|
21. Harcolni
(Perselus)
Amikor a bagoly végre megérkezett, Hermione a kanapén szunyókált mereven a fájdalomtól és a kimerültségtől. De a madár karmainak ajtón való koppanása átszakította álmának vékony szövetét, a testébe hatoló áramütésszerű nyilallástól nyöszörögve ült fel.
Perselus már talpon is volt, hogy kinyissa az ablakot, de mikor elért hozzá a nyögés, a lány felé fordult, és élesen ránézett.
- Jól vagyok – suttogta Hermione, de lázas szeme és sápadt bőre másról árulkodott. – Engedje be. Tudnom kell, mi történt.
A férfi jól látta apró alakjának megfeszülését, a félelmet attól, mi következik, szükségét annak, hogy tudja. Legszívesebben megmondta volna neki, hogy bármi is történt azokkal a családokkal, az nem az ő hibája. Hogy mindent megtett, ami tőle kitelt, önmaga vádolása sehova nem vezet. De aztán eszébe jutott, hogy az ehhez hasonló közhelyek – amiket általában az aggódó Albus hallatott – kicsit se segítettek rajta egykor, így csöndben maradt.
A levél, ami a bagoly lábához volt kötve, mindössze két mondatból állt:
Visszaértek. Az irodámban leszek.
A kis darab pergament átadta Hermionénak, majd a kandallóhoz ment. Abban a pillanatban a lángok zöldre váltak, és Albus Dumbledore kísérteties feje sejlett elő a tűzből Hermione után keresve a szobában.
- Hát itt vagy, kedvesem – üdvözölte őt, ám a szokásos derű minden nyoma nélkül. – Bízom benne, jól vagy?
- Majdnem teljesen jól, köszönöm kérdését, igazgató úr – felelt a lány nyugodtan. – Mit jelentett a mentőcsapat?
Perselus elég jól ismerte őt ahhoz, hogy felismerje az idegfeszültség, amit a másik vékony arca rejtett, a rettegést a felszín alatt, de Albus ebből mindössze a rendíthetetlen nyugalmat látta. Az öreg varázsló túlságosan is bízott legilimenciájában, mint ahogyan a lány most is belső képeinek nyugodtakra cserélésén szorgoskodott.
Hazudj neki, kérlek! Most nem bírná el az igazságot, mondogatta magában buzgón Perselus, de úgy tűnt, az igazgató legendás érzékenysége nem terjed ki a leánykémekre.
- Két családot tudtak értesíteni és evakuálni a támadások előtt. Sajnálatos módon a Hollins családhoz túl későn érkeztek. Mire elérték a házukat, a Sötét Jegy már felette lebegett. Megkínozták, és élve elégették őket – mondta fáradt Dumbledore fáradt hangon. – A gyerekekre szintén halottan találtak, az anya és az apa egy órával élte túl őket. Annyira sajnálom, hogy nem szolgálhatok jobb hírekkel, kedvesem…
- Nem… ez így van rendjén, igazgató úr – válaszolt Hermione halkan. – Tudom, hogy mindent megtett, ami módjában állt.
Perselus lelki szemei előtt látta, hogyan kuporodik össze valahol belül magát ölelő, védekező labdaccsá. De Albus nem a lány szemével látott, fogalma sem volt róla, az efféle hírek milyen töréssel jártak. Hermione ügyesen rászedte. És valahogy, vette észre áhítattal, erejéből még egy apró mosolyra is futotta.
Nem! Egyáltalán nincs rendben, Albus! gondolta Perselus, míg elnézte az igazgató leplezetlen megkönnyebbülését. Bezzeg a Potter kölyöknek egyfolytában hazudsz – miért nem tudod egyszer, csak egyszer azt óvni, akinek igazán szüksége van rá? Csak saját érzelmeinek megzabolázása tartotta vissza a dühös vicsorgástól.
Ehelyett hagyva, hogy a lány visszavonulhasson gondolataiba, átvette a beszélgetést. Miután jó éjt kívánt az igazgatónak, és megszakította a kandallói összeköttetést, fordult meg, hogy mélyen a párnák közé bújva, állával a takarón találja Hermionét.
- Azt hiszem, most alszok egyet – suttogta Hermione, hangja olyan hideg volt, mint amikor először beszéltek Dumbledore irodájában.
Perselus megpróbált rájönni, mi törné meg a jeget, mi segíthetne, de Hermione szemei megsúgták neki, hogy igyekvése e percben hiábavaló lenne, így egyszerűen jó éjt kívánt neki, majd miután elmondta, hogy az ajtaját nyitva hagyja, nyugodtan kiáltson érte, felvonult az emeletre.
(Hermione)
Legközelebb másnap reggelinél találkoztak. Hermione éberen feküdt egészen hajnalhasadásig, lábában fájdalom lüktetett, maga előtt látta azokat, akik azért haltak meg, mert nem volt elég gyors. Gyerekeket.
Elég kísérteties találkozót megélt ahhoz, hogy nagyon jól tudja, mit éltek át haláluk előtt. Úgy tűnt, hogy valami volt a gyerekekben – talán ártatlanságuk, talán mély, féktelen félelmük – változatlan izgalomban tartotta a halálfalókat. Valószínűleg a kicsikkel szemben voltak a leginkább topon, ami a gyerekek szemszögéből a legrosszabbat ígérte.
Lelki szeme előtt törött végtagok, ásító szájak módjára feltépett, megcsonkított sebektől vérző testek, rettegéstől és szenvedéstől eltorzult arcok lebegtek.
Elvesztette őket…
És nem számít, mit tesz, mindig el fogja veszíteni azokat, akik leginkább rászorulnának segítségére. Egyszerűen nem forog olyan gyorsan az esze, túl lassú és tehetetlen egy olyan sötét csoport ellen, mely oly briliáns, mint kegyetlen, hogy hónapok után is eláll tőle lélegzete.
Annyira sokan vannak, és hetente érkeznek új tagok, ő pedig egyedül maradt. Még ha Perselus, aki híres zsenialitásáról, mellette van, ő sem segíthet.
Hermionénak eszébe jutott, hogyan nyögött fel hamis gyönyört mímelve Lucius teste alatt, hogyan rángatózott megszámolhatatlan pálcából rátörő átok és rontás hatására, miközben figyelte, ahogyan sötét alakok csendben lopóznak alvó otthonokba, hogy olyanokat bántsanak, akiket lehetetlenség erről figyelmeztetni.
Ha Hermione azok után is tudott volna sírni, amiket látott és átélt, most, a könyvtár sötétjében sírta volna el magát. De nem tudott.
Ehelyett órák hosszat nézett a sötétbe, száraz szemei úgy égtek, mint a tűz, amit nedvesség el nem érhet.
Valamikor hajnaltájt érezte, ahogy a lábában nyilalló fájdalom csillapszik, és amikor felemelte kezét, rövid igézetet suttogva, a tenyeréből kiinduló fényben látta, hogy a lába jobban van, igaz, még mindig sebes és kevésbé látványos színeket vesz fel bőre, a csontja összeforrt.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, lelendítette a kanapéról lábait, és nem törődve a minden lépésnél beléjük hasító kínnal felsétált szobájába. Szüksége volt egy zuhanyra.
(Perselus)
Perselus másrészről egész jól aludt, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy – húsz éve első alkalommal – nyitva hagyta az ajtót, mindenféle védelem vagy szigetelőbűbáj nélkül. Nem volt hajlandó arra gondolni, milyen következményei lehetnek zavartalan alvásának, de képtelen volt elnyomni a fanyar mosolyt, amikor gyomra mély korgással nézett a reggeli elé.
Kezdesz elgyengülni, Perselus!
A korgás elhalkult, mikor üresen találta a kanapét, amin Hermione aludt. Lágy léptekkel ment vissza a felső emeletre, ahol is fülelni kezdett a vastag faajtón. Megnyugodott, amikor a zuhany surrogó hangja jött odaátról.
Hermione nem tudott lezuhanyozni előzőz este, és ő tökéletesen megértette, hogy a halálfalógyűlés utáni tisztálkodás amolyan rituálé számára, valami, ami elűzi a fájdalom, mocsok és kegyetlenség egy részét. A zuhanyozás többet jelentett neki, mint a testi tisztaság, azt, hogy…
Lassan pszichológussá avanzsálhatod magad.
- Reggeli fél óra múlva! – kiabált be, és hallotta az igenlő választ.
Míg készítette az ételt, a lány lelkiállapotán töprengett. Hogyan kezelje ma? Kétségbeesett lehet, magát vádolhatja mindenért. Legszívesebben mindenét eldobná „szegény gyerekek” életéért. Nem érti, hogy munkája jóval többet ér, mint egy család túlélését.
Ő a maga részéről már megtanulta, hogyan ne kössön arcot a rengeteg testhez, ne érezze át kínjukat, hanem a lehető leginkább a teendőkre koncentráljon. A szánalom senkin sem segít. Csak arra jó, hogy depresszióba süllyedjen tőle az ember, és még rosszabbá váljon a helyzet.
Előnyben részesítette ezt a gondolatmenetet Albus folytonos együttérzésére vagy Remus szomorú hallgatására gondolva. A másokra gondolást csak bajt okoz. De tudta, hogy tanítványai igen élesen vitatnák ezt a pontot.
Ahogyan Hermione. Elnézte a reggelinél fáradt, vörös szemét, erősen összepréselt száját, megfeszülő állkapcsát. Keveset szólt, még kevesebbet evett. Magát büntette, ez nyilvánvaló volt. És még ő mondja neki, hogy nem szükséges aggódni érte? Ez nevetséges!
A lány kedvéért megpróbált Albusszerűen viselkedni, hízelegve beszélt hozzá, megkínálta forró csokoládéval, Merlin szerelmére! De nem ért vele semmit. Nos, egyébként sem értette, hogyan hozhatná el a megváltást egy csésze forró ital. Komolyan elfáradt, de amikor Hermione csak úgy felállt reggeli után, türelme véget ért. Bizonyos megkönnyebbüléssel csúszott vissza Piton, a veszélyes bájitalok mesterének szerepébe.
- Az ég szerelmére, hagyja abba az önsajnálatban való dagonyázást! Majdnem olyan mélyre süllyedt, mint A Fiú, Aki Nyavalyog – morogta, mire Hermione felé fordította arcát, és hitetlenkedve nézett rá.
Nos, legalább a figyelme az enyém, vigyorgott magában, és a szék felé intett, miközben valamivel lágyabb hangon folytatta. – Semmivel nem állíthatta volna meg őket. Mindig lesz halál a közelében, mint ahogy mindig lesz gyötrődés és sínylődés. A szánalom, a szemrehányás és a bánat teszi gyengévé, elszívják energiáját. De hogyha jól irányítja érzelmeit, hajtóerővé válnak, valamivé, ami erőt, szívósságot és eltökéltséget ad.
A lány visszasüllyedt a székre, míg Perselus beszélt, szeme egy pillanatra se hagyta el a férfi arcát. Amikor Perselus a szemébe nézett, dacot, haragot vagy fájdalmat várt. Jobban ismerte ezeket, mint a normál reakciókat.
Mégis lassú megértés és csodálat derengett fel Hermione arcán.
- Szóval ezért – suttogta, megtört tekintete ellágyult az érdeklődéstől.
- Pardon?
Most meg miről beszél?
- Ezért volt mindig mérges, ugye? – kérdezte Hermione elégedettséggel hangjában. Perselus jól ismerte ezt a hangnemet az osztályban feltett legnehezebb kérdésekre adott tökéletes válaszokból. – A haragját használta hajtóerőnek, ezért volt, hogy elfolytában felbőszültnek tűnt! Mindig csodálkoztam, hogy egy olyan bámulatos önuralommal bíró ember, mint ön, miért csattog annyira a diákokra, de hogyha mérges akart lenni…
Túl okos vagy ahhoz, hogy javadra válhasson, Hermione! Perselus megkísértette a gondolat, hogy ezért a meglátásért rákiáltson, de hogyan hibáztathatta volna azért, amiért gyakorlatba ültette azt, amit ő az előbb tárt elé? Végtére azt se tudta, tetszik-e neki a lány válasza Perselus Piton bonyolult lelkének rejtélyére, de legalább már volt benne valami élet.
- A harag erőteljes eszköz lehet. De nem feltétlenül szükséges – szállt vissza vonakodva a tanár szerepébe. – Dumbledore hisz abban, hogy a szeretet a legerősebb érzelem, sőt, alig múlt el úgy nap, hogy ezen hiedelmét bele ne próbálja plántálni csodálatos ifjának szívébe. Csak magunknak találhatjuk ki, mi az, ami leginkább megmozgat bennünket. De annyi biztos, kénytelen erőbe fordítania érzéseit, nem hagyhatja elgyengülni magát. Attól, hogy mérges magára, semmi sem változik. Hogyha azokra mérges, akik valójában felelnek az ártatlanok haláláért, megváltoztathatja a világot.
Hermione lassan bólintott, mintha próbálná megérteni a dolog velejét.
- Szóval azért mondja ezt nekem, hogy ne legyek ennyire érzékeny – vonta le a következtetést, igyekezve szavakká formálni gondolatait, melyek feltüzelték elméjét. – Ezeket a passzív érzéseket aktív erőbe kell fordítanom.
- Így is mondhatjuk. – Soha nem nyűgözte még le Perselust ekkora pálfordulás, de soha ki nem mondta volna.
Csend borult rájuk, miközben Hermione lassan ismét bólintott egyet. Perselus elképzelte, ahogy elraktározza ezeket az információkat, hogy továbbgondolhassa őket, ahogyan ő is mindig tette. De a lány még nem végzett vele.
- Miért pont a haragot választotta? – kérdezte halkan, tudva, hogy ezzel átlép egy határt, de ezt mindenképpen meg kellett kérdeznie.
Perselus felvonta egyik szemöldökét, mire Hermione lehajtotta a fejét elfogadva azt, hogy a férfi nem felel, és egyúttal némán bocsánatát kérve.
- Úgy hiszem, ma van itt az ideje több… oldalúvá tennünk egyességünket – mondta végül Perselus. Reméli, a jó dolgot teszi a jó időben, de az ő ízlése szerint már így is túl sokáig vártak.
- Hogy érti ezt?
- Az óráinkat értem alatta, Hermione.
- Ugye most nem az okklumenciáról beszélünk? – kérdezte Hermione, bizalmatlanságától hűvösbe, óvatosba fordult hangjának tónusa.
Perselus felsóhajtott, nem bírta tovább a lány makacsságát.
- Nem, nem arról – felelt. – Legalább olyan jól ért az okklumenciához, mint én. Akkor se taníthatnám rá, ha szeretném. Olyan konvencionális eszközökből sem szorul oktatásra, mint amilyenek a bájitalok, a varázslatok ás bűbájok. Amit meg kell tanulnia, azt se könyvben, se órarendben meg nem találja.
- Mire gondol? Mire akar tanítani?
Hát jó, gondolta, itt volnánk. Csak remélni tudta, hogy Hermione megérti ennek a szükségességét.
- A manipuláció művészetére – felelte. – Hogyan befolyásoljon úgy másokat, hogy erről ők mit se tudjanak. Hogyan tegye magától függővé őket. Hogyan jusson információhoz róluk, és ezeket mire használja fel. Hogyan harcoljon mindenével, amije csak van.
- De hát tudom ezeket a dolgokat – tiltakozott Hermione, Perselus elmosolyodott felháborodottságán. Annak a jele volt, milyen messzire jutott vele, mióta a közömbösség maszkja eltűnt arcáról. Albus egy hasonló veszekedés után hideg elutasítással találkozott volna, ő viszont sokkal inkább mogorvasággal. – Végül is megnyertem magamnak Lucius Malfoyt, hogy azt tegye, amit akarok, nem igaz?
- Finomságokról van szó, Hermione – válaszolt szárazon, majd hirtelen folytatta. – Tudta, hogy Avery anyja sárvérű?
- Nem. Nem tudtam… a Sötét Nagyúr?
- Hogy tud-e róla? Természetesen nem. Avery elrejtette őt, amikor halálfalóvá vált. Évtizedek óta bujkál. Egyike vagyok azon keveseknek, akik tudnak róla.
- Hogyan jött rá?
- Nem úgy, mint magát, engem egyenlőként fogadtak körükbe. Ezért jutottam olyan információhoz, amit magával soha nem osztanának meg. Bíztak bennem. A barátjuk voltam. Egy baráttól pedig nem sokat tartasz vissza, főleg akkor nem, hogyha olyan jó hallgató, mintha alázatos szolgád lenne. Mocskos kis titkaikat darabról darabra gyűjtögettem össze, míg hegynyi nem lett belőlük. Alig van, amiről ne tudnék. Vagy legalább nem volt.
- Tehát arra akar megtanítani, hogyan tudjak meg mindent a halálfalókról?
- Többek között – erősítette meg Perselus. – De nem ez az, ami a legfontosabb megtanulandó. Az, ami a leginkább embert próbálóbb feladatom lesz, hozzásegíteni, hogy azzá váljon, ami.
Hermione megforgatta a szemét.
- Ó, kérem – nyögött fel. – Ne jöjjön ezzel a Yoda dumával!
Köszönhetően Minerva végeérhetetlen mugli filmekről tartott összefoglalóinak, Perselus értette a megjegyzést, a lányra mosolygott. De csak egy pillanatig.
- Hihetetlen képességek birtokában van, Hermione – kezdte halkan. – Már most kém. De még mindig ragaszkodik valamilyen torz módon a normális élethez, még mindig ugyanolyan roxforti diák akar lenni, mint bármelyik. Nem lehet. Lángoló fáklya a legjobb esetben is csak pislákoló gyertyák között. Ezt el kell fogadnia. És fel kell hagynia a többi tanulóval való társaságkereséssel és önmagának megértetésével.
Elhallgatott, hogy a szavai leülepedhessenek a lányban. Hermione szótlan pillantással meredt rá. Tudta, hogy kegyetlen hozzá. Tudta, mennyire próbálkozik a kezdetektől. Már az első tanévtől próbált beilleszkedni, barátokat szeretni, minden elképzelhető módon átlagosan viselkedni. Perselus figyelte, ahogy újra és újra kudarcba fulladnak próbálkozásai, nézte, hogyan talál menedéket az ártalmatlan könyvmoly szerepében.
- Nem vagy egy közülük, Hermione – folytatta tegezésbe váltva, kimondva azt, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna mondania, végtelen litániát, hogy a keserűség eltűnjön. – És ezeken a szobákon kívül senki nincs, akiben megbízhatnál. Az egész világ az ellenséged, és nem engedheted meg magadnak, hogy bárkivel szemben ellazulj.
Ennyi elég, szólt hozzá egy belső hang, vagy visszasüllyed a depresszióba. Akcióra van szüksége!
Kritikusan kezdte vizslatni Hermionét engedve, hogy úgy pillantson végig testén, ami kényelmetlen helyzetbe hozta a lányt.
- Ezt kénytelen vagyunk végigcsinálni – felelt, miközben sietve felállt. – Gyere velem, Hermione.
(Hermione)
Hermione értetlenül követte pillantását lefelé testén, de semmi mást nem látott, mint a ruhákat, amiket aznapra választott, bő pamutnadrágot és sötét pulóvert. Most meg mi jár a fejében? tűnődött, de tudta, most úgyse válaszolna neki.
Így szó nélkül követte ki szobáiból, fel az egyik tanterembe örülve, hogy kicsit csendben lehet. A férfi tényleg a manipuláció mestere volt. A kétségek sötét felhője semmivé foszlott, helyébe olyan érzelmi góc került, aminek nem tudott nevet adni.
Gomolygó fekete talárral vezette át őt az alagsoron Perselus egy régi ajtóig, amire mindig is kíváncsi volt a Roxfortból való kiszökdösései alkalmával. Állandóan be volt zárva, és ellenállt minden egyes varázslatnak. Amikor Perselus kezeit kilincsére tett, pillantása a fa egy pontjára szegeződött, már tudta, miért.
Izgalom töltötte el. A legutóbbi ajtó, amit a férfi kinyitott, könyvek és biztonság mesevilága volt. Ez alkalommal vajon mit akar mutatni neki?
Enyhe csalódással töltötte el, hogy az ajtó egy ódon csigalépcsőn kívül mást nem is rejtett. Nagyszerű, pont erre van most szükségem, morogta az orra alatt. Mászkálásra!
Perselus megfordult, mintha csak meghallotta volna, és elvigyorodott.
- Kicsivel a bájitalmesteri állás elnyerése után találtam ezt a helyet – mesélte változatlanul selymes hangon, míg legalább száz lépcsőfokot megmásztak. – Évekkel korábban valamiféle klub használhatta, de miután ráleltem, a saját igényeimhez igazítottam. A lépcsőt is. Tökéletes felkészítés.
Elérték a csigalépcső tetejét, és most megint egy faajtó előtt álltak. Perselus újra elmosolyodott.
- Leszel szíves levenni a cipődet.
Hermione engedelmesen letérdelt mellé vele együtt, lehúzta cipőjét, és a férfi fekete, polírozott párja mellé tette.
Azután Perselus kinyitotta az ajtót, és kecsesen befelé intett.
Hermione a bámulattól tátogva lépett be a hatalmas terembe, ami olyannyira különbözött a klasszikus roxforti belterektől, hogy önkéntelenül is ki kellett néznie, hogy biztosan a kastélyban vannak-e még. De ott voltak, a tó és a hegyek állásából ítélve valahol a keleti tornyokban.
- Egy edzőterem – suttogta meglepetten végigsétálva a tükörfal mellett, végig a tatami szőnyegekkel bélelt padlón, a tükrökkel szembeni öltözőszekrényekig. – Mit fogunk csinálni? Párbajozni?
- Ezért öröm téged tanítani, Hermione – mondta gúnyosan a férfi. -, mindig magadtól jössz rá a helyes válaszra.
A lány elpirult, de Perselus látta, hogyan rázza meg fejét.
- De azt mondtad, nem bűbájokon vagy varázslatokon fogunk dolgozni – tiltakozott.
- Mert nem fogunk – bólintott Perselus. – Ami a tankönyvekben van, egy bizonyos ponton túl nem segít. Nem a hivatalos párbajszabályzatra van szükséged, hanem a piszkos trükkökre.
Találkozva a másik tekintetével, Hermione engedte, hogy az összes feszültség kiszálljon testéből, rámosolygott.
- Példának erejéért teljesen tehetetlen leszel, ha a támadó… ezt teszi.
Ezzel Perselus teljes sebességgel lendítette öklét Hermione arcába készen arra, hogy megállítsa elkerekedett szemei előtt.
De a tökéletesen végrehajtott blokkolásra nem számított, amivel ütésének erejét bal felé fordítja, míg Perselus jobb oldala védtelenül kínálkozik neki. Hirtelen egy kis ököl pihent meg torkán, pontosan ádámcsutkáján.
- Testi harc? – kérdezett rá a lány, mintha a beszélgetés sose ért volna véget, és mintha nem nyomná professzorának légcsövét. – De én azt hittem, különleges átkokra és ártásokra fogsz tanítani!
Leeresztette karjait, és ellépett Perselustól. A férfi egy pillanatig csak állt ott, torkát dörzsölte, szórakozottam bámulva Hermionéra.
- Még soha nem döbbentettél meg ennyire – mondta végül. – Hol az ördögben tanultad ezt?
Hermione megeresztett egy vigyort.
- A nagynénémtől. Harcművészeti szakértő. Tanítgatott, amikor kisebb voltam, főleg nyári szünetben. Nem nagyon, de azért dolgoztam… a reflexeimen.
Perselus felhorkantott.
- Amennyire én látom, nagyon is. Ez jócskán leegyszerűsíti a dolgokat.
- Valószínűleg megőrültél, ha ebben a korban az alapokra akartál megtanítani – fogadta el azonnal. – De minek egyáltalán?
- Mert a meglepetés a kém legjobb fegyvere – válaszolta Perselus. – Az „igazi” varázslók majdnem mindig mágikus erejüket használják. Egy jó rúgás vagy ütés a megfelelő pillanatban megfordíthatja a harcot. Ezentúl akkor is alkalmazhatod ezeket a technikákat, amikor a mágiád kimerült, nem akarod felfedni vagy nem működne. Meg sem tudom számlálni, hányszor mentette meg az életemet az évek során.
Egy pillanatra Hermione elképzelte Perselus Pitont, ahogy fekete talárja suhog körülötte, miközben a harcművészeti filmekből ismert mozdulatokkal eltángál ezt-azt, és nem tudta elfojtani mosolyát. De a kép nem volt elég erős, hogy elterelje az eredeti témától.
- Valószínűleg igazad van – értett egyet elgondolkozva. – Egyszer… megütöttem Dracót harmadéves korunkban, és ez teljesen megsemmisítette. Igazából sokkolta. Nem úgy, mintha egy átkot vagy rontást kapott volna be, hanem mintha nem értette volna, miért fizikai erővel támadok. Azután elfutott – tette fel a koronát a történetre elmosolyodva az emléken.
- Sose beszélt erről – mondta Perselus, ajka megrándult, ahogy elképzelte Draco rémült arckifejezését. – Akkor most mutasd meg, mire tanított a nagynénéd!
(Perselus)
Hermione csak korlátozott számú blokkolást, ütést és rúgást ismert, de azokat igen jól tudta. És a reflexei – ahogyan már korábban is prezentálta – kiválóak voltak. Mindent összevetve a hírhedt nagynéni kiképzése kényelmes alapot adott mindannak, amit Perselus tanítani akart neki.
Egyedül az állóképessége hagyott kívánnivalót maga után. Meglehet, hogy a múlt éjjeli sérülések vagy a testmozgás hiánya tette, de fél óra gyakorlás után a férfi érezte, hogy pulzusa dobverés sűrűségűre gyorsul az ütések és rúgások alkalmával.
Jó tíz perccel később Hermione láthatóan kifáradt, ütései gyengültek, de még mindig nem szakadt ki torkán hang, leszámítva az alkalmankénti nyögéseket.
Mikor Perselus lopva figyelni kezdte vállának és gyomrának izmait, amelyek mindig megjósolták ellenfele következő lépését, látta, hogy Hermione arcán folyni kezdenek a könnyek.
Normális körülmények között már jóval korábban leállt volna időt adni neki a fellélegzésre és testének lenyugtatására, de ez nem normális edzés volt. A lány bukása volt az, amiben reménykedett. Ki kellett hoznia őt a rendszerből, a szentségit!
A harc volt az, ami engedte, hogy minden kontroll alatt tartott, belsejében fogva tartott érzést szabadul engedjen. De ha Hermione teste nedvessé is vált izzadtságától, és minden porcikája kimerülten sikoltott, ő akkor is tartotta magát, arcán más nem is látszott, csak lélekjelenlét és kimerültség.
Perselus növelte a tempót. Gyerünk, Hermione, hagy menjen, gondolta, míg alacsony rúgással vette célba a másik csípőjét, amit a lány a szükségesnél több erővel védett ki. Szabadítsd fel magad!
- Mi ennek az értelme? – kiáltott fel a lány váratlanul, és olyan ütött felé, amely megbénította volna Perselus bal karját, ha a jobbal ki nem védi. – Miért csináljam tovább, mikor még azoknak a gyerekeknek az életét sem tudtam megmenteni? Mi a fene baj van velem?
Erre Perselus tudott volna mit felelni, azt, hogy nem, vele nincs semmi baj, hogy nem remélheti, hogy meg tud menteni mindenkit, hogy a másik két család biztonságba került.
De néma maradt. Mindezt Hermione önmagától is tudta. Elméletileg – de ez nem tartotta vissza a bűntudattól, a szégyentől, a haragtól, mindattól, ami a felszínre törve tönkretette életét. Ki kellett hoznia.
Így hát folytatta a támadást, egyre keményebb csapásokkal és rúgásokkal tesztelte a lány erejét kényszerítve, hogy a maga körül kiépített szoros kontrollt megbontsa.
Hermione ütései kiszámíthatatlanná váltak, elvesztették kecses ritmusukat. Vadul ütött, most már nem törődve azzal, célt talál-e vagy sem, így Perselus könnyedén elérhette. Ahelyett, hogy megütötte volna, blokkolta támadásait, amikor szükség volt rá.
- Miért haltak meg mind? – sikoltott fel Hermione keservesen, szíve elfacsarodott, megfeledkezett róla, hogy hallgatósága van. – Mindannyian odalettek, és én nem tehettem semmit! A gyerekek szemei – beleégtek az álmaimba! A francba!
Sírás rázta, ütései nem voltak többek vak célozgatásoknál. Perselus óvatosan, gyengéden kapta el csuklóit, és tartotta azoknál fogva, közelebb húzva magához. Hermione most már keményen zokogott, végre megengedve magának a gyász gyengeségét, és – egy pillanatnyi tétovázás után -, Perselus köré fonta karjait. Hermione belerogyott ölelésébe.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Brávó, brávó!
Már egy ideje folyamatosan olvasom a fan-ficet, pedig nem is vagyok rajongó, de ez az egész roppantul meggyőző és profi munka. Meggyőződésem, hogy ez az egész akkor is működne, ha nem a HP világban játszódna.
Eddig ez a fejezet viszi a pírmet. Nem tudom pontosan miért, de ez az első számú kedvencem.
Majd irok bővebb véleményt is, de muszáj volt elmondanom, hogy eddig ez a legjobb mindközül.
Gratulálok.
Aha, szóval te nem igazán szereted ezt a világot? Hetven százalékot adok rá, hogy valóban. :) Talán az intimitás adhatta a különleges élményt, én is szeretem, amikor közelebb araszolnak egymáshoz főszereplőink. Köszi, hogy írtál!