25. Édesbús fagyöngy II.

(Perselus)

Mikorra azon morogva, hogy csak az idejét vesztegette, Perselus visszatért a megbeszélésről, Hermione már elment. A férfi lassan odasétált ahhoz a karosszékhez, ahol Hermione az üzeneteket szokta hagyni számára. A sárga pergamen az ülésen hevert. Egyetlen szó állt rajta gyöngybetűkkel.

„Lucius.”

Elharapta a szitkot. Arra számítottak, hogy még a halálfalók is zavartalan karácsonyt akartak. Azonban nem gondolták végig, milyen hatással lesz Luciusra a családjával töltött, idilli ünnep.

Perselus nem is akarta tudni, Hermione milyen hangulatban találta a Malfoy családfőt. Arrogáns, hidegvérű felesége, Narcissa azóta gyűlölte és elutasította hitvestársát, mióta az elítélt halálfalóként elvesztette társadalmi megbecsültségét. Draco, bár szerette volna, ha így van, mégsem volt meg benne apja kegyetlenkedéssel kapcsolatos szenvedélye, ami annyira a halálfalókhoz tartozott, amennyire a Malfoyokhoz az elsőrangú talár.

Rettegés kerítette hatalmába, pánikroham söpört végig rajta annak gondolatára, hogy elveszítheti Hermionét. Mi lesz, ha Lucius megőrül? Mi lesz, ha…

Nyughass már!

Perselus fogát csikorgatva kényszerítette magát a lassabb légvételre, míg le nem csillapodott. Még a pánikroham következményeire se volt hajlandó gondolni. Nem lett volna szabad megfeledkeznie saját legfontosabb leckéjéről, arról, amit az utóbbi hetekben újra és újra Hermione fejébe sulykolt.

Ne törődj másokkal. Ne engedd, hogy megzavarjanak a küldetésben. Csináld a dolgod, és ne gondolj senkire. Ha tehetetlen vagy, akkor se aggódj. Helyette mérlegeld, mi mást tehetnél.

Még soha nem esett ennyire nehezére hinni ebben a mantrában, ragaszkodni hozzá. Mindenkit sakkban tartani, harapós szarkazmusával és felsőbbrendűségével elüldözni nem volt könnyű.

Nem értette, Hermione miért tagadta meg ezt a leckét. Mostanáig. Nem kellett másra gondolnia, csak Hermione halálára, és máris…

Szánalmas. Abbahagyni a nyavalygást, dologra!

És így fogott hozzá aktuális munkájához, képtelenül arra, hogy elnyomja emlékét annak a két hónappal korábbi délutánnak, amikor ugyanígy próbálta figyelmen kívül hagyni aggodalmát. Már akkor se ment.

De ezúttal távol tartja magát a versektől.

Felhagyott azzal, hogy ott maradjon, ahol van, így Hermione érkezése pillanatában észrevehesse, és két emelettel feljebb található laborjába ment. Ott aztán úgy kezdett aprítani, reszelni és forralni, mintha az élete múlna rajta.

Órák teltek el. Látta, hogy odakint a fény kezd halványodni, életre szólította lámpáit, egy pillanat szünetet se adott magának, mintha garancia lenne, hogy amíg ő dolgozik, a lányt nem érheti bántódás.

A bejárati riasztó jelzése szakította félbe. Felnézve látta, hogy az éj leszállt, miközben dolgozott. Leereszkedve a csigalépcsőn egy halottsápadt alakot látott átlépni a gobelinen.

Hermione szörnyen festett, ruhája zilált, haja kóctömeg volt. Perselust mégis a szemei rémítették meg. Hatalmasak, vaksötétek voltak, és mikor beléjük nézett, a semmibe vesző sötétség mögött olyasféle bárgyú tekintetet vett észre, amit Hermionénál egyedül első hallucinációja során tapasztalt. A lány szemei égő konsztraktot adtak ki bőrével, mely szinte áttetszően fehérre sápadt.

- A fenébe – suttogta Perselus. Átszelte a köztük lévő távolságot, és a kanapéhoz akarta vinni a lányt. Ő elhúzódott érintésétől.

- Nem bírtam felmenni a Griffendél toronyig – magyarázta, hangja nem volt több hisztérikus dadogásnál. – Megpróbáltam, de annyira fájt. Ezért jöttem ide. Csak egy zuhanyra és az ágyamra van szükségem, és hogy legyen vége a fájdalomnak. Sajnálom, ha megzavartalak, de én nem…

- Jól tetted, hogy idejöttél – szakította félbe Perselus nem értve, miért mentegetőzik Hermione. – Mi történt?

- Semmi – válaszolt halkan Hermione nem nézve a szemébe.

Perselus óvatosan megérintette az állát, és kényszerítette, hogy felnézzen rá. Nyüszítés szakadt ki Hermione torkából, tekintetében őrület örvénylett vadul.

Hermione elbotladozott.

- Semmi. A világon semmi… - Hangja széltől alig susogó száraz levélként halt el.

- Ne hazudj nekem, Hermione – rótta lágyan Perselus. – Megsérültél? Vérzel valahol?

Ahogy bólintott, lelógatta fejét. A férfi szíve sajgott, hogy így kell látnia.

- Lucius bántott?

Még egy bólintás, annyira apró, hogy majdnem elkerülte tekintetét.

Sóhajtott.

- Felviszlek az emeletre, és vetünk egy pillantást rád – mondta egyik karjával Hermione vállát karolva, majd lábaiért nyúlt.

- Ne!

A sikoly még ott csengett fülében, ahogy Hermione próbálta kergülten próbálta kerülni érintését. Míg ezen igyekezett, a lány megbotlott, és térdre rogyott.

- Ne érj hozzám! Ne bánts! Kérlek, jó leszek!

Rettenet markolt két kézzel Perselusba. Hát újra magára hagyja, elmerül saját poklában, ahova nincs bejárás. Mi a francot művelt vele az a rohadék Lucius, az ég szerelmére?

Térdre ereszkedett Hermione mellett, próbálta elkapni tekintetét, hogy megnyugtassa, de ő nem nézett rá, mozdulatai egyre elvetemültebb félelemről tanúskodtak. Belelovalta magát egy idegrohamba, és egyre inkább úgy kapálózott, mintha eszét vesztette volna. Sok vért vesztett, ezért nem volt idejük egy kiteljesedett pánikrohamra.

- Hermione Granger – sziszegte Perselus olyan dühvel, ami jéghideggé simította hangját. – Most azonnal rám nézel! Emeld fel a fejed, hogy a fene egye meg! Nézz rám!

Lassan Hermione leengedte eddig arcára feszítette kezeit. Feje felemelkedett öléből, ahova a férfi elől rejtette.

- Nem Lucius Malfoy vagyok, Hermione! – Ijedt arca elvette szavainak élét, de így is próbálta minél tisztábban és érthetőbben artikulálni a szavakat. Meg kellett, hogy értse.

- Nézz rám! Kit látsz?

Hermione tekintete egész testét végigjárta ismertetőjegyek után keresve. Remegő kezét Perselus arca elé emelte, de mielőtt megérintette volna, úgy rántotta el, mintha Perselus bőre sütne.

- P-Perselus?

- Úgy van. Perselus Piton vagyok – felelte ő továbbra is tekintetét fogva, nyugalmat küldve a köztük lévő különleges összeköttetésen. – Nem foglak bántani, Hermione. Ellátom a sebeidet. Engedheted, hogy hozzád érjek.

- Nem… nem! – tiltakozott gyengén a lány. – Nem szabadna megérintened. Pizskos vagyok! Istenem, annyira mocskos vagyok, hogy ebből sose mosakszok ki. Nem szabad tudnod, mit tett velem, hogy én mit…

Borzongás szaladt végig Hermionén, és lehunyta szemét, ahogy emlékeivel harcolt.

- Ezt azon nyomban befejezed, Hermione! – parancsolt rá Perselus. – Tetted a dolgodat. Én ugyanezt tettem volna. És most felviszlek a lépcsőn, miközben te pontosan elmondod, hol sérültél meg.

- Nem tudom…

- Hermione, bízol bennem?

Perselus tudta, milyen rizikót vállal. Ha még mindig nem bízik benne a lány, azonnal vissza fog vonulni. De mostanra tényleg nagyon aggódott érte. Látta, hogy szoknyájának elülső része vértől sötétlik, egész kiszámíthatatlan viselkedése arról árulkodott, hogy hatalmas sokkot kapott be.

- Bízol bennem?

- Igen… igen.

Megkönnyebbülés söpört végig a férfin.

- Akkor hagyod, hogy ellássalak, Hermione. Most felviszlek. Nem foglak bántani.

A lány egész testében megmerevedett, mikor megérintette, de nem mozdult, hogy megállítsa, ezért fel tudta venni a karjába.

- Mondd el, mi történt, Hermione. Sajnálom, kedves, tudom, hogy nehéz, de tudnom kell, mit tett veled.

Egyébként soha nem babusgatott senkit, és annak gondolatára, hogy valakit ’kedvesnek’ szólít, egy hónappal korábban felháborodott volna. De nem tudta feledni a bátorságot, amit egy örökkévalósággal korábban Hermione mutatott Albus irodájában, mint ahogy a fájdalmat sem, amikor Perselus elárulta. Aranyló szemeit, amikor a tőröket a kandallófényhez tartotta. Az űrt, ami most kitöltötte tekintetét.

Miközben vitte fel őt a csigalépcsőn, lenvászon ingjén át érezte, ahogy mozog Hermione szája, de csak mondattöredékek jutottak el füléhez.

- …annyira szégyenletes…

- Nincs miért szégyenkezned előttem. Tettem már sokkal rosszabb dolgokat is. És senkinek nem mondom el. Kérlek.

- Egy kis házikóhoz vitt – engedelmeskedett Hermione belekezdve a mesélésbe. Testének feszítése jelezte, mennyire nehezen nyeri vissza uralmát robbanékony érzelmei felett. – Megerőszakolt egyszer. Aztán még egyszer. Aztán…

Most már sírt, hangtalanul zokogott bele Perselus fekete talárjába, és közben próbálta visszatartani a fájdalmat hangjából, de a férfi a csontjába érezte azt.

- Aztán elővett egy kést, és… és…

Perselus tisztában volt vele, Lucius mit szeretett tenni a késekkel. Nemegyszer látta. A karácsony a szakadék szélére kellett, hogy görgesse, így Hermionén élte ki magát. A lány törékeny alakjának ölelése úgy vált szorosabbá, ahogy vörös, forró lávaként fortyogott benne a harag.

- Itt már nem bánthat, Hermione – súgta a lány fülébe. – Senki sem bánthat most már. Nem engedem. Megígérem. Hiszel nekem?

- Azt mondta, megjelöl – nyöszörögte Perselus vállába. – Azt mondta, mostantól hozzá tartozok. A személyes szukája leszek. Azt is mondta, hogy eljön, és megkeres, ha rossz leszek.

- Hazudott, Hermione. Hazudott.

Merlinre, hogy szerette volna, ha a rohadékja itt lehetett volna. Pillanatnyi habozás nélkül kibelezte volna. Megölte volna azért, amit tett az ő…

- Ha idejön, megölöm, Hermione. Esküszöm, megölöm. Elhiszed?

A lány hirtelen holtsúllyá vált karjában, a félelem elhajtotta a dühöt.

- Mondj valamit, Hermione! Ne aludj el! Elhiszed nekem?

A választ alig hallotta. Gyenge motyogás volt karja hajlatánál.

- Igen…

- Jól van. Beszélj még, kedves. Mennyi idő telt el, mióta ezt tette veled? Hogy jöttél vissza?

Ekkora érte el Hermione hálószobájának ajtaját. Egy elmotyogott bűbájjal berobbantotta, áthaladt rajta, és óvatosan, finoman letette a lányt fekhelyére. Utána ahhoz a szekrényhez sietett, ahol a lány a bájitalokat és kötszereket tartotta, és szélesre nyitotta.

- Mennyi ideje, Hermione? Beszélj hozzám!

A ruhája megzizzent, ahogy Hermione megmozdult az ágyon. Az arca fehérebb volt, mint a lepedő.

- Húsz perce… egy fél órája… elájultam… arra ébredtem, hogy már nincs ott…

Perselus a vérpótló mellett döntött. Valami, ami elveszi a fájdalmat. De altató bájitalt vagy olyat, ami direktbe a fájdalmát csillapítaná, nem mert neki adni. Hermione érzi pontosan, mi megy végben a testében, és riaszthatja őt szükség esetén.

Érezte, ahogy a sötétség átmossa lelkét. Erőszakos, dühös gondolatok árasztották el… de visszaverte őket. Egyelőre. Most Hermionénak szüksége volt rá. Nem hagyhatta magára, és harcolhatott a saját démonjaival. Meg kellett mentenie.

- Már elment, Hermione. Elment. Idd meg ezt. Segíteni fog.

Mostanra a lány túl kimerült volt, hogy akár egyedül felemelje fejét, de mikor Perselus segített neki felemelni, szófogadóan kiitta a bájitalt.

- De még mindig itt van! – szállt vele vitába gyenge hangon Hermione. – Érzem a kezét magamon, az ujjai égetik a bőröm… - Váratlanul hátradöntötte fejét, és a fájdalomtól kiabált. – A kezei mindenhol ott vannak! Istenem, annyira éget!

Tudta, hogy mindjárt elveszti. A bájital nem lépett működésbe elég gyorsan, és ha most nem tudja maga mellett tartani, a lány számára nem lesz visszaút. Hermionénak szüksége van valamire, egy kapaszkodóra, hogy kitartson addig a pár percig, amíg hatni kezd a főzet.

- Hermione – szólongatta. Semmi reakció. HERMIONE! A fenébe is, te lány, felelj!

Remegés futott át Hermione testén. Perselus a pálcájával levágta róla a talárt és az egyenruhát. Azt kellett látnia, hogy a lány fehérneműje vérben ázik.

- Hermione!

A hasára illesztve a pálca hegyét sietve végrehajtott egy diagnosztizáló bűbájt, tudva, mire számíthat. De az eredmény még őrjítőbb helyzetbe hozta.

- Miss Granger, az égés elleni kenőcs összetevői! Fejezze be a mulyáskodást, és válaszoljon ebben a minutumban!

Az éles tanárhang kiragadta Hermionét a kábulatból. Hogy lenyűgözhesse tanárait, Hermione álmából ébresztve is fel tudta sorolni az összetevőket.

- Az alapja aloe és méhviasz – nyögte.

- Így igaz. Gyorsabbam, Miss Granger, nem érek rá egész este – vicsorgott rá Perselus, miközben egymás után elvégezte a gyógyító bűbájokat magában azon rimánkodva, ne legyen túl késő. A belső vérzés feldagasztotta a lány hasát, és a lepedőt a bíbor folyadék hamarosan eláztatta.

- Jégvirág morzsolt levele… hínár kivonat… eukaliptusz…

Öt percébe telt, míg beforrasztotta a késsel feltépett hús és elszakított vénák vérben fürdő cafatait, egész idő alatt hallotta Hermione véget nem érő listát soroló halk hangját. A lány még ebben az állapotban is pontosabban hívta elő az összetevőket, mint társai makkegészséges állapotban tették volna. Perselusnak legszívesebben ordított, üvöltött volna a fájdalomtól és az idegességtől, mégis uralom és ellenőrzés alatt tartotta hangját. Kezei egy bájitalmester feddhetetlen hatékonyságával dolgoztak, míg elméje kétségbeesetten vergődött.

Úgy egy negyedórával később a varázslatok meghozták a várt eredményt. Hermione élni akart. A bájitalok megtették hatásukat, arca visszanyerte színét. Az értelem fénye lassan visszatért szemébe.

Perselusnak emlékeztetnie kellett magát, hogy lélegezzen. Az orra tele volt a vér, verejték és kín elviselhetetlen bűzével, ezért is ment oda az ablakhoz, hogy kinyissa. A hideg levegő lassan segített kiseperni fejéből a fejvesztett pánik foszlányait, pálcájának mozdulatával pedig megtisztította a lányt és ágyát az utolsó pillanatban halál torkából visszarángatás emlékeitől.

Hirtelen, mintha több évet öregedett volna, sétált darabos mozgással a kandallóhoz, és tüzet gyújtott. Csak ezután ment vissza az ágy mellé készített karosszékhez, és engedett magának egy kis pihenőt. Úgy érezte, különben összerogyna a megkönnyebbüléstől.

Hermione élni akart.

A gyengeség vett erőt Perseluson, fáradt fejét kezeibe hajtotta. Ezúttal szerencséjük volt, de a veszély nem múlt el teljesen. Erőt merítve azokból a mélyforrásokból, amelyek évek során támogatták kémként, egyenesedett fel újra, és kezdte fürkészni kritikusan a lány arcát.

- Hermione.

A lány szeme zárva maradt, míg Perselus meg nem szólította. Most lassacskán kinyílt, és látta leragadni készülő szempilláiból, hogy húzná le az álom. Mégis ugyanolyan bátran és makacsul állt neki ellent, mint mindig tette.

- Hallasz engem, Hermione? Tudod, hol vagy?

Hermione felzihált, de a férfi látta, hogy harcol a sokkal, ami korábban hatalmába kerítette, a fájdalmat használja fel, így nyeri vissza teste feletti uralmát. Hermione tekintete kitisztult, és végre ott volt benne a felismerés szikrája.

- Perselus – suttogta ugyanúgy, mint húsz perce. Mintha egy örökkévalóság telt volna el.

A férfi melegen rámosolygott. Valahogy olyan könnyen arcára kérezkedett a mosoly, noha életében nem mosolygott hasonló szeretettel.

- Hogy érzed magad? – kérdezte tagoltan.

- Én… olyan hidegnek… és mocskosnak.

- Csak sok vért vesztettél. A hideg pár percen belül enyhül, csak próbálj pihenni, és lélegezz mélyen.

De látszólag nem a hideg volt a lány legégetőbb problémája.

- …zuhanyozni… - mondta rekedten.

És minden gyengesége ellenére ülő pozícióba kényszerítette testét. Egyetlen apró nyögés szökött ki összeszorított fogai közt, ez volt az, ami az elképedt Perselust cselekvésre sarkallta.

- Jobb lenne, ha nyugton maradnál – mondta neki finoman újra lenyomva a párnákra. – A sebeidet begyógyítottam, de a bőröd egy darabig érzékeny marad. Minden mozdulattól jobban sajogna.

Szavai emlékeztethették Hermionét, mi történt, mert megfeszült, és megpróbált minél jobban összegömbölyödni.

- Vigyázva, Hermione – figyelmeztette újra Perselus. – Ne mozogj!

A lány mégis kinyújtotta kimerültség reszkető kezeit, és dörzsölni kezdte bőrét, fel-le, fel-le - a súroló mozdulatok szánalmas próbálkozások voltak önmaga emlékektől való megtisztítására. Perselus már a gyógyítás részeként lekezelte tisztító varázslatokkal, de ez nyilvánvalóan kevés volt neki. Muszáj volt, hogy Hermione megszabaduljon Lucius érintésétől, a piszoktól, amit rátapasztott.

Perselus jól emlékezett azokra az éjszakákra, amikor nyersen dörzsölte bőrét a zuhany alatt, próbálva megfeledkezni az érte nyúló, fájdalomtól remegő kezekről, a könyörületért imádkozó arcokról…

- …zuhanyozni…

Nem tudta, jó ötlet-e ez. Hermionénak most semmi szüksége nem volt magán még több kézre, de ez maradt az utolsó mód, amivel jelenleg segíthetett neki.

Odaidézve egy kád meleg vízen úszkáló szivacsot az ágy mellé térdelt.

- Nyugodj meg, Hermione – suttogta. – Segítek elűzni a kezeit.

Hermione felszisszent, amikor a szivacs hozzáért, szemével rémülten kereste a férfi arcát.

Lassú mozdulatokkal kezdte lemosni Perselus, gondja volt rá, hogy kihagyjon minden olyan részt, ami megrémíthetné Hermionét azáltal, hogy emlékezteti az őt érintő kezekre.

- …mennyire rossz…

- Nagyon rossz – válaszolta Perselus tudva, jobban ismeri őt Hermione, minthogy hazudni tudjon neki. – Majdnem megölt. Ha pár perccel később érkezel, késő lett volna.

Hermione borzongva hunyta le szemét, hogy elrejtőzzön az őt körülvevő világtól. Perselus észrevette, mint ahogy azt is hallotta, mit motyog fáradtan.

- …kár…

- Ne mondd ezt, Hermione. Én örülök, hogy időben ideértél.

Amikor készen lett a mosdatással, a lány vacogni kezdett, ezért gyorsan küldött rá egy szárító bűbájt. Pálcájának mozdulata tiszta pizsamába burkolta a lányt. Habozott egy pillanatig, de aztán úgy gondolta, végigmegy a teljes „Hermione rendbetétele” programon. Kezébe idézte a mosdói hajkefét, óvatosan kitámasztotta párnákkal a lány fejét, és fésülni kezdte fürtjeit.

Még soha nem fésült női hajat. Megnyugtatónak érezte végighúzni a hajkefét az idővel egyre súlyosabbá és selymesebbé váló hajon. Észrevette, hogy Hermione lehunyta szemét, a vonások, amiket az eltűrt fájdalmak véstek arcába, kezdtek kisimulni.

- Anyukám csinálta régen, amikor kicsi voltam – suttogta eltávolodó hanggal.

Egy pillanatnyi csend után Perselus egyszerű fonat mellett döntött. Kissé torzra sikerült, de elsőre egész elfogadhatónak tűnt. Még megigazította a párnákat, majd a takarót Hermionéra terítette. Azt hitte, a lány már alszik, de amikor felállt a karosszékből, szeme felpattant.

- Köszönöm, Perselus.

- Szívesen, Hermione. Próbálj aludni. Ne félj, nem hagylak egyedül.

Hermione sóhajtott, de a férfi kivárta, míg újra lehunyta szemét, és alvás közben kicsit kinyitotta száját, csak azután sétált az íróasztalhoz. Egy dolgot még meg kellett tennie, mielőtt megadta volna magát a fáradtságnak.

Dracónak tudnia kellett, hova ment az apja. Az őrület szélén járhatott éppen. Perselus magához hívott pergament és pennát, majd kamaszos, nem túlságosan rendezett írással a következő levelet írta:

„Kedves Draco!

A nőstényoroszlán, akit küldtél, hihetetlen! Megszenvedte az utazást, de most, hogy kicsit figyeltem rá, tökéletesen jól van. Biztonságban tartom.

Boldog karácsonyt! Roxfortban találkozunk.

Üdvözlettel, a te

Elrondod”

Baglyára bízta a levelet, majd bezárta az ablakot, mikor ruhasuhogást hallott. Megfordulva továbbra is alva találta Hermionét. Ám a béke elhagyta. Kezei az ágyneműbe csimpaszkodtak, álla megfeszült, háta hídba ívelt a görcstől, minden porcikája néma szenvedést jelzett.

Öreg barátai, a rémálmok visszatértek. És nagy valószínűséggel egy ideig maradni akartak.

Anélkül, hogy tudatosan átgondolta volna, leült mellé, és Hermione hideg, feszes kezét sajátjába vette, hogy emlékeztesse jelenlétére.

Talán az emlékek voltak túl erősek, talán messze járt már ahhoz Hermione, hogy érezze kezének érintését, nyughatatlansága csak nem akart végére érni.

Perselus homlokát ráncolva nézte. A görcsöknek le kellett állniuk, mielőtt a begyógyított sebeket újra felszakították volna. De nem szerette volna felébreszteni a lányt, mindennél fontosabb volt számára az alvás.

Így hát a csendes éjfél úgy talált rá Roxfort bájitalmesterére, hogy ő éppen a cipőjét húzta le, és a talárjából vetkőzött ki egy diákja ágyánál. Vigyázva elemelte Hermionét a párnákról, és mögé mászott.

Olyannyira kivetkőzött szokásos szerepéből, miközben mellkasán ringatta a lányt, hogy még Albus is fuldokolni kezdett volna a citromporán.

De Hermione görcsei megszűntek. A rémálok visszahúzódtak, és anélkül, hogy felébredt volna, hajolt bele a férfi ölelésébe vigaszt találva meleg testében.

Álmában kicsi, fáradt, erőtlen mosoly jelent meg Hermione szája sarkában, mire Perselus azonnal visszamosolygott, különös meleg terjedt szét mellkasában, ahogy elnézte az alvó Hermione Grangert.

Úgy hitte, terhére lesz a nyomasztó közelség, hogy gyűlölni fogja az érintéseket. Soha nem volt oda értük, és bárki, aki benyomakodott privát szférájába, eddig mindig keservesen megbánta.

Ez más volt. Hermionét tartotta.

És ahogy tekintete elidőzött a lány békés arcán, a felismerés olyan elementáris erővel csapódott neki, hogy pusztán a kémek kemény fegyelme gátolta meg a fizikai reakcióban.

Valahogy az elmúlt hetek beszélgetései, kutatómunkái és edzései közben Hermione fontosabbá vált neki élete kirakójában, mint egyszerű partner vagy barát.

Az élete mozgatóruhája lett.

Perselus el se tudta képzelni, hogyan történhetett meg, egy bozontos hajú, nála jó húsz évvel fiatalabb kis mindentudó hogyan surrant be elméjébe és szívébe, hogy oda befúrja magát.

Minden, ami tudott, az volt, hogy megfogadta, megvédi – mióta ezt a szolgálatot tette a Rendnek, új irányt vett élete. Most pedig nagyon jól tudta, hogy valóban meg fogja védeni azt az apró csodát, aki karjában alszik, nem számít, kitől vagy mitől kell. Ha kell, az életével.

Öntudatlanul kezdte simogatni Hermione haját hosszú, vékony ujjaival, engedve, hogy tenyerét csiklandozzák a dús tincsek. Míg Hermione neki dőlve aludt, és ő a haját simogatta, Perselus Piton lassan álomba merült.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés