|
26. Hegek
Kedves Hermione!
Hatalmas köszönet az ajándékokért, briliánsak! Imádom a mini gyanuszkópot, állandóan a nyakamban hordom. Már bizonyította hasznosságát, mikor Fred és George megpróbáltak palira venni minket, olyan hangosan kezdett vijjogni, hogy közel jártak az ablakon való kiugráshoz. Igaz, hogy a fülem ezután jó fél óráig süketnémát jelentett, de ettől a hátulütőtől eltekintve rettenetesen tetszik.
Őszintén, nem nagyon vágom, Ronnak miért pont pszichológia könyveket utaltál ki. Enyhén szólva szürkének tűnnek, Ron mégis kérte, hogy továbbítsam feléd köszönetét, boldogan eltölt napokat olvasgatásukkal, így gondolom, klassz megoldás volt mindennek ellenére. Valamiről lemaradtam volna?
Most pedig a tegnapi nap legkülönösebb esetére térnék ki, nem fogod elhinni, Hermione! Kitalálod, ki írt nekem? Justin Finch-Fletchley! Leírt mindent a semmitmondóan lapos karácsonyáról, majd megkérdezte, nem lenne-e kedvem találkozhatni vele a karácsonyi szünet alatt. A mugli Londont javasolta!
Ne izgasd fel magad ezeket olvasva, még akkor se, ha sarkalatosan nem is ígértem meg, hogy kerülni fogok mindenféle potenciális veszélyforrást. Ha az életem függene tőle, akkor se akarnék találkozni Justinnal. Majdnem elaludtam a levele felett! Olyan röviden írtam neki vissza, amennyire csak tellett tőlem, és beleszőttem, hogy nem, nincs időnk effélére.
Hát nem elképesztően abszurd? Fred szerint Justin belém esett, mire fellöktem a seprűmmel, de mostanában Ron is kutyaszemeket vet rám, akárhányszor meglát, és szegény Justin összetört szívéről beszél! Ideje visszatérni Roxfortba, de tényleg! (Kivéve, hogy ott már tényleg összefuthatok Justinnal, a francba!)
Na, mindegy, remélem kellemesen telt a karácsonyod, semmi hiba nem merült fel. Üdvözletemet add át szüleidnek is (már, ha úgy érzed, örülnének neki), ne aggódj túl sokat! Viszlát a héten!
Szeretettel:
Harry
0o0o0o0o0o0
(Hermione)
A téli reggel csendjében, ahogy a hűvös fény fokozatosan aranyba fordult lehunyt szemhéja mögött, Perselus mellkasa melegében pihentetve arcát, Hermione aludt.
Álmai, ahogy az ezekben a napokban elvárható volt, vörös színben festettek, de ez alkalommal ez nem a frissen kifröccsent vér sikoltó, dühös vöröseként áradt vagy a pánikkal telt erőszak alvadtabb sötét színét vette fel, hanem a jó bor mély, meleg árnyalatát, ami meleg ölelésben tartotta.
Most nem félt a tollkönnyű érintéstől, nem érezte szükségét a menekülésnek. Hónapok óta első alkalommal álma ahelyett, hogy belenyomta volna a fájdalom és félelem mocsarába, kimenekítette onnan. Hosszan elnyújtotta az ébredést, kiélvezte az éjszaka során egyre inkább ringató védettség érzését, mely puha takaróként melengette testét.
Lassan, előbb finoman elmosva a határokat, tudatossága visszatért. Nem kívánta az ébredést, sem a mozdulást, sem a gondolkodást. Ehelyett megadta magának a nyújtózkodás luxusát, kissé tűnődve izmainak fájdalmán, minden sejtje élvezte a biztonságot.
Egészen addig, amíg kinyitva szemét nem találkozott tekintete egy kíváncsian rajta pihenő fekete szempárral.
Egy másodperc alatt minden tudatosságot mellőzve vetette le magát az ágyról - máris a szoba másik végében állt egyik kezében késsel, másikban pálcával.
Egek. Perselus. Az ágyamban aludt. A karjaiban tartott! Mi történt tegnap?
Megpróbált visszaemlékezni a késő este történéseire, de felfordulást talált ott, fájdalom szilánkjait, rettegést és vért, sikolyokat és reménytelenséget… majd meleg kezek érintették, széles mellkassal feküdt szemközt, ujjak simogatták haját…
Megdermedt az emlékre. Tegnap valami nagyon rossznak kellett történnie. Valaminek, ami áttörte a Perselus és közte kiépített, kettejük barátsága előrehaladtával egyre féltett magánszférát védő láthatatlan gátat. Bármi is volt az ok, kicsit se tetszett neki.
Hirtelen a bizalom, amivel megajándékozta a férfit, veszélyesbe fordult, Perselus szoros közelségének tudata fokozta pálcát szorító ujjainak görcsösségét. Mi történt vele, az Isten szerelmére?
Perselus elismeréssel vette tudomásul, hogy a lány nem feledkezett meg a még csak előző nap elsajátított tananyagról: a kések zsupszkulcsként való használatáról. Mozdulatlan maradt, várta, hogy Hermione rendbe szedje magát. De a másodpercek percekké nyúltak, és még mindig csak állt, szemét gyanakvás szűkítette össze, kése pontosan Perselus felé mutatott.
- Én vagyok, Hermione – szólalt meg végül Perselus, mikor ráeszmélt, hogy a lány képtelen megnyugodni. – Biztonságban vagy.
Ha lehetséges, görcsössége még kihangsúlyozottabbá vált, a bizonytalanság megülte a levegőt.
- Tudom, ki vagy. Nyilvánvaló – felelt dühtől kásás hanggal. – Amit nem tudok, hogyan kerülsz ebbe a rohadt ágyba!
Perselus felsóhajtott. Hermione nem emlékezett. Vagy legalábbis nem akart. Nehézzé tette a helyzetet.
- Sajnálom – mondta neki halkan. – Tudom, milyen irritáló lehet számodra. De olyan nyugtalan voltál tegnap este, oly kétségbeesett és megtört, hogy a sebeid miatt nem engedhettem álmodban az ágyban forgolódást. Úgy tűnt, a jelenlétem csillapító hatást gyakorol rád, így…
Hermione elpirult a gondolatra, hogy Perselus közelsége lenyugtatja, inkább tud pihenni a karjában, mint egyedül, ám amikor a mondat többi része is eljutott hozzá, minden szín kiszaladt arcából.
- Mi történt tegnap? Mit mondtam neked? - faggatta haragtól és félelemtől feszes hangon.
- Nem emlékszel? – kérdezte ő.
Fájdalom szaggatta Hermione arcát, addig markolta kését, amíg ujjbegyei fehérbe nem váltottak.
- Válaszolj! – suttogta majdnem morogva. – Mi történt?
Hirtelen úgy tűnt, mintha az elmúlt két hónap soha nem lett volna, mintha mindent visszavonna, semmi mással nem törődve, csak a köztük lévő gáttal, összpontosítva titkainak megtartására, a távolság nagyítására.
Az arcán és a szemében nyoma se volt bizalomnak vagy korábbi közelségüknek. Perselus tett egy próbát Hermione elméjének elérésére, mint előző este, most is egy békével és barátsággal teli gondolatot küldött neki, azonban acélfalba ütközött. Elméje és teste bezárt előtte. A lány visszavonult saját világába, és bár Perselus nem értette, miért szorítja össze száját és keményíti meg vonásait, tudta, szót kell értenie vele, ha nem akarja elveszteni itt és most.
- Dél körül találkoztál Luciusszal. Későn értél vissza. Megerőszakolt és késsel megvagdosott téged. – Ahogy mesélni kezdte a tegnap eseményeit, hangjának erejét és tónusát erővel semleges szinten tartotta.
Sejtette, milyen kínzó lehet ez Hermionénak, és mennyire gyűlöli kimutatni gyengeségét előtte, ezért kerülte a lány tekintetét, és lassan, nyugodtan számolt be neki mindenről.
- Elsőre fel sem ismertél, de sikerült meggyőznöm téged a segítség szükségességéről. Felhoztalak a lépcsőn, be az ágyadba. Sokkos állapotban voltál, egy ideig azt hittem, nem tudod végigcsinálni. Kénytelen voltalak mesterségesen ébren tartani, és mikor már biztonságban voltál, írtam Dracónak, hogy ne aggódjon miattad. Ezek után egy meglehetősen borzalmas rémálom markába kerültél, a legjobb mód arra, hogy védjem felépülésed, alvás közbeni egy helyben tartásod volt. Valamikor az éjszaka során én is elaludtam, és csak egy pillanattal előtted ébredtem.
Miután befejezte, tekintetét továbbra is a könyvespolcra szegezte biztos távolságba Hermionétól. Ettől még hallhatta gyors és rémült lélegzését, amivel próbálta legyűrni a sokkot. Alig hallható zokogás szaladt ki összezárt ajkaiból, amiből Perselus tudta, most már emlékszik, és igyekszik kezelni a tegnapiak okozta fájdalmat.
Perselus adott neki időt erre. Csak, amikor Hermione beszélni kezdett, akkor emelte rá szemét. A könnycseppektől csíkozott, elveszett arc láttán oda akart rohanni hozzá, és újra a karjába venni. Hermione dacosan emelte meg állát, szeme dühtől villogott.
- Lemostál – suttogta Perselus számára ismeretlen okból vádló hangon -, és megfésülted a hajam.
Óvatos bólintást kapott. Ez volt a legjobb, amit akkor tehetett, mégis tudta, hogy a lány talán kihasználva érzi magát.
- Szükséged volt a mosdásra, Hermione. Te magad próbáltál meg lezuhanyozni annak ellenére, hogy mozdulni se tudtál a vérveszteségtől. Ez tűnt az egyetlen járható útnak, hogy segítségedre legyek. Tisztában voltam vele, mennyit jelent neked.
Szóval tudta, nem igaz? Hermione elméje szinte üvöltött. Természetesen tudta. A legzseniálisabb férfi volt végtére is, akit ismert, és ő megadta neki az esélyt, hogy tanulmányozza szokásait, gondolkodását, igényeit. Mostanra nem maradt sok, amit Perselus ne tudott volna róla.
Kétségek homályosították elméjét, érezte a pánik keserű ízét a szájába kúszni. Már mindenre emlékezett. Hogyan tartotta őt a férfi, hogyan kérte, bízzon benne, hogyan vigyázott rá, és ő hogyan lágyult el érintésére lehetővé téve, hogy a másik átvegye felette az irányítást. Nem csupán életét bízta volna rá Perselusra, de azt is, ami történt vele, még akkor is, ha a szégyen üres gödröt vágott lelkében.
Mit tett?
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Nem szabadott volna ennyire közel kerülnie hozzá. Hogy tartsa meg magának a titkait, ha függeni kezd tőle? Hogyan vigyázzon magára, ha Perselus gyengévé teszi? Mikor érte el először, hogy rá támaszkodjon, hogy szívvel-lélekkel higgyen benne?
Hogyan engedhette, hogy ez idáig fajuljon? Mikor tudta, hogy ezzel nem csak a saját jövőjét, de Perselus boldogságát is fenyegeti! Miért nem állította le jóval azelőtt, hogy ilyen messzire jutott?
Mert még most is, másodpercekkel azután, hogy kiértékelte annak veszélyét, amiben csücsült, szívesen olvadt volna Perselus ölelésébe, hogy megoszthassa vele összes fájdalmát és érezhesse melegét.
A francba mindennel, csakis miatta gyengültem így el! Tudnom kellett volna, hogy ez lesz!
(Perselus)
- Megígérted, hogy nem teszed! – suttogta.
- Hogy mit nem teszek? – Perselus zavarodottan nézett rá. Megígérte is valaha, hogy nem érinti a lányt? Nem emlékezett hasonló beszélgetésre, Hermione hangjában és arcán a mély szemrehányás mégis idegessé tette, mintha súlyos bűnt követett volna el anélkül, hogy egyáltalán észrevette.
- Nincs kényeztetés. Ne kerülj hozzám közel, és ne törődj velem.
Perselus elkeseredett sóhajjal hagyta el végül az ágyat, és próbált meg kísérelt meg odasétálni hozzá. Még tegnapi talárját viselte, mely ráncos volt az alvástól, normál esetben Hermione mosolygott volna azon, hogy bájitalmestere mennyire kifordult önmagából. Most egyedül pálcája mozdult Perselus felé, néma fenyegetésként küldve az üzenetet, ne jöjjön közelebb.
- Azt akarod mondani, mindezt a tegnapi viselkedésem miatt kapom? – kérdezte a férfi hitetlenkedve. – Mert törődök veled? Mert aggódok miattad és emberi lényként, nem tárgyként nézek rád?
Biztosra vette, hogy Hermione nem gondolhatja komolyan. Nem azért tette, mert szánja, képtelen lenne rá! Mindent megtett, ami a hatalmában áll, hogy megmentse, igen, mert nem tudja nélküle tovább csinálni. Bizonyos mértékben évek óta nem tett semmit ennyire ösztönösen, önös érdektől vezérelten. Valahogy mégis kétkedett benne, hogy Hermione örülne, ha erre is rá kellene döbbennie.
- Pedig jobb lenne, ha úgy bánnál velem, Perselus – felelt Hermione keserűen. – Jobb, mint ez, jobb, mint hogy szánsz.
- Az ég szerelmére, te lány, ez nem a szánalomról szól! – ordított fel Perselus türelme végére érve. – Hanem arról, hogy megadom neked, amire szükséged van és megóvlak a széteséstől!
- Nincs szükségem ilyesmire tőled!
- Ne légy nevetséges! Én jobban tudom.
- Nem, nem tudod! – kiabálta Hermione. – Fogalmad sincs,milyen szenvedés és szorongás tölt el, milyen az igazi szégyen és félelem! És ez a te hibád!
Perselus belesápadt Hermione szavaiba. A lány nem tudta, a döbbenettől vagy a növekvő dühtől, de túl messzire ment, hogy ez jelen pillanatban érdekelje.
- Azt mondod, az én hibám? – kérdezte a férfi veszélyesen mély, bársonyos hangon. – Malfoy erőszakoskodik veled vég nélkül, összevagdos, és szerinted én vagyok a vétkes?
Mostanra Hermione újra elsírta magát, de úgy tűnt, észre se vette, üvölteni kezdett.
- Minden rendben volt, mielőtt jöttél! – Nem törődött azzal, hogyan bicsaklik meg hisztérikus hangja. – Tettem a munkám, és nem fájt! Elfogadtam, mint életfeladatomat! Kőből és acélból voltam, és valódi énemet olyan messzire taszítottam, hogy ne érhessék el Lucius kései! Egyáltalán semmit se éreztem!
Erre már Perselus is visszaemlékezett arra a szégyenteljes napra a könyvtárszobában, amikor pár végzetes percre Hermione elméjébe hatolt. Jégből és gyémántból kirakott királynő volt akkor a szemében, éppúgy halott, túl gyönyörű és kemény az életre, arra, hogy bárki érinthesse. Maga előtt látta Hermione szemeit, alagutakat a sötétbe, nem volt bennük se élet, se emberség, se félelem. Semmi pánik.
- Nem gondolhatod komolyan – suttogta Perselus. – Majdnem meghaltál akkoriban! Alig maradt erőd, és senki észre nem vette. Ne mondd nekem, hogy jobb volt, mint az, hogy valaki gondot visel rád, mert nem fogom elhinni!
- Jobb volt! – A lány még mindig üvöltött, méreggel körülfércelt kétségbeesés csillogott szemében. – Elfogadtam a sorsom, feladtam. És aztán jöttél te, nekem adtad mindazt, ami élhetővé tesz egy életet, törődtél velem, és…. megértettél… - Hangja suttogásba fordult, miközben beszélt, Perselus csupán éles hallása miatt értette meg mondatának végét a másik, ahogy Hermione elfordult tőle, és szemét a kandallóra tapasztotta. – Most újra van miért élnem. Ott az öröm, az önbecsülés és… a remény. Valami, amit Lucius lerombolhat. Valami, ami nem tartozhat egy halálfaló kurvához.
Váratlanul, egy vakítóan villanásszerű, kínlódó, fanyar pillanatban Perselus megértette.
- Megérdemled mindezt, Hermione – mondta halkan. – Nem kell azért büntetned magad, amit csinálsz. Nem egy tárgy vagy!
- Sejtelmed sincs róla, mi vagyok, Piton.
A mód, ahogy kimondta a nevét, jobban fájdította a szívét, mint ahogy ráordított hangos veszekedésük közepette, és anélkül, hogy tudatosan tette volna, Perselus elhátrált tőle.
- Át kell beszélnünk ezt, Hermione – szólalt meg próbálva megzabolázni hangját, ám szavai nem voltak többek megtört rimánkodásnál, mint aznap éjjel Albus irodájában. – Nem hagyhatjuk félbe csak így! Szót kell értenünk!
- Azt csinálom, amit akarok – jött a lány hideg válasza, és a férfi láthatta, a jelenlétében oly régen nem használt maszkok egyike hogyan csúszik helyére. – Megegyeztünk ebben már partnerségünk kezdetén. Most a szobámba megyek. Nem tudom, visszajövök-e még. Legyél szíves megszüntetni a Hopp-összeköttetést távoztam után, a kamráidhoz való szabad hozzáférésemet is vond vissza. Szép napot.
Perselus pontosan emlékezett rá, mit ígért, és egy része akarta, amit a lány, elengedi őt, nem bántani többé törékeny bizalmát. Viszont azt is tudta, ha elengedni, Hermione egy része visszavonhatatlanul eltűnik. Ezután soha senkinek nem engedné, hogy a közelébe férkőzzön.
Egyszerűen nem engedhette, hogy ez megtörténjen. Nem hagyhatta, hogy az váljon sorsává, ami neki. Így pálcájának biccentésével bezárta az ajtót, és balra fordult egész addig, amíg Hermione és a kandalló között nem állt élesen keresve szemével Hermione tekintetét.
- Mit művelsz? – sziszegte Hermione pálcájával követve a férfi minden mozdulatát.
- Nem hagyom, hogy csak így eltűnj, Hermione – válaszolt meg neki nyugodtan olyan lélekjelenléttel, amilyet előbbi vitájuk során nem mondhatott magáénak. – Bármit is kívánsz tenni, ezt meg kell vitatnunk.
- Nem akarom megvitatni! – kiabált Hermione. – Volt egy egyezségünk! Nem beszélgetünk, amikor én nem akarom, nincs kényeztetés és nincs szánalom! Most azonnal távozni akarok, és többé szóba se állni veled!
- Mégis kénytelen leszel, Hermione. Ha egész emberként akarod ezt túlélni, nem kesergő árnyékaként egy valaha voltnak, a szégyennek és a bűntudatnak megálljt kell parancsolni.
- Mi van, ha nem érdekel, hogy túlélem-e?
- Akkor átveszem az irányítást.
- Szóval ilyen az, amikor valakinek vele egyenlő partnere van? Nélküled is megvagyok, köszönöm szépen.
A megjegyzés csípett, ahogyan azt Hermione akarta, de Perselus nem állt félre.
- Senki nem lehet egy kő partnere vagy egy hulla barátja – mondta ki egyenesen. – És ez az, amivé leszel, Hermione. Ez az, ami én voltam – évekig. Halott a világ számára. A hegek mögé akarok nézni, és látni az életet!
A lány felnevetett, olyan öregesen és minden örömet nélkülözőn, hogy belesajdult Perselus szíve.
- Mit tudsz te a hegekről? – suttogta.
- Annyit, amennyit te – mondta Perselus csendesen, és egy határozott mozdulattal feltépte ingjét. Hermione hátrébb lépett előle, remegő kezével feljebb emelte pálcáját, de Perselus nem közelített hozzá. Ehelyett levette vászoningjét. – Nem te vagy az egyetlen, akit bántottak – súgta, és hátat fordított neki.
Sem sírás, sem nyögés nem hallatszott, csak egy picivel hangosabb légvétel, de tudta, a lány mit lát – egymást keresztező hegek kusza vonalát, néhány fehér és egészen elhalványult az időtől, néhány még mindig vörös és kérges évek gyógyító munkája után is.
Bár nem látta Hermione arcát, szinte érezte, ahogy tekintete ide-oda szökken hátán követve a fehér vonalak által bőrébe faragott utcák kanyarulatait.
- Korán kezdődött – kezdett mesélni halkan még mindig háttal Hermionénak, hangjának epéssége visszhang volt a lány előző nevetésére. – Amióta eszemet tudom, az apám vert engem és az anyámat, fennen hangoztatva, hogy feljebbvalóságát sose feledjük, de mind tudjuk, miért verik az emberek a gyerekeket. Roxfort sem volt jobb, már ha a híres Tekergőket nézzük, akik kedvenc játékszerükké avatták igen korán. Annak emléke, aminek a barátod, Harry tanúja volt, ahogy fejjel lefelé csüggök a levegőben felfedve az egész iskola előtt csinos alsóneműmet, egy volt a sok közül. Sokkal rosszabb dolgok is előkerültek az évek során.
Hallotta a ruhasuhogást a háta mögött, ahogy beszélt, és tudta, Hermione vigyázva közelebb jött hozzá. Elképzelte arcát, sokktól tágra nyílt szemét, ahogy visszaemlékezett, hogyan ordibált vele, könyörögve, ne mondja tovább, de ő nem törődött vele. Túl fontos volt.
- Akkorra, amikor eltaláltam a Sötét Nagyúrhoz, egyedül a harag, az arrogancia és a saját intelligenciámba vetett hit fűtött és adott erőt a túléléshez. Egyedül elmém tett méltóvá, kizárólag zsenialitásom tette indokolttá létezésemet. A Sötét Nagyúr ezt a büszkeségemet használta fel arra, hogy becsábítson. A haragot, amit mindenki ellen tápláltam. Pár héttel ezelőtt kérdezted, miért pont a harag volt az, ami segített, akkor nem válaszoltam. Hagy válaszoljak most: csak a harag és az arrogancia tette elviselhetővé életem minden napjait, támogatott gúnyolódásuk, utálatuk és az elszenvedett fájdalom közepette. A Sötét Nagyúr vette haragomat, és addig csavarta, amíg már én se láttam, mi a rossz és mi a jó, egyedüli üzemanyagként a gyűlöletet ismertem.
Perselus hangja berekedt, ő is legszívesebben elfutott, elbújt volna önmaga elől. De nem tette. Keresztül kellett vinnie az üzenetet.
- De a Sötét Nagyúr nem mérsékelte fájdalmamat. Megsokszorozta, amikor nem engedelmeskedtem azonnal. Amikor nem tettem, amit akart, pontosan úgy bánt velem, mint azzal, aminek lelkem mélyén éreztem magam. Ragaszkodni kezdtem hozzá, mert csak ő hessegethette el ezeket az érzéseket. Egyedül ő menthetett meg önmagamtól. Amikor megbüntetett vagy később Albus visszaküldött hozzájuk kémkedni, képtelen voltam ellenállni. Valahogy úgy, mint most te, tudtam, hogy mindent megérdemlek, amit tesznek velem, hogy nem vagyok méltó az örömteli életre. Feladtam azt, amiről úgy gondoltam, jót tehet nekem. Keserűbb és erősebb lettem, kőszikla. Perselus Pitonná váltam, a kiállhatatlan, komor bájitalmesterré. Egészen addig ilyen is maradtam, amíg nem is olyan régen valaki megszabadított engem elmém sötét börtönéből azzal, hogy száműzött az önmegtagadás helyszínéről.
Csend lett. Tengernyi csend feszült közöttük, oly végtelen, hogy a férfi egy pillanatra attól tartott, Hermione már ott sincs, ott hagyta, míg a múltjáról fecsegett, egyedül hagyta, ahogy annyian előtte. Aztán meghallotta a lány lélegzetét, gyorsan és kapkodón, illata elérte orrát. Hermione közvetlenül mögötte állt. Perselus tiszta és nyugodt hangon fejezte be a mesélést.
- Szóval, Hermione, mindazok után, amiket megtudtál rólam, gondolod, hogy értéktelen vagyok? Úgy gondolod, mocskos mindenem, és megérdemelten tette a világ ezt velem? Mondd meg nekem, ez lelketlen tárggyá tett?
Megbicsakló hangján Hermione kétségbeesetten tagadott mindent.
- Nem… én soha nem gondoltam…
Perselus hirtelen felé pördült, belenézett tágra nyílt szemébe, könnyes, viharos dühről árulkodó arcára.
- Akkor hogyan mered ezt hinni magadról? Soha nem tettél semmi rosszat, velem ellentétben azért választottad ezt az utat, hogy megmentsd a számodra fontosakat. Hogyan lehetnél kevesebb nálam, mikor el se követted azon bűnöknek a felét, amit én?
- De hát én…
- De hát te mi? Versenymódba kéne kapcsolnunk? Ki tett borzalmasabb dolgot életében? Még többet meséljek varázslatos tapasztalataimról a nagybetűs Élet terén? Akarod tudni, milyen érzés megölni egy gyermeket, aki ahhoz is kicsi, hogy segítségért tudjon kiáltani? Mi az, amit ezzel kezdeni akarsz, Hermione?
Látta, hogy a lány nem talál szavakat az önvádra, akadozik. Perselus elvette tőle, mint ahogy minden kifogást és szemrehányást is, amit álmatlan éjszakái alatt felrótt magának, az összes szörnyűséges képet, ami lejátszódott szemei előtt. Mert neki rosszabbak voltak. És mégis, Hermione tisztelte őt.
- Annyira szégyellem magam – suttogta végül Hermione, a szemén látszott, hogy elérte a magot, sőt, hajlandó beszélni róla. – Amikor a szemükbe nézek, a családom, barátaim, még Dumbledore szemébe is, szégyellem magam. Tisztában vagyok vele, mit tartanak a jóról és a rosszról, milyen az életük. És én nem férek bele. Olyan dolgokat láttam és tettem, amiktől elszörnyednének. Hogyan találkozhatnék újra a szüleimmel, hogyan nézhetnék a barátaim szemébe, amikor tudom, mit gondolnának a valódi énemről? Amikor tudom, egy olyan világhoz tartozok, aminek gondolkodás nélkül hátat fordítanának? Mindent eldobtam, amiben eddig hittem, és nincs semmi, amivel megtölthetném a hézagot. Semmi, csak a szégyen.
Tökéletesen értve, mire gondol, Perselus összekulcsolta kettejük tekintetét, úgy küldte a közös tudást és a megértést. Hermione sose választotta a felsőbbrendűség útját. Épphogy megpróbálta kevesebbnek mutatni magát, csökkenteni fényét, szelídítenie intelligenciáját, hogy az már butaságnak tűnjön, tudásszomját vicces karakterisztikumnak beállítva. Ha ezelőtt nem fogadtak el, kérdezték szemei egyidejűleg félve a választól, hogyan remélhetném, hogy ezek után valaha is közéjük tartozhatok?
- Tudod, hogy nincs megoldás, ugye? – kérdezte Perselus gyengéden.
A lány aprót biccentett.
- Azok, akik a többiek felé magasodnak, mindig magányosak lesznek, az emberek sosem fogadják el, ami más. Mindketten megtanultuk, milyen a nehezebb út. Ha nem vagy büszke arra, milyen vagy, sose fogsz így érezni. Ám, ha nem tudod legyőzni a szégyent – folytatta mély levegőt véve, továbbra is tartva a szoros szemkontaktust -, akkor szégyelld magad a családod előtt, ha kell. Szégyelld magad igazlelkű kis barátaid előtt, akik csak azért maradtak ártatlanok, mert túl ostobák, hogy lássák, mi folyik körülöttük. Nem teheted semmit, hogy ne érezd alacsonyabbrendűnek és tisztátalannak magad azok mellett az idióták mellett. De nem mellettem, hallod? Semmi olyat nem fogsz átélni, amit én ne éltem volna. Soha nem látsz olyat, amit én ne láttam volna. Ha én túléltem azt, amit, te még annyira túl fogod élni, ami veled történik. Hallod?
Perselus elhallgatott. Tudta, mit kínál, de azt is, mit kér a lánytól. Elfogadni magát és befejezni a bujdosást a legnehezebb dolog lehetett, amit valaha tennie kellett. Tőle harminc évet vett el.
Mégis, teljes szívével remélte, Hermione megtalálja az erőt, amivel képes lesz rá. Engedi elmenni, ha el akar, most, hogy minden ki lett mondva. Azonban nem tudta, mit tenne azután egyedül kamráiban, egymagában, nélküle, akivel beszélgetett, akit edzett, akit ugratott.
Annyira elveszett abban a félelmetes képben, hogy Hermione mindörökre magára hagyja, hogy csak akkor vette észre, mennyire közel lépett hozzá a lány, amikor Hermione óvatosan megérintette mellkasát. Mellkasát, amin annyi heg sorjázott, mint a hátán.
Perselus képtelen volt elnyomni a zihálást, mikor Hermione jobb mutatóujjával követni kezdte az egyik kifakult fehér vonalat sima bőrén.
Megértette a gesztust még akkor is, ha a lány nem kereste tekintetét.
Hermione elfogadta, amit felkínált neki.
És amikor karjait felemelte, lassan, hogy elég időt adjon neki, ha vissza akarna hátrálni a nem kívánt érintés elől, Hermione nekitámaszkodott, lehunyta szemét, és olyan szorosan szorította, ahogy ő a vállát.
Ha nem lettek volna fáradtak erre gondolni, mindketten csodálkoztak volna azon, milyen bensőséges érzéseket ad ez az ölelés, biztonságot, közelséget, békét, védő karok fegyverét a külvilág ellen. Otthont.
Odakint a világ lehetett veszélyek és fájdalmak színtere, de itt csak ők voltak, két kém, mindkettő ijedt, mindketten túl okosak, hogy ezt egyáltalán felérjék. Mindketten a legmélyebb bizalom állapotában, amit valaha éreztek.
- Nos akkor – szólalt meg Perselus végül, hangja Hermione fülében dobolt. – Azt hiszem, itt a reggeli ideje.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
egyszerűen zseniális:D köszönöm, hogy fordítod, még mindig, már nagyon hiányzott a történet. Ez a páros, annyi megelepetést tud okozni és annyira jó olvasni, főleg így, hogy te lefordítottad:P jó látni, hogy kezdenek egymásra találni. Hogy a profnak is megvannak a maga szellemei. Valahogy Miova együtt tudok érezni, nekem is volt már ilyen, hogy azt hittem, csak nekem van valami, hűde nagy bajom, amit mások nem érthetnek, de aztán valaki rádöbbentett, hogy hékás, nekem szarabb:) aszóval ezt és az előző két fejezetet jó volt olvasni, jó volt egykicsit karácsonyi hangulatba ringatni magamat és szeretem, amikor a prof kezd rájönni, hogy ő valójában szerelemes, pedig ő a pince megvetett réme:) szóval nagyon köszönöm, hogy fordítasz és ráadásul ilyen jól és ilyen sokat, uh csak kitartás és küldök sok erőt, egy olvasód mindig lesz:P