|
20. Hogy erőt adjak neked
(Perselus)
A következő hét csendesen telt, ami Perselust a régi, békés időkre emlékeztette. Öt napig nem hagyta el lakrészét, és egyedül Albust valamint Minervát fogadta.
Meg Hermionét, természetesen. Órák hosszát töltötték együtt levelekben és nyilvános helyeken használható kódok kiötlésével, rejtett jeleket hordozó gesztusok kitanulásával, a tervet részletekbe menően kitárgyalták. Hermione nem tudta, mikor jön el az ideje, bármikor, és állandóan készen kellett állnia a Sötét Nagyúrra.
Ahogyan ígérte, megtalálta a módját Draco biztonságban tartására úgy, hogy a közös munka nem maradt el, az Imperius és az Exmemoriam ötletes kombinációját táplálta be bizonyos kulcsszavakra, amelyek megtisztítják annyira elméjét, hogy ne jelentsen veszélyt se rájuk, se saját maga számára. Már csak a tesztelés hiányzott, de Perselus remélte, hogy több Rend tagnak is hasznára fog válni, ugyanis elhíresült, hogy az ő fejéből pattant ki. Nem volt diák, akitől elhitték volna, hogy képes hasonlóan magas szintű mágiára, Hermione egyébként se akart felhajtást maga körül.
Hermione még mindig nem nyílt meg teljesen, de bizalmatlansága és idegessége lassanként annyira elhalványodott, hogy már majdnem kényelmesen érezte magát Perselus jelenlétében. Annyira nem, hogy feltételek nélkül megbízzon benne és engedje, hogy bármilyen formában hozzá érjen, de most már képes volt olvasni vagy kutatást végezni társaságában. Néha, amikor a férfi felnézett, látta, mennyire belemerül egy-egy súlyos kötetbe vagy aprólékosan vezetett jegyzeteibe.
Míg csöndes hatékonysággal dolgoztak egymás mellett, Perselus azon elmélkedett, a nyugalmi időszak mikor ér véget, és mikor kezdődik meg az igazi háború. Mintha valami csintalan istenség hallotta volna gondolatait, nem kellett sokáig várnia.
Egy péntek esti meglehetősen kései értekezleten történt.
A mardekárosok és más házak közötti vitákat beszélték meg, amik lassan kinőtték magukat a szokott civódás és fenyegetőzés kategóriából, és kész állóháborúvá váltak az iskola berkeiben, mikor Perselus valami égetőt érzett bal karjában és combjában. Elsőre egy rettenetes másodpercig azt hitte, a Sötét Nagyúr visszatért és a régi módszerrel kínozza.
Majd zsebébe nyúlt, és elővette az érmét, ami tűzforró volt, majd hirtelen lehűlt. Forró, hideg.
- Mennem kell – mondta. Hangja természetellenesen hangosan hatott a visszafogott hangulatú tanári szobában. – Sajnálom, de megfeledkeztem egy sürgető kötelességemről.
Flitwick, akit a mondat közepén szakított félbe, meglepetten nézett rá, a többi jelenlévő tanár is hasonló arcot vágott. Egyedül Remus nem mutatott csodálkozást, aki ekkorra hitt benne, hogy Perselus bármilyen udvariatlanságra képes. Perselus magán érezte Minerva és Albus aggódó tekintetét, és aprót bólintott, ami azonban nem volt válasz kérdéseikre, és még nyugtalanabbak lettek.
A széke hangos, csikorgó hangot hallatott, ahogy hátratolta, de nem érdekelte.
Csak mikor kijutott a tanári szobából, akkor vette újra kezébe az érmét rejtekhelyéről. Trükkös galleon volt, amit nagyjából egy hónapja bűvölt meg, a párja Hermionénél volt.
Hermione! Ő kell, hogy legyen. Vészhelyzet van, ha a segítségét kéri.
Hosszú, sietős lépteinél talárja szegélye csak úgy lobogott mögötte, mintha hollószárnyat növesztett volna, ahogy a Tiltott Rengeteg felé tartott. Sejtelme sem volt, hol keresse, csak remélhette, hogy ép bőrrel megúszta a gyűlést, és visszafelé tart Roxfortba. Az érmén nem volt tájolóbűbáj, és hogyha Hermione nem itt van…
Akkor vette észre, amikor majdnem elment mellette. Hermione egy fának támaszkodott, egyedül a feje és vállai voltak láthatóak a köpeny miatt, amit adott neki. A lány intett neki, mire Perselus majdnem futva tette meg a köztük lévő távolságot.
- Mi történt? – kérdezte aggodalomtól fátyolos hangon. – Megsérült vagy…
- Semmi súlyos – vágott a szavába Hermione engedve, hogy a láthatatlanná tévő köpeny a földre csússzon. Perselus most már láthatta, hogy jobb lába természetellenes szögbe van csavarodva, eltörött, megsérült. – De nem ezért hívtam. A halálfalók… a fenébe, nincs erre időnk. – Szemöldökét ráncolta a koncentrációtól és a kíntól. – Van egy zsebkednője?
- Itt van – vett elő egyet Perselus a mellényzsebéből, és felajánlotta neki.
- Nem kérem. Változtassa át egy tállá… egy fém tállá.
Perselus nem értette, miért kér ilyet tőle, de megígérte, hogy bízik benne, és úgy tűnt, itt a bizonyítás ideje. Szótlanul változatta át a fehér vászon zsebkendőt tállá, elég kicsivé ahhoz, hogy két tenyerén elférjen.
- Elég nagy? – kérdezte, mire Hermione türelmetlenül bólintott.
Pálcájával kört rajzolva halántékához ért, és ráolvasást mormogott. Amikor visszahúzta a pálcát, vékony fonal ezüstös anyag lógott a hegyéről.
- Voldemort azt tervezi, megtámad három auror családot – magyarázta sietve, ahogy az anyaggá vált gondolatot a fémtálba helyezte. – A pontos tartózkodási helyük és nevük itt van. Sietnie kell! Én… nem tudtam azonnal visszatérni. Remélem, nem késő.
Perselus biccentett.
- Szüksége van segítségre a kastélyba visszatéréshez? – kérdezte, miközben már azon gondolkozott, hogy tudná megszervezni a mentőakciót.
- Nem. Ha időt hagyok magamnak, egyedül is menni fog. A kamráiban fogom várni. Ha nem vagyok ott, az odafelé vezető úton leszek. Most pedig siessen!
- Vigyázzon magára – mondta neki a férfi, majd az előbbinél is gyorsabban ment vissza a kastélyba.
Néhány percre beletelt, mire a tanárok elhagyták a tanári szobát, de Perselus meggyőző tudott lenni, ha erre volt szükség. Amint magára maradt Albusszal és Minervával, tájékoztatta őket az újdonságról, és együtt nézték a Sötét Nagyúr kísérteties alakját, ahogy a kiválasztott aurorok házaihoz irányítja hű csatlósait.
Kevesebb időbe telt összerakni a mentőcsapatot, de mikor Albus kérte, tartson velük, ellenállt.
- Más irányú kötelezettségeim vannak – mondta, mire Minerva meleg mosolya kísérte ki a tanáriból.
A titkos alagútban talált rá Hermionéra. A lány levágott a fáról egy egyenes ágat, arra támaszkodott. Mozdulatai lassúak voltak, és ereje végére ért, mégis csak azután engedte Perselusnak, hogy segítsen, miután elbeszélte neki Albus intézkedéseit.
Aztán Hermione Perselus nyaka köré fonta egyik karját, és elengedte az ágat. Perselusnak le kellett hajtania a fejét, hogy el tudja érni, és ugyanilyen görnyedten maradnia a fárasztó séta idejére, hogy visszaaraszolhassanak kamráiba. De tudta, a lány elutasítaná, hogy a karjában vigye, és inkább újra az ág után nyúlna.
- Segíthetek? – kérdezte tétován, amikor elérték lakrészét. – Nem kellene megkockáztatnia a lépcsőt törött lábbal. Természetesen magára tudom hagyni a könyvtárban, de ügyesebben el tudom látni a sérülését, mint bárki, különben sem fest úgy, mint akit szétvet az energia.
- Kedves megfogalmazás – morgott Hermione, de tekintetével idegesen kereste a másik szemét. Nem tetszett neki, hogy Perselus megérintette, és még mindig bizalmatlan volt iránta. – Szükségem van a segítségére így is, úgy is – vallotta be egy percnyi csend után. – A lábamat általában magam is meg tudnám gyógyítani, de új varázsigét teszteltek rajta. A csonton gátolja a gyógyítóbűbájok használatát. Kipróbáltam, és valóban rosszabbodik. Akárcsak a fájdalom. Halvány lila gőzöm sincs, mit tehetnék ellene, és őszintén, egyébként sem vagyok formában.
Elfogadta Perselus segítségét, de csak mert így kellett tennie. Ez vajon jó vagy rossz jel, töprengett Perselus, mielőtt félresöpörte volna a röpke gondolatot.
- Először is le kell ülnie – javasolta. Hermione bólintással jelezte hozzájárulását. Sziszegés szökött ki összeszorított ajakin, mikor Perselus leültette a szófára, a lábait pedig feltette. Ezután bevetette a diagnosztikai bűbájokat. – Ez eltarthat egy ideig – mondta. – Csinálok közben teát. Üljön egyenesen és pihenjen.
- Mintha lenne más választásom – felelt a lány szárazon, ám hangja vesztett a feszültségéből, mióta a férfi megértette vele, az érzelmi stressz erősíti fájdalmait.
Perselus nyitva hagyta a konyhaajtót, és vizet forralt.
- Okos, hogy eszébe jutott az érme – kiáltott át Hermionénak. – Miért hordja magánál?
Hallotta, ahogy a lány idegesen mocorog a szófán, ruhái susogtak, ahogy azokhoz a párnákhoz ért, amit Perselus azért tett a háta mögé, hogy ülve tudjon maradni.
- A cipőm csipkés részébe varrtam. A házimanók hozták a szobámba kirohanásom után, valószínűleg azt hitték, az enyém. Megtartottam, és ma este újra eszembe jutott – kiáltott vissza. – De hát ez az, amit a lányok szeretnek, tudja? Kidekorálni cipőjüket haszontalan holmikkal. A bal cipőmön is van érme, de az egyszerű. Még csak észre se vették. Férfiak.
Perselus némán nevetett a lány utolsó szavának szarkasztikusságán, és kész lett a teával. Mikorra visszaért a könyvtárszobába, Hermione arca vesztett valamennyit természetellenes sápadtságából, és a diagnosztikai bűbájok befejeződtek.
- Csúnyának tűnik – állapította meg Perselus, miután végignézte az eredményeket. Hermione némán bólintott, minden bizonnyal éppúgy értett a színkódokhoz, mint a férfi.
- A lábszár csontjaira mondtak átkot – fejtette ki mégis Perselus vizsgálódásának összegzését,, csak, mert beszéd közben könnyebben gondolkodott. – Nem tudjuk a megszokott módon gyógyítani, és az ellenátok időbe fog kerülni.
- El tudnánk tüntetni? – kérdezte Hermione, mire Perselus felpillantott. Tekintete találkozott a lány fájdalomtól és fáradtságtól sötét szemével.
- Beválhat – felelt lassan. – Az egész csont eltávolítása, majd újranövesztése. De ez egy éjszakányi kínt jelent.
Hermione úgy nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, ez most egy rossz vicc vagy tényleg aggódik érte.
- Túlélem – mondta végül. – Nem így gondolja?
Perselus elmosolyodott.
- Majdnem biztos vagyok benne. De jobb, ha itt, a könyvtárszobában éjszakázik. Arra az esetre, ha gond merülne fel.
Látta a habozást abban, ahogy Hermione kezeivel végigsimított a szófa huzatán és kissé összevonta szemöldökét. De aztán biccentett, röviden, kurtán, amiből Perselus rájött, hogy ez az egész este jó jel, annak kell, hogy legyen. Lassan, de folyamatosan haladnak.
- Szendvicset? – kérdezte.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
Még azelőtt eltűntette a csontokat, mielőtt elfogyasztották volna kései vacsorájukat. Különös volt látni, ahogy Hermione lába hirtelen összeroggyant, de a fájdalom a csontokkal együtt semmivé lett. A csontnövesztőt elég volt később bevennie, mikor már „eléggé ellazult”, ahogy önjelölt, fekete taláros ápolója mondta.
Nem mintha képes lett volna lazítani, míg a Rend csapatai odavoltak próbálva megakadályozni három aurorcsalád lemészárlását. Minden aurornak felesége és gyereke volt.
- Míg várunk, esetleg felvilágosíthatna – szólalt meg végül Perselus próbálva elterelni őt a sötét gondolatoktól.
- Mire gondol? – kérdezte óvatosan. Mint oly sokszor az elmúlt hetekben, hirtelen bizalmatlansága hűvösbe és távoliba fordította arcát. Nem szerette, amikor a másik személyes dolgokról faggatta, és egyszer, amikor folyamatosan arra célozgatott, mennyire kíváncsi, miért akart Hermione kém lenni, fogta magát, és távozott a szobából.
- Hol tanult okklumenciát? – tette fel a kérdést a férfi próbálva elrejteni a kérdés mögött álló mély, égető kíváncsiságot. – Ki tanította meg rá?
Azt hitte, Hermione nem fog válaszolni vagy legalábbis jégkirálynői minősítésben tekint rá, ezért is lepődött meg, mikor a lány elmosolyodott.
- Tulajdonképpen maga – válaszolt, de sietve folytatta, mikor észrevette Perselus csodálkozását. – Vagyis inkább egy emlékképe.
Egy pillanatig Perselus csak nézte. Aztán rájött, mire fanyar mosoly ült ki arcára.
- A Potter kölyök okklumencia órái – suttogta. Hermione igazat adott neki. – Honnan vette hozzá a merengőt?
- Csináltam egyet – felelt egyszerűen. Egy merengő elkészítése bonyolult volt, tudták mindketten, azonban Perselust valahogy nem lepte meg a lány felülmúlhatatlan képességeinek újabb bizonyítéka. Mostanra túl jól ismerte ahhoz, hogy bármin is megdöbbenjen.
- Szóval meggyőzte, hogy osztozzanak az emlékeken – mormolta Perselus. Ez azt jelenti, hogy a lány tud…
Hermione ismét bólintott.
- Kivéve azokat az emlékeket, amiket a maga merengőjében látott. Túlságosan szégyellte magát, hogy bárkivel is megossza őket. Mondtam neki, hogy maga az óra érdekel, de magát félek megkérni rá. Nem lepte meg, és amikor szemtanúja volt az… elbűvölő stílusának, örültem, hogy az emlékek mellett döntöttem.
- Nem mintha amúgy megkért volna rá. Nem akarta, hogy a tanárok tudjanak róla. – Hermione erre a feltételezésre egyetértetően mosolyodott el. – De biztos vagyok benne, hogy néhány óra alatt nem tudta ennyire kitanulni az okklumenciát – folytatta Perselus, nem elégedett meg a válasszal. – Régen túl van azon a határon, amit Potternek tanítottam.
Hermione még mindig mosolygott.
- Nos, köszönöm, Perselus. Egy dicséret! És most még csak nem is haragszik rám!
Perselus rámordult, de túl kíváncsi volt, hogy elengedje a kérdést.
- Ki tanította?
- Miután kellő ideig gyakoroltam az emlékeivel és találtam a könyvtárban egy könyvet róla, minden éjjel kiszökdöstem Roxfortból. Álcáztam magam, és találtam pár fickót az Abszol úton, akik egy kicsit tanítgattak. Ezek után Dumbledore-t használtam.
- Dumbledore-t használta? – visszhangozta Perselus.
A kérdésre Hermione enyhén elpirult, láthatólag zavarba hozta a történet ezen része.
- Mindannyian tudjuk, hogy Dumbledore egyfolytában legilimenciát használ, ez ajándékozza neki a mindentudás auráját. Szóval elkezdtem a jelenlétében furán viselkedni, azután egyenesen a szemébe néztem. A reakcióiból le tudtam szűrni, mikor sikerült hamis képeket közvetítenem felé. És ezután…
Perselus kinyúlt teájáért, és nagyot kortyolt belőle, hogy leplezze enyhe szédülését. Ha Albus tudná, hogy gyakorlóbábuként szolgált egy diák számára! Majdnem elnevette magát, és azon tűnődött, valaha is lenne-e mersze elmesélni ezt az igazgatónak. Valószínűleg nem.
- Ezután?
- Mumust használtam – válaszolt Hermione kifejezéstelen arccal. – Emlékeztem harmadévben Harry epizódjára a dementorokkal. Nem volt nehéz meggyőznöm magam, hogy Voldemort elmémbe való betörése a legrosszabb félelmem. Ezért kerestem egy mumust, elrejtettem, és vele edzettem. Három hónapomba tellett erre a szintre jutnom.
Három pokoli hónapba egészen biztosan, gondolta Perselus a lány arcát vizslatva.
Bár a mumusok hatása nem volt olyan pusztító hatású, mint azok, akiknek alakját magukra öltötték, ugyanolyan szenvedést és félelmet okoztak áldozataiknak, mint ők. Elképzelte, hogy három szörnyű hónapig újra és újra összeütközésbe kerül Voldemorttal, és megborzongott.
És megint itt volt egy kérdés, ami majdnem kicsusszant száján: Miért? Miért teszi ezt Hermione? De fékezte magát. Hermione nem akar erről beszélni vele, tiltó tekintete beszédes volt.
- Találékony – szólalt meg elnyomva feltehetetlen kérdéseinek buborékát.
- Nem igazán – vetett ellent a lány. – Harry gyakorolt így a patrónussal még harmadévben Lupin professzorral. Tőlük vettem az ötletet. Hm, van még tea?
Hermione felült a szófán, és felnyögött, ahogy hátának feszes izmai fájdalmas sztrájkot hirdettek. Perselus odalépett mögém tiszta férfiillata a nyugalom felhőjét hozta el a lány számára.
- Borzasztóan feszült – mondta, miközben egyik kezével megpróbálta megmasszírozni vállát. – Itt is van…
Lágyan a vállára tette karcsú kezeit, és elkezdte kimasszírozni az izmokból a fájdalmat. Amint a lány bőrén érezte kezei melegét, megdermedt. Olyan volt, mintha minden emberi kiszaladt volna testéből, és nem maradt volna más, mint hideg, érinthetetlen kő.
Perselus érezte, ahogyan az izmok merevvé válnak kezei alatt, azonnal hátra is lépett elhúzva kezeit.
Túl gyors, gondolt magára haragosan. Nem várhatod tőle, hogy ilyen könnyen megbízzon benned. Legutóbb, amikor hozzá értél, az engedélye nélkül az elméjébe hatoltál. De mégis, bár semmi kincsért nem vallotta be, a fájdalom fullánkja szúrta meg, hirtelen hideget érzett, mintha egy kis fény kialudt volna.
- Sajnálom, Hermione. Meggondolatlan voltam – mondta megkísérelve elrejteni csalódottságát. – Tudnom kellett volna…
- Nem, nem, Perselus – válaszolt sietve Hermione, tágra nyílt szeme, ahogy észrevette a másik döbbenetét. – Ennek semmi köze hozzád!
- Nem kell magyarázkodnia – mondta érzelemmentes hangon. – Bár biztosíthatom, hogy masszírozó képességeim elsőrangúak.
- Nem erről van szó – tiltakozott a lány csendesen.
Nem, persze, hogy nem, gondolta Perselus, csak arról, hogy nem bízol bennem.
Mintha Hermione hallotta volna szavait, úgy sötétült el szeme a bűntudattól. Habozott, de kinyújtotta a karját, és megérintette a férfi szófa hátán pihentetett kezét.
- Annyira régen volt, hogy egy másik emberi lény megérintett… hátsó szándék nélkül – próbálkozott a magyarázattal, a bizonytalanság kirajzolódott arcán. – Nem vagyok hozzászokva. Mindig feszült és felkészült vagyok legbelül. Sokszor van úgy, hogy úgy érzem, a testem többé nem tartozik hozzám!
Vett egy mély, reszketeg levegőt, és még egyszer, most szorosabban megszorította Perselus kezét, mielőtt elengedte.
- Jelenleg minden érintés méreg számomra.
És hirtelen Perselus eszébe jutott. Hogy a kedves érintéstől megborzongott és visszavonult – évekig. Mennyire akarnia kellett, hogy teste hideggé, élettelenné és szívóssá váljon, több rétegnyi fekete ruhába kellett bugyolálnia védekezésképp és hogy senki meg ne lássa. A testét fegyverként használta, olyan fegyverként, mely acélból és villámból van, törhetetlen és érinthetetlen.
Az érintést nem neki találták ki, egy másik emberi test vigasztalása gyengébb, tisztább lényeké volt, amik nem kóstoltak vele a fájdalom és önmegtagadás magas fokozatába.
És emlékezett, hogy mindezek ellenére vágyott az emberségre, az éjszaka közepén kétségbeesetten karmolta ágyát, hogy pánikban ébredjen, és ez kísértse Roxfort sötét, néptelen folyosóin.
- Egy gyengeség, amit nem engedhet meg magának – suttogta még mindig félig az emlék hatása alatt, és egy pillanatig úgy tűnt, mindketten szenvednek, a lány és a férfi. – Amiről azt hiszi, nem érdemli meg.
Hermione ránézett, és Perselus a szemeiben megtalálta saját érzéseit. Fényesek voltak, fájdalommal teliek, emberi érintés után vágyódtak, de féltek is.
Perselus pillantott félre elsőnek nem bírva tovább elviselni az érzések intenzitását.
- Csinálok még teát – krákogott, és kimenekült a szobából.
A tűzhelynél állva vízforralóval a kezében vette észre, szíve milyen vadul ver és lélegzete gyors, szúró pont mellkasán.
A fenébe. Ez meg hogy történhetett?
Hogy tudná egy gyereklány, egy diákja, aki az ő éveinek még csak a felét élte le, annyira mélyen megérinteni, mikor annyi évig érinthetetlennek hitte magát? Felnőtt ember volt, az isten szerelmére, mesterkém! Nem volt szüksége senkire, se Albusra, se Minervára. Évekig magában szenvedett, soha nem kért tanácsot vagy segítséget! Ez a lány semmit nem jelent neki!
De akkor miért érzed olyan közelinek magadhoz? Miért magadat látod a szemében?
Perselus Piton orra alatt káromkodásokat mormolva készítette a teát.
A régóta ismert rítus segített megnyugodni, nem telt bele sokba, és egyenletesen vette a levegőt, keze sem remegett. Nem volt izom az arcán, ami belső nyugtalanságról árulkodott volna, amikor visszatért a könyvtárszobába.
Hermione a tintafekete éjszakába nézett ki, amikor beért a gőzölgő teáskannával. Csészébe töltötte, és átadta neki. Mindketten ügyeltek rá, hogy ujjaik ne érjenek össze.
- Úgy hiszem, itt az ideje a csontnövesztőnek – szólt bele a csöndbe végül Perselus, ami mostanra túl nagyra nőtt.
A lány bólintott, de egy szót sem szólt.
Perselus egy üveget hozott, egy pohárral töltött a benne lévő rettenetes szavú folyadékból. Hermione szemrebbenés nélkül kiitta, de lábának izmai láthatóan megrándultak.
- Köszönöm – mondta kortyolva a teából, hogy elűzze a főzet rossz ízét. – Sosem gondolkodott még az ízfeljavításon?
- Sose tartottam szükségesnek. Még ebben az ördög játszótere iskolában sem használják gyakran. De ha rendszeressé akarja tenni fogyasztását, természetesen megédesíthetem. Mit gondol a barackról vagy a borsmentáról?
Örült, amikor egy mosoly árnyékát látta a lány arcán.
- Eper legyen – válaszolt Hermione. – Szeretem az epret. – Hirtelen a szoba újra meleg és barátságos lett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
