncentráltak. Végül Hermione felnézve látta, hogy Piton figyeli őt. Volt valami meghatározhatatlan a férfi tekintetében, egyfajta tétova kíváncsiság, ami a lányt rossz érzéssel töltötte el.

- Szóval, professzor, kérem, világosítson fel, mi a helyzet a Renddel! – mondta gyorsan, enyhítve a hangulatot.

- Úgy érti, eltekintve a szokásos civakodásoktól és hatalmi vitáktól? – Hermionénak mosolyognia kellett, annyira azt sugallta a férfi arckifejezése, hogy ő felette áll az efféle kicsinységeknek. – Nos, elég sok minden történt. A hamis információ, amit elhintettünk minisztérium szerte, kezdi meghozni a gyümölcsét. Most már biztosra tudjuk, hogy Caramel személyesen zárta el előlünk a minisztérium információs hálózatát. Ennek hallatán természetesen vad veszekedések kezdődtek afelől, mi legyen a következő lépés, amolyan sok hűhó semmiért, de végül sikerült megegyeznünk abban, hogy lehallgató bűbájokat kell helyezni a miniszter irodájába.

- Végre! – kiáltott fel Hermione mélységes elégedettséggel. – Már attól féltem, hogy egy fél életen át ezen fognak vitázni.

- Tudott róla? – kérdezte Piton, hangjába csodálkozás vegyült. Mindig is úgy tudta, hogy Caramel és a Rend közötti vitáról mindössze a Belső Kör tud.

- Mondjuk úgy, hogy rájöttem Caramel pitiáner játszmázgatásáról pár hónappal korábban – válaszolt a lány talányosan. – Beszámoltam róla az igazgatónak, aki először félre akarta állítani Caramelt, de aztán sikerült meggyőznöm arról, hogy jobb egy már ismert idióta, mint egy ismeretlen akárki.

- Én is pontosan ezt javasoltam Albusnak – jegyezte meg Piton lassan. Majd töltött a lány poharába a mélyvörös borból, és Hermione felé kínálta.

- Nagyon köszönöm, professzor – utasította el a lány -, de én nem iszom alkoholt. Túl…

- …kockázatos egy kémnek, tudom, Miss Granger – szakította félbe a férfi, bársonyos hangja szinte simogatta. – Ennek ellenére ez egyszer kivételt tehetne. Segít az ellazulásban, és higgye el, hogy a pihenés az, amire most a legnagyobb szüksége van.

A lány még tétovázott, de mikor a vékony ujjak kezébe adták a poharat, nem utasította vissza, hanem elvette, és megkóstolta a rubinvörös italt. Még soha nem ivott ilyen ízletes bort. Olyan íze volt… mint Piton hangjának, gondolta, de gyorsan elűzte ezt a gondolatot.

- Nos, milyen típusú lehallgató bűbájt ajánlana? – tette fel a kérdést a férfi, miközben újratöltötte a lány poharát egy kristály korsóból. Hermione még csak észre se vette, hogy a poharában lévő összes bort megitta.

- Egy nyugvó varázslat lenne a legpraktikusabb – felelt a lány, míg visszatért az ételhez. – Egy olyan, ami bizonyos kulcsszavakat érzékelve aktiválódik. Egész biztos vagyok benne, hogy…

Hosszan beszélgettek az összes lehetséges bűbájról, amit Piton javasolhat a Rendnek, később pedig bájitalokról és a Remus Lupinnal végzett kutatásról diskuráltak.

Hermione meglepően jól érezte magát komor professzorával. Úgy tűnt, hogy a férfi többé nem kívánja alkalmazni vele szemben szokásos gúnyos arroganciáját, inkább egyenlő félként kezeli, javaslatait és megjegyzéseit pedig ugyanolyan komolysággal fogadja, mintha egy tudományos cikkben vagy egy új kutatással kapcsolatban olvasná őket. Kezdte úgy érezni, hogy ez az egész helyzet olyan természetes. A férfi megnevetette őt, figyelmesen hallgatta, a bor és a kitűnő étel átmelegítette testét, mígnem nyugodtan, kellemesen és kényelmesen érezte magát.

Végül elcsendesedtek, de ez már nem a korábbi nyomasztó csend volt.

- Tehát, Miss Granger – Piton könnyed hangon szólalt meg, tónusa semmit sem árult el gondolatairól. – Mit tud az okklumenciáról?

Egy végtelennek tűnő pillanatig Hermione semmit sem érzett, csak enyhe csodálkozással meresztette szemét a férfira. Egek, pedig olyan jól érezte magát! Pitonnak sikerült teljesen megbabonáznia őt. Világos volt, hogy a férfi előre eltervezett mindent, kedves volt hozzá, megnyugtatta, megkínálta borral. Hermione soha az életben többé nem akart bort inni! És most, hogy a lány védőbástyái jórészt leomlottak, támadott.

Aztán a pánik túlélési reflexként rohant át a lány testén. Arckifejezése olyan gyorsan váltott át meglepettből ártatlanba, hogy a férfi észre se vehette korábbi pillantását, ha nem nézett rá különösen figyelmesen.

- Nem sokat, professzor – válaszolt könnyedén. – Harry mesélt róla egy kicsit az ötödik évünkben, amikor különórára járt Önhöz. Illetve egy ideje olvasgattam a témával kapcsolatos könyveket, de nem találtam túl sokat belőlük a könyvtárban. Miért, használni akarja a miniszteren?

- Ugye tudja, hogy bízhat bennem, Miss Granger? Soha nem árulnám el a titkait – mondta a férfi, és volt valami a hangjában, ami arra biztatta Hermionét, hogy tártja fel a szívét, meséljen el neki mindent és hagyja, hogy tanára megmentse… de most már átlátott Piton trükkjein. Nem. Nem tudott benne megbízni.

- Természetesen bízok magában, professzor, de nem látom be, hogy az okklumencia hogyan segíthetne a Minisztérium problémáján – felelt Hermione közömbösen, és felállt székéből. – De jobb, ha most visszatérek az ágyamba. Fáradt vagyok.

Piton egyetlen lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és a lány felé tornyosodott, megragadta a vállát. Megtudta! Istenem, rájött!

- Tudom, hogy hazudik, Miss Granger – mondta lassan a férfi, bársonyos suttogásába beleborzongott a lány. – Szóval miért nem hagyja abba a kisded játékait, és beszél végre őszintén?

- Fogalmam sincs, miről beszél p-professzor! – dadogta Hermione, a pánik átszínezte hangját. – Mégis mit akar az okklumenciával…

- Elég! Miért hazudsz, te lány? Mit rejtegetsz?

- Semmit! Kérem, uram, nem akarok…

- Akkor miért nem mesél arról, hogy Lucius Malfoy mit művelt magával? Miért nem mondja el, mit tud a Világtalan Teremről, Miss Granger? Mitől fél annyira, hogy könyörgött nekem, öljem meg, mielőtt eljönnek magáért? Ugyan mesélje már el, milyen játékokat űztek magával, amikor a Sötét Nagyúr épp elborult állapotban volt!

Valami átsuhant a lány arcán, szeme vadállatiba fordult. Ellökte magától a férfit, elszakította a saját köpenyét, és esetlen, nehézkes mozgásra kényszerítetve magát arrébb botladozott. Az egyik ablakhoz akart ugrani, de Piton gyorsabb volt. Megragadta a lányt, maga felé fordította, és sápadt, izzadt arcát két kezébe fogta.

- Mit művel? – sikította tanítványa, félelem vibrált hangjában. – Ne! Ne tegye… ne most!

De neki tudnia kellett!

Egy pillanattal később belépett a lány elméjébe, és átfutott rajta, hogy a lány legutóbb egyáltalán nem próbált védekezni. De most Hermione minden erejével azon volt, hogy gondolatait távol tartsa tőle, és neki minden egyes lépésnél meg kellett küzdenie a lány akaratával. Nem volt benne biztos, hogy az egészséges és energikus Hermione Granger elméjével bírt-e volna, de jelenleg a lány nem tudta sokáig rejtegetni magát. A férfi hallotta a csalódott, fájdalmas nyögést, amikor a férfi nyers erőszakkal áttört a lány mentális védőfalán.

De a már két hete látott képeken kívül semmi mást nem talált a fal túloldalán. Összerezzent attól, hogy tudta mi fog következni, és valahonnan messziről hallotta éppen úgy hallotta Miss Granger hebegő, könyörgő szavait, hogy hagyja abba, mint aznap, amikor először látta az emlékképeket.

Hermione, kezében vérvörös borral töltött poharat tart, kortyolgat belőle, szemei előragyognak éjsötét szempillái alól. Hirtelen Lucius Malfoy terem előtte.

- Lám, lám, egy magadfajta kis sárvérű mit keres egy ilyen bálon?

- Önre vár, Mr. Malfoy. – A lány megnedvesíti ajkait a borral és kissé a férfi felé hajol.

- Mit akarnék én egy olyan lánnyal, amilyen te vagy?

- A sárvérű mivoltnak sokféle hasznát lehet venni, Lucius, és van néhány élvezetes felhasználási módja, ami mindkét félnek javára válik.

Lucius elmosolyodik, és mintha… vágy hullámozna végig a lány testén. A férfi bevezeti egy szobába, és a lány alig bírja visszafogni magát, testén Lucius Malfoy kezeivel.

A lány felnyög, ahogy a férfi feltépi estélyije felső részét…

Kettős védelem, jött rá Perselus, elcsodálkozva a lány profizmusán. Miss Granger kombinálta a mentális védőfalat egy hamis kivetítéssel, amivel minden okklumentort átverhetett. Senki sem keresett volna újabb falat.

Hermione Voldemort előtt áll.

- Ő egy mocskos áruló, Nagyuram, semmi több. A vén bolond azóta árul el téged, mióta visszatért hozzád! – büszkeség tombol lelkében. Jól megmutatta a vén denevérnek. A mester kedvencévé válik, és az eljövendő világ úrnője lesz.

- Beszolgáltathatom Potter, Mester. Egy kis időt és tervezést igényel, de hamarosan át tudom adni a kis dögöt. – és a Nagyúr majd megöli, amit ő végig fog nézni.

Perselus megpróbálta megállítani a pergő képeket, amik mintha gúnyosan cikáztak volna körülötte, de nem hasztalan próbálkozott. A mentális kivetülések tökéletesen voltak felépítve, nem volt köztük semmi kihagyás, semmi nyílás, amin be lehetett volna jutni a lezárt elmébe. Tehetetlenségében újra végig kellett néznie a kibontakozó jeleneteket.

- Ezt kapják a sárvérűk, akik be akarnak lépni a halálfalók közé.

Hermione sikítozik a gyönyörtől, vágytól remeg, tovább könyörög.

- Köszönöm a fájdalmat, Nagyuram! Érted mindent, Mester!

Érezte, ahogy a lány teste remeg erős kezei között. Egyszerűen nem tudott a képek mögé nézni. Pedig tudta, hogy hamusak! Tudta, hogy valahol lennie kell még többnek! Minden erejét összeszedte, és újra elkezdte ostromolni az elé csúszó elmékeket, hallva Miss Granger fájdalom és kétségbeesés okozta sikolyait, és végre érezte, hogy a fal kezd leomlani, engedve az ő vasakaratának.

A lány vonaglik és nyöszörög Lucius Malfoy meztelen teste alatt, harapja és karmolja a férfit, vérben fekszik.

Hermione felkiált, ahogy Lucius belehatol, fejét a hideg kőnek üti.

Szemei tágra nyílnak a felette lévő test alatt, pupillája majdnem fekete, telve vággyal, diadallal, fájdalommal, a vér ígéretével…

Megvolt az átjáró! Már látta is – valahol mélyen a lány pupillájában egy kis fény pislákolt, egy csipetnyi igazság, lelkének bejárata. Perselus utolsó erejével átnyomta gondolatait a lány mélyre húzó szemében ülő pupillán.

Miss Granger felsikoltott, kezeivel minden erejét megfeszítve, megszállottan próbálta eltaszítani őt magától, de a férfi kitartott, majd’ összetörte a lány arcát, olyan erősen szorította ujjaival, és beljebb suhant elméjébe. Mélyebbre. És mélyebbre.

És odabent, a sötétség szívében várta a valódi horror.

Lucius találkozni akart alig egy nappal a legutolsó… összefutások után. Amikor a kis kunyhóhoz ért a lány, alig fogta fel, és a férfi máris mellette termett, elvette a pálcáját, a szobába penderítette és szétszakította a blúzát. Az ágyhoz taszította. A hajába markolt, és térdre kényszerítette, majd a lány szájába dugta forró, lüktető péniszét. Hermione fuldoklott, de sikerült kéjes nyögésnek álcáznia a hangot, mielőtt az elhagyhatta volna a száját. Képes vagy rá, Hermione. Piton hallotta, ahogy a lány ezt kántálja magában. Túl fogod élni. Lélegezz. Szívj. Nyelj. Nyögj fel! Gyűlölet lobbant fel a lányban, de mikor Lucius felrántotta és a hideg kőfalhoz préselte, majd szoknyáját felhúzta a csípőjére, a gyűlöletnél is nagyobbra nőtt benne a fájdalom és a rettegés. Lehunyta a szemét, és próbált valami másra gondolni, a Griffendél klubhelyiség kandallójának lobogó tüzére, az ölében doromboló Csámpásra, a Nagyterem varázslatos mennyezetére, miközben színlelt kéjjel sikoltozta Lucius nevét, de a férfitól még így sem menekülhetett. Minden egyes ruhadarab leszakításával mélyebbre süllyedt a szégyenben.

- Csak egy sárvérű kurva vagy, Granger, és nem is leszel soha semmi több. – A taláros halálfaló előtt térdepelt, meztelen volt és reszketett, vacogó testét vérző sebek borították. – Még arra se vagy méltó, hogy megtisztítsd a cipőmet a sártól, tudod-e? De lásd nagylelkűségemet, sárvérű. Lenyalhatod a cipőmet – talán ez értelmet ad nyamvadt életednek. Nyald le őket! – Lucius cipője a legutóbbi áldozat vérétől volt mocskos. Tedd, amit tenned kell! Istenem, bárcsak Cruciatust küldött volna rám! Hermione lehajtotta a fejét, és lenyalta a férfi cipőjéről a sós vért.

- Köszönöm, jó Uram! – suttogta állhatatosan, miközben hallgatta a Belső Kör rekedt nevetését. – Köszönet a fájdalomért!

Durva rúgás érte az oldalát, amitől elterült a földön. A halálfalók köré bezárult körülötte. A férfi, aki megrúgta, eltörte az egyik bordáját, de a lány tudta, hogy még sok fájdalom vár rá, míg el nem jön a reggel.

Perselus eleget látott… megpróbált kitalálni a lány elméjéből. A lány teste már egy ideje ernyedten lógott kezei között, és csak az elméjét elárasztó képekből és érzelmekből tudta, hogy még nem ájult el. De a borzalmat, a mit a lány elméjében talált, nem hagyhatta ott, a falak, amiket ledöntött, most bent tartották, így nem tudta megtörni a szemkontaktust, sem ellökni magától a lányt, hogy véget vessen a tortúrának. Újabb jelenetek rohamozták meg, és a férfi elveszett a rémségek – Hermione emlékei –között.

- Istenem, ne! – zokogta a lány, mikor újra lángra lobbant benne a fájdalom. Hetek óta vérzett, és már félt, hogy a kín idő előtt megöli. Hirtelen erős kezeket érzett a torka körül. Nem tudott lélegezni! Pánik rohant át rajta, és hallotta Lucius hangját a fülébe suttogni.

- Mit mondtál, sárvérű ribanc?

- Azt, hogy ne hagyd abba, Lucius, ne hagyd abba! – fuldoklott a lány, miközben egy gondolat járt a fejében: a férfi most aztán megöli. Béke fogta el erre a gondolatra. De aztán Lucius újra rajta volt, beléhatolt, harapta és ütlegelte, mellének zsenge bőrét karmolta. – Igen, kérlek, csináld! – sikította a lány. Könnyek nedvesítették az arcát, de sötét volt, és a férfi nem vette észre, ezért hagyta őket hullani. Ma este nincs béke, legalábbis egy sárvérű kurvának nincs.

Hermione az ágyon ült, az egyik combján lévő mély sebét törölgetette le, hangtalanul sírva a kíntól. Olyan kimerült volt, hogy nem bírt elaludni. Ha mégis, rémálmok gyötörték, és túl kockázatos lett volna lopni még több Álomtalan Italt. És az órák nemsokára kezdődnek… de senki nem veheti észre! Senki sem tudhatja meg!

Piton kétségbeesetten küzdött a lány védőfalai ellen, amelyek most ketrecként fogták körbe. Ki kellett jutni! Nem bírja ezt tovább! Évek óta érezte úgy, hogy a pániktól és a rettegéstől gondolkozni sem bír, vakon harcolt, csak jusson már ki, tűnjön el a lányban pulzáló félelem, kín és szégyen. De a következő képek valósággal megbénították.

A saját arcát látta maga előtt, ahogy a lány felé tornyosul, kezei rákulcsolódtak Hermione kezeire, és kényszerítette, hogy nézzen a szemébe. A férfi jelenléte a lány elméjében arra kényszeríti, hogy tüntesse el a hamis lépeket és nyissa meg előtte mélyebb emlékeit. Meg fog utálni – hallotta Hermione gondolatait, forró fájdalmat, szégyent és megalázottságot érzett – látni fogja, hogy mekkora kurva vagyok!

Piton sötét szemei telve voltak undorral és elítéléssel, ahogy elengedte, ellökte magától, mint valami rongyot. Meg fogom tenni, amit meg kell tennem! Meg fogom tenni, amit meg kell tennem! – skandálta a lány, és a férfi hallott minden szót, érezte, ahogy megmerevednek a lány vonásai, és hallotta a saját rideg hangján sértegetni őt, és érezte, ahogy megtörik valami a lányban, egy kis maradék melegség is semmivé lesz, egy kevés pislákoló remény tűnik el.

Neki is meg kellett tennie. Neki is meg kellett tennie, amikor halálfaló volt. A lány halottnak érezte magát. Azt akarta, hogy álljon le a szíve, és a sötétség ölelje körbe. És ez az emlék kitöltötte Perselus elméjét, még jobban, mint a korábbiak: egy guggoló férfi rettegő, vérveszteségtől fehér arca, és egy félelemmel teli hang, amely a lány nevét mondja…

Hirtelen érezte, ahogy kipenderül a lány elméjéből, mégpedig háromszor akkora sebességgel, mint amennyivel saját magától ki tudott volna szakadni. Valami kemény állt útjába, és mikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy félig felbukott könyvtári karosszékében. Semmi se változott meg a szobában – de minden megváltozott benne. Vad szemekkel, kétségbeesetten kereste a lányt, és elnyúlva talált rá a földön, élettelennek tűnt, egy rakás ruhának, végtagnak és hajnak. A lány vállai erősen rángtak, és a férfi hallotta rekedt, elfúló légzését.

Merlinre, mit tett! Semmi másra nem vágyott, csak bepillantást nyerni tanítványa valódi szándékába, végre megtudni, melyik oldalon áll. Ehelyett rátört a lányra, feldúlta a gondolatait és felforgatta az emlékeit, amelyek túl fájdalmasak lehettek ahhoz, hogy megossza mással!

A lány mindezt átélte, és így is tovább folytatta feladatát, normális maradt, és azokkal a képekkel a fejében is képes volt hűséges maradni!

Hogyan csinálta? Piton még soha nem találkozott olyan emberrel, aki ennyiszer ennyire bántottak, és mégis talpon maradt.

Perselus könnyűnek érezte a fejét. Próbált mondani valamit, bármit, amitől a lány jobban érezhetné magát. De ahol máskor értelmes gondolatok ficánkoltak, ott most semmit nem látott irtózatos képeken kívül, semmi mást nem hallott, csak a lány sikolyait, és semmit nem érzett az ő félelmén és szégyenén kívül.

De a lány nem mozdult. Még csak fel se nézett rá, nem reagált semmire. Így háta férfi odament hozzá, és lassan, bátortalanul a lány lesüllyedt vállára tette kezét.

- Ne érjen hozzám! – sziszegte diákja, nagy nehezen lábra állt, és a karosszék hátuljának támaszkodott. – Hogy merészel megérinti azok után, amit velem tett?

- Sajnálom, Miss Granger, én…

- Nincs mentség arra, amit az imént művelt, professzor – sikította a lány, és Piton úgy érezte, mintha a gyomrába öklözött volna az utolsó szóval. – Semmivel sem jobb náluk. Talán ők megerőszakolták a testemet, de maga ugyanezt művelte az elmémmel!

- Tudom, hogy ez nem… soha többé eszembe se jutna… de tudnom kellett, Miss Granger, tudnom kellett! – hangjából kisütött, hogy kétségbeesetten vágyik megértésre, de a lány nem bocsátott meg neki, nem mutatta, hogy megértené, miért tette. Nem érdemelte meg. Hiszen nem is a lány volt a szörnyeget – hanem maga Perselus!

- Szóval a világ elkezdett újra forogni, most, hogy Perselus Piton bizonyította dominanciáját sárvérű diákja ellenében – mondta a lány keserűen, hidegség sugárzott szeméből. – Remélem, hogy megérte, professzor! Most boldog, hogy megtudta, nem vagyok olyan erős, mint maga, hogy keményen meg is büntettek azért, amiért át merészeltem venni a helyét? Vagy újra be akar törni a fejembe, mint a Gringotts olcsó másolatába? Vagy talán most már maga is szeretne megdugni, hiszen úgyis tudja, mit rejtegetek?

A lány közeledett Piton felé, szeme dühtől égett, és letépte magáról a pizsama felsőt. Pitonban szégyen és sajnálat kavargott, mikor ösztönösen hátrahúzódott.

- Miss Granger, kérem!

- Ó, értem – kiáltotta a lány, könnyek gördültek le arcán, és tették szemét természetellenesen fényessé. – Azok után nem, amiket látott? Hát persze, hogy nem akar megérinteni egy lotyót, mi, professzor? Ez bántaná az önérzetét, vagy nem? Nos, az enyémet iszonyúan bántja, remélem, örül!

Perselus mást sem tudott, csak bámulta a lányt, még lélegzetet sem vett, túlságosan sokkolta a lány arcára kiülő fájdalom ahhoz, hogy beszélni tudjon.

- Meg tudnám ölni ezért! – suttogta diákja, hangja éppúgy reszketett, mint egész teste. – Az is elég rossz volt, amikor senki se tudta, de most… mindent alkalommal, amikor Lucius megérint, magamon fogom érezni a tekintetét, tudni fogom, hogy tudja…

Hirtelen, mintha a sokk végképp elragadta volna, Hermione arcából kiszaladt minden szín, fojtottan fuldoklott, kezét szájára kellett szorítania, hogy ne kezdjen öklendezni. Piton tett felé egy apró, félénk mozdulatot, hogy megtámogassa elgyötört testét, de a lány elkerülte érintését, és a csigalépcsőn át felmenekült szobájába. Piton hallotta, ahogy bevágja maga mögött az ajtót. Aztán mindenre csend borult.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.24. 21:29 meso Mami borogass! Tényleg nem semmi fejezet volt, de én már vártam valami hasonlót... Piton túl kiváncsi volt ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Hermione meg hát.. nem tom.. eddig sem volt egy egyszerű eset, ez után meg egyre jobban érdekel, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok. mind kettejük között, mind pedig egyéb téren. tényleg Draco? Ugye még ő es bele fog szólni a történetbe? (nem kicsit, nagyon:P) Remélem, hogy több időd lesz erre és hamarjában jön majd egyszer valami friss féle:D további szép napokat:meso Válasz: Szia! Köszi, hogy írtál, örülök, hogy olvasod, és hogy tetszik, szerintem is fenomenális, a következő fejezet is igazán érdekfeszítő, ami meg azután jön... na, érdemes olvasni (és fordítani). Persze, Draco is benne lesz, mint ahogy Harry és Ron is, de azért Perselus és Hermione állnak a középpontban. :) Elég könnyű fordítani, szóval azzal nincs gond, az időhiány inkább az, ami zavar, ezért is lenne fontos, hogy tudjam, valaki vár rá. Akkor mindig nagyobb a motivációm továbbfordítani, hiszen én anélkül is el tudom olvasni. :D Neked meg kellemes hétvégét!