|
15. Újraegyesülés
15. Újraegyesülés
Perselus végignézte, ahogyan a lány az elkövetkező héten egyre rosszabbul lesz. Miss Granger az elbűvölő bűbáj használatával próbálta magát rendbe hozni, máshogy már képtelen volt elrejteni éjjeli tevékenységének nyomait. A testnek idő kell a gyógyulásra, és neki nem volt akkora gyakorlata, mint Madame Pomfreynek. Vagy Perselus Pitonnak.
Tanára már rég megtanult átlátni az efféle bűbájokon, így látta, hogy sorvad lassan el. Hosszú, egykor dús, fényes tincsei kócos hajtömeggé lettek, a szeme alatti karikák olyan sötétbe váltottak, mintha mélybe vezető alagutak lennének. Ajka repedezett és durva volt. Félig begyógyult sebek szántották fel arcát és kezeit.
A barátai nem úgy tűnt, mintha észrevették volna a változást, bár viselkedésükből ítélve Perselus nem hitte volna, hogy a lány barátainak vallják magukat ezekben a napokban. Olyan messze ültek le tőle, amennyire csak tudtak, és egyfolytában vádló pillantásokat lövelltek felé.
Miss Granger nem foglalkozott velük, lehajtott fejjel, egy idős hölgy mozdulataival evett. Miközben a távolból vizsgálódott, Perselus belátta, hogy számításai tévútra mentek. Túlságosan nagyvonalú volt. Két, legfeljebb három hetet adott most tanítványának.
Ha ez az idő letelik, a kimerültség és a kétségbeesés végzetes hibába fogja sodorni a lányt. A hibák mindig végzetesek voltak a Sötét Nagyúr közelében. Szomorúságot, ébredő keserűséget érzett, mintha máris búcsút venne briliáns diákjától.
De aztán eszébe ötlött, milyen kifejezéssel nézhet csak a tanári asztaltól egy griffendéles lányra.
Ugyanaznap később a bájitaltan alatt Miss Granger elaludt. Perselus a szeme sarkából figyelte attól a pillanattól fogva, hogy belépett. A „barátai” mindent megtettek, hogy figyelmen kívül hagyják, Draco meg a terem első felében ült a többi mardekárossal, így nem nézhetett hátra rá anélkül, hogy mindenki észre ne vette volna. Perselust örömmel töltötte el, hogy a fiúban van még annyi önmérséklet, hogy nem fordul hátra és néz oda, különösen azok után, mennyire griffendélesként viselkedett a napokban.
Így hát Perselus volt azt egyetlen, aki észrevette, ahogy a lány szemei lassan lecsukódnak és a feje előrebukik. Meglepetésében kővé dermedt, de azonnal sikerült elhűlését mogorvasága palástja mögé bújtatnia.
Mit tegyen? Nem engedheti aludni, hiszem mindent látónak és mindent tudónak tartották diákjai, nem kellene a hírnevét kockáztatnia egy ilyen minden lében kanál lányért. De kiabáljon rá? Hívja fel az egész osztály figyelmét az állapotára? Nagyon rossz ötlet.
Elhaladva Longbottom és az ő reménytelenül pocsékba ment bájitala mellett Perselusnak hirtelen támadt egy ötlete. Kritikusan belelesett az üstbe, majd titokban kivett pár levelet talárjának zsebéből, és hagyta, hogy azok alásüllyedjenek a betegesen zöld folyadékban.
- Mr. Longbottom! Ez még távolról sem a megfelelő szín, habár úgy tűnik, a fejlődés hiánya híven tükrözi agyának jelenlegi aktivációs állapotát. Könyörgöm árulja már el, közel hét év alatt hogy lehet, hogy egyszer sem – egyetlen egyszer sem! – sikerült használható bájitalt felmutatnia!
Ahogy várta, haragos hangja nem rázta fel Miss Grangert mély álmából. A mindössze egy perccel későbbi robbanás hatásos volt. Longbottom kivételével elküldte a griffendéles és mardekáros brancsot, Longbottomnak pedig kiadta utasításba, hogy takarítsa fel a padlót és sikálja ki a felrobbant üstöt. A fiú egyébként is jóval tehetségesebb volt a bájitalleckék ezen szakaszában, mint a főzési folyamatban.
A tankönyvére dőlve alvó Hermione Granger képe azután is vele maradt, hogy elhagyta a termet. A három soron következő órájára is elkísérte, majd mikor véget ért a tanítás, nyughatatlan sétába fogott a titkos ajtó körüli folyosókon, mint gyakran a múlt hetek alatt.
Még három sarokkal odébb volt a lány, de már hallotta, összevonta szemöldökét ezen a hanyagságon. Visszavonult egy használaton kívüli helyiség bejáratához, onnan nézte érkezését. Miss Granger gyors ellenőrzést végzett a termek felett, de olyan figyelmetlenül, hogy még akkor se vette volna észre a férfit, ha az nem használ erős csend bűbájt, és ez végképp aggódásra ösztönözte Perselust.
Az, hogy hagyja neki, hogy figyelje, észre se véve, hogy a közelben van…
Elég legyen most már ebből! utasította magát szigorúan megfordulva és elhagyva a helyiséget. Nem a te felelősséged. Keress valami elfoglaltságot, a mindenit!
De a nyugalom, amire oly szükséges van a sörözés bonyolult művészetével, váratott magára ma este. Tudta, hogy sok év hibáit a reménytelenség szülte, mint ahogy ezt a ma estit is.
Ahelyett, hogy alaposan kitakarított volna laborjában, lakosztályának egyik szobájában mászkált fel-alá, itt ezt érintve meg, amott azt, semmi se terelhette el figyelmét a benne rezgő idegességről. Végül, mikor viselkedésének ilyetén nevetségessé való fordulását képtelen volt tovább tolerálni, az olvasás mellett döntött. Valami könnyű olvasmányt akart, ami feljavítja a hangulatát.
Legyen Whitman. A hatalmas ablakok melletti egyik karosszékbe telepedett és kinyitotta a kötetet. Whitman patriotizmusa és esztelen romantikája mindig felvidította. Átlapozgatta a könyvet, itt-ott beleolvasott, míg megtalálta a leghíresebb verset, amit Whitman valaha írt. Perselus szerint ez egyben a legszánalmasabb is volt.
Ó, kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,
Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.
Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,
Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el,
De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!
Vörös vércsepp koppan,
S a kapitány a fedélzeten
Vérbe fagyva, holtan.
Ó Magasságos! Perselus mindig is utálta ezt a verset, és már emlékezett is, miért. Ekkora pimaszságot, ami kicsendül belőle! Tudta, hogy Whitman ezt röviddel Lincoln meggyilkolása után írta, a bukott államférfinak állított benne emléket, de hát ki hallott már olyat, hogy egy kapitány feláldozza magát a legénységért?
Lincoln nem egymagában nyerte meg a háborút. Mögötte ezer meg ezer férfi, nő és gyerek állt. Katonák, rabszolgák és kémek ezrei. Azokkal senki nem törődött.
Senki nem törődött fáradt arcukkal, hajlott hátukkal, akik a Rendnek dolgoztak, minden szem aggódva lesett két embert: Albus Dumbledore-t és azt a nyamvadt Harry Pottert. Ha győzni fognak vagy megélik azt, hogy Mr. Potter emlékezzen kötelességeire, tömegek néznek majd fel rájuk.
Ha Whitman Roxfortba járt volna, gondolta Perselus gúnyosan, a Griffendélbe került volna.
De mégis, valami arra késztette, olvassa tovább a verset, így, hogy a félelem túl sok időt, mást semmit adott volna kezébe.
Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,
Kelj fel – hiszen zászló leng – a néped érted tódul,
Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud ellenállni,
Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják látni.
Kapitányom! drága atyám!
Karom fejed alá fontan,
Mily szörnyű álom látni téged
Vérbe fagyva, holtan.
Feltámadt benne a harag. Egy pillanatra eltűnődött, miért indítja most ennyire meg ez a vers, mikor más alkalmakkor csak legyintett rá. A düh megint felváltotta gondolatait.
Mert megint ott voltak ők, a jó emberek a rózsaszín világukkal, akik hagyták, hogy mások vívják ki a békét. Aztán lepillantottak a – szerintük – szükséges áldozatokra, bátor férfiakra és nőkre, akik többre becsülték mások védelmét, mint saját életüket, és játszották a döbbentet: „Ó, ezt nem én csináltam, ugye? Mily gonoszság! De áldozatukat nem felejtjük el.”
Trombiták és kürtök, szalagok és éljenzés. Badarság!
Mindenki elfelejtkezett a kémekről! Miss Granger éjt nappallá téve folytatta néma küzdelmét, mindent feladott, ami fontos volt számára, és a barátai még csak észre se vették, mekkorát változott. Valószínűleg a RAVASZ-okra fogták azt a keveset is, ami felkeltette figyelmüket. Ennyit a nemes áldozatról!
De a kapitány nem válaszol, ajka néma bágyadt
Nem érzi már tartó karom, arca békés, sápadt,
Hajónk kiköt, horgony csörren, az útnak most már vége,
A győztes hajó elérte célját, s visszatért a révbe.
Örvendjetek, zsibongjatok!
Én nem mozdulok onnan!
Hol a kapitányom fekszik,
Vérbe fagyva, holtan.
Perselus senkinek el nem ismerte volna, de a vers megfogta. Új kép bontakozott ki elméjében, egy óriási, viharvert hajóé, két magányos emberrel a fedélzetén, akik közül egy mozdulatlanul fekszik, egy pedig lehajtott fejjel áll mellette.
Látta az éljenző tömeget a hajó körül, de nem miattuk ujjongtak, semmit nem jelentettek nekik. Még csak észre se vették őket. Nyilván néhány a polgárháború Harry Potterjeiért voltak úgy oda.
Mikor jobban belegondolt, nem csodálkozott rajta, hogy a fekvő nem szakállas férfi. Fiatal, túl fiatal annyi bánathoz és keserűséghez, ami fintorba kényszeríti száját. Miss Granger arcát látta. Hidegen és holtan.
A temetését is el tudta képzelni. Miután a lány nem térne vissza egy nap, Albus az ésszerű várakozási idő lejárta után értesítené az iskolát, hogy elkapták a halálfalók. Talán soha nem találnák meg a testét. Talán remélnék, hogy nem bukkannak rá, Perselus tudta, hogyan bánnak el a sötét körök az árulókkal.
Aztán, egy netán két hónappal később megrendeznék a temetést. Albus nem szólna róla senkinek. Igen valószínű, hogy Pottert, Weasleyt meg az egész iskolát tartaléknak szánná hasonló esetekre. Úgy menne a lány a földbe, mint Hermione Granger, Harry Potter eszes barátja, griffendéles mindentudó, a háború újabb tehetetlen, ártatlan áldozata.
Anélkül temetnék el, hogy bárki tudomást szerezne arról, hogy mivé lett, mekkora áldozatot hozott szerettei biztonságának érdekében. Harry pedig felnőne, kijózanodna második legjobb barátjának a halálától, legyőzné a Sötét Nagyurat, és ezzel kivívná a közösség megbecsülését. Csak Hermione nem lenne többé. És senki nem emlékezne rá.
De ő, Perselus meggyászolná. Tudná, hogy mit tett, mit próbált elérni. Soha nem feledné bátorságát, ravaszságát, zsenialitását. Ezt tenné…
Felnézett könyvéből, találkozott tekintete az ablaküvegen visszatükröződő döbbent másával.
Azt a mindenit. Minervának igaza volt. Tényleg törődik vele.
Átkozódott, felugrott és csak a könyvek iránti mély tisztelete akadályozta meg abban, hogy áthajítsa a szobán a szegény Whitman könyvet. Ez történik, amikor amerikai költészetet olvas!
Ám a felismerés sokkja semmivé lett, helyébe cselekvésvágy lépett. Végre rájött, mit kell tennie. És egy pillanatnyi összezavarodottság után már azt is tudta, hogyan tegye meg.
Savanyú mosollyal vitte vissza a Whitmant a helyére, elhagyta lakosztályát és némán vette az utat a titkos átjáró felé.
Újabb éjszaka, újabb tivornyázás.
Hermione némán követte a halálfalókat, akik elkísérték őt a márványkörig. A Sötét Nagyúr kegyes volt ma éjszaka, már ha az ő személyéhez lehet a kegyelmet társítani.
Ismét eredményeket követelt, haragja, amit afelett érzett, hogy a lány nem tudta neki kiszolgáltatni az áruló Pitont, egyre növekedett. De talán még ő is észrevette, milyen állapotban van Hermione, vagy Lucius utalt rá egyik magánbeszélgetésük alkalmával, ugyanis a Nagyúr megkímélte őt a túlzásba vitt kínzástól.
Hermione őszintén csodálkozott megszelídült viselkedésén. Természetesen nem kerülhette el a verést, de többé nem vette olyan komolyan. Mostanra már érezte a különbséget a verés és a valódi fájdalom között.
Miközben a Tiltott Rengeteg szélére hoppanált, máris az este másik, jóval jelentősebb problémájával kellett szembenéznie. Hogyan mutathatna fel haladást szeretett bájitaltan mesterével, vagyis Pitonnal, az árulóval kapcsolatban? Nem számíthatott az együttműködésére, látható eredményt legfeljebb az elkövetkezendő hetekben tudott volna elérni nála.
Míg lassan visszabotorkált a kastélyba, lehetőségeit mérlegelte. Talán ha beletenne valamit az italába. Enyhe mérget, ami pár nap hosszat gyötörné? Végül is megérdemelné…
Egy pillanata egykori mosolyának árnya bukkant fel arcán, de eltűnt, mert tudatalattija veszélyt jelzett. Megpördült, talárjának alja úgy gomolygott körülötte, mint az éjszaka gyermekéé, és csapdába ejtette a sötét alakot, aki baljánál egy fa és a torkára szegeződő pálca közé szorult.
- Kicsoda maga? – törte meg a csendet a lány hideg, érzelemmentes hangon. – Ha megmozdul, a következő pillanatban a másvilágon találja magát.
- Micsoda precizitás, Miss Granger – válaszolt neki egy selymes hang, mire Hermione elkerekedett szemmel, hitetlenkedve meredt rá. – Habár nem túlzottan célszerű ilyesmivel fenyegetőzni. Őszintén szólva nem tudnám megsaccolná, hány házpontot veszthet egy tanára megöléséért.
- Mégis mi a poklot képzel, hogy csak így mögém sunnyog? – sziszegte a lány dühösen, mégis olyan megkönnyebbülten, hogy úgy érezte, menten a földre rogy. Vonakodva engedte le a pálcáját, de nem tette el, kéznél tartotta.
Fény tört elő professzora pálcájának hegyéből, megvilágította Piton arcát. Ami egyúttal azt jelentette, hogy a férfi is láthatja az övét, az újonnan szerzett csúnya fekete foltot szeme körül és minden mást. A csudába, nem számított rá, hogy csak így felbukkanhat.
- Magára vártam, Miss Granger – felelt Piton egyszerűen.
Hermione felhorkantott.
- Ha valami nyilvánvaló, professzor, ez. Van valamilyen különleges oka, amire szeretne kitérni vagy beljebb kerülhetek?
- Szeretném jobban megismerni, - felelt Piton. Hermione megdöbbenésére a megszokott harapósság hiányzott szavaiból. – És nem olyan egyszerű kimondanom… de elnézést szeretnék kérni. Valamint ajánlatot tenni.
A lány hitetlenkedve meredt tanárára, de annak arcát árnyékok rejtették. Nem úgy hangzott, mintha viccelt volna. Nem, komolyan kellett, hogy gondolja. Csak nem valóban… a bocsánatáért jött?
- Rendben – szólalt meg szárazon. – Ez mindent megmagyaráz. Vagy hallucinálom magát vagy rosszabb állapotban vagyok, mint gondoltam. Mindkét esetben keresnem kell egy ágyat, amiben meghalhatok.
- Hízelgő, hogy nem említette a rémálom lehetőségét. – A férfi hangja legalább olyan száraz volt, mint az előbb az övé. – Komolyan beszélek, Miss Granger. Arra kérem, legalább hallgasson meg, még akkor is, ha tudom, semmi jogom ezt kívánni magától.
Hermione elgondolkozott ezen. Egyrészt semmi kedve nem volt itt állni a hidegben fájós háttal, és tanárát hallgatnia, aki valószínűleg arra akarja rávenni, hogy ne térjen vissza Voldemorthoz.
Másrészt… Piton kért, nem parancsolt. És udvariasan tette.
- Öt perc – mondta végül, mérges lett magára. – És ha nem tetszik, amit hallok, korábban távozok.
- Így tisztességes – egyezett bele a férfi. Megszilárdítva ebbéli elhatározását folytatta. – A legutóbbi találkozásunk nem volt éppenséggel… harmonikus.
Hermione válasz helyett felhorkantott.
- Őszintén bocsánatát kértem azért, amit tettem. Tudom, számos okból megbocsáthatatlan dologra vetemedtem. De remélem, megérti, hogy viselkedésem nem másokat eltaposni akaró természetemből fakad, hanem reményemből, hogy megvédhetem az elnyújtott szenvedéstől. Tudván, mit tett… ez vezetett engem azon meggyőződésemhez, hogy le kell állítani ezt az egészet, és hogy én vagyok az egyetlen, aki erre képes. Amikor az igazgató úr figyelmen kívül hagyta az Ön biztonságára vonatkozó kéréseimet, úgy döntöttem, nem veszek részt egy ártatlan lány elpusztításában.
Újabb rövid, dühös horkantást kapott válaszul, és látta, hogy a lány indulni készül.
- Belátom, hogy döntésem és véleményem helytelen volt. Maga többé már nem egy ártatlan lány, és védelemre sincsen szüksége, legalábbis nem olyan formában, mint amilyet én akartam nyújtani. Nem, maga nem ártatlan lány, hanem fiatal nő, akiben megvan a remény, hogy mesterkémmé váljon. Nincs szüksége megmentőre, hanem valakire, aki támogatja és fedezi. Ez az, amit fel tudnék kínálni.
Csend következett. Hermione megfeledkezett róla, hogy az öt perc letelt. Teljesen döbbentnek tűnt. Zavartnak.
- Békejobbot akar nyújtani nekem? – kérdezte gyanakvástól nehéz hangon. – A társam akar lenni? Úgy, hogy én kémkedek, maga meg otthon ül, és várja, mikor varrhatja be a sebeimet?
- A társak egyenlő felek. Két kém – bólintott Piton. – Ugyan hála Önnek kikerültem a célkeresztből – felelt könnyedén, de a lány így is érezte hangjában a fájdalmat -, de többet tudok a kémkedésről, mint bárki a Rendben. Szüksége van segítségre.
Annak gondolata, hogy Piton mellette áll, támogatja a jó oldalért folytatott harcát, őrült nevetésre ingerelte volna, ha tanára hangjából nem üt át az a mély elszántság, ami emlékeztette saját fáradtságára és fájdalmára.
Valahol mélyen belátta, hogy Pitonnal igaza van. Nem csinálhatja tovább egymaga. Tudta ezt hetekkel ezelőtt, amikor visszament a halálfalókhoz, és tudta most is. Megtagadhatja egyáltalán a segítséget, amit a másik felajánl neki?
De hát Piton az, aki ajánlja. Piton, aki elárulta őt. Aki kritizálta, bírálta és olyan sok alkalommal űzött gúnyt belőle, hogy már számon se tartotta. Piton, aki jobban bántotta, mint bármelyik más halálfaló. Fogadja el a segítségét?
- Miért csinálja ezt? – kérdezte, a bizalmatlanság kicsendült hangjából.
Piton habozott. Felfedni indítékait ellenkezett a természetével. Soha senkinek nem adott attól több információt, mint ami feltétlenül szükséges volt terveinek a végrehajtásához. Azt kívánta, bárcsak ráparancsolhatna. Végtére is az ő tanítványa volt.
De nem, mégsem. A lány teljesen más szinten volt. Független, megvan benne a kellő büszkeség és… szabad akarat, amit olyan hevesen védett. Ha vele akar dolgozni, úgy kell hozzáállnia, mintha olyan lenne, mint ő maga. Márpedig ő sose engedelmeskedett szívesen mások parancsainak, mint ahogy a lány sem.
Abba nem egyezne bele. Most létfontosságú, hogy igent mondjon. Meg kell tennie. Miss Grangerért és a háborúért.
- Mert emlékszem, milyen érzés minden este anélkül visszaérkezni, hogy bárkit is érdekelne, életben vagyok-e – válaszolt egy idő után, és annak ellenére, hogy tudta, ez a legjobb stratégia bizalmának az elnyerésére, meglepte, milyen igaz. – Mert rájöttem, hogy nem az a feladatom, hogy a maga élete még nehezebb és kínkeservesebb legyen. Ehelyett segítenem kell cipelni a terhet, amit visel. Ezért jöttem ma el, hogy elmondjam – ha igénybe szeretné venni – számíthat a segítségemre.
- Ez igazán megható – felelt Hermione hűvös, erős kontroll alatt tartott hangján. – De mi a pokolért kellene megbíznom magában, professzor? Nem mondanám, hogy sikerült meggyőznie.
- Vessen egy pillantást az emlékeimre – válaszolt Piton egyszerűen, és lejjebb hajtotta a fejét, hogy a kapcsolat könnyebben létrejöhessen.
- Micsoda? – A lány színtiszta sokkban nézett vissza rá, hitetlenkedve emlékeinek felajánlása miatt. – Úgy érti…
- Megértettem, hogy milyen mélyen megsértettem, Miss Granger. Úgy bántam magával, ahogy… esküszöm, többé nem fordul elő. Én sem bíznék meg magamban hasonló körülmények közepette, ezért szeretném ily módon biztosítani, hogy nincs semmiféle mögöttes szándékom.
Hermione megrázta a fejét.
- Sajnálom, de nem tehetem, professzor. Megnézni valakinek az emlékeit…
Egy pillanatra Piton arcán az a fajta tiltó kifejezés jelent meg, mint amikor egy diákja nem akarta neki engedelmeskedni, aztán megértés villant szemében.
- Valószínűleg emlékszik, milyen érzés volt – mondta elgondolkozva -, de ez most más, Miss Granger. Az engedélyemmel történik, egész pontosan én kérem rá. Nem lesznek leküzdésre váró akadályok az elmémben, így erőszakot alkalmazni se szükséges. Tegye meg, kérem.
A lány még mindig habozott, de amikor látta, hogy tanára teljességgel komolyan gondolja, lassan bólintott.
Óvatosan, tapogatózva helyezte tenyerét a férfi halántékára, belenézett sötét, csillogó szemeibe. Majd olyan könnyedén hatolt elméjébe, mint egy gyakorlott úszó a tó közepére. Piton alig érezte Hermione érintését elméjén, ahogy a lány elkezdett keresgélni emlékei között. Olyan ügyesen kerülte el az összes szigorúan magánjellegű emlékeit, amilyen hozzáértéssel Piton eddig még nem találkozott, és csakis azokra koncentrált, amik őt érintették.
A nyári szünet utáni első óra az új griffendélesek és mardekárosok csoportjaival. Perselus szokásához híven elmondja az elsőéveseknek tartogatott beszédét, közben egyetlen emberre tapad tekintete: Harry Potterre, aki minden porcikájában apjára, James Potterre ütött – kamaszkora mumusára.
Mikor feltesz egy kérdést Potternek, észrevesz egy lányt mellette, aki gyakorlatilag fel-alá ugrál a széken, annyira válaszolni akar. Még egy kis mindentudó, gondolja bosszankodva, és figyelmen kívül hagyja kalimpálását.
Az elsőévesek dolgozatait javítja, mikor elérkezik a lányéhoz. Jóval hosszabb az övé a többiekéhez képest, gyöngybetűk beborítják a pergamen minden centiméterét. Miközben olvas, azon kapja magát, hogy lenyűgözve gondol a lány tudására és kifejezésmódjára.
Hermione az órákon a gyorsan tovagördülő emlékekben, évről-évre, szeme ragyog az izgalomtól, az érdeklődéstől és a tudni akarástól, miközben egyre jobban képes fegyelmezni magát.
Piton figyeli őt, csodálkozik fejlődésén, ugyanakkor tart tőle. Annyira hasonlít múltbéli önmagára. Magabiztos és briliáns, a körülötte lévők nem képesek felérni hozzá. Ő, a tanára nem hagyhatja, hogy az arrogancián bukjon el.
Így ott kritizálja, ahol tudja, rosszindulatúan rámutat a leghibátlanabb dolgozat a legapróbb hibájára is, piszkálja és zavarja őt. A lány harag nélkül fogadja ezt. Piton már az egyetemi követelményeknek megfelelően javítja dolgozatát. Hermione meghajol akarata előtt, habár szeme csillog, miközben azt mondja, hogy majd keményebben fog tanulni. Ezért elkezd neki az osztályétől eltérő feladatokat adni, kényszerítve ezzel, hogy haladóbb bájitalokba fogjon. Tanítványa elfogadja döntését, és megduplázott erőfeszítéssel fog minden feladatba.
Hermione-nak ötödévben sikerül mindenféle tévesztés nélkül befejeznie egy különösen nehéz bájital. Büszkeséggel nézi, tanára hogyan vizsgálja munkáját, és mikor üvegbe kerül remek, felnéz Pitonra és mosolyog, de olyan káprázatos mosollyal, hogy attól Piton szégyenkezni kezd. Jobb tanárt érdemelne ez a lány!
Piton, Hermione és Draco az igazgatói irodában. Piton feje a lány elvesztésének gondolatától nehéz, hogy hagyta a Sötét Nagyúr karmaiba esnie. Túl keményen dolgoztatta? Ez vezette a sötét oldalra?
Aztán a lány elmondja indítékait, mire a borzalomba egy csepp megértés vegyül. A szabadság miatt csinálta! Élveznie kell az életet, akkor meg miért vállalt ekkora rizikót, hogy léphetett be egy ilyen játékba?
A lány első hallucinációja kezdődik, miután Piton meggyötörte őt Lucius levelével. Perselus érzi Hermione borzongását, ahogy elnézi fájdalomtól és félelemtől eltorzult arcát, majdnem elfelejti annak szörnyűségét, mikor az emlékben a lány felajánlotta magát Malfoynak. Majd látja a lány döbbenetét, mikor letérdel mellé.
Haragot, sokkot és szenvedést érez, ha tanítványa állapotára gondol. De nem szánalmat. A lány túlságosan intelligens ahhoz, hogy sajnálhassa.
Piton a kanapén üldögél, miután második alkalommal lépett be Hermione elméjébe. Semmi nem tudja enyhíteni bánatát. Szégyen, bűntudat, megbánás ég benne. Aztán váratlanul elemi erővel tör fel benne a féltés. Nem engedheti ezt! A lány nem válhat olyanná, mint amilyenné ő lett. Meg kell mentenie.
Az ő döntése volt eljönni ma este… Piton érezte, ahogy mélyebben, áthatóbban néz elméjébe, mint korábban bármikor, úgy vizsgálgatja, mint holmi értékes árut, ott és úgy hatol gondolataiba, ahogy előtte még sose tette. Piton ha akarta volna, akkor se lett volna képes eltitkolni előle semmit, ekkor jutott csak eszébe, hogy a lány a legilimencia mestere.
Miután mindent megnézett, amit akart, elégedetten próbált visszavonulni, még csak nem is súrolva a körülötte tolongó emlékeket, de Piton nem engedhette útjára. Meg kellett tudnia még egyet s mást, így előre lökte egy jelenethez, mintegy felajánlva azt neki – nem belekényszerítve, választási lehetőséget hagyva, majd engedte, hogy óvatosan, nagyon lassan belelépjen.
Piton büszkén térdelt a Sötét Nagyúr előtt, most, hogy tagja lehetett a halálfalók körének. Sokként érte a kör közepére dobott meztelen mugli látványa, aki látszott, hogy megkínozták és megerőszakolták.
- Öld meg, Perselus – suttogta egy sötét hang a fölébe. – Légy eggyé közülünk, öld meg!
Sikolyok csendültek fel fejében, ahogy a pálcáját a mugli lányra emelte, megremegett a keze, mikor a gyilkos átkot kimondta.
A fiatalabb Piton Dumbledore előtt térdel, keserűen sír, arcát az öreg mágus talárjába temeti.
- Bocsásson meg – suttogja új meg újra. – Kérem, bocsásson meg nekem, igazgató úr…
Először érkezik kémként, háta és tenyerei nyirkosak az izzadságtól. Feltámad benne az ellenkezét, mikor egy mugli lányt dobnak felé. „Nem tehetem ezt! Merlin, nem tehetem!”, elméje minden erejével ellenáll, de keze kinyúl, és rádobja a halálos átkot. Egy része vele hal.
A labirintus sövényei között járőrözik a Trimágus Tusa utolsó próbája alatt, kétségbeesetten remélve, hogy a Potter kölyök nem öli meg magát, mikor váratlanul égő fájdalom nyilall alkarjába.
A sápadt bőrén folyamatosan kirajzolódó koponya és a kígyó körvonalait bámulja, arca haragtól és félelemtől vonaglik, pár másodpercbe beletelik, amíg felfogja, mivel jár az, amibe belerándult teste.
A Sötét Nagyúr visszatért. Vissza kellett, hogy térjen. Keserűség csap végig egész valóján, olyannyira elhatalmasodik, hogy térdre esik, fájó karját szorítja másik kezével. „Hát nincs irgalom a világon?”, suttogja lehajtott fejjel.
Aztán kiegyenesedik, mozdulatai, mint egy öregemberé, úgy rohan el az igazgatóért.
Újabb éjszaka, újabb tivornyázás. Kicsivel éjfél előtt visszatérve a Grimmauld térre gondoskodik róla, hogy vérző vállát jól takarja köpenye, mielőtt benyit. Sirius Black vár rá.
- A konyhában vannak – közli vele Black kurtán. – Várnak őfelsége, a megtért halálfaló eljövetelére. Jól mulattál az éjjel, Pipogyusz?
Egy gyerekarc villan fel Piton előtt, alig hat éves, sikoltozik a kíntól.
- Csakis te lehetsz képes mulatságnak nevezni, Black. Most el az utamból! – A fáradtságtól és a kíntól keménynek hatnak szavai.
- Mondok valamit, Piton – súgja az animágus vészjóslóan, erősen megszorítva sérült vállát a falnak kényszeríti. Perselus összerezzen a fájdalomtól, reméli, hogy a vastag szövet felitatja a vért annyira, hogy az ne csorogjon Black kezére. Akkora szégyent nem bírna elviselni. – Tudom, hogy még mindig teljes szívvel benne vagy. Lehet, hogy kiváltottad magad, de attól még egy mocskos halálfaló vagy és leszel egész hátralévő életedben. Nem érdekel, Dumbledore mit gondol, nekem soha nem leszel több egy rakás ganénál.
- Majd az eszemben tartom, Black – suttogja Perselus, hangja, mint a selyem, melybe kést rejtettek. – Számíthatsz rá.
Miközben a konyha felé indul hidegrázással küzdve a fájdalom és a lassan felfelé araszoló láz miatt, egyetlen dologra tud gondolni: a legkeményebb Black szavaiban az, hogy a Rend nagy része osztja a véleményét.
Végül a képek őrült tánca megállt, a meleg ujjak úgy húzódtak el tőle, ahogyan kilépett az elméjéből. Visszatérve a valóságba Piton azon kapta a lányt, hogy könnyekkel a szemében őt nézi.
- Miért?... – súgta, mire Piton rámosolygott, olyan nyílt, szeretetteljes mosollyal, amilyet előtte még Hermione sose látott tőle.
- Joga volt tudni – felelt egyszerűen. – És most – megengedi, hogy tegyem a dolgom?
- Pontosan mit ért a dolgán? – A lány hangja még mindig fátyolos volt az érzelmektől, de nem maradt benne bizonytalanság.
- Nos, egyelőre azt, hogy lejön a lakosztályomba, meggyógyítom a sebeit és megkínálom egy kiváló indiai teával – válaszolt Piton.
Szemében Hermione mást se látott, csak őszinte vágyat arra, hogy segíthessen. Valami benne mégis felsikoltott, hogy menjen innen, míg nem késő, hogy még közel sem kész a partneri kapcsolatnak az elfogadására.
Megpróbál majd uralni! kiabálta egy másik része. Megpróbál majd távol tartani a kémkedéstől, és mikor nem felelsz meg az elvárásainak, újra bántani fog!
Elfordult tanárától, hogy elgondolkozzon a dolgokon, hosszan és keményen agyalt. Piton máshogy már nem próbálta meggyőzni.
De hát ő Piton. Ő a legzseniálisabb kém, akiről csak hallott. Beengedte az elméjébe. Felajánlotta neki a segítségét. Az indiai tea se hangzott rosszul.
- Azt hiszem, megegyeztünk – bólintott beleegyezően. Piton látta, hogy a lány elengedi magát, mire fáradtság kígyózik belé, így felajánlotta neki a karját, támaszkodjon rá.
Hermione szeme vizslatóan nézte a férfi arcát, mintha még mindig nem tudná elhinni, hogy ennyire megváltoztak köztük a dolgok egy éjszaka alatt, aztán elfogadta karját, és engedte, hogy támogassa.
Megjegyzés: A vers Whitmantől származik, Across fordítása.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Örülök az új résznek, és főleg annak, hogy gyakrabban frissítesz.
A vers is tetszik. :-)
Örülök, hogy tetszett, a vers szerintem is nagyszerű. :)