|
14. Az élet mókás oldala
Már éjféltájt járt az idő, mikorra Hermione visszatért a kastélyba. Még a titkos folyosókon átkelés is komoly erőpróbát jelentett neki.
Érezte testében a mágia rezgését: kiszámíthatatlan, elhaló bizsergés jelezte, hogy végéhez közeledik mágikus energiája.
Öt percébe került bezárni az ajtót és megkopogtatni pálcája hegyével a köveket, hogy a védőbűbáj érvénybe lépjen. Véresek voltak a kezei. A pálcája szintén véres volt. Muszáj volt megállnia egy kicsit pihenni a falnak dőlve, talárjának rongyos foszlányait óvatosan összekarcolt háta és a hideg kő közé igazította, mielőtt összeszedte magát, és megtisztította a vörös foltokkal tarkított titkos ajtót.
A teste elárulta őt, méghozzá olyan groteszk módon, hogy az már majdnem mulattatta.
Aztán megfordult, és szembenézett a hosszú föld alatti folyosóval, amin keresztül száz meg száz lépés vezetett fel a Griffendél-toronyba.
Nem kellett volna ezt az utat választania.
Pillantása a Piton osztálytermébe vezető folyosóra siklott, majd szinte észrevétlenül megrázta fejét.
Korántsem volt meg ez a lehetősége. Piton nyilvánvalóvá tette, hogy sorsa egyáltalán nem érinti meg, nem fordulhatott hozzá segítségért.
Soha.
De hogyan juthatna be a szobájába, az ágya, a tiszta víz és a szappan biztonságába?
A lépcsőzés ki volt zárva. Ismert több emelőbűbájt, nehogy a kazamatákban ragadjon törött lábbal, de pillanatnyi állapota nem tette lehetővé meg a legegyszerűbb varázsigék használatát sem.
Egy nagyon egyszerűt használj, mondta magának szigorúan, semmi kirívót. De melyik…
Hirtelen emlékkép rohanta meg, Harryt látta benne a könyvtárban ülve, kétségbeesett tekintettel egy nehéz könyv felé görnyedve.
- Valami egyszerűt – motyogta a fiú újra és újra, miközben kócos haját még jobban összeborzolta. – Egyszerűt. De melyikre gondoltál, Sirius?
Negyedik év. Trimágus Tusa. Első próba. Képtelenek voltak megfelelő varázsigét találni a sárkány ellen, de Harry végül rájött a megoldásra.
Most Hermione felemelte remegő kezét.
- Invito Tűzvillám – mondta rekedten. Ahogy kimondat a szavakat, érezte szájában vére ízét.
Nem volt benne biztos, hogy Harry seprűje odaszáguld hozzá, mégis feszülő izmokkal várta. De mikor érezte a fényesre polírozott farészt a kezében, mielőtt még meglátta volna a Tűvillám karcsú alakját, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Ügyetlenül felmászott a seprűre, jó kezével megragadta a Tűzvillám gerincét, míg másik karja és lábai petyhüdten lógtak le róla. Mindig is utálta a repülést, most mégis hálát adott Harrynek minden egyes különóráért, amire rákényszerítette. Az út zötyögős és fájdalmas volt, és csak a vakszerencse mentette meg néhány helyen a lezuhanástól, de kevesebb, mint tizenöt perc alatt elért vele lakosztályához.
Megnyugodva felsóhajtott, leszállt róla, és elfojtott egy kiáltás, mikor lábai összecsuklottak alatta, és elesett. Felállni, sürgette magát kényszerítve elkínzott izmait a mozgásra, és eltüntetni a seprűt.
Pálcájának pöccintésével felküldte a Tűzvillámot a Griffendél-toronyba. Remélte, hogy a hetedéves fiúk már alszanak, és senki nem vette észre a seprű eltűnését.
A kő vörösre színeződött vérétől, de képtelen volt egy hatásos tisztító bűbájra. Háromszor próbálta, egyre csökkent koncentrációja. Fekete foltok táncoltak szeme előtt, ahogy álló helyzetbe kényszerítette magát.
Valahonnan a sötétből hallott valamit.
Hermione megfagyott, a lába megállt a levegőben. Nem mert lélegezni. Megint hallotta! Egy öreg, rozsdás ajtó kilincse csikorgott, mintha lassan lenyomta volna valaki. Egy ajtó – vagy a portré, ami félreáll, hogy utat engedjen!
Figyelmen kívül hagyva minden fájdalmát és a rátörő pánikot Hermione odarohant saját portréjához, rátette kezét a régi vászonra, és elmormogta jelszavát.
Léptek visszhangja csapta meg főlét, ahogy a portér kicsapódott, és ő bebocsátást nyert. Majdnem átért rajta, mikor lábai ismét felmondták a szolgálatot. Keserves nyögés jött ki szorosan összezárt száján. Senki nem láthatja így!
Egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett a bejutásra, elhúzta magát a portrélyuktól, és bezárta magára a portrét.
A sötétben feküdt lihegve és sérült lábát dajkálva, még nyöszörögni se mert, csak hallgatta, ahogyan a léptek ajtaja felé közelednek.
Elég gondosan megtisztította a folyosót? Maradtak vérnyomok a portrén? Arra nem gondolt, hogy a kezeit is meg kellene tisztítania, mielőtt hozzányúl. Mi van, ha…
Nyugodj meg, Hermione! Valószínűleg csak takarodó után kilógó diák az. Még csak nem is néz a portréra. Tökéletes biztonságban vagy…
De ekkor egy hang szakította ki a vigasztaló mantrázásból, mire kihagyott egy dobbanást a szíve.
- Hermione?
Ron volt az, semmi kétség nem fért hozzá.
A pánik kezdte hatalmába keríteni a lányt. Ugye nem látta meg őt? Vagy tudja, hogy megérkezett és főleg milyen állapotban van?
- Hermione! Tudom, hogy bent vagy, nyisd ki az ajtót!
De hát képtelen volt rá! Merlinre, még csak meg se tudott mozdulni. Arról nem is beszélve, hogy enyhén szólván nem volt szalonképes.
Láttam elszáguldani és visszatérni a Tűzvillámot, és ahogy befordultam a sarkon, láttam bezáródni a portréajtódat! Tudom, hogy ott vagy!
Hermione néma csendben várta, hogy elmenjen. Talán arra gondol majd, hogy tévedett.
- Rendben, akkor ne engedj be, ha szerinted ez vicces – folytatta Ron egy idő után. Hangja haraggal és fájdalommal telt meg, hitetlenkedéssel, amiért a lány képes így bánni vele, és Hermione másra se vágyott, minthogy kimehessen, és hosszan megölelhesse. Sajnos nem tudta használni bal karját. – Tudod, reméltem, hogy tudunk beszélni. Arról, mi történt tegnap este. Harry nagyon boldogtalan. Egész nap nem akart róla beszélni, de szerintem megkönnyebbülne, ha átjönnél, és beszélgetnél vele. Hermione?
Csend. Hosszú sóhaj a folyosón.
- Tudom, hogy nem tetszik neked a viselkedésünk. Hogy azt gondolod, felelőtlenek vagyunk. Hogy fel kéne nőnünk. De Harry annyira fél. És amikor egyedül van, mondjuk a hálóterem magányában, már elő is veszik a komorabbnál komorabb gondolatok. Szerintem azt hiszi, meg fog halni, méghozzá hamarosan. Az egyetlen, amit akar, hogy előtte élhessen egy kicsit. Szerinted túl sokat kér? Szerinted nincs rendben, ha egy kicsit elvonják a figyelmét ezekről a dolgokról, és segítenek neki, hogy jól érezze magát? Mondd meg nekem, Hermione!
Hermione elkerekedett szemekkel nézett bele a sötétségbe. Mikor történt ez? Mikor hagyta abba a barátaival való beszélgetést, a rájuk való odafigyelést? Miért nem vette őket komolyan. Észre se vette Harry hangulatváltozásait, sem Ron törekvését, hogy könnyebbé tegye neki a hétköznapokat. Ítélt, és rosszul ítélt.
- Szóval ott ülsz feljebbvalóságod teljes tudatában, mi? – kérdezte Ron az ajtó túlsó oldaláról dühtől és csalódottságtól nyers hangon. – Azt hittem, tudunk majd beszélni. Meg hogy tudsz nekem segíteni. De sosincs időd hármunkra, minden gondolatod csodás gyakornokságod körül forog. Ó, annyival jobb vagy nálunk, Gyakornok kisasszony – gúnyolta haragosan, bár még mindig érződött a hangján a fájdalom. – És persze mi dolgod lenne olyan lúzerekkel, mint amilyenek mi vagyunk. Itt vagyok én, a szegény hülye kis Ron, aki úgy gondoltam, számíthatok rád. Vicces, mekkorát tévedhet az ember. Jó éjszakát, Hermione! Remélem majd kicsattansz attól, hogy megint neked lett igazad!
Ezzel otthagyta. Lakosztályának sötétjében Hermione úgy feküdt a földön, mint egy zsák krumpli, kezét hasztalan nyújtogatta könyörgőn a zárt ajtó felé, könnyek nedvesítették arcát, elviselhetetlen fájdalomtól rázkódott teste.
Ha ez volt az élet, tényleg nem sokat vesztett vele.
Hermione Grangerrel ellentétben Perselus Piton jogos haragja nőttön nőtt az utóbbi hetekben.
Miután a lány azon a végzetes éjszakán elhagyta alagsori lakosztályát, teljes megdöbbenéssel meredt utána. Tíz percébe telt megérteni, hogy tényleg megtette, majd egyszerre átkozta saját gondatlanságát és a lány átkozott zsenialitását.
Elhatározta, hogy utána megy, de tudta, hogy már biztosan a saját szobájában van. Nem szándékozott zűrzavart okozni a Griffendél-toronyban azzal, hogy nekiáll dörömbölni és ordítozni az Iskolaelső Lány ajtaja alatt azzal, hogy nyissa ki. Nem engedte a büszkesége.
Ehelyett újra elbeszélgetett Albusszal. Majd újra. De minekutána visszatérő látogatója lett a komor bájitaltanmester, és az igazgató is elvesztette humorérzékét, Perselus végül beismerte, hogy semmit nem tud tenni a helyzet megváltoztatásáért.
A harag eluralkodott fölötte. Dühös volt a lányra is, amiért hagyta, hogy ez történjen vele, amiért visszament azok után, hogy ő megmutatta neki, van kiút, és amiért figyelmen kívül hagyta az ő segítő szándékát. Miss Granger rémálmaiból, hallucinációiból valamint az elméjébe tett meg nem engedett kirándulásból arra kellett következtetnie, hogy tanítványa nem fogja megélni a karácsonyt. Úgy nem, hogy kizárólag saját magára hagyatkozik, és alig veszi igénybe az egyébként nagyfokban tehetetlen Albus és a segítőkészebb Minerva támogatását. Ha nem tér észhez gyorsan, Hermione Granger eléri azt, amit a jók: fiatalon hal meg.
Minden bizonnyal erre törekedett, ostoba, ostoba lány.
Nyavalyás Hermione Granger. Piros vászon volt Perselus szeme előtt. Minden alkalommal, amikor rágondolt, düh, szégyen és tehetetlenség pusztító árja lepte el elméjét, nem tudott se koncentrálni, se lenyugodni.
Miss Granger úgy beszélt, mintha ő találta volna fel a kémkedést, hogy a fene essen bele! Mintha ő, Perselus Piton nem ismerné a szakma minden csínját-bínját. Mintha nem tudná nála jobban, mi vár még rá. Még valaki a Rend „jó emberei” közül, aki van olyan nagyokos, és úgy dönt, Piton tanácsa nélkül is elboldogul a saját feje után menve, és a világot sajátos vattacukorfelhőkön keresztül látja. Nos, a makacssága fogja végül megölni a lányt, Perselus mégsem tudta rászánni magát, hogy ebbe belenyugodjon.
De természetesen senki nem hallgatott rá, és az egyetlen mód, hogy meggyőzze Albust – ha elmondja neki, mit látott -, még messzebbre űzné a lányt. Itt legalább tető van a feje fölött, van egy ágya és kap orvosi ellátást, ha szükséges. Ez több, mint amit Caramel biztosítana számára, ha hozzá fordulna.
Minden gondolat hiábavaló volt. Perselus nem tehetett érte semmit, nem változtathatott a szituáción, és nem tudott úgy elmerülni ilyetén gondolataiban, hogy ne sajdult volna bele a feje.
Így hát felhatott a Miss Granger felőli gondolkodással.
Vagy legalábbis megpróbált felhagyni vele. Mert úgy tűnt számára, mintha mindenki csatlakozott volna a „Kergessük Őrületbe Perselus Pitont Azzal, Hogy Hermione Grangerről Beszélünk” fedőnevű nagyszabású összeesküvéshez.
Albus volt a legeslegrosszabb. Perselus néhány kitörése után abbahagyta annak javasolgatását, hogy Perselus „segíthetne” Miss Grangernek.
Mintha hitt volna abban, hogy egyfajta „kötelék” kialakulhat közöttük a függés elleni küzdelem közös élménye okán. Szentimentális vén bolond. Mégis mit csináljon, fogja Miss Granger kezét, miközben elvérzik? Cipelje utána a piknikkosarat, ha csatába indul?
- Egyáltalán nem ilyesmire gondoltam, kedves fiam. – Próbálta őt lenyugtatni Albus. – Arról van szó, hogy több tapasztalatod van ezen a területen, mint bárki másnak a kastélyban. Tudnál segíteni neki terveket kovácsolni, új utakat kidolgozni, amivel közelebb kerülhetne Tom Denemhez és így tovább. Tudnál…
- Ne kérje, hogy egy üveg whiskyvel segítsem az alkoholistát, mint ahogy azt se, hogy mugli születésű lányt adjak a halálfalók kezére! – utasította el kérését indulatosan Perselus. – Miért kellene segítenem azon erőfeszítéseiben, hogy megölesse magát? Nem támogatom az effajta öngyilkosságot, Albus!
Emellett, tette hozzá magában, Miss Granger soha nem engedne magához közel azok után, amit tettem. A gondolat újra felszította a szégyent, amit már annyiszor meg kellett élnie, és komorabbá tette amúgy sem túl rózsás hangulatát.
A lány amúgy is halottnak gondolja már magát, nem igaz? Feladott mindent, és nem reméli, hogy túl fogja élni a háborút. Miért kellene, hogy ez őt érdekelje, a csudába is!
Ha Miss Granger elhatározta, hogy megöleti magát, ő meg elhatározza, hogy foglalkozik többé vele. Merlinre, csak egy lány. Igaz, hogy szokatlanul briliáns és tehetséges…
Draco úgy tűnt, azt hiszi, Perselus az új szakértő Miss Granger-kérdésben.
- Most már nem is beszél velem – mondta kétségbeesett hangon Pitonnak egy délután. – Megint ellök magától, még jobban, mint a kúra előtt. Szerintem azt hiszi, veszélyes rám.
Könnyes volt Draco szeme. Pitonnak el kellett nyomnia egy felháborodott horkantást. Griffendéles szentimentalizmus egy mardekárostól. Uram Jézus.
Szerette volna elmondani Dracónak, hogy Miss Grangernek átkozottul igaza van ebben a dologban. Ha a Sötét Nagyúrnak egyszer is sikerül átjutnia védőfalain, mindent tudni fog róla és Dracóról. A lány elhatározta, hogy továbbviszi tervét, és mindenkitől tartja a távolságot. Ő egykor ugyanezt tette.
De az a tény, hogy Miss Granger minden valószínűség szerint tulajdon halálra készül imígy, nem nyugtatta volna meg Draco Malfoyt, ebben Piton tökéletesen biztos volt.
Így az igazság helyett azt felelte a fiúnak, hogy Miss Granger felnőtt és joga van azt tenni, amit akar. Joga van eldönteni, mi a legjobb neki, és hogy neki, Pitonnak fontos dolga van, szóval legyen szíves őt nem zavarni ilyesmikkel.
És Draco elment azokkal a lehetetlen könnyekkel a szemében, otthagyta Piton a bűntudat mellkasára telepedő érzésével és kiszáradt szájjal, amit csak pár pohár whisky tudott megnedvesíteni.
Egyedül Minerva nem beszélt neki Miss Grangerről. És ez aztán kiidegelte. Csak nézett rá acélos, intelligens szemével arcának minden egyes vonásán gondosan elvizsgálódva, amíg csak a férfi arra nem jutott, hogy inkább nem is akar törődni ezzel az „őrültséggel”.
- Mókás – jegyezte meg Minerva, miután pár percig hallgatta Perselust, majd kortyolt egyet a teájából. Az igazgatóhelyettes-asszony nappalijában a kandallóval szemközt ültek, ami messzire elhajtotta az esti hideget. Minerva azt mondta, csak egy kis csevejt szeretne megejteni, és ő amilyen barom volt, bedőlt neki.
Hogy lehetett az, hogy Minervának mindig sikerült őt dadogó tíz évessé változtatnia? El kellett volna utasítania a meghívást!
- Mi az ördögöt talál mókásnak a helyzeten? – kérdezte mogorván.
- Látni, hogy törődsz valakivel – felelt egyszerűen Minerva.
Már megint kezdi, morgott csendesen Perselus, pszichológiai hantával jön nekem!
- Nem törődöm vele – morogta a férfi. – Hanem undorodok intelligenciájának elfecsérlésétől. Mint tanára, úgy hiszem…
- Tudom, tudom, Perselus. Kímélj meg most ettől – vágott közbe a professzorasszony megnyerően mosolyogva. – De még ha egyáltalán nem is törődsz vele – mondta, miközben hangjából világosan érződött, hogy nem hisz ebben, de a férfi túl fáradt volt ahhoz, hogy máris vitát nyisson -, akkor is furcsának találom, ugyanis emlékszem egy régi-régi beszélgetésre.
- Soha nem beszéltünk semmiről, ami akár távolról is hasonlóságot mutatott volna ezzel az üggyel – torkolta le a férfi durván.
- Tudom. Egy Albusszal folytatott beszélgetésemre emlékeztet húsz évvel ezelőttről, amikor informált arról, hogy halálfaló kémként kívánod szolgálni ügyünket. Nagyon sokat adtam véleményedre, de el voltam határozva, hogy távol tartsalak a kémkedéstől, ha már egyszer nem tudnálak megvédeni, ha elvállalod. Nem támogattam egy ekkora őrültséget, és ha mégannyira meg is akartad volna öletni magad, akkor sem adtam volna rá áldásomat. Vicces, de nem sokáig tudtam ragaszkodni eredeti elképzelésemhez. Valószínűleg griffendéles szentimentalizmusom vitt rá addig, hogy oly makacsul kitartsak mellette. Gondolod, jobb lett volna, ha kitartok elhatározásom mellett?
Rámosolygott a férfira, és egy pillanatra megérintette kezével Perselus arcát. Ujjai lágyak és melegek voltak, mint a nyári szellő.
- A magam részéről őszintés vagyok minden pillanatért, amit veled tölthetek, Perselus. Értékes barátot nyertem személyedben, valakit, aki nélkül nehéz lett volna.
Kicsivel később Perselus távozott, mivel nem maradt mit mondani vagy min vitázni. Nincs esélyünk griffendéles nőkkel szemben, mondta magában. Legjobb távol maradni tőlük.
De a gondolat, hogy visszatérve lakosztályába könyvtárszobájában üldögéljen, annyira bántotta, hogy megborzongott.
Így talált rá újra az éjfél Roxfort folyosóit róva, még az asztronómia toronybeli óra kongása se terelte el gondolatait.
Azonban egy kisebb testnek való ütközés igen. Méreg futotta el, miközben feltápászkodott a padlóról, a feltűnést kerülve dörzsölte meg hátát, ami fájdalmasan csattant neki az előbb a hideg kőnek.
Vele szemben kis alak állt, köpenyes és csuklyás. Kétségkívül egy diák. Na de mi a poklot keresett itt az éjszaka közepén? Hát nem volt elég házi feladatuk? Nos, ebben az esetben tenni fog róla, hogy az ő órái eléggé lemerítsék a diákokat a következő hetekben ahhoz, hogy ne akarjanak effélét csinálni.
- Mégis mit képzel, mit művel, hogy az éjszaka közepén a folyosókon barangol? – dörrent rá az előtte állóra. – Azonnal mutassa meg magát!
A karcsú alak hátradobta csuklyáját, mire Hermione Granger arcát világította meg a – majdnem - telihold fénye fényes sugara.
Hát persze, hogy neki kell lennie, nyögött fel magában Perselus. Tökéletes, mondhatom. Lefogadom, hogy az égiek szórakoznak velem.
- Fáradt vagyok a kis játszadozásaihoz, professzor – felelt a lány nem törődve a fáradtság hangjából való elűzésével. – Vonjon le pár házpontot, és engedjen.
- Nem tudtam, hogy Ön az, Miss Granger… Én… - Perselus hangja elhalt, mikor felfogta, hogyan néz ki a lány. Az egyik szeme körül duzzanat feketéllett, felső ajka kicsattant és száraz vér tapadt arca alsó felére. Merev tartása arra figyelmeztette a férfit, hogy legalább egy súlyosabb sérülést rejteget hosszú köpenye alatt. – Nem kellene felkeresnie az igazgató urat? – kérdezte, miközben aggodalom járta át minden porcikáját. Miss Granger újabb gyűlésen kellett, hogy túl legyen, úgy tűnt, semmi se változott. Még mindig megverték, megkínozták és megerőszakolták, ő pedig még mindig visszavonult várába, hogy ott némán nyalogathassa sebeit.
Ezt látnia kell Albusnak. Mégis mit gondolt a vén pojáca, mikor ezt megengedte?
- Fel fogom, professzor, méghozzá hamarosan – válaszolt a lány. – De amíg nem kapok halálos sebet, semmi sem tarthat vissza egy hosszú, forró zuhanytól. Én most úgy érzem magam, mint aki… - A mondat végét olyan suttogva mondta, hogy Perselus nem is értette szavait, valahol mégis tudta, hogy érzi magát a lány. Túlságosan jól emlékezett rá.
- …piszkos – fejezte be helyette a mondatot, megfeledkezve előző haragjáról. – És megviselt.
Miss Granger bólintott.
- Vicces, nem igaz? – kérdezte aztán keserűen. – Az egyetlen, aki igazán megért, nem hajlandó beszélni velem. Ilyen az én szerencsém. Jó éjt, professzor.
És eltűnt a sötétben.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia! Köszi, hogy folytatod a fordítást és várom a következő részt.
Szívesen, már jön is.