|
17. Jövőbeli tervek
17. Jövőbeli tervek
(Draco)
A másnapi iskolanap olyan végtelennek tűnt, mint egy unalmas vasárnap a családdal. Dracónak nem jelentett problémát lépést tartani az osztállyal, de nehéz volt követnie a tanárok monoton előadásait.
Az aritmetikát tíz perccel órakezdés előtt adta fel, arról meg abszolút semmi fogalma nem volt, Binns professzor miről beszélt az órán.
Elméje szüntelenül mozgó gondolatok, képek és emlékek tárháza volt, szeme folyton Hermione felé villant.
Ma már jobban nézett ki, arca vesztett valamit a beteges sápadtságból és kezdte visszanyerni régi energikusságát is.
A fiú mégis üresnek érezte. Korábban este új levél jött az apjától, és miután informálta az igazgatót és csinált róla ez másolatot neki, órák hosszát vizsgálta a papírt centiről centire haladva rejtett jelek után kutatva, minden egyes szónál mérlegelte a mögöttes jelentés lehetőségét.
Gyanakodott volna valamire az apja? Tervezett valamit?
Minden egyes szó az apjától, minden találkozó vele mélyebbre dobta az ellentmondásos érzések mocsarába. Félelem, kétely, bűntudat és kötelesség ment ölre benne.
Tudta, jól tette, hogy a minisztériumi fiaskó után jó másfél évvel ezelőtt szólt Dumbledore-nak, hogy még mindig kapcsolatban van az apjával.
Nem volt hát más, amit ma kezdhetett volna a holló hozta levéllel. Szólni róla Dumbledore-nak – és ezzel elárulni az apját, szólalt meg egy hang a fejében -, így volt a helyes.
De ettől nem lett könnyű.
És tettetni, hogy az apja oldalán áll – élvezni hátborzongató történeteit, osztozni vele az aranyvérűek természetes fölényéről való elképzeléseiben – még nehezebb volt.
Minden alkalommal, amikor kiadta a kezéből apja egyik levelét, bűnösnek érezte magát – elárulta! -, sokat nehezített az is, hogy ettől még folytatnia kellett a színjátékot.
Az ördögi kör ezen pontján Draco tudta, hogy az aznap éjjel alvás nélkül fog telni.
Előző este Dumbledore irodájában küldött Hermionénak egy levelet, hogy valahol találkozhatnának, ha a lány amúgy se alszik. A beszélgetés nem hozott megoldást, az árulás paradoxonára nem lett volna gyógyír, de kitisztította volna a fejét, és hajnal körül eltudott volna aludni.
Ez a hajnal tágra nyílt szemekkel találta őt a klubhelyiségben, idegességtől és frusztrációtól remegve.
Érezte, ahogy a növekvő idegesség és nyomás tovább feszíti. Szívverése felgyorsult, ahogyan belegondolt, hiába a kemény munka, így se képes lépést tartani a többiekkel.
Talán Hermione emiatt nem beszél vele többet.
Amikor rátörtek hasonló érzések, Draco azt kívánta, bárcsak régi, esztelen arroganciája egy része vele lehetne. Az élet annyival könnyebb volt akkor, a világ tökéletesen oszlott meg arra, ami méltó volt figyelmére és arra, ami nem. A tévedések ebben a csodálatosan világos, érthető világban el voltak felejtve, mert hogyan tévedhetett volna bármiben is az apja? Hogy tudhatott volna Roxfort bármelyik öreg bolondja többet, mint az ő mindenható, dicső apja?
De a Misztériumügyi Főosztályban történt incidens után minden összeomlott körülötte. A Malfoy család hatalmas és befolyása semmivé foszlott, ami csupán annyira futotta, hogy távol tartsa Luciust a börtöntől.
A Malfoyok barátai és tisztelői ezzel együtt kezdtek eltünedezni. Rá kellett jönnie, hogy a Mardekár ház nem személyes varázsa vagy intelligenciája, hanem apjának hatalma miatt fogadta el vezetőjének.
Dracót kitették a kviddicscsapatból. Prefektusi tekintélye megcsappant. Suttogva gúnyolták a klubhelyiségben.
Csak miután már hetek óta őrlődött az elárultsága felett érzett haraggal és fájdalommal, akkor jött rá, hogy valahol a lelke mélyén vannak más érzései is. Megkönnyebbülés. Szabadság. Izgatottság.
Életében először Draco kiszabadult apja árnyékából. Megvolt a szabadsága olyan emberré válni, amilyenné szeretett volna. Megvolt a szabadsága megkérdőjelezni az eddig életét uraló elveket és alapigazságokat. A szabadsága, hogy megválogassa az embereket, akiket bizalmába fogad. Ahogy Hermione megmondta.
Ő volt az, aki átsegítette a változás időszakán. Ő és – különös és óvatos módon – Piton professzor. Miután Hermione beavatta a professzor kettős szerepébe, mint halálfaló és a Ren tagja, Draco figyelni kezdte házvezetőjét. Hamar rájött, milyen mesterin tette a dolgát.
Piton folyamatosan a szakadék szélén táncolt, folyamatosan nyomon követte és értékelte minden szó, minden mozdulat, minden gesztus rejtett értelmét. Őt figyelve Draco ráébredt, az erő mit magában nem foglalhat, milyen különbségek vannak a legfinomabb árnyalatok között. És hogy ez segíthet saját hasznára fordítani azt, ami jön.
McGalagony professzor éles hangja szakította meg gondolatait, visszarángatta a jelenbe.
- Ma – kezdte akkurátusan a professzorasszony. – A szelídítő bűbájjal fogunk foglalkozni.
Általános nyöszörgés volt a válasz bejelentésére. A szóban forgó varázs magasfokú tudást igényelt, és több varázstudó együttműködésére volt hozzá szükség. Arra volt használatos, hogy fogva tartsák a bestiákat addig, amíg mérgező vagy más miatt veszélyes testrészeiket ártatlanná transzfigurálják, a bűbáj lényegi része a vad természet megfékezésében rejlett.
A múlt órán már megtapasztalták, így nem szívesen vették volna, ha a véres karmolásokkal kedveskedő dühös macskák, kisméretű tigriseket vagy kígyók elszabadulnak.
- A múlt óraitól eltérő párokban fogunk dolgozni – folytatta McGalagony. – A bűbájt ismeretlen partnerekkel is létre kell tudnotok hozni. Nem lesz meg az az előnyötök a vizsgán, hogy egy barátotokkal osztanak be…
Figyelmen kívül hagyva a professzor jól ismert, RAVASZ-ról szóló monológjainak egyikét Draco újra elmerült gondolataiban. Nem vette észre, hogy társai párt választanak maguknak, megdöbbent, amikor valaki mellé lépett.
Felnézve csokoládébarna szemek fürkész tekintetével találta magát szemben. Az oldalán álló, ketrecbe zárt kígyót tartó Hermione rámosolygott.
- Úgy tűnik, McGalagony azt akarja, hogy beszélgessünk – suttogta, és nem volt semmi a múltkori hűvösségből vagy visszautasításból hangjában.
- Gondolom, nem szeretnél – súgta vissza Draco. Képtelen volt elrejteni keserűségét.
A lány mosolya eltűnt. Draco azonnal megbánta szavait.
- Draco – kezdte Hermione, és tónusában volt valami, ami azt súgta a fiúnak, hogy a másik ugyanúgy hiányolta őt, mint Draco a lányt. – Utálom ezt csinálni vele, de nem látod, hogy túl veszélyes lenne csak úgy beszélnünk? Bármelyik nap felfedhetnek, és nem akarom kockáztatni az életedet. Képes vagyok elrejteni az emlékeimet, de ha keményen feszegetik, lehetséges, hogy a frissekbe bele tudnak tekinteni.
A fiú nem tudta ilyen egyszerűen elengedni haragját, de a másik szavainak hitelt kellett, hogy adjon. Szörnyűséges hitelt, ha jól értette őt, mit vár, hogyha lelepleződik. Halált. Ha megtörténne, vállalná, de megpróbálná védeni társait a hasonló sorsra jutástól.
- De hát mi változott? – kérdezte remegve attól, hogy a lány ilyen nyugodtan beletörődne abba, mi várhat rá.
- Piton a szárnya alá vett – felelte Hermione.
Draco felvonta a szemöldökét ezekre a szavakra.
- Hogy micsoda?
- Nyilván úgy döntött, hogy segít nekem az új sulis projektben – horkantott fel a lány próbálva fenntartani a hűvös közönyt, de Draco érezte, más is van maszkja mögött.
Hermione elmesélte neki az egész történetet, míg a kígyóval dolgoztak.
A többi tanulótól eltérően nekik nem kellett koncentrálniuk a varázslatra. Jó csapatot alkottad, szavak nélkül kommunikáltak és együttműködtek, és míg Draco egy helyben tartotta a vonagló állatot, addig Hermione egy gyakorlott auror könnyedségével hajtotta végre a bűbájt.
- És hogy érzel az egész iránt? – kérdezte Draco szemeit a kígyón tartva.
Megkönnyebbült, hogy Piton akcióba lépett, mert McGalagony és Dumbledore, akik bele voltak, a Griffendél házba tartoztak. Utóbbiak remekül értettek a vigasztaláshoz és a védelmezéshez, páratlan ítélőképességüknek köszönhetően tudták, mi a jó és mi a rossz. De Hermione szfinx volt, jég és árny királynője. A lány érzéseinek és szándékainak bonyolult útvesztőjében reménytelenül elvesztek. Túl jók voltak megérteni egy olyan félelmetesen briliáns elmét, mint amilyen Hermionénak megadatott.
Piton viszont… Draco nem felejtette el azt a különös egyezést, amit hetekkel ezelőtt Dumbledore irodájába észrevett, amikor Hermione és a professzor szemben álltak egymással.
Piton olyannak tűnt, mint Hermione idősebb, mardekáros változata. Ha a lány jég volt, a férfi fekete kő, kemény és merev. Ahol a lány harcolt, ott a férfi az árnyékban állva figyelte, irányította. A férfi volt mindaz, ami a lányból válhatott, ha elég hosszan túlél ebben az nyaktörő játékban.
Talán csak Piton menthette meg őt, még akkor is, ha Dracónak ezt fájt bevallania magának. Talán csak ő mentheti meg Hermionét.
- Nem is tudom – válaszolt a lány, a habozás ott ült szavaiban. – Valahogy örülök neki. Ugyanakkor rettenetesen idegessé is tesz. Nem remekelek a másokban megbízásban, tudod jól – mosolygott, és amikor a fiú hasonló mosollyal válaszolt, látszott, hogy megnyugszik.
- Tényleg nem nagyon – értett egyet Draco szárazon.
Hermione még mindig mosolygott.
- Jó újra beszélgetni veled, Draco – suttogta, érzelmei súlyától hirtelen fojtottá vált hangja. Aztán valami megváltozott arckifejezésében, és újra gyors, hatékony önmagává vedlett. – Az órának mindjárt vége. Okos dolog lenne haragot tettetnünk, amíg az időből futja rá, nem igaz?
És a hátramaradó tíz percben egymásra sziszegtek, civódtak, hideg pillantásokat vetettek a másikra, miközben magukban nevetgéltek.
(Hermione)
Ezen az estén öt perccel nyolc előtt Hermione felemelte a kezét, és – pillanatnyi habozás után – bekopogott a bájitalmester lakosztályának ajtaján.
A professzor Neville-lel osztotta őt csoportmunkába, és büntetést szabott ki rá a fiú hibázásaiért. Egy pillanatig arra gondolt, nem jön el ma este, és még azelőtt berekeszti a partnerséget, mielőtt túl közel kerülnének egymáshoz, de amikor belegondolt ebbe, valami visszatartotta.
Szeretett volna találkozni Pitonnal.
Legszívesebben felpofozta volna magát ezért, de a tegnap este olyan békés volt, és… biztonságos. Piton zavarba hozta őt, ez igaz, de nem kényszerítette, hogy többet kiadjon magából, mint amennyit akart, és a változatosság kedvéért annyira varázslatos volt önmagának lennie.
Az utóbbi hónapokban teherré vált másokkal együtt lennie. Hermione elfogadta ezt, el kellett fogadnia, mint szükséges dolgot ahhoz, hogy megváltozzon, és hogy ezt a változást titokban tartsa. De fogalma sem volt arról, mennyire hiányzik neki a társaság. Olyannak a jelenléte, aki ismeri őt.
Tudta, hogy Piton ilyen. Több, mint az úgy nevezett barátai, több, mint a többi tanár vagy akár Dumbledore. Látta az arckifejezésből, miközben a Sötét Nagyúrról beszélt, vagy amikor őt figyelte, amint miniatűr gátat emel könyvekből.
Nem is szólván arról, hogy ő a legragyogóbb, legizgalmasabb férfi, akit valaha ismert.
És Hermione ismerte őt. Jobban, mint azt Piton hitte volna. Piton olyan…
A kilincs elfordításának hangja akasztotta meg gondolatmenetét. Jobb volt így.
Természetesen Perselus Piton nyitott ajtót, ahogy azt a lány várta, azonban a meglehetősen informális öltözet meglepte. Szokásos fekete talárja helyett a legfinomabb lenvászonból készült fehér inget és fekete nadrágot viselt. Normális, szűk nadrágot.
- Pontos – jegyezte meg a férfi, miközben félrelépett, hogy beengedje.
- Mint mindig – felelt Hermione nyugodtan. – Ezt észre kellett, hogy vegye az utóbbi hét év alatt.
- Észrevettem. – Piton hangja száraz, szarkasztikus humort takart, amit az évek alatt ő éppúgy elvárhatott tőle. – Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a nyilvánvaló taglalása sokszor szolgál ügyes módként a beszélgetés megnyitására.
Úgy tűnt, játékos hangulatban van, és a lány könnyen alkalmazkodott kifinomult iróniájához. Sokkal könnyebben, mint arról beszélni vele, mi lappang gondolatai árnyékában.
- Csak remélni tudom, hogy ez nem egy azon bölcsességek közül, amiket átadni kívül ma este – provokálta csípősen.
- Már most hálátlan – rázta meg a fejét Piton, míg bevezette a terembe.
Hermione újfent érezte, milyen természetes vele beszélgetnie. Megszokta tőle az összepréselt ajkú, parancsokat osztogató tanárstílust. A laza, száraz humorú férfi, akivé vált, óriási különbség volt. Még abban se volt biztos, tetszik-e neki a változás. A partneri kapcsolat nem jelentett egyet azzal, hogy nem kell óvatosnak lennie a közelében.
Még mindig keringtek benne gondolatok, amik felfedve rendkívül rosszul sülhettek el, titkok, hogy ő…
Hagyd abba! Kiáltott rá magára élesen, ahogy beért Piton elő-nappalijába. Beszélj!
- Akár, mint műalkotásra, is tekinthetnénk rá – nézett végig a rettenetes tárgyakon.
- Csak, ha olyan nagylelkű – válaszolt Piton vigyorogva. Valami megsúgta a lánynak, hogy a férfi tudja, csak játssza a bátrat, mégis hanyagolta a dolgot, inkább beinvitálta. – Jöjjön csak.
A fali szőnyeghez vezette. Hermione azt várta, kinyitja, hogy bebocsátást nyerhessen ő is, ehelyett Piton elővette pálcáját, egy nagyon kicsi és két nagyobb kört rajzolt a szőnyegre. Élénk pirosan izzottak.
- Jegyezze meg ezt – utasította, mire a lány eszébe véste a körök pontos helyét, nem firtatva azt a kérdést, amit fel szeretett volna tenni. Tudta, a másik idejében megmondja neki, mit miért tesz.
Úgy egy perccel később a három kör nyom nélkül eltűnt.
- Most tegye a tenyereit a két nagy kör helyére, a szemével fókuszáljon a harmadik körre.
Hermione követte az útmutatást, tenyereit nekisimította a fali szőnyeg egyenletes anyagának. Perselus alig hallhatóan bűbáj kántálásába kezdett, és a lány érezte, ahogy bizsergés fut végig bőrén, karján, majd azon át egész testén. Belenézett a másodperc erejéig felvillanó fénybe. Mintha a Napba nézett volna. Aztán mindez alábbhagyott.
- Leengedheti a kezeit.
Képtelen volt tovább várni, és mikor szóra nyitotta a száját, a férfi elmosolyodott, tudván, jelenleg a lány képtelen uralni kíváncsiságát.
- Pontosan mi történt? Sose hallottam hasonló bűbájról.
- Mostantól teljes hozzáférése lesz a kamráimhoz. A következő alkalommal, amikor megérinti a fali szőnyeget, jelszóra kinyílik. Kiegészülve a mostani varázslattal bebocsátást nyerhet. Én magam terveztem ilyenre a bűbájt, és igen, valóban hasonlatos egyes mugli technikákhoz. Most talán be is zárhatja a száját.
Igaz, ami igaz, a varázslat bonyolultsága annyira a hatalmában tartotta Hermionét, hogy elállt szeme-szája, de bámulata nem a bájitalmester mágikus képességének szólt.
Mostantól teljes hozzáférése lesz a kamráimhoz.
Tudta, mennyire magának való Piton. Első alkalommal, amikor nála járt, a férfi egyenesen gyűlölte a jelenlétét. És most mégis betekintést nyerhet magánparadicsomába, teljes hozzáférést az életéhez. Csak így, anélkül, hogy köszönetet várna. Őrületbe kergették az ellentmondások.
Az apró gesztus jelentősége iszonyatos erővel borította el. Piton valóban a partnerének akarta!
Hogyan hálálhatnám ezt meg? gondolkodott lázasan, míg a férfi arra várt, hogy jelszavat válasszon, és most először ő nyissa meg az utat. Hogy árulhatnám el, mennyit jelent ez nekem?
Hirtelen megragadta egy ötlet, felemelte kezeit, majd az emlékezete szerinti körök helyére tette őket. A középső kisebb körre tapasztotta tekintetét, ahogy emelt hangon és tisztán, a Hopp-port használata során szokott tökéletes artikulációval kimondta.
- Völgyzugoly. – A bejelentést követően a fali szőnyeg váratlanul aranyos fényben kezdett lángolni, mielőtt újra korábbi nyomasztó képét vette fel.
Hermione Piton felé fordult megkérdezni, kíván-e elsőnek belépni, és látta a férfi sötét, feneketlen szemében, hogy értette a célzást. Hermione rámosolygott, visszafordult a kárpithoz, megismételte a kézrátételes, jelszavas folyamatot, és besétált.
Teához előkészített tálca fogadta közel újonnan választott karosszékéhez. Hirtelen nyirkossá vált tenyereit talárjába törölte, majd leült, próbálva összeszedni magát, mielőtt Piton helyet foglal vele szemben.
Koncentrálj a feladatra! parancsolta magának hűvösen, miközben öntött mindkettejüknek teát. A szentimentalizmus nem a te kenyered.
Mikor Piton leült helyére, meglepetésére egy üzletember hideg hatékonyságával kezdett beszélni.
- Van egynéhány halaszthatatlan dolog, amiről még ma este beszélnünk kell – kezdte megkínálva a lányt keksszel, majd, amikor az nem kért, két kezébe vette csészéjét, mintha a forró teával akarná melengetni kezeit. – Először is néhány technikai kérdés. Gyakorlatias apróságok, amik ezen túl mégis könnyebbé tehetik életét.
Megtorpant, röviden Hermionéra pillantott, mintha ellenkezést várna tőle. A lány csak bólintott, és miután belekortyolt teájába, elégedetten hagyta a kezdeményezést a férfira.
- Másodszor meg kell beszélnünk a két legfőbb roxfortos aggályt: mi legyen Dracóval és hogyan bánjon a két ifjú griffendélessel. És végül saját megmérgezésem ügye kerülne terítékre. Egyetért?
- Egyetértek – bólintott rá. – De meg kell, hogy mondjam, a méreg jobban érdekel jelen pillanatban, mint Draco, Harry és Ron. A legjobbat gondolta utoljára hagyni?
- Bizonyos értelemben.
Piton ismét némán söpört végig tekintetével Hermionén, mintha tiltakozásra számítana. Azután elkezdte áttekinteni a „technikai” kérdéseket.
- Először is a kamráim és az Ön szobája. Azt értem utóbbi alatt, amire tegnap utaltam, az emeleti szoba mostantól az Öné. Azt kezd vele, ami tetszik. Ugyanez áll a többi kamrára. Dönthet úgy, hogy egyirányú Hopp-kapcsolatot létesít az Iskolaelső Lány hálótermével. Az összes kapcsolatomat megnyitom Ön előtt, még akkor is, ha kevés eséllyel veszi használatba – mosolyodott el szárazan, emlékezve rá, milyen higgadtan használta a kandallót a lány nagy veszekedésük után. – Másodjára, birtokomban van egy láthatatlanná tévő köpeny, amit a használatára bocsátok. – Egy pillantásával Hermionéba fojtotta a meglepett tiltakozást, és még azelőtt felelt kérdésére, mielőtt fel tudta volna tenni. – Igen, tudatában vagyok, milyen drága is ritka kincs egy ilyen köpeny, és igen, elvárom, hogy vigyázzon rá. Ugyanakkor gondoljon bele, mennyivel kevésbé veszélyes a kastély körül intéznie dolgait, ha a keze ügyében van. Megfogom mutatni, melyik üreges fát használtam rejtőzködésre, amikor a magam idejében hasonló utazásokat tettem. A köpenyt ott hagyhatja, mielőtt távozik, majd visszajövetelnél újra magához veheti. Azt javaslom, minden gyűlés után itt lent találkozzunk. Ennek feltétele természetesen, hogy informáljon, mikor és hova megy. Az asztalomon hagyott üzenet erre a célra tökéletesen megfelel. A megfelelő kódot ráérünk megvitatni.
- Mindez remekül hangzik – szólalt meg a lányt. – De akadhat olyan eset, amikor nem vállalhatok felelősséget a köpeny épségéért.
- Azon is el kell töprengenie, mennyit szándékozik továbbadni az igazgató úrnak – folytatta a férfi túlságosan belemerülve a témába, hogy koncentrálni tudjon a másik könnyed hangjára – és a többi Rend-tagnak. Én magam problémázás nélkül ragaszkodni fogok ehhez a történethez, de tájékoztatnia kell részletekbe menően, min tudok elcsúszni. Egyébként is hozzá kell szoknunk, hogy eligazítjuk egymást. Nem óhajtom ismét eltűrni Minerva zaklatását az esetleges ellentmondások miatt.
(Perselus)
Ez alkalommal Hermione volt, aki elmosolyodott, mulattatta a gondolat, hogy McGalagony a nála jóval magasabb és erőteljesebb Pitontól követel „válaszokat”. Sejtelme sem volt, hogy Minerva hetek óta pontosan ezt műveli.
Majd arca ismét komorrá vált, és Piton észrevette, hogy felvonta szemöldökeit, mint mindig, amikor rákoncentrált valamire.
- Én is úgy hiszem, a teljes informálás lesz a legcélravezetőbb. Nem szeretném, hogy bármi… részlet elhagyja ezeket a szobákat – tette hozzá, mire a férfi egyetértően bólintott. – De aggódva lesnék minden mozdulatomat, ha tudnák, hogy maga visel gondot rám.
Volt egy alig észrevehető gúnyos kimosolygás hangjában, ami elárulta Pitonnak, mennyire utálja mások firtató tekintetét. Meg tudta érteni.
- És ugye… - kezdte Hermione, de hangja elhalt, fejét pedig az ablak felé fordította.
- Igen? – biztatta Perselus, nem tudván, most éppen mi bántja a lányt.
- Továbbadná a jelentéseimet Dumbledore-nak? – kérdezte erőtlen hangon, sietősen magyarázva ki magát, mikor a másik csodálkozva nézett rá. – Néha annyira nehéz, ott üldögélni vele órák hosszat, forró csokit inni, amikor én csak…
Igen. Perselus emlékezett. A kandalló mellett üldögélni Albusszal, teázgatni, átvenni vele az előző órákban történteket, amennyi információt lehet, visszatartani, ugyanakkor olyan ártatlanul viselkedni, ahogyan csak elképzelhető. Erősnek tettetnie magát, amikor legszívesebben labdába gömbölyödne, és sírva fakadna. Albus bölcs kék szeme a lelkébe vájtak, arra biztatták, mondjon el mindent, mégis hazudnia kellett.
- Megértem – válaszolt lágyabb hangon, mint amilyen a lány valaha is hallott tőle. – Boldogan megteszem ezt Önért, Hermione.
Hermione egy pillanatra ráemelte tekintetét a férfira, megkönnyebbülés költözött fiatal arcára.
- Köszönöm, Perselus.
Egy pillanatra csönd szállt rájuk, és Perselus nem törte meg.
- Ami Dracót illeti – folytatta a lány. – Még nem döntöttem. Azt mondtam neki, ne aggódjon, és ez ma reggel jól jött, de még mindig nem vagyok biztos felőle. Minden, amit az apja tenni tud, hogy elviszi, mielőtt Voldemort és a többiek belefognak a dolgokba. Adjon egy hetet, és többet fogok tudni.
Perselus rábólintott, örült neki, hogy önmagának sikerült ráébrednie a veszélyekre. Gyűlölte volna távol tartani tőle Dracót, de a fiú maga volt az élő kockázat.
- Mit gondol Potterről és Weasleyről? – tette fel a kérdést.
- Mire kellene gondolnom? – Hagyj most ezzel, mondta neki Hermione hangja, de a beszélgetés ezen pontja túlságosan életbevágó volt ahhoz, hogy félbeszakítsák a témát, és ezt a lány nagyon jól tudta.
- Mindenképpen ki kell békülnie velük – figyelmeztette Perselus.
A lány felhorkantott.
- Egy lecke jó modorból? Magától? A világvége nem közeleg?
- A modorom elsőrangú – felelt a másik kedélyesen. – Egyszerűen megtanultam az évek alatt, hogy ne vesztegessem értelmetlenül. Például diákokra.
- És a kollégákkal meg úgy általában a többi emberrel mi van? – csúszott ki Hermione száján.
- Az emberek úgy általában nem érik meg a fáradtságot. Sem az Ön griffendéles barátai – felelt nem engedve, hogy a téma ilyen könnyedén elterelődjön. – De sajnálatos módon nem csupán baráti kötelék fűzi hozzájuk. A Sötét Nagyúr nem fogja benne örömét találni, ha a fülébe jut összeveszésük.
Hermione felsóhajtott.
- Tudom. És tényleg szeretnék kibékülni velük. Hiányoznak. Nem az ő hibájuk, hogy minden megváltozott. Nem tudom szavakba önteni…
- Nem vagyok hajlandó elviselhetetlen barátainak a mentegetésében, egyébként sem vagyok alkalmas a serdülőkori barátságok megvitatásában – vágott közbe Perselus, nem is rejtve véka alá, mennyire kevéssé érdekli a téma. – Amit megtehetek, és meg is teszek, az, hogy távol tartom őket attól, hogy bajba keverjék magukat és - ami még fontosabb -, Önt.
- Megtenné ezt?
- Csodálkozását vehetem finom sértésnek?
- Ha finom akarnék lenni, észre se venné – csattant fel a lány nem kapva be a csalit. – Mire gondolt?
- Ahogyan azt Ön is nagyon jól tudja, a Roxfortnak ezer és ezer őre van – kezdte magyarázni egyértelműen elégedetten magával. – Mindegyik különféle, a kastélyra kevesebben koncentrálnak, mint a birtokra. Albus az irodájából képes irányítani mindet, valamint összegyűjteni a tőlük származó információkat. Tegnap utána olvastam, és rájöttem, hogyan riaszthatnák az őrök Albust, hogyha Potter és Weasley éjszakai túrára készül. Ez úton lekövethetjük mozgásukat, és egyikünk könnyedén összetalálkozhat velük. Vagy, ha különösen rossz hangulatban vagyok, úgy döntök, ágyban maradok, és rájuk küldöm Fricset.
- Zseniális – lehelte a lány, az ügy megoldhatósága örömmel töltötte el. Biztonságban lesznek anélkül, hogy mindenhova utánuk kellene settenkedni. Újra nyugodtan alhat, nem kell azon aggódnia, merre lehetnek. És többé nem kell kioktatnia őket.
- Tudom – felelt Perselus önelégülten. – De kedves, hogy ezt mondja.
A férfi arckifejezése hirtelen a vitát megnyerő Ronéra emlékeztette Hermionét, nem tudta elfojtani a kacagást. Perselus nem mondott rá semmit, beleivott teájába.
Nem mutatta ki, milyen megkönnyebbüléssel tölti el a másik nevetése. Azt se mondhatta el, mennyire aggódott érte, és emiatt milyen keveset aludt elmúlt éjjel, miután eszébe jutott ez az eshetőség. Annyira örült, hogy ma este jobban festett a lány, gyógyulásának minden jele amellett volt, hogy jó úton járnak.
- És most jöhet a szórakozás – mondta végül sötét mosollyal ajkán. – Hogyan intézhetne halálos támadást egy tanára ellen.
- Tudtam, hogy ki fog nevetni – felelt a lány idegesen próbálva olvasni Perselus arcáról.
- Nem nevetem ki. Holnap meg fog mérgezni engem, ezzel általános pánikot okozva és eltörölve néhány bájitaltan órát.
- Reálisnak kell tűnnie – figyelmeztette Hermione, még mindig nem volt biztos benne, hova fognak kilyukadni. – Mindenekelőtt Madam Pomfrey-t kell átejtenünk.
- Ne aggódjon, nagyon is valósnak fog tűnni – biztosította Perselus furcsán elégedett módon. – A valódi méreg tenni fog róla.
- Mi a csoda… - kezdte, de mielőtt válaszokat követelhetett volna, a férfi beszélni kezdett.
Nem tartott sokáig, és már ketten osztották a huncut mosolyt. Úgy működtek együtt, mintha évek óta mást se csinálnának.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
