Két órával azután, hogy Piton egyedül hagyta őt magánkönyvtárában, Hermione hetek óta először lépett be az Iskolaelső Lány rezidenciájába. Óvatosan letette magához hozott iskolatáskáját asztala mellé, majd a tűzhely körül álló karosszékek egyikébe ereszkedett.

Hopp-porral is feljöhetett volna - a bájitalmester kandallójának elérhetőségétől eltérően senki sem tudta, hogy a Hermione titokban felcsatlakozott a Hopp hálózatra - , de nem volt hajlandó vállalni az ezzel járó esetleges bonyodalmakat.

Valami mélyen benne rávette, hogy dőljön hátra kényelmes karosszékében, csukja be szemeit, aztán hagyja magát belemerülni a semmibe. Nem lett volna szabad ezt tennie. Több szüksége volt minden csepp erejére, mint bármikor máskor, most, hogy az éjszaka eseményei minden energiát kiszívtak belőle.

Nem akart rágondolni, sem emlékezni, hogyan nézett a kandallóban eltűnő férfi után, hogyan bámult ki üresen a fejében, miközben egy része sokktól zsibbadtan, más része félelemtől, kíntól, fájdalomtól elgyötörten ordított elméje zárt falai mögött. Volt azonban még egy része, ravasz és fondorlatos, ami számításba vette a tanára távozásának tényét. A tényt, hogy Piton, a tulajdon szavait megcáfolandó fel volt csatlakoztatva a Hopp hálózatra. A tényt, hogy volt kiút házibörtönéből.

Nagyon hosszú időn keresztül állt a könyvtárszobában nem moccanva, még csak le se ülve, minden idegszála belefeszült a szabadulás vágyába. Viszont most, hogy ismerte az utat, még mindig hiányzott a Hopp-por. Nem talált sehol, pedig még Piton hálószobájában is körülnézett. Azonban a laborjába már nem mert bemenni, annyira félt a professzor váratlan felbukkanásától. A kapcsolatuk ezek után már tényleg nem bírt volna el több konfliktust.

Piton úgy egy óra múlva tért vissza. Hermione remélte, hogy az igazgatónál tett látogatást lehűti tanárát, de Perselus Piton visszatértekor dühödtebb és elszántabb volt, mint valaha.

Bár kimaradt kettejük beszélgetéséből, Hermione pontosan tudta, hogy mi történt. Piton módszeresen támadta az igazgatót, követelte, hogy szabadítsa meg a lányt a kémkedés kötelezettsége alól, hogy tartsa biztonságban. Ha szükséges, erőszakkal. Az igazgató egy árnyalatnyi keserűséggel szemében nyugodtan, következetesen válaszolgatott neki, majd adta értésére, hogy nincs mód változtatni azon, ami történt, nem tudnak mit kezdeni vele. Tehetetlen düh égett Piton szemben, annyira szerette volna elmondani Dumbledore-nak, mit látott a lány védőfalai mögött. De Hermione szavai megállították. Mert tudta, mire képes, ha egyszer határoz.

Hosszú ideig vitatkoztak, de Hermione azonnal képes volt kiolvasni az igazgató válaszát tanárának arckifejezéséből. Dumbledore nem fogja megállítani őt. Csakhogy Piton nem adta fel egykönnyen.

- Megtiltom – vicsorgott Piton a lány hallucinációi óta először találva vissza magához. – Az igazgató úr talán úgy gondolja, mindenkinek joga van magának meghozni egy ilyen döntést, de addig el nem hagyja ezt a könyvtárszobát, Miss Granger, amíg meg nem gondolja magát!

A lány egyik szemöldökét felvonva hagyta, hogy leereszkedő szórakozottság jelenjen meg arcán.

- A saját érdekemben próbál zsarolni, professzor?

- Nem engedem, hogy folytassa, Miss Granger! Bűn lenne hagyni. Amíg én itt vagyok, ilyesmi nem fog megtörténni Roxfortban.

- Akkor talán érdemes lenne felmondania – válaszolt Hermione lassan a kandalló felé sétálva. Piton a szemével követte, de túlságosan keményen próbálkozott meggyőzni őt, hogy észrevegyen valamit.

- Még ma abbahagyja ezt az őrültséget, Miss Granger.

- Aligha hinném.

Elérte a kandallót, szeme arra a pontra tapadt, ahol tanára megérintette a fehér márványt. Hirtelen egész testét élet töltötte el, ahogy megpördült, és karját Piton felé nyújtotta.

- Invito Hopp-por! – kiáltotta, és mielőtt Piton reagálhatott volna, egy kis batyu szürke por repült a kezébe.

- Revoco!

Piton döbbenettől elkerekedett szeme láttára kezdtek el zöld, ragyogó fényben világítani a  kandallón hagyott ujjlenyomatai. Egy kísértet ujjlenyomataihoz hasonlítottak, érintésükre örökre belevésődve a márványba. Hermione belehajított a porból a tűzbe, mire azok a szellem-ujjlenyomatokhoz hasonlóan zölden kezdtek el ragyogni.

- Átváltoztatástan tanterem – mondta Hermione tisztán csengő hangon, és kész volt belelépni a tűzbe.

Piton nem próbálta megállítani, de hogy nem akarta vagy nem tudta, arról a lány csak találgathatott.

- Miss Granger – szólt utána, éppen mikor a lány elszánta magát a lépésre. – Hogyha most elmegy, nem fogom a szívemen viselni sorsának további alakulását. Nem fogok tudni mit kezdeni a szánalmas kis magánhadjáratával! Ne is számítson arra, hogy újra megmentem a saját bolondságától!

Hermione mérgesen felszisszent, amikor felfogta a szavak értelmét. Mégis mit várt Pitonról? Miért gondolta, hogy megbízhat benne? Így is annyi szenvedést okozott már neki. Minden egyes szavával, minden mozdulatával bántotta, sértegette, megalázta őt a férfi. Nem, jobb neki a sarkában caplató Perselus Piton fenyegető árnya nélkül.

Ezért lépte át a kandalló peremét anélkül, hogy visszanézett volna. Mivel nem fordult meg, lemaradt a tanára arcára kiülő kétségbeesett elveszettségről.

Az átváltoztatástan tanterem, ahova a Hopp-por elhozta, nem volt messze az Iskolaelsők szobáitól. Tudta, hogy az igazgató már valószínűleg várja a jelentését, de az egyedüllétre és csendre erősebben vágyott, minthogy először kötelességét akarta volna teljesíteni.

Azonban amint kifelé vette az utat a tanteremből, egy alak sötétlett az ajtóban.

- McGalagony professzor – üdvözölte Hermione házvezetőnőjét csendesen, idegesség kaparta a torkát. Egyetlen pillantást elég volt vetni az idős boszorkány arcára ahhoz, hogy tudja, mindenről tud, és az érzelmek tengerét látva biztos volt benne, hogy mindjárt megtámadja. A híres griffendéles optimizmus se segíthetett.

- Miss Granger – bólintott a professzerasszony, hangja a szokásos éber szigorúsággal csengett. – Jó újra egészségesen látni.

- El sem tudom mondani, milyen jó érzés – válaszolt Hermione, kellemesen meglepte házvezetőnője erős önkontrollja.

- Azt elhiszem – mondta McGalagony, egy pillanatra meleg mosoly tűnt fel arcán. – Valamit szeretnék mutatni, Miss Granger. Ha velem tartana, nem kerülne sokba.

Szerette volna elutasítani a kérést, de rájött, hogy valószínűleg több időbe telne az elutasít, mintha egyszerűen elfogadja. Így bólintott, és követte a professzort ki a tanteremből, magánlakosztálya felé.

- Úgy vélem, egy privát helyiség távol a kíváncsiskodóktól segítené a feladatát, Miss Granger – szólt a professzorasszony, miközben kinyitotta irodája ajtaját. – És ahogyan tudomásomra jutott nemrégiben, felajánlottam Önnek – titokban – a kutatómunkákban való segítségemet, így vettem a bátorságot, és előkészítettem Önnek egy szobát. Szabadon megválaszthatja a jelszót, ezt a helyiséget ugyanolyan könnyen elérheti Hopp hálózaton, mint a szobáját. Így nem lesz olyan nehézkes érkezni és távozni a kastélyból. Bármikor bátran használja. Nem fogom zavarni.

Hermione szótlanul meredt a kicsi, szépen berendezett szobára, szeme hirtelen égni kezdett a sok visszatartott könnytől. A gesztus keresetlen nagylelkűsége levette a lábáról, még az se tudta, hogyan reagáljon.

- Professzor, én…

- Tudom, Miss Granger, hogy vannak dolgok, amik túlságosan szörnyűek ahhoz, hogy csak úgy kimondjuk őket. Nem fogom a kérdéseimmel vagy az érzéseimmel zaklatni. Senki sem zavarhatja a vadászó nőstényoroszlánt. Megértem, hogy ezt kell tennie. Mindig ott leszek, ha a segítségemre vagy rám lesz szüksége, jöjjön bármikor. Függetlenül az órától vagy a helyzettől. És most – folytatta a professzorasszony, egy pillanatra Hermione vállára téve kezét. – attól tartok, itt az ideje osztályozni. Mardekárosok. – Elmosolyodott, és megfordult, készen a távozásra.

- Professzor – szólt utána a lány. – Erről a gyakornoki…

- Megértem az indokait, Miss Granger – válaszolt McGalagony, szeme még utoljára találkozott a diákjáéval. A melegség és a bizalom, ami áradt belőle, belül fájt Hermione-nak. – És, ha szabad ilyet mondanom, ha egy nap meg kell hoznom ezt a döntést, megtisztelne, ha tanítványommá fogadhatnám. Aludjon jól, kedvesem.

A napok hetekbe fordultak, míg Hermione harcolt. Visszatérni nehéz volt, nehezebb, mint gondolta. Túlságosan megviselték a történtek ahhoz, hogy kínjában ne kezdje hiányolni a Piton lakosztályában eltöltött röpke időt. De túlélte. Mindent túlélt, ha az emberek békén hagyták, nem kérdezgették és nem gyengítették.

Így elkerült minden olyan helyzetet, ahol másokkal kellett lennie, beszélgetést, kedves gesztusokat, a barátság alapjait. Nem kockáztathatta meg, hogy egyszer csak kitörjön, még nem tért vissza ahhoz a gördülékeny színészkedéshez, amit korábban könnyedén művelt.

Egyedül McGalagony fogadta el kimértségét, és hagyta, hogy tegye azt, amit tennie kellett. Úgy tűnt, neki meggyőződése, hogy Hermione-nak jogában áll azt tennie, amit akar. Soha nem lépett be abba a szobába, amit neki tartott fant, és a lány olyan hálás volt diszkréciójáért, amennyire csak lehetett.

Az igazgató hellyel és forró csokival kínálta, amint elérkezett a legutóbbi eseményeket tárgyaló beszámoló ideje, leápolta azokat a sebeket, amiket a lány időről-időre mutatott neki, ez egy kevés kontrollt adott az öreg kezébe. Dumbledore úgy érezte, legalább minimális rálátása és befolyása van a lány helyzetére. Gyakran némán üldögélt, míg Hermione a forró csokit iszogatta, figyelte őt, és várta, mikro nyílik meg. De az jóval nagyobb nyomást is kiállt, mint egy megfáradt ember aggódó pillantása, így csak mosolygott, élvezte az ital meleg édességét, és egészen addig néma maradt, amíg az igazgató fel nem adta, és hagyta, hogy távozzon.

Dracóval volt a legnehezebb. Kegyetlen szavakra volt szükség ahhoz, hogy békén hagyja a lányt, hideg, elutasító szavakra, ráadásul kétségbeesett pillantása még mindig követte, amikor együtt voltak óráik vagy elhaladtak egymás mellett a Nagyteremben. Hermione kerülte a tekintetét. Túl sok érzelem kavargott benne, ő viszont olyan halottnak érezte magát azokban a napokban, hogy félt, mi történne, ha érzései arcára kérezkednének.

Tehát távol maradt tőlük – kivéve Harryt és Ront, akiket kénytelen volt elviselni. Nem merte vállalni a kockázatot, hogy az egyik reménybeli halálfaló a Mesterhez futna azzal, hogy Hermione összeveszett azokkal, akiknek a felügyeletével meg volt bízva. Mégis egy merő, végeláthatatlan kínszenvedés volt hallgatni beszélgetésüket, siránkozásaikat, velük nevetni és nem mutatni a nyugtalanságot.

Gyerekek voltak, az ég szerelmére! Buták és vakok arra, mi folyik körülöttük, Hermione-nak nehezére esett türelmesnek lennie velük. Most már tudta, Piton hogyan érzett irántuk, és gyakran szeretett volna pontokat levonni tőlük felelőtlenségükért.

Természetesen valamit észrevettek. Lehetetlen volt teljesen elrejteni előlük a fáradtságot, amit a lány érzett. Harry például az ő ízléséhez képest túl figyelmes lett hozzá. De ilyenkor elővette a tudálékos Hermione szerepét, és úgy tett, mintha az apránként közelgő RAVASZ-ok őrjítenék meg. Pedig mi se állt messzebb gondolataitól.

Hermione lassan olyan lett, mint egy gép, csupán fegyelme és büszkesége segítette át a végtelen napokon és éjeken. Nem pihent, mint ahogy időt sem adott magának gondolkodásra vagy emlékezésre. Egy éles, apró hang olykor figyelmeztette, hogy nem folytathatta ezt örökké, tönkre fogja magát tenni. Nem hallgatott rá. Vagy egy beadandót gondolt ki az órák és étkezések alatt, vagy verseket szavalt magában a „barátaival” való csevejek idején. Mindent megtett, hogy a hang ne váljon túl hangossá vagy erőteljessé.

Valahol elméjében a sötétség mélyén kétségbeesés ólálkodott: hatalmas szakadék volt, olyan fekete, hogy nem mert közeledni hozzá. Félt, hogy magába szippantja. Retteget, hogy elveszíti önuralmát, ha egy kicsit is elengedi magát.

Nem merte bevallani magának, hogy mennyire vágyott egy kis emberségességre, megértő érintésre, valamire, ami nem okozott neki fájdalmat vagy félelmet. Nem merte bevallani magának, mennyire hiányolta Pitont.

A férfi soha nem szólt hozzá.  Ő pedig többé soha nem jelentkezett bájitaltanon. Piton mintha észre se vette volna, hogy jelen van az órákon. Tekintete úgy söpört végig felette, mintha csak az üres asztalt és széket látná. Hermionét dühössé tette ez a fajta arrogancia, annak bizonyítéka, hogy a férfi kitörölte őt életéből. Olyan volt, mintha az alagsori lakosztályban eltelt hetek semmivé lettek volna, Piton közönye fájt neki, amikor belegondolt, mennyi mindent köszönhet tanárának.

De voltak Pitonnál nagyobb gondjai is. Voldemort egyre türelmetlenebb lett, büntetései gyorsabbak, kegyetlenebbek. Amellett, hogy információkat akart, követelte a Roxfortba való bejutást és az áruló Piton halálát, márpedig Hermione ezeket nem adhatta meg neki. Ugyanakkor úgy tűnt, Voldemort még mindig nem bízik tökéletesen benne, annyira nem, hogy a lány legújabb tervét útjára engedje, a tervét, ami egyszerre vetett volna véget a háborúnak és Hermione szenvedéseinek.

Más halálfalók is veszélyt jelentettek. Annyira Uruk kedvében akartak járni, hogy nem hagyhatták, hogy egy sárvérű leelőzze őket. Néhányuk Roxfortot tartotta megfigyelés alatt, lehallgató bűbájokat telepítettek olyan fondorlatosan, hogy még az igazgató se tudta őket eltávolítani anélkül, hogy fel ne fedte volna Hermione kilétét. Több halálfalógyűlésen sikerült átlépniük a roxforti birtok határát, habár a kastélyba még nem sikerült bejutniuk.

De nem csak a halálfalók okoztak neki fejfájást, hanem a legfontosabbak, akiket meg kellett védenie – Harry és Ron – mindent megtettek, hogy nehezítsék a dolgát.

Éjjeli sétát tettek a kastély körül, és bár a kisettenkedést elsős koruk óta művelték, hetedik évük első hónapja óta egyre rosszabbá és rosszabbá vált a helyzet. A konyhába és az asztronómia toronyba tett kiruccanásokkal többé nem érték be.

Volt, hogy éjszaka lelopakodtak a Nagyterembe sakkozni a tanári asztalon, máskor az alagsorban mászkáltak, ahol Piton bármikor elcsíphette őket. Az élet egyetlen orbitális játéknak tetszett számukra, semmi többnek, és mikor Hermione éjjelenként megtörten, kimerülten hazasántikált, komolyan erőt kellett vennie magán, hogy ne akarja megátkozni őket, mert a szobáját Griffendél klubhelyiséggel összekötő ajtón át hallotta, hogyan büszkélkednek kisurranásaikkal.

A fiúk többet voltak tőle távol, most, hogy tudták, nem tűri ostobaságaikat, a lány folyton tanulásról, iskolai életről és más olyan unalmas dolgokról beszélt, amiket ők próbáltak figyelmen kívül hagyni.

Hermione próbálta mérsékelni indulatait, tényleg próbálta, de amikor három héttel a Pitontól való szabadulása után hallotta, mit terveznek, valami eltört benne.

Le akartak settenkedni a kviddicspályára. Igen, az éjszaka közepén ott akartak piknikezni. Vagyis el akarták hagyni a kastélyt bárminemű védelem nélkül, hogy egy olyan helyre menjenek, ahol a kastélyt körülvevő védőbűbájok már meglehetősen gyengék, mivel a kviddicsmeccsekre gyakran érkeznek külsős vendégek!

Ez olyan volt, mintha besétáltak volna Voldemort csapdájába, aztán elkezdtek volna üvöltözni: Itt volnánk!

Ráadásul azt akarták, hogy ő is velük menjen. Mert „egy kis szünet” jót tett volna neki. Mert „ennyire hajtani nem normális”. Úgy tűnt, minden szabályt áthágni szerintük nagyon is az.

- Elegem van a hülyeségeitekből! – csattant fel, miután öt percig hallgatta izgatott locsogásukat. Harry és Ron szemében reakciója felért Pitonéval. – Elfelejtettétek, hogy a halálfalók, akik meg akarnak titeket ölni, képesek bejutni a birtokra? Eszetekbe jutott egyáltalán, hogy ez mennyire veszélyes lehet?

- Igazából nem is olyan vészes, ’Mione – válaszolt Ron nyugodtan. – Nem bukkant fel mostanában olyan sok halálfaló, és amúgy is, nekünk, skacoknak nem árt egy kis móka…

- Nem bukkant fel mostanában sok? Csak azért nem tudsz róluk, mert nem érdekel! Emberek halnak meg a ti védelmetekben, emberek teszik kockára életüket nap mint nap, és ez a hála? Hogy csínyeket eszeltek ki, felelőtlenek vagytok? Hány embernek kell meghalnia, hogy végre eldöntsétek, itt az ideje felnőni, áruljátok már el!

Jeges csendet váltott ki kitörése. Hermione csak most eszmélt fel, miket mondott, de eszében sem volt visszaszívni szavait. Minden egyes szót komolyan gondolt. Tudta, ha Voldemorthoz ez eljut, nagyon keményen megbünteti az információ visszatartásáért, talán még meg is öli. És mindezt egy kis móka miatt?

Harry lesápadt a lány szavaira, míg Ron arcát a düh vöröse színezte. Undorral vegyes gyűlölettel néztek Hermionéra, aztán sarkon fordultak, és a portrélyukon keresztül eltűntek.

Hermione felsóhajtott, és lerogyott az egyik kanapéra. Sirius Black halála még mindig fájó pont volt Harry számára, olyan, amiről nem beszélt sokat. Még mindig bűnösnek érezte magát keresztapja halálfátyolon való átesése miatt, és Hermione az utóbbi szavakkal megerősítette bűntudatát.

De hát igaza volt, nem? Sirius ugyanolyan impulzív és hirtelenkedő volt, mint Harry, ész nélkül rohant, amikor gondolkodni kellett volna. És Harry miatt volt az egész, mert megint rájött „az egész világot megmentem most és nem máskor” komplexus – és az, hogy a felnőttekben nem lehet bízni.

Újra sóhajtott. Amit mondott, igaz volt. De most meg utálják őt a fiúk, és annak ellenére, hogy már hosszú ideje nem tudja, hogyan beszélhetne velük nyíltan, így elveszíteni a barátait nagy csapás volt számára.

De voltak egyéb aggályai is. Például az, hogy megéli-e a következő nap végét. Harry és Ron gyűlölete semmi nem volt Voldemort legcsekélyebb büntetéséhez képest.

Egész éjjel fennmaradt, a klubhelyiségben üldögélt, és nézett kifelé az ablakon. Mikor a fiúk hat óra tájban zajosan, üvöltő nevetéssel és magukkal felettébb büszkén visszatértek, tudta, hogy éjszakai kalandjuk nem sokáig marad titokban.

Félelmei túlságosan gyorsan váltak valóra. Alig hagyta el az átváltoztatástan tantermet – ahol Harry és Ron olyan szinten tartotta tőle a távolságot, amennyire az csak lehetséges volt -, mikor éles fájdalom kígyózott karjába.

Bebotladozott egy üres terembe. Nem kellett felgyűrnie talárja ujját, anélkül is tudta, mi okozza a hasogató fájdalmat, öntudatlanul mégis ezt tette. A Sötét Jegy pulzált fehér bőrén, mint rémálmának ismert bestiája.

Káromkodott, óvatosan visszacsúsztatta a talár ujját a beszédes jegyre, majd gyors léptekkel elhagyta a termet. Elsétált a kastély, mint a roxforti birtok széléig, ahol a hoppanálás gátlók már nem hatottak, magára öltötte fekete halálfaló köpenyét, amit ide rejtett azokra az alkalmakra, amikor nem mehetett fel a másikért a szobájába.

Nem volt szüksége maszkra. Neki nem adtak. Sárvérűeknek nem járt.

Aztán hoppanált – egy kőkamrában találta magát egy fekete márvánnyal jelölt kör közepén. Ez volt az egyetlen olyan hely Voldemort „palotájában”, ahol lehetett hoppanálni, és mint mindig, most is erősen őrizték. Követte a csuklyás embereket, akik intettek neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. Számtalan lépcsőn keresztül érték el a földalatti tróntermet.

Legalábbis magában a lány így nevezte a termet, mert pontosan illett rá ez a címke, a sötét, ablaktalan helyiség komor fenségességet árasztott magából. A halálfalók ízlése meglehetősen melodramatikus volt, ahogy azt a terem mutatta.

A pontos helyszínre millió alkalommal próbált rájönni, de ablakok híján és a tájoló bűbájok csődöt mondása miatt lehetetlen volt kiderítenie, hol vannak. Kívülről sem értek el eredményt, még akkor se, amikor egyik éjjel a lány Dumbledore-t is magával hozta. Bolondság is lett volna, ha engedik, hogy felleljék ezt a helyet.

Bár Voldemort trónján ülve hasonlított egy horror regény szereplőjére, a legkevésbé sem volt bolond.

Az, hogy a Belső Kör, amelynek tagjai a terem falai mellett körkörösen helyezkedtek el, szabad helyet hagytak a Sötét Nagyúr előtt, nem hagyott kétséget afelől, hogy ez az este Hermione estéje lesz. Azért hívták, hogy megbüntessék, nagy szerencse kellett hozzá, hogy élve megússza. De a lány felvértezte magát a rá váró borzalmak ellen, belépett a szabad helyre, majd négykézláb ereszkedve kúszott a Sötét Nagyúr színe elé.

Voldemort hangja parancsolt megálljt, mielőtt még megcsókolhatta volna fekete bársony talárjának szegélyét.

- Értesültem róla, hogy a barátaid tettek egy kis kalandozást a szabadba. Ugyebár tudtál róla? – Hangjának puha sziszegésétől remegés futott végig Hermione testén. Tudta, mit jelent ez a hangnem.

Hermione tartott az elkerülhetetlentől, mégis megrázta a fejét.

- Túlságosan későn tudtam meg, Nagyuram. Máskülönben haladéktalanul tájékoztattam volna…

- Tudnod kell mindenről, ami Roxfortban történik, te kis sárvérű ribanc – mennydörögte Voldemort. – Nem azért tartalak életben, hogy kielégítsd halálfalóim alapvető vágyait! Legalábbis… nem csak azért.

A gyomorforgató tréfára válaszul nevetés futott végig a fekete köpenyes férfiak körén.

Voldemort elmosolyodott. Hermione még soha nem látott ijesztőbbet. Nem kellett rájátszania a rémült nyöszörgésre, ami kiszaladt száján – természetes volt.

- Hadd nyújtsak szerény betekintést arról, mi vár rád, ha többé nem láthatom hasznodat, állatkám.

Amint a fájdalom első hullámra elérte őt, Hermione némán harapott ajkába, de hamarosan nem tudta visszatartani sikolyait. Vér vonta ködbe tekintetét, a teste úgy vonaglott, mintha többé nem tartozna hozzá.

A sikolyok és zokogások szünetében hűséget esküdött a Nagyúrnak, megköszönte neki „a csekélyke büntetést”. Mostanra mindez természetesen jött. Elméjének egy része még akkor is éber maradt, mikor a többi már üvöltött volna a kíntól, ez mondatta vele a megfelelő szavakat, és tetette vele a megfelelő dolgokat nem számít, mi történt vele. Ez volt az a rész, ami már egy jó ideje életben tartotta.

- Csatlakozzatok, hűséges szolgáim! – szólította végül a Sötét Nagyúr a Belső Kör tagjait, mire a lány szeme elkerekedett a elkeseredettségtől. Ennél rosszabb aligha következhetett volna. – Adjatok a sárvérű kurvának olyan leckét, amit soha nem felejt el!

Ahogyan kínozták, Hermione vértől homályos pillantása egyik halálfalóról a másikra siklott.

Macnair. A Crutiatus hulláma vonta testét tűzbe.

Crak. Vagdosó átkok festették vörösre bőrét.

Monstro. Láthatatlan kések vágtak karjaiba és lábaiba.

Nem talált sem kíméletet, sem sajnálatot. Még csak vágy vagy izgalom sem tükröződött az arcokon. Ahogy a vonaglott és hánykódott, rájött, hogy többé nem nézik emberszámba. Egy darab hús volt a szemükben, egy tiszteletlen kutya, amit a saját érdekében móresre se kellett tanítani.

Találkozott pillantása Luciusszal: a férfi szemében féktelen haragot látott. Haragot… és idegességet. Hermione kiolvasta szeméből, mire gondol, arra, hogy ő hozta ide a lányt, ő mutatta be a Nagyúrnak. Az ő pozícióját veszélyezteti Hermione. Minden ostobasága visszaüthet rá.

Különben is elcsúfították a játékszerét.

És egy pillanatra annyi erőt adott Hermionénak, hogy átlátott Lucius félelmein, hogy felülkerekedett a fájdalmon. A kín ebben a nyugodt pillanatban nem jelentett semmit, a testével tőle már tehettek, amit akartak. Még így is ő manipulálta őket, és Malfoy, mind közül a legbefolyásosabb, hozzá volt kötve. Pillantása nem hagyta el a férfi arcát, hagyta, hogy nyelve elővillanjon szájából. Lassú, majdnem hogy érzéki mozdulattal nyalta le a vért sérült ajkairól.

Azonnal észrevette az izgalmat Lucius szemében, látta, ahogy keményebben megmarkolta pálcáját, és hallotta, hogy egyre rekedtebb hangon átkozza. Nevetni támadt kedve.

Meg fogok őrülni, villant elméjébe ebben a röpke, világos pillanatban. Nemsokára tényleg egy leszek közülük. Kezdem élvezni! Ahogyan ebbe belegondolt, tudta, hogy olyan mélységbe ereszkedik, ami távol van a barátaitól, távol Roxforttól és távol a békétől. Távol a józan észtől és az értelmes élettől. Segítsen valaki! Bele fogok pusztulni!

Aztán új fájdalom csapott végig rajta, a gyötrelem pedig ezer szilánkra törte ép eszét.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.01.13. 15:51 Herm666 Szia!  Imádom a fordítást, nagyszerű munkát végeztél, minden elismerésem neked és az írónak:) Nem tudom, mennyi érdeklődő van a történet iránt, de én személy szerint nagyon szeretném, ha gyakrabban frissülne, egyszerűen nem lehet kibírni két hetet a feltöltések között:PxD Már körömszaggatta izgalommal várom a következő fejezetet. Remélem nem veszed tolakodásnak, és elgondolkozol rajta:D A legjobbakat! Válasz: Szia! Az utóbbi hét erőpróba volt most nekem, de ígérem, hogy jövő hét keddtől hetente fognak érkezni a frissek, mert én is szeretem fordítani, meg egyébként is, igazad van, hogy így van értelme, talán hétről hétre még nem zökken ki belőle annyira az ember. Örülök, hogy írtál, mert tudom, hogy vannak, akiket érdekel, de mégis jobb az, hogyha kézhez kapom az érdeklődés jelét. :) Viszont kívánom! natty