|
18. Színpadra lépés
18. Színpadra lépés
(Hermione)
A következő nap hideg, szürke reggelre virradtak. Viharfelhők tornyosultak a kastély felett.
Amikor Hermione megérkezett a Nagyterembe megreggelizni, kövér esőcseppek hullottak alá az elvarázsolt mennyezetről, eltűnve a fejük fölött a levegőben. A lány örült, hogy az alapítók nem vitték túlzásba a hitelességet.
Csütörtökön bájitaltannal kezdtek.
Amikor McGalagony átadta nekik órarendjüket évkezdéskor, Harry és Ron együtt nyögtek fel ezen az igazságtalanságon. Kettős istencsapásában volt részük, dupla bájitaltanban szerda délután, majd csütörtök reggel. A legutóbbi hétvége boldog emlékei ekkorra már elhalványodtak, a következő meg túl messze volt, hogy vágyakozóan arra gondolva éljék túl a Pitonnal töltött órákat.
Hermionénak ez akkor semmit se számított, de most szerencsésnek érezte ezt a körülményt, úgy érezte, nem bírna kivárni egy másik órát addig. Annyira kíváncsi volt a kis színjáték felől, amit terveztek, és Piton tegnap esti viselkedéséből leszűrte, hogy ő is hasonlóképpen várja az alkalmat.
Míg zabkásáját ette, eszébe jutott az a nyilvánvaló élvezet, amivel a másik megosztotta vele terveit, a szemében lévő huncut csillogás. Meglepte, hogy a hűvös és fifikás Perselus Piton Harrytől és Rontól csínyeknél megszokott izgalommal készült a ma reggelre, de hát Piton nem hiába volt az álcázás és színészkedés mestere.
És férfi. A férfiak szeretik a drámát, még ha általában nem is vallják be.
Nem kellett hozzá a csengő, hogy tudja, ideje órára menni. Elkeveredett egy csapat griffendélessel és mardekárossal az alagsorok felé menet, úgy követte szeme sarkából Harryt és Ront, miközben élénken beszélt Neville-hez.
Mindüket meglepte, hogy a fiú bájitaltan RBF-e Kiváló értékelést kapott, így részt vehetett a haladó osztály óráin. Neville elvörösödve magyarázta nekik, hogy keményen dolgozott, és „a vizsgáztató botanikai szempontból érdekesnek találta a bájitalát”. Amellett, hogy jól szerepelt a vizsgán, még mindig katasztrófa volt az egész osztályra nézve. Akár a Piton okozta istentelen félelem tette, hogy lefagyott agya és reszketett keze, bárahányszor az alagsorban járt, akár hosszú évek rossz szokása, majdnem minden bájitalt elrontott, és majdnem minden teszten megbukott.
Perselus, akinek már-már keresztjévé vált Neville létezése, pokoli patáliát csapott, amikor a fiú megjelent a hatodik évfolyamosok bájitaltanán. A mardekárosok minden alkalommal röhögtek, amikor Neville leszerepelt.
De Hermione számára hű barát volt.
A legtöbb griffendéles Harry és Ron pártját fogta a vitában, szemrehányó vagy undorodó pillantásokat küldtek felé, és ha tehették, kerülték. Tudta jól, hogy soha nem fogadták el teljes egészében. Mindig túl lelkes volt, túl okos és túl félelmetes.
Még sose volt Harryvel ilyen rosszban, ezt elismerte, de a fiú mindig egy volt közülük, nem számított, mit csinált vagy mit hittek róla.
Igazi griffendéles.
Ő azonban soha nem tartozott száz százalékig közéjük. Fegyelmezettsége hugrabugos vonás volt, tudása hollóhátas, és az elmúlt hónapok során sokkal inkább mardekárosnak érezte magát, mint bármi másnak.
Egyedül Neville bánt vele úgy, mintha mindez mit se számítana. Hálás volt neki azért a sok háziért és bájitalért, amivel kimentette, és bűnösnek érezte magát, amiért Piton előző nap büntetést rótt ki a lányra.
Hermione őszintén kedvelte őt. Ráadásul ő volt az egyetlen kommunikációs forrása Harryvel és Ronnal kapcsolatban.
Most, míg Neville elmesélte, amit Padmától és Parvatitól hallott, a lány engedte, hogy tekintete nyíltan megállapodjon egykori barátain.
Ron elpillantott, ahogy észrevette, de Harry állta tekintetét, szeme szomorúsággal, szemrehányással és hitetlenkedéssel volt csordultig tele.
- Még mindig nagyon mérgesek rád – súgta Neville észrevéve a másik figyelmének tárgyát. – Azt hiszik, fejedbe szálltak a sikereid, és úgy gondolod, jobb vagy náluk. Mondjuk én nem így látom – tette hozzá gyorsan, idegesen.
Neki nem állt szándékában pálcát törni Hermione felett.
- Tudom, Neville.
Hermione felsóhajtott, engedte, hogy némi aggodalom színezze hangját, felkússzon arcára. Neville szemei elkerekedtek erre a tónusra. Hirtelen nem olyannak hangzott Hermione, amilyennek ismerte, inkább tűnt fáradt, idős néninek. Mint amilyennek a nagyanyja az egyik kórházlátogatás után.
- Remélem, hogy egy nap megbocsátanak neked. Próbálok beszélni velük, de egyszerűen otthagynak. Bárcsak legalább meghallgatnának.
Ez meg fogja tenni a hatását, gondolta, elégedetten látva Neville siralmas arckifejezését. Tovább fogja ezt adni nekik, amint tudja. Első pont kipipálva.
Elérték a tantermet, és alig ültek helyükre, mikor Perselus beviharzott, fekete köpenye drámai hatást keltve lobogott körülötte. A katedráról mordult rájuk.
- Készítsék el a következő bájitalt, és üvegezzék be! – csattant fel pálcájával a tábla felé bökve. Azon nyomban fehér írás jelent meg a fekete palán. – A következő hétig bezárólag mindenkitől harminc centis dolgozatot várok a táblán szereplő bájital tulajdonságairól, különösképpen kitérve a tárolásával kapcsolatos problémakörről. Kezdjék!
A mindennapi rutinba könnyedén belerázódva kezdték a diákok csendesen az összetevők és az eszközök kézhez kerítését. Perselus az íróasztalához ült, esszéket olvasott. Hosszú, karcsú ujjaival az asztalán álló vizes kancsóval játszadozott, mint mindig.
Őt figyelve Hermione keményebben ragadta meg a kést, ujjpercei elfehéredtek az erőtől. A kancsó sarkalatos pontja volt tervüknek. Perselus mindig kint tartotta az asztalán egy üveg serleggel együtt.
Tegnap Perselus az osztályterem szemügyre vétele közben elmondta neki, hogy mindkét tárgyra erős bűbájokat helyezett pontosan amiatt, amit most tervezgettek. De senki se tudott ezekről a bűbájokról, és ha bárki is megkérdőjelezte volna, hogy a biztonságmániás bájitalmester hogy lehetett ennyire elővigyázatlan, még most is mondhatta, hogy a hónapokig tartó hamis biztonság könnyelműségbe ringatta. Előző nap a bűbájokat eltávolították, és néhány összezúzott bürökbogyóval megmérgezték a vizet.
Hermione úgy érezte, visítania kell, ha még sokáig tart, de csak vágott és tisztított, elnézve kezeinek enyhe remegését, merev hátát mutatva azon láthatatlan megfigyelők számára, akik talán nézik és figyelik.
A jelen lévő árulóknak azt kell jelenteniük a halálfalóknak, hogy ő Hermione Granger nyilvánvalóan tudta, hogy valami történné fog.
Majd, tíz perc néma várakozás után Perselus a kezébe vette a serleget, mire a lány leállt a munkával.
Pontosan, ahogy eltervezték tegnap.
A férfi a szájához emelte a serleget, és szomjában két nagy kortyot ivott. Aztán felállt, maga mögött hagyva zsúfolt íróasztalát. Erre mindenképpen szükség volt, ha azt akarták, a műsor hatásos legyen.
Egy másodperc töredékére pillantásuk találkozott, a csokoládébarna beleveszett a bársonyfeketébe, apró mosoly érintette meg a férfi ajkát. Hermione elnézett. Hallotta, ahogyan a serleg kiszabadul Perselus gyengévé váló ujjai közül.
- Vége az órának – mondta rekedten. Hangja förtelmes paródiája volt az egyébként használt selymes tónusnak, ami mindenki figyelmét felkeltette, felkapták fejüket, és meglepetéssel vegyes borzalommal figyelték tanárukat. – Azt mondtam, kifelé! – kezdett kiabálni, remegő kezeivel felnyúlva torkához. – Kifelé! Mindenki!
Aztán köpenye vad megrebbenésével összeomlott.
Ez volt a jel. Ebben a pillanatban letörölte arcáról az aggodalmat és az érdeklődést, minden emberi érzést. Tiszta kegyetlenség és gyűlölet helyezkedett helyére, ahogy gúnyosan lepillantott a vonagló bájitalmesterre.
Bármely gyanútlan szemlélő kiszúrhatta volna furcsa arckifejezését, de ők arra gondolhattak, Perselus különösen embertelen volt vele a legutóbbi büntetés alatt, és elhessegette volna a gondolatot. Az árulók pedig vehették célzásnak – mintegy beismerésnek -, hogy ő a felelős Perselus kínjáért.
És a kín valódi volt, ez nyilvánvaló.
Karjait előrenyújtotta nekipasszírozva őket a kőpadlónak próbálva megállítani remegésüket, ami kezdett egész testére kiterjedni.
- Árulás – motyogta gyötrelemmel hangjában. – Megpróbálnak megölni… Voldemort, te gyilkos!
Hermione tekintete találkozott Dracóéval, kinek szeme- szája elállt az aggodalomtól. A fiú döbbenettel nézett rá, mikor észrevette arckifejezését.
- Hermione, csinálj valamit! Te vagy az Iskolaelső Lány – suttogta Neville zavarodottságtól és félelemtől rekedt hangon.
Valahol belül Hermione bólintott. Elég hosszúnak ítélte a jelenetet, hogy a z őrszemek levonhassák a helyes következtetést. Levetkőzve hideg állarcát lépett akcióba.
- Csend legyen! – kiáltott fel, érezve az Iskolaelsőséggel járó hatalmat. – A gyengélkedőre kell vinnünk. Malfoy, te segítesz, Neville, informálod Dumbledore-t ebben a szent pillanatban. A többiek menjenek ki. Gyorsan!
Akik eddig kábultan nézték az általában feléjük magasló, most földön rángatózó professzorra, félig felfogva az utasítást iramodtak ki.
- Mobili corpus – suttogta Hermione pálcáját Perselusra irányítva.
Lassan a férfi teste elkezdett felfelé lebegni, majd követte őket a gyengélkedő vezető sietős úton.
- Mi az ördög volt ez, Hermione? – kérdezte Draco próbálva tartani vele a lépést. – Mi történt vele? És miért csináljuk ezt?
- Később megmagyarázom, Draco – válaszolt a lány tömören szemét Perseluson tartva. – Csak tény úgy, mint aki aggódik. És amennyire tudod, gyűlölöm őt.
Draco nem értett meg mindent, de megtanulta, hogy Hermione okkal teszi azt, amit, kéréseire így rábólintott, és tovább száguldott mellette.
Rekordidő alatt értek a gyengélkedőre. Hermione erős lökéssel taszította be az ajtaját, és lépett be. Óvatosan leengedte Perselust egy ágyra, miközben máris hívta a javasasszonyt. Amikor megjelent Madam Pomfrey, el kellett fojtania a sikolyt. A bájitalmester mint a rongy, úgy festett. Verítékben úszott, ami miatt haja és talárja is szétzilálódott. Szája és torka nekifeszült, de képtelen volt hangot kiadni. Pániktól nyílt tágra szeme. Eltekintve rángatózó arcizmaitól nem mozdult.
- Mi történt? – suttogta Madam Pomfrey, és Hermione figyelmét nem kerülte el, hogyan szedi össze magát, és vesz mély levegőt a gyógyítói feladatra koncentrálva.
Hermione, miközben elmagyarázta, mi történt az alagsorban, kezét tördelte és sírva fakadt, pont, mint egy átlagos tinédzserlány, aki előtt éppen most esett össze tanárja. Mikorra befejezte az elbeszélést, az igazgató is megérkezett, így elölről kellett kezdenie. Csak ezután dugta össze a fejét Dumbledore és Madam Pomfrey, hogy aggódó sustorgásuk közepette a lány közelebbről is tájékozódhasson Perselus állapotáról.
Tudta, hogy a férfi imitál – eleget mesélt az osztálynak a mérges bürökről az évek alatt. Elviselhetetlen égő érzés a nyálkahártyán – különösen a szájban -, amit hasmenéses betegség követ. Mindez nála nem volt várható, hiszen a halálos méreg, amit ivott, deréktól lefelé megbénította.
A mérgezés legtöbb áldozata egy órán belül légzőszervi bénulás következtében meghal. Mindvégig tudatuknál maradnak és kínlódnak. Borzasztó halálnem és borzasztó nézni. Azért választottak pont emelett, mert Perselus toleranciája a bürökkel szemben volt a legerősebb, és azért is, mert végtére is passzolt Voldemort logikájához.
De elnézni Perselus remegő arcát, hallani felületes légzését, figyelni, ahogy kínlódva beszélni próbál, elég volt ahhoz a lánynak, hogy úgy gondolja, az efféle imitáció túlságosan valódi az ő ízlésének.
Vagy jobb színész volt, mint Hermione gondolta, vagy hazudott neki és iszonyú fájdalom gyötri.
De hát nem tenne ilyet, ugye?
Annyira meggyőzőnek tűnt előző este, ahogyan előadta az egyes mérgekkel szembeni kivételes ellenállásának történetét. Olyan természetesen hangzott, hisz egy bájitalmestertől, sőt, ahogyan ő mondta, egy halálfaló bájitalmestertől jött. Kis mennyiségeket vett be a mérgekből, majd rendszeresen növelte az adagot egészen addig, amíg szervezete többé nem reagált.
- Ez nem kevesebbet jelent, minthogy egy akkora dózis, amitől Roxfort bentlakói szörnyet halnának, nekem egy enyhébb gyomorrontásba kerülne. Szerencsétlen, megdöbbent diákjaim pedig mindennél jobban körbevinnék a kastélyban a hírt, a munkát pedig pletykás javasasszonyunk végezné be. Három órával az incidens után minden teremtett lélek tudni fog róla a Roxfortban, két napon belül pedig az egész varázstársadalom értesül megmérgezésemről. Mást nem is kell csinálnom ehhez, mint néhány napig lakrészemben pihenni és élvezni a hirtelen jött vakációt.
Akkor és ott Hermione hitt neki. De most úgy tűnt, rémesen elszámították magukat.
Lassan, vigyázva arra, hogy se Dumbledore, se Madam Pomfrey észre ne vegye, közeledett Perselus ágyához. Dumbledore természetesen tudott tervükről, és szabad kezet adott nekik, de félt megmutatni neki, milyen bizalmas kapcsolat alakulgat közte és a bájitalmester között.
Ami azt illeti, nem akarta, hogy bárki is tudjon róla, érdekelni kezdte ez a különös, briliáns ember.
Megvárta, amíg Madam Pomfrey bájitalok után nézett és az igazgató hátat fordított neki, hogy váltson pár szót Dracóval, aztán óvatosan Perselus vállára tette kezét.
- Jól van? – suttogta kissé túlságosan is fojtott hangon. – Borzalmasan néz ki!
Perselus kinyitotta egyik szemét, és rávigyorgott, minden szenvedés eltűnt arcáról.
- Élni fogok még egy pár évig – gúnyolódott vele. – Ne zargasson!
A lány megkönnyebbülten mosolygott vissza, úgy érezte, mintha tisztító víz csorgott volna végig testén, ahogyan figyelte, Perselus hogyan veszi fel újra előbbi szánalmas testhelyzetét.
Nem bánta, mikor a javasasszony egy percen belül kizavarta Dracóval együtt.
MmMmMmMmMmMm
Amikor belépett a Griffendél klubhelyiségébe, kérdésözön zúdult rá.
Háztársainak korábbi haragja nyomtalanul eltűnt, ahogy a hátborzongató részletek és a végkifejlet felől érdeklődtek. Olyan röviden válaszolt nekik, amennyire csak tudott anélkül, hogy kurtának tűntek volna mondatai, majd a tömegben Harry és Ron keresésére indult.
A fiúk kedvenc kandalló melletti kanapéjukon üldögéltek, és összedugták a fejüket azon tanakodva, mi történhetett, miközben próbáltak úgy tenni, mintha cseppet se izgatná őket. Elfordították fejüket, amikor Hermione feléjük sétált, de Harry testtartása mintha kevésbé lett volna merev, mint óra előtt.
Neville egész biztosan beszélt velük.
Hermione megállt előttük, nem mondott semmit, nem is kereste tekintetüket. Csak várt. El kellett fogadniuk kezdeményezését ahhoz, hogy működjön a dolog.
Végül Harry törte meg a csendet.
- Mi történt Pitonnal? – kérdezte. Amennyire csak forrófejű lényétől kitelt, hidegen és unottan.
A lány mosolyt villantott felé, ami csak úgy ragyogott, majd elmesélte nekik a „nyugtalanító” híreket. Még mindig állva maradt, nem volt hajlandó leülni, míg meg nem engedték.
- Úgy örülök, hogy újra beszéltek velem – fejezte be a történetet, és kissé megremegtette ajkait, hogy erőt adjon szavainak.
Újra csend vette körül őket.
- Ó, ülj már le, Hermione – sóhajtott fel Ron végül. – Ne állj már itt, mint valaki, aki ítéletre vár!
Így hagyta magát leomlani a velük szembeni karosszékbe.
- Mikor néhány hete a szüleimmel voltam – vetette magát egy másik történetbe minden fejtegetés nélkül -, annyira mások voltak, mint amire számítottam.
A történet természetesen teljes mértékben fikció volt – karácsony óta nem látta a szüleit -, de remélte, hogy Harrynek és Ronnak eleget fog mondani.
- Mint tudjátok, anyám csúnyán megsérült, apám pedig sokkos állapotban volt. Amint megérkeztem, nem hagytak békén. Azt mondták, nem szabadna visszajönnöm Roxfortba, távol kellene tartanom magam a veszélytől – vagyis az ő szemszögükből tőletek – nézett feléjük bocsánatkérő mosollyal. Annyira rosszul éreztem magam, hogy miattam támadták meg őket – biztosan érted, mire gondolok, Harry. Ugyanakkor annyira mások voltak! A fele időben miattam aggódták halálra magukat, a másik felének zsémbeltek és panaszkodtak, hogy nem kéne kockáztatnom.
A fiúk arca megváltozott, ahogy hallgatták. Harry szemében látta a megértést és a bűntudatot. Talán visszaemlékezett kirohanására, amibe Sirius belehalt, ami után egyszerre tolta el őket magától és csüngött volna rajtuk, esküdözve Ronnak, hogy soha többé nem vállal felesleges kockázatot. Ron is meghökkent. Úgy tűnt, azt hiszi, rosszul ítélte meg őt.
Hermione szerint eddig rendben mentek a dolgok, mély levegőt vett. Most jöhetett a lényeg, mostani beszélgetésük igazi, legkeményebb része.
- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veletek, ahogy – folytatta olyan sok érzelemmel teli hangon, hogy félő volt, mindjárt kitör. – De mindig úgy gondoltátok, kontroll alatt tartok mindent, mégis majd’ szétestem. Amikor visszajöttem Roxfortba, és láttalak titeket, arra gondoltam, mi van, ha meghalnak? Mi van, ha hibáznak és meg kell érte fizetniük? Mi van, ha meghalnak, és úgy fognak szenvedni, mint a szüleim? Nem tudtam világosan gondolkodni, én csak…
Szavai suttogássá halkultak, majd elhaltak. Meglepetésére érezte, hogy igazi könnyek gördülnek le égő orcáin. Lehunyta a szemét, és elfordította az arcát. Ha ez nem használ, nem tudta, mi használna.
Egy ideig semmi se történt, azon kezdett tűnődni, elrontott-e valamit.
Aztán érezte, ahogy két pár erős kar fonódik rá, és belezokogott Harry pólójába.
- Egy vagy közülünk, Mione – súgta Ron a fülébe.
- Jaja – mondta Harry. – Nyugodtan ess szét, Hermione, mi itt leszünk, és újra összerakunk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
