24. Édesbús fagyöngy I.

(Hermione)

Roxfort szerte hullott a hó, és a karácsony kíméletlenül közeledett.

Hermionénak be kellett ismerni, a szakadék szélén egyensúlyoz. Az egész énekelgetés, díszítés és ugrabugrálás megnyirbálta kedélyállapotát. Egy délutánon ezer darabra robbantott egy karácsonyi nótát éneklő kerti gnómot, mielőtt felfogta volna, mit tesz. Egy páncélzat mögül támadt rá, mire egy pillanatra reflexei vették át a józan ész helyét. Ugyan egyedül tartózkodott a folyosóm, de rosszul érintette a szegény lélek halála.

Ron és Harry másról se tudtak beszélni, csak az ünnepekről, hogy milyen jól fognak szórakozni és mennyire csodaszép lesz körülülni a karácsonyfát az országhatáron belüli Weasleykkel.

Szerencsére Hermione lelkesedésének hiányát szüleivel való problémájának nyilvánították, és nem erősködtek, hogy csatlakozzon.

A klubhelyiség alapzaja elérte a lány számára elviselhetetlent, ezért még több időt töltött Perselus lakrészében vagy saját szobájában tanulva, olvasva vagy edzve.

Éppen ezért a karácsonyi szünet előtti utolsóelőtti estén Perselus az edzőteremben találta leizzadva és lihegve, de jóval kiegyensúlyozottabban, mint bármikor előtte.

- Utálom a karácsonyt – szólt a férfihoz anélkül, hogy megszakította volna az ütések ritmusát.

- Üdv a klubban – mosolyodott el Perselus.

- A diákok is rémesek – folytatta Hermione áttérve a felülésekre. – De a professzorok… Dumbledore úgy futkos körbe, mintha az örök napsütés és jégkrém országát hirdetné!

- Ki akar jégkrémet ilyen időben? – vigyorgott most már Perselus, miközben az ablakhoz sétált, és elnézte a sötét felhőket, melyek hóval borították be a birtokot.

Hermione egyetértően mordult fel, és magas rúgásokat kezdett gyakorolni. Mikorra átfutott összes szokásos gyakorlatán, megérezte háta mögött Perselus jelenlétét. Épp időben fordult meg, hogy egy szép blokkolás keretében csapdába ejtse a férfi öklét.

Perselus lejjebb engedte kezeit, és míg Hermione elmosolyodott, kiejtett valamit kezéből.

- Ez, Hermione, egy kés – kommentálta a szemmel láthatót.

- Igazán? – vágott vissza a lány csúfolódva. – Azt hittem, gumikacsa.

- A kések – folytatta Perselus figyelmen kívül hagyva a gúnyolódást -, ha profik kezében vannak, a világ legveszélyesebb fegyverei. Bárhova magaddal viheted őket, elrejtheted a kezedben vagy a ruhád alatt, megadják neked annak előnyét, hogy igen szűk helyen elférnek.

- Ezen felül még egy karddal is alig lehet megfékezni őket – tette hozzá Hermione. – Legalábbis a nagynéném így tanította.

- A nagynénéd okos.

- Szóval azt akarod, tanuljak meg harcolni késsel? – kérdezte Perselust maga sem tudva, tetszik-e neki az ötlet.

- Ajánlhatom. Különösen, mert a legfelsőbb fokig megtaníthatlak rá – villantott meg egy mosolyt ő.

- Ó, nehogy már azt mondd, hogy van valami, amiben nem vagy tökéletes – ugratta Hermione. – Az év sokkja lenne!

- Okostojás – szólt vissza Perselus, majd a szoba szélére sétált, és leengedte talárját. Mikor visszatért, és elhelyezkedett támadó pozícióba, Hermione láthatta, hogy pólóba és fekete vászonnadrágba van öltözve, más semmibe. Leutánozta testtartását észre se véve a közben arcára kiülő izgatott mosolyt.

Kések – veszélyesek, de mennyivel több mókát ígérnek.

0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0

A nagy karácsonyfát az utolsó tanítási napon állították fel, szerencsétlen módon reggeli közben. Hermione felsóhajtott, és lehajtotta fejét, hogy elrejtse bosszúságát. Mennyi felhajtás, másra se jó, csak hogy kényelmes búvóhelyet adjon tucatnyi támadónak.

Tekintete a tanári asztalnál helyet foglaló, mogorván maga elé meredő Perselusra ugrott. Mintha a férfi megérezte volna magán Hermione pillantását, úgy nézett rá, és küldött neki egyetlen szót.

Badarság!

Hermione fulladozni kezdett, ahogy nevetése belefutott a sütőtöklébe valahol lent a torkában. Ronnak és Harrynek kellett hátba ütögetnie – talán kicsit túl hevesen is tették a lány szerint. Az előző éjszakán újabb találkozóra került sor, és még mindig sajgott a háta.

Megérezve Perselus aggodalmát nézett rá, és már siklott a férfi felé pár szó. Jól vagyok, ne aggódj.

Perselus rámosolygott. Lankadatlan éberség, mennydörögte gondolatban olyan jól utánozva Rémszem Mordon vakkantással előadott halhatatlan szövegét, hogy Hermione újra köhögni és röhögni kezdett.

Mikor elhagyta a Nagytermet, Hermione észrevette Dracót, és fejének alig látható, apró balra biccentésével jelzett neki. De a fiú megértette. Amint kimentette magát a griffendélesek közül azzal, hogy „valahogy már megint elhagyott a Nagyteremben egy könyvet”, Draco ott várta kettejük kedvenc raktárhelyiségében.

Draco olyan szorosan ölelte át, hogy alig kapott levegőt, de nem számított. A múlt hetek kedvező fordulatai közül talán ez állt legközelebb szívéhez. Visszakapni Dracót, egyetlen barátját.

De már nem ő volt az egyetlen barátja, és mióta kimódolták a biztonsági varázslatot, Draco egy magasabb fokon kezdett Perselusszal együttműködni, bár a fiú részéről óvatosan és idegesen, főleg abból adódóan, ahogy egyszer meg is mondta Hermionénak, Piton az, aki jó neki.

- Merlinre, nem akarom, hogy odamenj – suttogta most a lány elszörnyedve a hideg, könyörtelen Malfoy kúria és a benne lakozó közveszélyes őrült gondolatától. – Légy óvatos, hallod?

- Az leszek – felelt neki Draco, de még erősebben ölelte magához. – Én vagyok az egyetlen örököse, emlékszel? – A hangjából kicsengő keserűségtől vérezni kezdett Hermione szíve.

- Próbáld egy kis időt édesanyáddal tölteni, és ne kockáztass! Ha bármi történik veled, Draco…

- Semmi nem fog – nyugtatgatta. – Cserébe vigyázol magadra?

Hermione elmosolyodott.

- Megígérem. Ha meg nem, Perselus úgyis kényszeríteni fog.

Harrytől és Rontól ebéd után búcsúzott el közölve velük, hogy McGalagony irodájából hoppanál.

- Elég nehéz biztonságban a házunkhoz jutni – magyarázta mindkettejüket gyorsan megölelve. – Egy minisztériumi dolgozó kísér majd el. Na, és most, ti ketten vigyázzatok magatokra és ne csináljatok butaságot.

- Te se, Hermione – reagált Ron. – És ha eleged lenne mindenből, az Odú nyitva áll előtted.

- Kösz, srácok. Boldog karácsonyt!

Integetett nekik a bejárati ajtóból, majd visszatért Iskolaelsői szobájába. Összepakolt mindent, amire szüksége lehetett a szünetben, majd pakkját McGalagony szobájába vitte. A professzor házon kívül volt, de nyitva hagyta az ajtót, ahogy előző este megbeszélték.

Hermione nem tudta, Házának vezetője mit gondol vakációs helyszíne felől, azonban a korábbi rácsodálkozása McGalagony és Perselus régi, mély barátságára megtanította, hogy sose becsülje le újra McGalagonyt.

Az irodában összezsugorította pakkját, és felkapta a láthatatlanná tévő köpenyt, amit Perselustól kapott. Pontosan öt perccel kettő után az iroda ajtaja újra kinyílt, és besétált McGalagony.

- Á, Miss Granger – szólalt meg tiszta, nyomatékos hangján. – Sajnálom, hogy várakoznia kellett.

- Nem számít, professzor – felelt Hermione, ahogy átcsusszant McGalagony kinyújtott karja alatt, amivel a nő szélesre tárva tartotta az ajtót.

- Jó szünidőt, Hermione – súgta tanára, várt egy másodpercig, majd becsukta mögötte az ajtót.

Egészen furcsa érzés volt úgy átlépni az elvarázsolt gobelinen, hogy tudta, a következő két hétben ez a hely lesz az otthona. Furcsa, de szívet melengető.

Újabb könnyes rész, Hermione, mosolygott magában. De miért is ne? Karácsony volt végül is.

Kicsomagolt, visszatért a könyvtárszobába, és könyvet választott magának. Perselus estig nem érkezett meg, ugyanis felügyelnie kellett a Roxfort Expresszre való beszállást, utána pedig kollégái körében töltött egy kis időt.

Hermionénak vacsora közben így Jane volt asztali szomszédja, aki Perselusról szóló gyerekkori történetekkel szórakoztatta. Akadt néhány rendkívül vicces, és Hermione azon kapta magát, hogy tini módjára vihog, pedig ünnepélyesen megesküdött, hogy ilyet ő soha nem csinál.

A hangokból ítélve Perselus termei annyi robbanást megéltek, mint az Odúban az ikrek fészere. Talán még többet is. Meg kellene említenie megolvadt üstjeinek számát, amikor legközelebb a férfi Neville-re panaszkodik.

Észrevette, hogy Jane kerüli Perselus szüleinek felemlegetését, azonban úgy döntött, azoknak az embereknek az említése, akik kidobták Jane-t az otthonukból, csak elrontaná az estét.

Inkább részletesen beszámolt Jane-nek házimanók viselkedésével kapcsolatos elszánt munkájának részletes eredményeiről, amit visszatekintve szánalmasan nevetségesnek talált. Milyen naiv volt ő akkoriban! De Jane nem így gondolta.

- Jó ötlet volt, drágám – mondta határozottan. – Jó célt tartottál szem előtt. De nem működne. A világ idebent megváltozott – mutatott homlokára. – Amíg maguk a házimanók nem értik meg jogaikat, a velük való bánásmód nem fog megváltozni. – Ó, ha egyszer sikerülne egyesülnünk, olyan erőt képviselnénk, amivel számolni kell – csavart egyet gyöngysorán álmodozva.

Végül Jane eltüntette a vacsora maradékait ujjainak csettintésével, és magára hagyta a lányt, hogy biztossági ülésen vegyen részt, találkozóra menjen vagy bármi mást csináljon, amivel estéit tölti.

Hermione folytatta az olvasást, de gyomrának furcsa, melengető érzésétől nem tudott tökéletesen odafigyelni. Csak mikor a varázsgobelin felragyogott, és Perselus magas, fekete alakja keresztüllépett rajta, akkor értette meg a gyomrát feszítő érzést.

Valójában várta a karácsonyt.

A következő napok nagyobb katasztrófa, baleset vagy krízis nélkül teltek. Bizonyos szempontból békésnek is lehetett volna őket nevezni.

Hermione és Perselus könnyedén belerázódtak egy állandó napirendbe. Ők – vagy legalábbis Perselus, akiről kiderült, hogy éjjeli bagoly, mint azt Hermione mindig is gondolta – sokáig aludtak, reggelinél találkoztak, gyakorlatoztak egy pár órát, délutánjukat külön töltötték, a vacsoránál találkoztak ismét, hogy az estét újabb gyakorlással töltsék.

Gyakran üldögéltek együtt a könyvtárszobában, a férfi az asztalánál, a lány saját foteljében. Hermione olvasott, Perselus esszéket osztályozott vagy cikkeket nézett át. Egy-egy észrevétel vagy kritika elmotyogása – mindketten megjegyzéseket tettek az előttük lévő szöveghez, ha az meglepte vagy dühbe hozta őket – a legkülönbözőbb témák hosszas megvitatásához vezetett. Néha Perselus felhívta laborjába, hogy bizonyítsa előtte teóriáját, vagy Hermione kiválasztott egy könyvet, és felolvasott belőle figyelmen kívül hagyva közbevágó, hosszadalmas megjegyzéseit.

Ó, igen, Perselus megmutatta neki a labort, ami őt teljességgel lenyűgözte. A nap legnagyobb részében fény ragyogta be, fapolcok hosszú sorai tárolták a valaha hallott összes hozzávalót, sőt, néhány egészen különlegeset is. Meghitt légkört árasztott magában, fegyelmet parancsolt. Otthon illata volt.

Olykor figyelte, Perselus hogyan lát neki a főzeteknek. Csodálta hosszú, karcsú ujjainak szakértelmét, és a koncentrációt, ami csak úgy áradt belőle, bármin is dolgozott. Néha segédkezett neki, de akkor is jól érezte magát, ha csak ült ott, figyelmemmel kísérte minden mozdulatát, és memorizálta tanait, melyeket Perselus szórakozottan beszúrogatott ide-oda.

Hermione Sötét Jegye év vége óta nem égett. A halálfaló szülők házába visszatértek fiaik és lányaik, úgy tűnt, mintha a Sötét Nagyúr is zavartalan szünidőt akarna.

Csodálatos időszak volt, egész biztosan a legjobb azóta, hogy Hermione kémmé lett. Így szerette volna tölteni életét, kutatómunkával, beszélgetéssel, gondolatcserével. A keserűség ízét érezte, mikor rájött, hogy csakis normális élete feláldozásával juthatott hozzá. De igen halvány keserűség volt, és az arany napok könnyedén feledtették vele.

És talán túl hamar is, a karácsony megérkezett.

- Utálom a karácsonyi ajándékokat – mondta Perselus hűvösen. – Mostanra ezt már mindenki tudhatná, mint ahogy azt is, hogy tőlem se várjanak.

- Szemmel láthatólag ez nem tartja vissza őket attól, hogy ellepjenek velük – válaszolt Hermione, aki reggel bagoly útján küldte szét ajándékait, és maga is döbbent bosszúsággal fogadta a karácsonyfa alatti nagy halom ajándékot.

Mint ahogy Perselus elmagyarázta neki, ez egy kompromisszum része volt, amit Jane ötlött ki évekkel ezelőtt. A házimanó ragaszkodott a karácsonyfához, ahhoz az igazi, hatalmas fajtához, Perselus pedig ahhoz, hogy ne zargassák. Így egy mélyvörössel és feketével díszített fa talált otthonra náluk.

Ez volt a legkülönösebb karácsonyfa, amit a lány valaha látott, de amikor karácsony első napján szobájából letért, pillantása két sötét ruhás alakra esett; egyikük a másik felé tornyosulva folytonos morgolódás közepette díszített.

- Ez a karácsonyfa ijesztő – mondta hirtelen Hermione körüljárva a fát, óvatosan méregetve a díszítést.

- És még mennyire passzol ide – értett egyet vele Perselus, és miközben pillantása találkozott a lány jóindulatú mosolyával, felnevetett.

Felhagyva a karácsonyfa és a dekoráció problematikájával úgy tűnt, Perselus elhatározta, hogy amennyire csak lehet, figyelmen kívül hagyja a nap jelentőségét edzésbe hajszolva a lányt közvetlenül reggeli után.

A lány azt hitte, menten összerogy, amint visszaértek a lakószobákba, akár Perselus meggyógyította horzsolásait valamint túlterhelt lábát, akár nem. Még mindig nem ért fel a férfihoz, de egyre és egyre jobb lett, Perselus szeme csillogásából azt is látta, hogy partnere egyre inkább élvezi összecsapásaikat.

Hermione hosszú, forró mellett döntött, hogy elmerülhessen a buborékokban, és elgondolkozhasson azon, rövid idő alatt mennyire a részévé váltak ezek a szobák és a bennük lakók.

Azt hitte, hiányozni fog a családja – karácsonykor házuk tömve volt unokatestvérektől, nagyszülőktől, nagynéniktől és nagybácsiktól, de ez még annál is jobb volt. Ugyan nem állt rokonságban a vele egy fedél alatt lakókkal, jobban ismerték, mint évek óta a tulajdon szülei.

Míg beszappanozta, majd leöblítette testét, észrevette rajta az edzés hatásait. Izmok épültek ki karjain és lábain, bőre egészséges, ragyogó tónust nyert. Ha a dolgok továbbra is így haladnak, gondolta elégedetten, hamarosan újra képes leszek a tükörbe nézni.

Magában dudorászva szárította meg haját és egész testét. Hatalmas, nyitott szekrényre előtti pillanatnyi tétovázás után dísztalár mellett választott – nem olyan kihívót nézett ki, mint amilyet Lucius meghívásai alatt viselt, hanem arany és világosbarna árnyalatú, egyszerű szabású darabot. Engedte, hogy haja lazán hátára ereszkedhessen, még az arcfesték kérdését is felvetette, de túlzásnak tartotta, ezért lemondott róla. Perselus így is egyszerű talárt vár, vigyorogni fog mostani viseletén.

De a férfi sem egyszerű talárt vett fel. Lecserélte egy hozzá tökéletesen passzoló mély burgundi színűre. Ettől még persze vigyorgott.

- Jane erőltette rám – köszöntötte a lányt. – Van ellene bármilyen kifogásod?

- Áthatja a zokogó érzelgősség – válaszolt Hermione szemtelenül egyik leghuncutabb mosolyát villantva Perselusra.

- Nos, fiatal és meglehetősen járatlan vagy a világ dolgaiban – sóhajtott fel Perselus megadóan, de váratlan tisztelettel hajtotta meg magát a lány előtt. – Ez esetben – folytatta kihúzva magát, és felajánlva karját. – Szabadna a helyedre kísérnelek?

- Hol van Jane? – kérdezte Hermione észrevéve a házimanó jelenlétének hiányát.

- A vacsora elkészítése után az unokahúgához menekült – válaszolt Perselus. – Tudta, hogy másképp meglakol. – Cinkosan halkította le hangját. – Hallottam főzés közben énekelni. Rémes volt.

A karácsonyi vacsora azonban pompázatosra sikerült. Jane mintha tíz emberre főzött volna, annyi étel jutott, és a karácsonyi puding kitűnő zárás volt.

- Egy újabb kompromisszum – morogta Perselus úgy mutatva a pudingra, mintha az élne, és különösen veszélyes volna. – Elviselem a pudingot, ha nincs pukkantós.

- Bölcs döntés – jegyezte meg Hermione, és szedett magának egy második szeletet.

Ezt követően, teli hasának és sajgó végtagjainak kellemes, lusta kimerültségével helyezkedett el a karácsonyfa előtti kanapén. Azt várta, hogy Perselus vissza akar térni normál napirendjéhez, emiatt nagyon szorított, hogy felejtse el szokásos vacsora utáni edzésüket. Túlságosan televolt ahhoz, hogy mozogni tudjon.

De meglepetésére a férfi leült mellé, én némán, szemöldökráncolva vizslatta a karácsonyfát. Egy pirinyó, tűnő pillanatig Hermione szinte már várta, hogy rákezd egy dalra.

- Lesz egy tanári karácsonyi reggeli mindazoknak, akik Roxfortban maradtak a téli szünetre – kezdte ő helyette. – Albus minden évben noszogat, hogy vegyek részt rajta, ezért gyanús lenne, ha idén nem jelennék meg.

- Ez igaz – vonta meg vállát Hermione. – De fel kellene rá készülnöd, hogy ott lesz pukkantós.

- Meg kell adnom magam nekik – mondta Perselus sötéten, amire Hermione nevetése volt a jutalom. – Tehát, minekutána holnap reggel nem leszek elérhető – törte meg a csendet. – Miért nem bontjuk fel az ajándékokat ma este?

- Ez ellentmond a hagyományoknak – ellenkezett Hermione. – De… persze, miért ne?

Hermione halomnyi ajándéka felé fordult, és egyesével bontogatta ki őket. Harry rendkívül finom anyagú, színes pergamenváltogatással lepte meg, Ron pedig egy igen szép nyaklánccal.

- Kíváncsi vagyok, hogyhogy ezt adta – mormolta Hermione. – Egyébként szörnyűségeket ad nekem. Valószínűleg ez alkalommal Ginny segítségét kérte.

Voltak továbbá ajándékok más iskolai barátoktól és a Weasley család többi tagjától. Jane egy könyvet adott neki a rabszolgaság pszichológiai hátterének témájában, Dumbledore és Dobby mindketten gyapjú zoknit. Hermione azon töprengett, együtt szoktak-e bevásárolni. Draco ajándéka egy régi, gazdagon illusztrált, Előre a középkortól –  változások és hagyományok tanulmánya című kötet volt.

Miután végzett az ajándék kibontással, szórakozott álmélkodással figyelte, Perselus hogyan osztotta ajándékainak csoportját egy nagy és egy nagyon kicsi kupacba.

- Ezek azoktól a kollégáktól és emberektől vannak, akiket nem kedvelek – felelt a lány ki nem mondott kérdésére, és a nagyobbik rakás felé mutatott.

Jól megnézett magának egy kicsit, kerek ajándékot, majd sóhajtva tette a kisebbikbe.

- Albustól minden évben citromport kapok – magyarázta. – Megédesíteni természetemet, ahogy mindig hozzáteszi.

Minerva könyvvel ajándékozta meg őt. Árnyas alak volt látható a borítón, alá óriási, vörös betűkkel írták a címet: A tragikus hős – Sötét, komor és csábító. Társ az idők folytán.

- Ó, micsoda barátaim vannak – motyogta Perselus.

Hermione képtelen volt megállni egy mosolyt, de Perselus csak a fejét rázta.

Következőnek egy terjedelmes csomagért nyúlt, amit elővigyázatosan bontott ki. Mint kiderült, a csomagban egy köteg papír, néhány rajzeszköz és egy könyv kapott helyett, utóbbi a Rajz – kezdők kurzusa címet viselte.

- Jane-től kaptam – mondta Perselus Hermionénak. – Mindig olyasmit ad, amiben rossz vagyok. Azt mondja, jól megy a karakteremhez.

- Úgy látszik, leginkább oktató ajándékokban van részed – reagált a lány a háta mögé nyúlva. – Attól tartok, az enyém kilóg a sorból.

Átadta a férfinak vörös csomagolópapírral burkolt ajándékát. Pár pillanatig a férfi keze némán pihent rajta.

- Te nyisd ki előbb – mondta végül Hermionénak, és kiválasztott egy dobozt, ami kívül feküdt saját ajándékain.

- Nem úgy volt, hogy utálsz ajándékozni? – állt ellent Hermione.

- Ne büntess azért, mert kivételesen másképp érzek, vagy többször nem fog megtörténni. Különben is, ha nem karácsonykor, hát máskor adtam volna át neked ezeket. De úgy tűnt, most van rá itt az idő.

Hermione keze kissé remegett, ahogy kinyitotta a dobozt. Nem számított Perselustól ajándékra.

A doboz tartalmától még inkább elállt lélegzete.

- Perselus, ezek csodálatosak! – suttogta óvatosan emelve fel a két vékony kés egyikét, hogy a tűz fényénél jobban megnézhesse. – Miből készültek?

- Különleges perspexötvözetből – válaszolt amaz. – Éles, mint az acél és követhetetlen a fémkeresők számára. A hüvelyt sárkánybőrből varrták, és bűvölő bűbájokkal van ellátva. El van látva továbbá olyan varázslattal, amely egy általad választott helyre transzportálja őket, legyenek azok a kezeid vagy a hálószobád.

A boldogságtól mosolyogva követte a tőr vonalát ujjaival a lány tesztelve a pengét. Mosolya egyre szélesebbé vált.

- Tökéletes az egyensúlya, és könnyű, mint a toll!

- Remélem is – mondta egyszerűen Perselus. – Csakis a legjobbat érdemled.

Ha a férfi Hermione Házának egy tagja vagy akár Dumbledore, hevesen megölelte volna ezért a gesztusért. De valami Perselus átölelésének gondolatában kényelmetlenül érintette, és idegessé tette.

- Nagyon szépen köszönöm – súgta így hát, és lágyan megérintette Perselus kezét. – Most nyisd ki az enyémet!

Perselus lassú mozdulatokkal bontotta ki a dobozt, és Hermione azon kapta magát, hogy már előre elfojtja lélegzetét. Nem volt benne biztos, mi lenne számára a tökéletes ajándék, attól félt, túllépett egy határt, és ezért Perselus el fogja ítélni. Most inkább azon aggódott, nem lesz-e csalódott. Ezek a kések annyira… gyönyörűek! Az ő ajándéka nem kelhet versenyre velük.

Perselus közben óvatosan kinyitotta a dobozt, és kiemelte a benne lévő teáskannát. Az olyan fekete volt, hogy mintha elnyelte volna a körülötte lévő fényt, és csak amikor Perselus közvetlen a tűz fényéhez tartotta, akkor vette észre a több száz parányi ónix csillogását.

- Indiában volt – mondta Hermione izgulva, amikor a férfi néma maradt. – Védővarázslatok tartják a teát melegen és frissen, mindemellett fokozzák jellegzetes ízét és illatát. Tudom, hogy nem túl sok, de…

- Ez csodálatos, Hermione – szakította félbe Perselus, hangjából álmélkodás csengett ki. – Hagyj fel az ajándék miatti magyarázkodással, ha ezt tennéd, az már nem is te lennél.

- Ó – döbbent meg a lány nem tudva mire vélni a választ. – Rendben.

Perselus ráemelte szemét, és a meleg nyári szellő érintésével küldte rövid üzenetét. Köszönöm.

- Azt hiszem, azonnal használatba is veszem – jelentette be hirtelen Perselus, és a konyhába vitte a teáskannát. Az, ahogyan úgy ringatta karjában, mint valami értékeset, megfájdította Hermione szívét.

Valószínűleg ez volt az első „igazi” karácsonyi ajándék évek óta, amit kapott. És ezt tőle kapta.

0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0

(Perselus)

- De pontosan hogyan? – kérdezte Hermione hirtelen támadt ingerültséggel.

Perselus felemelte szemét Minerva leginkább mulatságosnak tekinthető könyvéről. Az ajándékok kibontása után órákat töltöttek csendben, a kapott könyveket lapozgatva, amelyeket máris betagoztak eddigi gyűjteményük közé, de eddigre megszokta a lány hirtelen felkiáltásait.

- Pontosan hogyan mi? – tudakolta.

Hermione minden átmenet nélkül fejezte be a könyvével való hadakozást, és fordult megbeszélni azt Perselusszal.

- Itt azt írják, hogy a varázsló és a mugli kultúra szoros interakcióban volt a középkorban, méghozzá „majdnem minden szinten hatással voltak egymásra” – idézett Draco ajándékából. – De azt nem írja, pontosan hogyan képzeljük el ezt a kölcsönös befolyást.

Egy percig Perselus szájának döntve mutatóujját gondolkodott, majd félretette könyvét, és az egyik polchoz lépett.

- Van valahol egy könyvem, ami szemlélteti, hogyan – mormolta. – Valami a művészet történetéről… á, meg is van.

Kiválasztott egy nehéz, képekkel teli könyvet, és Hermionéhoz sétált. Leült mellé a kanapéra, kinyitotta a könyvet, és keresgélni kezdte a mondott szakaszt.

Hermione néma maradt.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel ültek egymáshoz, Perselus azt várta, hogy arrébb fog ülni megadva magának a szokott személyes teret. De semmi efféle nem történt. Helyette a lány szorosan a könyvhöz hajolt, és szemében elragadtatással nézegette a képeket.

- Évekkel ezelőtt szereztem be, amikor a roxforti faliszőnyegek és szobrok álltak érdeklődésem középpontjában – mesélte Perselus. – Feltettem magamnak a kérdést, az Alapítók honnan vették maguknak ötletüket, de ha jobban megvizsgáljuk, rájövünk, hogy a válasz jóval túlmutat ezen a kérdésen. A varázsvilág számos aspektusa a szépség eszményítéséből eredt a középkorban, és soha nem jutott ezen túl.

- Nekem is ez volt az első benyomásom, amikor megérkeztem Roxfortba – bólintott Hermione izgatottan. Minden annyira… középkori, mint egyes katedrálisok és kastélyok. De hogyan eredhetett ez egyazon ideából? A varázstudók és a muglik akkoriban intenzívebb kapcsolatban álltak?

- Tulajdonképpen a katedrálisok jó példák – mondta Perselus, majd belevetette magát a hosszas magyarázatba.

Ujjai hol saját, hol Hermione könyvén mutattak egy falikárpitot vagy egy falba vésett jelet, a lány szeme követte minden finom mozdulatát.

Ahogyan azt már megszokhatta a közös munkák során, Hermione az elméletek minden gyengeségét felvetette és neki szegezte, ami az ő részéről még terjengősebb indoklásokban teljesedett ki.

Már Gawain és a Zöld Lovag meséjénél tartott, amikor egy elnyomott ásítás emlékeztette rá, hogy közel fél órája egyfolytában magyaráz.

- Sajnálom – mondta meglepetten attól, milyen sok idő eltett. – Fárasztalak. Ágyban kéne lenned vagy legalábbis valami kevésbé unalmasról társalognod velem.

- A legkevésbé sem – válaszolt Hermione álmosan, nyílt mosolya az éberség és az álomlét határáról szólt. – Lenyűgöző. És szeretlek hallgatni. Mindig is szerettelek. – Hangja elhalt, kimerültsége zavarossá tette szavait. – A hangod, tudod? Szeretem a hangodat… Mint a bársony és az acél…

Perselus zavartan nézett rá, nem tudván mire vélni a megjegyzést, de a lány már újra a képeket nézte, és fáradtságának mértékét látva Perselus úgy gondolta, aligha fog emlékezni arra, mit mondott. Így folytatatta a beszédet, hosszú mutatóujja tovasiklott a lapon a különböző tárgyak és jelek ábráin. Tekintetét felé fordítva egy idő után észrevette, hogy Hermione végül csak elaludt, fejét az ő vállára hajtotta, keze pedig felkarjára hanyatlott.

Óvatosan, hogy fel ne ébressze, vette őt karjába, és vitte fel a csigalépcsőn hálószobájába.

Letette az ágyára közben elcsodálkozva a bizalmon és belső békén, ami megengedte a lánynak, hogy a jelenlétében elaludjon. Bizonyos módon a lány fejének súlya vállán volt a legjobb karácsonyi ajándék, amit hosszú ideje kaphatott.

Lassan levette Hermione cipőit, görcsöktől feloldódott testére takarót borított, majd kiegyenesedett. Egy pillanatig csak állt ott, és nézte, Hermione hogyan fekszik arcán teljes nyugalommal. A szája félig nyitva volt, így amikor lejjebb hajolt, halhatta halk, egyenletes légzését.

Mosoly derengett fel Perselus arcán, olyan örömteli és meleg, hogy bárkit sokkolt volna, aki látja. Aztán Perselus sarkon fordult, és távozott a szobából.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés