|
19. A műsornak mennie kell
19. A műsornak mennie kell
(Perselus)
- Csak azért jöttem, hogy szóljak, fél órán múlva kezdődik a gyűlés – mondta Hermione idegesen figyelve Perselust. A férfi a szófán feküdt, fejét a magason lévő párnákon nyugtatta, így majdnem ülő pozícióban volt. Vörös szaténtakaró volt körécsavarva – Jane szerető kezei által, gondolta a lány.
Perselus még mindig halottsápadt volt, homlokra tüzelt, szemei sötét, magába szippantott árokként feketélltek arcában.
- Lucius megírta, hogy a Sötét Nagyúr elégedett… biztos benne, hogy minden rendben?
- Tökéletesen. – A másik bársonyos hangja rekedt volt a rengeteg kiabálástól és nyöszörgéstől, de arcán a mosoly melengető volt, még ha gúny is keveredett belé. – Nem kellene ennyire aggódnia mások miatt, Hermione, vagy sosem lesz mesterkém.
- Talán nem akarok azzá válni, ha ez azt jelenti, hogy többé senki se érdekel – felelt a lány halkan, és valami a szemében elárulta a férfinak, hogy nem hisz az előbbi frázisban.
- Akkor hát mit akar? – kérdezett rá nem gondolván, hogy válaszolni fog.
A lány meglepte.
- A háború befejezése a lehető legkevesebb vérveszteséggel – felelt, szavai nyomán lángolni kezdett szeme. – Elég közel kerülni Voldemorthoz, hogy a tervemet gyakorlatba ültethessem.
- Milyen tervet? – Már korábban is felemlegette Hermione, de sose volt olyan a helyzet, hogy meg tudta volna kérdezni, mit ért ezalatt. – Hogyan akarod leállítani a Potter és Sötét Nagyúr között folyó harcot akkor, amikor mindenki erre vár?
- Voldemortnak úgy kell hinnie, neki tudom adni Pottert – egyedül, sereg nélkül, semmi kockázattal. Egy olyan helyen, ahol senki nem veszi észre, hogy eltűnt, akkor, amikor, az ősi varázs a legerősebb. Ha Voldemort megbízik bennem annyira, hogy higgyen nekem, csak a Belső Kört hozza magával, készen Harry megölésére. Arra már nem lesz készen, hogy az egész Renddel hosszúra nyúló csatában kell megküzdenie.
- Mivel akarja megmagyarázni, hogy Potter kisurran Szent Iván éjjelén, karácsonykor vagy Halloweenkor? És hogyan akarja legyőzni a Sötét Nagyurat egy ilyen éjszakán? – kérdezte Piton, hangja és arca kifejezéstelen maradt.
Nem akarta elárulni neki, hogy nagy terve őrültség, nincs rá esély, hogy Voldemort higgyen Harry Pottertől egy ekkora ostobaságban. Akármilyen felelőtlen volt a fiú, minden varázsló tudott a levegőben és földben rejtőző erőről, ami az ilyen éjjeleken tör elő. Azt s jól tudta, hogy Voldemort képes irányítani őket, azaz majdnem legyőzhetetlenné válik hajnalhasadásig.
Egész teste belesajdult a csalódottságba. Mindig is hitt a lány zsenialitásában, szokatlan logikájában és ítélőképességében. Most viszont egyszerűen megőrült.
- Ne nézzen rám ilyen kőarccal, Perselus – vetett felé szarkasztikus mosolyt Hermione. – Pontosan tudom, mire gondol – hogy elvesztettem az eszem, ami talán sosem volt.
A férfi meglepetésére szavaiban sem düh, sem neheztelés nem volt. Egyszerűen… jól szórakozott.
- De egyetért velem abban, hogy – eltekintve két problematikus ponttól – a terv helytálló?
- Azoktól eltekintve valóban briliáns – mondta Perselus vonakodva érdes hangján. – De azzal a kettővel nincs mit tenni! Ezzel feláldozza Pottert vagy – ami még rosszabb – az egész Rendet egy őrült terven. Nem győzheti le Voldemortot egy olyan éjszakán, amikor ereje teljében van! Ez teljességgel lehetetlen! Láttam, mire képes a Halloweenhez hasonló estéken!
A kis mosoly újra megjelent Hermione ajkán, ahogy hallgatta az izgatott mondatokat.
- A tiltott szektorban olvastam egy ősi rituáléról, az „illesztésről” – magyarázta a lány figyelmen kívül hagyta a másik zavart tekintetét. – A résztvevőknek hatalmukban áll belépni a másik elméjébe. Mindig tudni fogják, a másik merre van, a másik fél veszélyhelyzetét és fájdalmát is érzékelik. Ha dolgoznak rajta, még kommunikálni is tudnak a köteléken keresztül.
Perselus arcáról leolvashatta, hogy a leghalványabb fogalma sincs, mit akar kezdeni ezzel, azonban Hermione tovább mosolygott, és folytatta.
- Egyetlen hátránya ismeretes. Hogy megfelelően működjön, az illesztési rituáléhoz szükséges óriási mágikus erő miatt az egyik ősi éjszakán kell megtörténnie. Ennyi a kockázat. Az előnye hatalmas. És nem lenne csodálatos jelkép – nekem, Harrynek és Ronnak összekötve egy ilyen kötelék által, amikor az iskola véget ér? A griffendéles szeretet szimbóluma ellenállhatatlan lenne Harry számára.
Perselus arca lassan ellágyult, ahogy eljutott az agyáig a terv. Szóval a lány tényleg végiggondolta az egészet, és végül csak beállított valami hihetetlennel.
- A tökéletes csali – értett egyet hezitálva. – És még el is hiszem, hogy a barátai kockáztatnák az életüket holmi szentimentalista ostobaság miatt. De ez mit sem változtat a tényen, hogy Voldemort szinte legyőzhetetlen, ha az ősi mágia áll oldalán.
- Mi van, ha azt mondom – kezdte Hermione kárörvendő hangon -, hogy találtam egy helyet, ahol az ősi mágia nem működik?
Perselus nyíltan bámult rá.
- Lehetetlen – kezdte sokkalta inkább kiáltva, mint kijelentve. – A föld- és a levegőmágia mindenhol ott van, lehetetlen kizárni őket! Ez őrületség, Hermione!
- Nem az – felelt a lány határozott hangon. – Utánajártam kissé a könyvtárban, és rájöttem… - Míg beszélt, pillantása a könyvtárban álló magas órára esett. Sajnálattal sóhajtott fel, és megrázta a fejét. – Erre nincs időnk. Invito könyvek!
Sietve lépett az ablakhoz, majd kinyitotta. Egy perc sem telt el, egy rakás könyv röppent be rajta, egyenesen Hermione karjaiba olyan erővel, hogy a lány megtántorodott és majdnem elesett.
- Itt van – adta át a halmot Perselusnak. – A kutatási anyagom. Biztos lehet benne, hogy mindent kipróbáltam, és megelégedésemre vált. Olvassa el, és tájékoztasson, ugyanarra a megállapításra jutott-e, amire én. Most mennem kell. A gyűlés után visszajövök.
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna vagy megjegyzést tehetett volna a hirtelen elvágott beszélgetésre, Hermione felrohant a lépcsőn, hogy a Hopp-rendszeren keresztül visszatérjen Iskolaelső szobájába.
Perselus kissé kábultan nézett utána. Mi volt ez az angolos távozás?
Az ölébe gyűjtötte a könyveket, és felmordult, amikor az egyik nyomni kezdte a hasát.
Nem árulta el Hermionénak – bár ő valószínűleg észrevette, elvégre mégiscsak Hermione volt -, de a méreg az elvártnál erősebben hatott rá. Ahhoz, hogy a terv működjön, a bürök adagot a halálos felé kellett állítani, és ekkora mennyiségben még számára is veszélyes volt. Ámde a kockázat végül is kifizetődött.
Amikor Minerva korábban a délután meglátogatta, beszámolt az iskolában terjengő pletykákról. Máris megindultak a suttogások arról, hogy akkora dózist kapott, ami elég lenne egy elefántnak. Szerette a kiszámítható embereket, és Madam Pomfrey volt mind közül a csúcs.
Enyhe érdektelenséggel kezdte megnézni a könyveket, a bejelölt részekre és fejezetekre koncentrálva.
Rájött, milyen helyről beszélt Hermione, de időbe telt, amíg kiderítette, gyanúja igaznak bizonyult.
Poklok mezeje, nem gondolhatja komolyan!
Tintagel?
Pont Tintagel minden hely közül?
Aligha van ősibb és erőteljesebb hely nála! Olyannyira, hogy a muglik is tudnak különlegességéről! Csak Stonehenge és a Canterburyhez közeli rét lehetett volna rosszabb választás. Mégis mi a fenére gondol ez a lány?
Háta mögött az ajtó kicsapódott. Automatikusan megfeszült felkészülve támadásra vagy hívatlan látogatókra, de újra lazított, amikor felismerte Jane gyors lépteit.
- Még mindig szörnyen nézel ki – szólalt meg egy száraz hang egy másodperccel később. – Nem érted meg, hogy pihenned kellene? Igazán, Perselus, te vagy a legreménytelenebb romantikus lélek, akit csak ismerek, megmérgezed magad egy lány boldogságáért! Már megint mit olvasol?
Perselus becsukta a könyvet, és a szófa melletti asztalkára tette, csak most vette észre fáradtságát… talán valóban jobban kellene ügyelnie egészségére.
Túl öreg vagyok már ehhez, gondolta. Majd sóhajtott, és odafigyelt a fenyegetően felette álló, kritikus házimanóra.
- Ó, ülj már le, Jane! Már a nyakam is fáj!
- Megérdemled. Legalább most már tudod, milyen érzés nekem folytonosan felnéznem rád – mondta Jane, de leült, és elvette az egyik könyvet. – Mágikus helyek Nagy-Britanniában? – olvasta hangosan a címét. – Mondd, Perselus, mire fel ez a könyv?
- Ellenőrzöm Hermione kutatómunkáját – válaszolt a férfi. – Azt hiszem, végül csak megbolondult.
- Hatásod többé nem kétséges – reagált Jane részvéttel.
- Bűbájos vagy, mint mindig – horkantott fel Perselus.
- Megteszek minden tőlem telhetőt. Miért gondolod, hogy megbolondult?
- Végre beavatott a „nagy tervbe”, hogy léteznek olyan helyek, ahol az elemi mágia nem működik. Hogy még rosszabb legyen, úgy hiszi, Tintagel egyike ezen helyeknek, ezért fogjuk megtámadni a Sötét Nagyurat pont Halloween este.
Jane némán hallgatta. Perselus már rég feladta annak elmagyarázását, amit egy kollégának kifejtett volna. A házimanó kiválóan képzett volt – alaposabban, mint sok varázsló napjainkban -, és utálta, amikor valaki ostobának nézte, csak mert úgy nézett ki, mint egy túlméretezett Disney játék.
- És akkor? – kérdezte, amint a másik a végére ért.
- Jane! – kiáltott fel Perselus ingerülten. – Hát tényleg el kell magyaráznom? Tintagel egyike Nagy-Britannia legrégibb településeinek, évszázadok óta menekültek oda emberek, a mágikus lények is ott kerestek menedéket. Tintagel földje duzzad a mágiától, levegője erőtől vibrál. Bárki, aki odamegy, érezheti! Így őrültségnek tartom, hogy Hermione azt hiszi, az összes közül pont ez a hely lehet a megoldás problémáinkra.
Újabbat sóhajtott, majd kezével megdörzsölte fáradt szemét.
- Őszintén, fogalmam sincs, hogy győzzem meg arról, ostobaságra készül. Komolyan hisz benne, és a háború befejezésének minden reményét ebbe a tervbe veti.
- De hát teljességgel igaza van – mondta Jane, érzéketlenül hagyta a férfi kitörése.
- Micsoda? Te is megbuggyantál?
- Ide figyelj, Perselus, nincs okod ilyen hangon beszélni velem.
- De azt mondtad…
- Azt mondtam, Hermionénak igaza van. Milyen okos kislány! Nem csoda, hogy a házimanók jogaiért is ő harcolt.
Perselus arckifejezésében látva a férfi növekvő idegességét, Jane-en volt a sóhajtás sora. Azután előrehajolt, és bütykös kezeit ölébe engedte.
- Minden varázsló, még te is, megfeledkezik arról, hogy a nem-emberi mágikus lakosság ugyanúgy megvan a maga kultúrája, emlékezete és történelme, mint minden másnak. Több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mely csak az óriásoknak, kentauroknak és házimanóknak adatik meg. Mi mindig is tudtuk, hogy van valami különleges abban a helyben, amit ti Tintagelnek neveztek. Mással magarázzuk, de az eredmény ugyanaz.
- De te a sötétség idején menekültél oda – kezdett tiltakozni Perselus. Jane azon nyomban folytatta.
- Azért menekültünk oda, mert Tintagel mentes volt az elemi mágiától. Amikor a sötét varázslók megfenyegettek minket, összegyűltünk pontosan ott, mert képesek voltunk túlszárnyalni az emberi teljesítményt, ami máshol nem sikerülhetett, mert a föld és a levegő energiáit nem csapolhattuk meg. Az erő, amiről te beszélsz, az erő, mely áthatja a földet és a leget, nem az elemek ajándéka. Hanem a mi erőnk, annak a rengeteg mágikus lénynek az ereje, akik megszámlálhatatlan alkalommal használták Tintagelt búvóhelynek. Ti, varázslók és boszorkányok mégsem éreztétek a különbséget. Biztosak voltunk benne, hogy soha, de soha nem találjátok ki. De ez a kislány mégis felfedezte – folytatta büszkeséggel hangjában. – Bárcsak megválaszthatnánk őt tiszteletbeli házimanónak.
Kevéssel nyolc óra múlt, amikor Perselus meghallotta Hermione jelzését. Elmondta neki, hogy mágikus összeköttetés van kamrái és irodájának ajtaja között – bárki, aki bekopogtat vagy csak az ajtó közelében áll, megfigyelhető a gobelinen keresztül, a hangjelzés pedig addig visszhangzik a szobákon, míg bizonyossá válik, hogy Perselus észlelte a látogatót.
Az jel, kopogtatások bonyolult sorozata nem az ő ötlete volt, de örült, hogy a lány felvetette. Még mindig akadtak olyan helyzetek, amiket nem akart megosztani kamasz diákjával, akármilyen zseniális is volt.
A kopogtatás után percekkel érkezett meg Hermione.
- Elégedett volt – nyitott eképpen köszöntés helyett. – Jobban érzi magát?
Hosszú, karcsú ujjainak egyetlen mozdulatával söpörte félre a lány kérdését, majd előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre vehesse Hermione arcát.
- Annyira nem volt elégedett, hogy egy jó kis verés nélkül elengedte volna – jegyezte meg keserűen.
- A halálfalók értik a dolgukat – felelt Hermione. Felemelte kezét, mintha el akarná rejteni sebes ajkait és szemét, de majdnem azonnal visszaejtette. – Biztosra akarták venni, hogy nem kapatom el magam.
Mosolygott, de ez a mosoly nélkülözött minden melegséget.
- Tényleg elégedett volt. Engedte, hogy az egész gyűlés alatt a trónjánál üljek. Egyszer vagy kétszer még meg is veregette a fejemet.
- Igazán fennkölt élménynek hangzik – mondta Perselus. Rizikós volt viccelni vele pont most, de sötét, gonoszkás humora mindig átsegítette a kétségbeesés tátongó szakadékán, és úgy tűnt, Hermionénál is beválik.
Ahogyan a pizsamaparti gondolata régen, Hermione arcára mosolyt csalt a megjegyzés.
- Határozottan. Egy percen belül le is jegyzem a naplómba. Csak előtte lezuhanyzok.
Bólintott, és végignézte, Hermione hogyan megy fel a lépcsőn. Egy pillanatra eszébe jutott a féltékeny halálfalók és Lucius Malfoy problematikája, de aztán visszatért Tintagelhez és a Halloween estéhez.
- Jane megerősítette a Tintagelről való feltevést – szólalt meg abban a pillanatban, ahogy a lány visszatért a könyvtárszobába.
- Reméltem, hogy így lesz – bólintott egyszerűen Hermione öntve magának egy csésze teát, majd letelepedve a férfival szembeni székbe.
Fáradtnak és megviseltnek tűnt, mintha a Voldemorttal való szoros kapcsolat jobban fájna neki, minthogy azt bájitallal orvosolni lehessen, de Perselus elkeseredése Hermione túlterheltsége miatt várhatott. Az első Jane, azután a lány. Mindentudók mindketten. Perselus próbálta figyelmen hagyni afeletti bosszúságát, hogy valamit jobban tudnak nála.
- Ne mondja, hogy tudott Tintagel mágikus raktárként való használatáról, mert nem fogom elhinni, Hermione! – kiáltotta. A lány megrázta a fejét.
- Nem tudtam. De viszonylag biztos voltam felőle – folytatta, mire a férfi mérgesen felnyögött. – Találtam egy lábjegyzetet az egyik könyvben. Ön minden bizonnyal kihagyta.
Mintha három óra alatt át tudta volna böngészni az összes könyvet a lábjegyzékeket is beleértve, gondolta Perselus ingerülten.
Hermione kinyitotta az egyik könyvet, könnyedén átlapozta, és rámutatott a keresett lábjegyzetre.
- Itt van – mondta diadalmasan, és az oldal aljára mutatott. – Azt írja, hogy a sötétség idejében szokatlanul sok mágikus lény élt a Tintagel alatti barlangokban. Elgondolkodtatott, hogy az olyan intelligens lények, mint a kentaurok vagy a házimanók miért menekültek olyan helyre, ahol pont a legerősebbek a varázslók és a boszorkányok, különösen ősi éjjeleken. Eltérően az emberektől nem képesek megcsapolni a természeti erőket. Így az elemi mágiával feltöltött helyek veszélyesebbek számukra, mint bármely másik. Összevetettem ezt néhány tanulmánnyal a mágikus lényekről, de csak egy bizonyos számú könyvet kölcsönözhettem ki a könyvtárból. Sajnos a könyvtárosnő különösen szigorú, ha szabályról van szó.
Bosszúsnak tűnt egy pillanatra, hogy könyvtári szabályok hogy akadályozhatják az ő kutatómunkáját, de aztán visszatért a magyarázatra.
- Akárhogy is, találtam egy sor vizsgálóbűbájt, amik zárt területen megerősítik a természetmágiát – az bárhonnan is jöjjön, varázslóktól, mágikus lényektől vagy magukból az elemekből. A szünet alatt ellátogattam Tintagelbe, és kipróbáltam egy párat, ami igazolta gyanúmat. Halloween előestéjén aztán visszatértem, és megismételtem a vizsgálatokat. Minden teszt megerősítette, hogy nincsen elemi mágia azon a helyen, nem hogy kevés, semennyi. Erre építettem a tervemet.
Hallgatva kutatásának menetét és eredményét, ami egy tudósnak is javára vált volna, és ismervén a tényt, hogy Hermione iskola mellett kémkedik, Perselus az áhítat különös érzésébe ereszkedett.
- Rendkívüli teljesítmény, ugye tudja? – kérdezte végül.
Perselus meglepetésére és nagy örömére Hermione mélyvörösre pirult, és lesütötte szemét.
- Próbálom a legjobbat kihozni magamból – suttogta. – Szóval úgy gondolja, működhet?
- Nagy a valószínűsége – felelt a férfi szórakozottan azon elmélkedve, a Rend hogyhogy miért nem lépett elsőnek soha. – Mindig a védelemre koncentráltunk – mondta lassan. – A visszaütésre sosem. Célunk az volt, hogy minimalizáljuk a varázsvilág veszteségeit. És az a sok regényes képzeletű bolond jobban vágyott egy hősre, a kiválasztottra, aki megment minket Voldemorttól. De ez egy alternatíva lehet számunkra – folytatta növekvő csodálattal. – Sőt, sokkal több annál!
Ezután megvitatták a terv részleteit, és Piton annyira el volt ragadtatva a benne rejlő lehetőségektől, hogy elfelejtette ágyba küldeni a lányra, amíg észre nem vette, hogy keze remeg a kimerültségtől.
- Biztosan kimerült és éhes – ébredt rá. Meghökkentette gondatlansága. Hagy hozzak valamit enni.
- Nem… köszönöm – utasította vissza Hermione nem engedve mélyebb betekintést a gondolataiba. – Jobb, ha megyek.
A lány hangjába költöző hirtelen félelem megálljt parancsolt Perselusnak, jobban szemügyre vette.
- Ebben az órában le kellene gyalogolnia a konyhába, hogy ennivalóhoz jusson – mondta szemében a sötét gyanú fellegével.
- Nem, nem vagyok éhes – vitatkozott Hermione megpróbálva elrejteni előle kezének remegését.
Felállt, de Perselus útját állta.
- Nincsen jól, Hermione.
- De igenis jól vagyok – csillogott szeme kétségbeeséstől. – Egyszerűen pihenésre van szükségem.
Szomorúság ereszkedett Perselusra. A lány még mindig nem bízott benne, de hát mit is várhatott volna ilyen rövid időn belül?
- Miért nem beszél nekem a görcsökről, Hermione? – kérdezte lágyan. Óvatosan kellett bánnia vele, vagy úgy kiiramodik a lány a könyvtárszobájából, hogy az életben nem tér vissza.
- Tud róluk – nézett sokkoltan a fekete szemekbe Hermione.
A férfi felsóhajtott.
- Évekig voltam halálfaló – mondta türelmesen. – Komolyan gondolja, hogy soha nem büntetett meg a Sötét Nagyúr?
- Nem – tudom, hogy igen… - válaszolt Hermione összezavarodva. Perselus ezt kihasználva vezette vissza őt a kanapéhoz.
- Majdnem mindent tudok az átokról és hatásairól. A fenébe is, Hermione, ez az oka annak, hogy itt van, mert többet tudok róla, és ezúton talán segíthetek! Miért nem bízik a hozzáértésemben és tapasztalatomban?
Saját szemrehányása keserű szájízt hagyott maga után. Hogyan felejthette el a görcsöket, Voldemort legkedvesebb átkának komisz mellékhatásét? Vonaglott a lába, amíg a Crutiatus átok vénáit, izmait és ínjait feszítette, de hosszú távú hatását akkor érezte igazán, amikor visszatért a biztonságba, mégsem lett vége a fájdalomnak.
- Mindent bevetettem ellenük – sietett a válasszal Hermione, mintha magát akarná igazolni. – Semmi se használt! Se bájital, se bűbáj, még mugli gyógyszer sem.
Perselus képzelte, mennyire kétségbeesettnek kellett lennie, ha a többnyire haszontalan, varázstalan gyógyszerek után nyúlt.
- Mennyi ideje tartanak? – kérdezte halkan, erőnek erejével tartva vissza haragját. Pedig haragudott, amiért a lány nem bízott benne, azért meg pláne, hogy nem látta, mi folyik.
- Nagyjából két hónapja.
- Akkor elviselhetőek kellenek, hogy legyenek. Fájdalmasak, de például még nem ájult el egyszer sem miattuk, igaz?
- Így van – válaszolt csendesen Hermione. – De néha már azt kívántam, bárcsak. Annyira…
Perselus rábólintott, mire Hermione elhallgatott.
- Van valami, ami segít – mondta Perselus észrevéve, hogy a remegés az ujjbegyekről először a lány kezeire, majd egész testére átterjedt. – Először is pihenjen a gyűlések után. Az érzelmi stressz még rosszabbá teszi a görcsöket, amik így hamarabb bekövetkeznek. Amikor a fájdalom elkezdődik, tudnia kell, a teste melyik része fáj, és – Egy pillanatra tétovázott, tudván, mi következik – sokkolnia kell testének azon részét. Ököllel megütnie, egy bútort vagy a falat használnia. Borzasztóan fájnia kell, és elég nyomást kell kifejtenie, hogy a kezdődő görcs abbamaradjon.
Olyan gyorsan hadarta el, hogy minél gyorsabban túllegyenek rajta, és csak azután nézett fel rá.
- Kegyetlen gyógymód – suttogta Hermione.
- Az egyetlen, amiről tudok.
Csönd burkolta be őket egy pillanatra, majd a lány bólintott, és felállt.
- Meg fogom fogadni a tanácsát. Köszönöm.
Szóval nem engedi, hogy segítsen neki. Nem is igazán várta el tőle, nem ilyen hamar. Hermione arca megerősítette abbéli gyanúját, hogy inkább szenved órákat, csak neki ne kelljen gyengeségét látnia.
Újra tekintetét kereste, és sikerült elcsípnie. Óvatos, kérdő szempár volt telve olyan dolgokkal, amiket Perselus nem értett.
Engednie kéne, hogy így elmenjen? Nem az ő kötelessége lenne megállítani, akarata ellenére segítenie neki? Kinyitotta a száját, hogy ráparancsoljon, maradjon, de azok a szemek megakadályozták.
És ekkor megértette. Ez volt az igazi teszt! Már emlékezett a lány szavaira, amiket nem mindennapi partnerségük első éjszakáján mondott. Nincs babusgatás. Nincs szánalom. Nincs terápiás ülés, semmi ostobaság. És ha bármit szánalomhoz hasonlót lát a szemében, elmegy, és soha többé nem látja.
Perselus felsóhajtott, és még egyszer megdörzsölte szemét. Hermionénak igaza volt. Elfogadni őt egyet jelentett engedni, hogy úgy rendelkezzen önmaga felett, ahogy jónak látta. Csodálkozott, mikor vált ilyen gyengévé, és megvetette magát miatta.
- Nagyszerű – egyezett végül bele. – Tegye, amit jónak lát. De azt akarom, hogy ma éjjel itt maradjon. Mint ahogy a gyűlés utáni minden éjjelen.
Érezte a levegőben a tiltakozást, de még időben megelőzte.
- Ez nem több biztonsági intézkedésnél, Hermione. Senki nem tudhatja meg, hogy valami baj van. Vagy azt akarja, hogy a griffendéles barátai hallják, hogyan kiabál a kíntól?
Újfent találkozott szeme a lány pillantásával. Sokáig tartott, mire Hermione bólintott.
- Jó éjszakát akkor – suttogta, majd visszavonult szobájába magára hagyva Perselust furcsa, néma kompromisszumukon elmélkedni.
Fordító megjegyzése: Ha esetleg valaki nem tudná – én nem tudtam – a tintageli kastély Artúr király és a kerekasztal lovagjai nyomán híresült el. A Horatiós idézet Shakespeare Hamletjából származik.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
