|
12. Megtörve
Perselus hosszan, reszketegen engedte ki a bent tartott levegőt, megbotlott a kanapé lábában, majd hagyta magát ráesni a puha, hűvös bőrre.
Mikor felemelte jobb kezét, látta, mennyire remeg, orrához ért, hogy abbamaradjon a remegés, majd mikor ezzel semmire sem ment, két kezével erőteljesen dörgölni kezdte arcbőrét, hogy valamilyen – bármilyen – érzést kicsikarjon magából.
Az iménti felfedezés valósággal sokkolta. Évek óta először megbénult a megrázkódtatástól. Képtelen volt gondolkodni. Képtelen volt megmozdulni. Mintha teljesen kiüresedett volna lelke. A lány egyik mondata visszhangzott fejében újra és újra: „Talán ők megerőszakolták a testemet, de maga ugyanezt művelte az elmémmel!”
Te vagy a szörnyeteg, Perselus!
Szégyen és bűntudat olyan erős hullámokban tört fel benne, hogy alig bírt levegőt venni. Fuldoklott az önutálattól, amikor visszaemlékezett kezei alatt vonagló diákjának védtelenségére, szorult helyzetére. A tisztelet leghalványabb szikrája sem volt abban, amit ő tett vele – sőt még az emberségé sem. Mindent elvett tőle, semmit nem hagyott meg neki.
Egy szörnyeteg!
Az Isten szerelmére, hiszen a lány végtére is érző emberi lény! Alig-alig nő, a tanítványa! Megígérte, hogy megvédi és gondoskodik róla, hogy aztán parttalan helyzetbe sodorja.
Megborzongott, ahogy felidézte a Miss Granger hangjából kicsengő keserűséget, a teljes lemondást. Emlékezett az arcára kiülő szégyenkezésre, amit múltbeli tettei miatt érzett. És amiatt, hogy többé nem titok, mit tett.
„Most boldog, hogy megtudta, nem vagyok olyan erős, mint maga, hogy keményen meg is büntettek azért, amiért át merészeltem venni a helyét?”
Hogy gondolhatta a lány, hogy valaha is eszébe jutna ilyesmi? Hogy egy pillanatig is gyengének merné nevezni vagy, hogy megérdemeltnek tartja a sok kínt, amit elszenvedett? De, ha kicsit jobban belegondolt, ezek a felvetések tökéletesen illettek a Perselus, a szemétláda képletbe. Ahogy erre gondolt, ismét látta magát a lány felé tornyosodni: haragtól és gyűlölettől égő szemét, sértéseket köpködő száját…
Nem is csoda hűt, hogy a lány hitt az ő álarcként hordott perzselő arroganciájában, gyűlöletében. És abban is, hogy örömmel végignézné legtehetségesebb diákja bukását. Persze ő nem is tudta, mennyire becsüli páratlan eszéért, tudományos eredményeiért, soha nem mondott rá egy méltató szót sem. Soha nem mondta ki, mennyire tiszteli bátorságát.
És most a lány bemenekült a hálószobájába. Előle. Valószínűleg kisírja a szemét miatta. Vagy még rosszabbat csinál.
Mindez az ő hibája.
Megpróbált felállni, hogy felmenjen a csigalépcsőn, és benyisson Miss Granger szobájába, de hamar rájött, hogy képtelen rá. Nem bírt szembenézni vele. Mégis hogyan viselkedjen vele azok után, amiket látott, és azok után, amit tett?
Tartott tőle, mit fog találni a másik arcán, amikor majd ránéz. A gyűlöletet és a mély kétségbeesését nem tudta volna elviselni. Már egyszer látta rajta, még egyszer nem akarta.
Puha lépések halk hangja közeledett a lépcső felől, ez zargatta meg keserű gondolataiban. Hermione Granger lesétált a lépcsőn, és a férfi lélekben felkészítette magát arra, mit fog látni.
De nem erre a látványra készült. A pánikba esett, összetört lány helyett egy öntudatos tartású királynőt kellett megpillantania. Egy jégkirálynőt.
Miss Granger magasra emelt állal, tökéletesen egyenes testtartással, leengedett vállakkal nézett le rá.
Nedves tincseiből sejtette Perselus, hogy lezuhanyozott. Átvette a felsőt, a nadrágot és a talárt, ami szokatlan volt a korábbi, hétköznapihoz legcsekélyebb mértékben sem hasonlító légkörre.
Perselus még soha nem látta őt ennyire hűvösnek, de már tudta, hogy ez nem más, mint egy álarc, amit a világ megtévesztésére öltött magára. Beleborzongott a tudatba. Miss Granger többé már nem volt… emberi, mintha márványban és gyémántból faragták volna ki, olyan nehéz volt hozzáférni. Túl kemény és tántoríthatatlan volt ahhoz, hogy fájdalmat lehessen neki okozni.
Ez már nem is ő, jött rá a férfi hirtelen. A lány száműzte magából azt, ami emberivé tette, az érzelmek utolsó foszlányait, és olyan helyre rejtette őket, ahol soha senki nem találhat rájuk. Most nem volt más egy bábnál, amely az akarata szerint cselekszik, egyszerre rabszolga és úrnő.
Perselus felugrott a kanapéról, és olyan esetlenül lépett a lány felé, mint egy kamaszfiú. Miss Granger nem pillantott rá, szemével mindenhova nézett, csak felé nem. A férfi bocsánatot akart kérni, kifogást találni viselkedésére, mikor a lány visszafogott, nyugodt hangja megállította.
- Szeretnék elnézést kérni a korábbi magatartásomért, Piton professzor – jelentette be, arcizma se rezzent.
- Hogy micso… - kezdte a férfi, nem akart hinni a fülének. Elnézést kért tőle? Teljesen megőrült?
- Agresszívan viselkedtem önnel szemben, pedig nem volt hozzá jogom, hiszen csak azt tette, amit szükségesnek vélt. Pontosan ezért, kérem, ne érezze kellemetlenül magát az eset miatt. Túlreagáltam.
- Miss Granger, miről beszél? – fakadt ki a férfi, zavarodottsága miatt elharapta a mondat végét. – Éppen olyan jól tudom, mint ahogy ön, hogy a viselkedésem megbocsáthatatlan! Minden, amit kérek, annyi, hogy hagy magyarázzam meg, adjon nekem egy esélyt arra, hogy…
- Nincs szükségem magyarázatokra – vágott közbe a lány vehemensen. – Azt tette, amit tennie kellett. Ez az egyedüli, amit tudnom kell – az egyetlen, amit tudni akarok.
„Teszem, amit tennem kell” visszhangzott a lány hangja Perselus fejében. Lehetséges, hogy úgy gondol az ő tetteire, mint a szükséges rosszra? Azt hiszi, hogy a kémek játékának, a néma háborúnak a megnyerése érdekében érdemes feláldoznia az életét? Tényleg úgy érzi, hogy vesztette ellene, Perselus ellen, és el kell fogadnia vereségét?
- És most, Piton professzor, szeretnék távozni.
Nem hagyhatja így elmenni! De mit tehetne, hogy a lány ne vegye támadásnak heves marasztalását? Hogy az ördögbe mutassa ki, hogy tényleg törődik vele? Hogy megbánta, amit tett? Perselus soha nem volt valami jó a bocsánatkérésben, de ezúttal nem volt nehéz beismerni, hogy tévedett. Se bevallani.
- Őszintén sajnálom, Miss Granger. Tisztában vagyok vele, milyen rettenetesen megsértettem, ez még nem ok a…
A lány hangja azonban erre is élettelenül, ridegen csengett, és mintha lett volna benne egy árnyalatnyi kegyetlen káröröm.
- Hagyja abba a nyafogást, professzor. Háború van. Azt tette, amit tennie kellett. Veszteségek mindig vannak. De arra talán jó, ha emlékszik, hogy a saját fegyvereinket botorság elpusztítani.
Fegyver? Az ég szerelmére, ő nem fegyver, hanem egy diáklány, egy lány, aki nem éri fel ésszel, hogy a háború túl nagy falat neki, még akkor is, ha bátran harcol. Miért nem engedi, hogy Dumbledore, Minerva vagy akár ő segítsenek neki? Miért veti alá magát a kegyetlenkedésnek, miért tesz úgy, mintha nem érdekelné, hogy minek tartja más…
Perselus úgy érezte, bármelyik pillanatban összeomolhat körülötte a világmindenség. Lüktető fájdalom hasított fejébe, képtelen volt gondolkodni. Ordítani tudott volna ettől az óriási igazságtalanságtól.
- Miért nem szólt? – suttogta elcsukló hangon. – Miért hagyott meg abban a hitben, hogy élvezte, amit tett? Merlinre, soha nem…
- A büszkeségem az utolsó, ami megmaradt, professzor. Tudja, milyen érzés, nem igaz?
- Tudom. – Mikor rájött, hogy ettől fosztotta meg a lányt, égni kezdett a férfi torka. – És bárcsak… - Félbehagyta a mondatot. Már ő maga se tudta, mit szeretne. Hogy soha ne jött volna rá a lány titkára? Hogy ne került volna Miss Granger az ő felügyelete alá? Hogy a háború el se kezdődött volna?
- Semmin sem változtatna – felelte a lány hideg hangon egy kis idő után. – Az égvilágon semmin.
- De hát hogyan mondhat ilyet? – kiáltott fel Perselus, próbálta kibillenteni Miss Grangert a magára erőltetett halálos nyugalomból, nem tudván, hogyan máshogy csillapíthatná lelkiismeret furdalását. Mit tettél, te lány? kérdezte magában. Miért nem mondtad el? - Egész idő alatt szajhának, perverz szörnyetegnek hittem…
- De hát szajha vagyok, professzor. – Miss Granger arca kifejezéstelen maradt, ahogy felnézett rá, mintha valami idiótának magyarázna el valamit, amire az magától nem jött rá. – Eladom a testemet információért, és úgy teszek, mintha ez lenne minden vágyam. Belementem a játékszabályokba. Akár gyönyörömet találom benne, akár undorodom tőle, az nem változtat semmin. Az a perverz szörnyeteg vagyok, akinek hitt, ezért ne hisztériázzon nekem.
A férfi teste összerándult az iszonyodástól, a lány szavai mintha pofon vágták volna. Hirtelen minden értelmet nyert. Rettenetes értelmet. Eszébe jutott az az érzelemkavalkád, amikor akkor látott a lány fejében, mikor olyan szerencsétlenül lekurvázta a könyvtárszobában. Érezte a lány szégyenét, és azt az apró, villanó reményt, ami abban a percben semmivé lett.
Miss Granger nem azért érzett szégyent, amit a férfi látott, vagy amit korábban tenni kényszerült. Amiatt szégyenkezett, amire rájött. Arra, milyen is ő valójában. És elfogadta Perselus ítéletét. Nem a titkok felfedése miatt fájlalta annyira a dolgot, hanem azért, mert igaznak vélte az ő álláspontját. Hogy aki ilyet tesz, az csak mocskos kurva lehet.
- Ezt maga sem gondolja komolyan!
- Nincsenek illúzióim – felelt a lány. Fáradt volt a hangja. – Nem vagyok ártatlan kis királykisasszony, aki várja a szőke herceget fehér lovon. Az ördöggel cimborálok, ami engem is ördögivé tesz. Soha nem leszek újra tudatlan, szűzies és boldog. Elfogadtam. Ahogy azt önnek is kéne.
A férfi túlságosan is jól értette. A hosszú évek alatt felgyülemlett bűntudat és szégyen pokollá tette éjeit és nappalait, nem tudta feledni a borzalmakat, amiket elkövetett. Annak tudata egy jottányit sem segített, hogy mindezt a Rend kedvéért teszi, hogy áldozatait más halálfalóknál könyörületesebben gyilkolja meg. Ettől még gyilkos marad, és attól még, hogy a jó oldalt szolgálja, bűnei nem nyernek bocsánatot.
De hogy ugyanezt hallja ki egy ilyen fiatal lány hangjából, hogy egy ennyire vétlen gyerek szemében üljön ilyen mély lemondás, az megrettentette. Nem hagyhatta, hogy a lány folytassa a sötét utat, amit kijelölt magának. Nem hagyhatta, hogy úgy elhaljanak érzései, mint ahogy benne évekkel korábban neki, nem engedhette, hogy Miss Granger minden éjszakával egy kicsit közelebb kerüljön ahhoz, ami ő volt: lelketlen árnyékká.
- Ez ostobaság, Miss Granger! Itt ön az áldozat! Ön…
- Önként mentem oda – vágott szavába acélos éllel a lány. – Én voltam az, aki elcsábította Luciust, és ne fordítva. Nem elraboltak és megerőszakoltak, önszántamból csatlakoztam hozzájuk. És habár megvan az esélyem a menekülésre, vissza fogok térni hozzájuk, és tovább folytatom azt, amit pár hónapja elkezdtem. Hogyha ez nem tesz lotyóvá, akkor nem tudom, mi tenne. Ezek után már hagy elmenni?
- De hát nem kell tovább csinálnia! Segíteni fogok önnek, Miss Granger, beszélni fogok az igazgató úrral, és megmagyarázok neki mindent…
- Nem szorulok a segítségére, professzor! – kiáltott rá a lány keményen. – Az ön közbeavatkozása nélkül is remekül boldogulok, köszönöm szépen. Nem fogom engedni, hogy áthúzza a számításaimat. – Hideg düh kúszott hangjába a férfi arcátlanságától és hiábavaló makacsságától…
- Nem mehet oda vissza, Miss Granger – jelentette ki Perselus, aznap első alkalommal szelídült meg hangja. Már látta, hogy nem nyerhet bocsánatot tanítványától, nem tüntetheti el a fájdalmat, amit okozott. De meg kellett róla bizonyosodnia, hogy a lány élete nem megy pocsékba. Volt rá esély, hogy megmentheti őt, még ha ő ezt nem is akarja. Még ha ez azt is vonta magával, hogy újra megbántja, használnia kellett vele szemben mindent, amije csak volt. - Nem engedem, hogy folytassa. Most, hogy már tudom…
- Már megmondtam, professzor. Semmi sem változott. Számomra nem. És bocsássa meg, de nem fogom kockára tenni a háború kimenetelét törékeny érzései megóvása végett – mondta a lány. Szavai pofonként hatottak Perselusra.
- Most nem az én érzéseimről van szó, Miss Granger. Hanem önről – bocsátkozott vitába a férfi. – Túlságosan fiatal, annyi minden lehetne magából! Ne dobja félre a…
- Azt kéri tőlem, hogy kíméljen meg magamat, és ne érdekeljen, mit művelnek talán éppen most más szerencsétlen mugli fiúkkal és lányokkal? Ne számítsanak a griffendéles társaim? A maga mardekáros diákjai? Mind meghalnak, ha a háború kitör! Mi lesz Dracóval? Vagy Harryvel és Ronnal? Ginnyvel? Mindannyian oly sokat szenvedtek már. Túl sokat kellett megélniük. És hogyha a többi szörnyűséget megállíthatom, ha elkerülhetem az igazi háborút, komolyan azt várja tőlem, hogy ne tegyem, és inkább karba tett kézzel élvezzem az életet?
Valamilyen morbid módon még vicces is volt, ahogy így kimondta. Perselus Piton fejében ugyanúgy megfordultak ezek a gondolatok, és ugyanúgy jogosnak találta őket. A lány tökéletesen tükrözte az ő mentalitását, meggyőződését. A férfi viszont azzal volt tisztában, mi vár még a lányra, ha meg akarja menteni a világot.
Sötétség, rettegés, őrület. Végül belenyugvás.
Nem engedhette, hogy ez történjen vele, most, hogy megízlelte az élet örömeit, most, hogy felfogta, mi mindent adott fel a kémkedés hosszú, magányos éveiért. Sok kis lépést kellett megtennie ahhoz, hogy meg tudja gyászolni le nem élt életét. Talán emlékeztetnie kellene diákját, mi mindent veszthet?
- De mi lesz önnel, Miss Granger? Ön nem szenvedett már épp eleget?
Ahogy tekintetük összekulcsolódott, és Perselus a mogyoróbarna szempárba nézett, nem látott semmit.
- Nekem már mindegy, professzor – mondta a lány. Nem volt hangjában se önsajnálat, se keserűség. Eldöntött tényként tekintett saját sorsára. – A testem mozog, de belülről már nem fűt semmi.
- Nem hiszek önnek – suttogta a férfi, felidézve, hogy pár órával ezelőtt milyen tűz égett a lány szemében és hangjában. – Tudom, hogy még nincs minden veszve, és nem engedem, hogy megölesse magát! Meg fogom győzni Albust, hogy védje meg magát, még akkor is, ha ehhez mindent meg kell osztanom vele!
- Hogyha egy szót is szól az igazgató úrnak a velem folytatott ’Legilimencia leckéről’, azon nyomban elhagyom a Roxfortot, és nem jövök vissza, professzor. Ebben biztos lehet. Hogyha rájövök, hogy beavatott bárkit is, sem ön, sem más az iskolából nem fog látni soha többé. És higgye el, képes lennék rá!
Ebben Perselus nem kételkedett. Sosem kételkedett a lány képességeiben. Viszont ő meg nem volt az a könnyen feladós típus.
- Akkor más módot kell találnom arra, hogy meggyőzzem önt, Miss Granger. Itt marad! – utasította.
Nem törődve a lány pillantásával odaviharzott a könyvtárszoba kandallójához, zsebéből kimarkolt egy adag Hopp port. Még az se érdekelte, hogy a lány előtt lelepleződik a Hopp hálózatba iktatott titkos átjáró, belekiabálta a tűzbe azt, hogy „Igazgatói iroda!”, és már a lángok közé is lépett.
Nem fordult meg, így nem láthatta a lány arcára kiülő különös kifejezést, ahogy végignézte tanára távozását.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon jól átjönnek az érzelmek, érdekes olvasni. Szeretem az ilyen nagyobb lélegzetvételű irományokat. Remélem hamar itt lesz a friss. :)
Sajnos nem tudom folytatni a fordítását más elfoglaltságok miatt, ezúton is elnézést kérek. Alapjáraton nekem is tetszett, hogy hosszú, és hogy sokat lehet tőle várni, amit meg is kap az ember, de ez most tényleg nem fér bele a napjaimba. Azért örülök, hogy eddig velünk tartottál, ha gondolod, nézz rá az eredetire, könnyen olvasható, gördülékeny, szép fogalmazású, a fejezetek is emberbarátiak. :)