(Perselus)

A következő napokban egyikük se érezte szükségét a beszédnek arról, mi zajlott le bennük, visszatértek szokásos ünnepi napirendjükhöz, mintha az a bizonyos este és az azt követő reggel meg se történt volna.

Mégis, Perselus érzékelte a kapcsolatukban beálló oly finom változást, hogy azon más könnyedén továbbsiklott volna, és ami ennek ellenére mélyebben érintette Hermionét és őt, mint bármi más, amivel eddig találkoztak.

Bizonyos értelemben mintha megszűnt volna Hermione számára, legalábbis, mint különálló emberi lény. Míg korábban a lány tolerálta ugyan jelenlétét, mégis figyelemmel követte minden mozdulatát, észlelte hozzá viszonyított helyzetét a szobában, soha nem engedett le teljesen, most mosollyal ajándékozta meg, majd már vissza is merült saját gondolatai világába.

Perselus anélkül dorongolhatta le a legújabb házidolgozat egyik szerzőjét hozzáadva a katasztrófikus esetekhez, járkálhatott a szobában vagy mehetett el Hermione karosszéke mellett, hogy a lány figyelmet fordított volna rá. Néha Hermione teát főzött kettőjüknek, és egy csészét odavitt a férfi íróasztalához, olykor Perselus töltötte újra Hermione csészéjét, de mindezt egy szó nélkül. És megesett az estékben, hogy Perselus felnézve az alvó, kedvenc karosszékébe süppedő Hermionét pillantotta meg, ölében az ott felejtett könyvvel. Ekkor karjába vette, és felvitte szobájába, még csak fel se zavarta közben, mintha nem is emberként ért volna hozzá, hanem a lány testének részeként, ahogyan az szokott lenni az ébredés utáni pillanatokban.

A legeslegelső alkalommal láthatta Hermionét teljesen ellazult állapotban, amiben egészen más személyiség sejlett fel. Megint csak, a változás leheletfinom volt, még akkor is, ha a férfit valósággal sokkolta, hogy van a világon olyan, akinek humora még az övénél is sötétebb és szárazabb. De csak most, hogy megvitatták a problémát, Hermione vadul gesztikulált, szeme dacosan csillogott, láthatta Perselus, mennyire nem volt önmaga korábban, se a barátaival, se az osztályban, az utóbbi hónapokban még vele sem.

Mintha eltűnve az állandó igyekvés a beilleszkedésre, a megfelelésre, az örömszerzésre, ugyanolyan makacs és szarkasztikus embert hagyott volna hátra, mint amilyen Perselus maga volt. Egy embert, aki szégyentelenül briliáns, és olykor megdöbbentően arrogáns.

Perselus rettenetesen élvezte. És mikor látta, hogy Hermione arcán a barázdák halványulnak, új tűz lobban szemében, tudta, hogy a lány ugyanígy érez.

Lucius Malfoyt nem hozták szóba, így az egyetlen arra vonatkozó jel, hogy Hermione megbirkózott a történtekkel, a megduplázott intenzitású edzések jelentették. Mostanra órákat töltöttek edzéssel, addig, míg Perselus levegő után kapkodott a kimerültségtől.

December huszonnyolcadikán Hermione először fakasztott vért. Döbbenten nézte a másik mellkasán sebesen folydogáló vörös csíkot, de Perselus leállította, mielőtt hangot adhatott volna bocsánatkérésének.

- A remek a boszorkánylétben, Hermione – kezdte Perselus, miközben gyakorlott könnyedséggel gyógyította be a vágást -, hogy olyan keményen és veszélyesen edzel, amennyire csak akarsz. Nincs sok, amit ne tudnék lekezelni, és szükséged van az igazi sebek megtapasztalására – akár ejted máson, akár te magad szenveded el. A csupán elméleti gyakorlás nem segít, amikor olyannak állsz szemben, akit meg kell, hogy ölj, különben ő öl meg.

- Ha most jön a „Ne törődj másokkal” szöveg, ne is folytasd, Perselus, elégszer hallottam – felelt Hermione hevesen. – Öltem már, és legalább egy tucatszor majdnem engem öltek meg.

- Tudom. De öltél valaha ösztönösen? Olyan gyorsan, hogy időd se volt átgondolni? Vagy hezitáltál, átgondolva, nincs-e más mód, nem tudnád-e máshogy elintézni?

A lány szeme elkerekedett a kérdésre, késes keze oldalára esett.

- Mire kérsz, Perselus, mivé legyek? – suttogta.

Perselus csak mosolygott rá tudván, érti, mit akar.

- Hatékonnyá – válaszolta.

Majd ahelyett, hogy meghátrált volna, visszatérve a normalitás körülbástyázásának világába, mint régen, Hermione csak megemelte állát, határozottan a férfi szemébe nézett, és mosolyogva bólintott.

Ugyan úgy tűnt, a maga csöndes útján megküzdött Lucius emlékével, Perselust nem hagyta nyugodni a dolog. Nem vágyta újra ilyennek látni, vérző, öntudatlan, fájdalommal telt lénynek, és fogalma se volt, hogyan előzhetné meg, hogy Lucius újra magához hívja és bántsa Hermionét.

Mégis kivárt szilveszterig, hátha a lány magától felhozza a kérdést, mielőtt ő teszi meg. Azonban az este elszaladt, Hermione továbbra is figyelmen kívül hagyta célozgatásait, kitért a beszélgetésre irányuló kísérletei elől, amennyiben azok bármennyire is érintették a kémkedést, és nem szorosan a vacsorához kapcsolódtak.

- Le kell állítanunk. Nem mehet így tovább – mondta ki végül Perselus a desszert alatt.

- Tudom – reagált Hermione nyugodtan, eddigre hozzászokva a viharos témaváltásokhoz. – Van is egy tervem, de beletelik egy kis időbe – tudta le ennyivel, majd nagy gonddal és koncentrációval folytatta a csokoládéfagylalt kiélvezését.

- Mi van, ha nincs rá időnk? – tette fel a kérdést Perselus azon agyalva, mégis hogy tud a lány ennyire nyugodt maradni.

Hermione sóhajtott, és a tálka mellé fektette kanalát.

- Jelen pillanatban borzasztóan sajnálja – magyarázta. – Mint mindig, amikor túllép egy határon. Tudod, már amennyire egy Lucius Malfoy      képes rá, tényleg szeret engem. És fél elveszíteni, így bármikor, amikor szétcsúszik, és olyan ostobaságot tesz velem, mint… a mostani volt, megbánja. Ékszert szokott küldeni, ami megbízhatóan előrejelzi, hogy pár hétig nem próbálkozik semmi hasonlóval. Mielőtt veszélyes vágyai újra felszínre törnek, megoldom, ígérem, Perselus.

Három dolog lebegett mindenekelőtt Perselus előtt, amikor belepillantva a lány szemébe némán bólintott. Az első, hogy úgy beszélt Lucius erőszakos rohamairól, mint egyfajta zavaró szokásról, amit szíve mélyén Hermione is tudott, és gyűlölt. Kíváncsi lett, mennyi kínzójától kapott ékszert rejt az iskolaelső lány szobája.

A második, hogy mit sem árult el Hermione a tervéről. Bármit is gondolt ki, nyilvánvalóan nem szerette volna megosztani vele, és ez más esetben is elég volt arra, hogy gyanakodni kezdjen.

A harmadik maga Hermione volt, akivel szemben Perselus most sokkal inkább lenyelte a bizalom hiányát, mint tette volna azt egy héttel ezelőtt. Különös módon nem érezte szükségét további kérdések felvetésének, a terv tesztelésének. Ha Hermione magabiztosan gondolkodott a siker felől, akkor ő is.

Így hát eltérően szokásos, gyanakvó önmagától, mindössze félrebiccentette fejét, és összevonta szemöldökét.

- Én még sose kaptam ékszert – játszotta a sértődöttet.

Hermione elvigyorodott a reakcióra.

- Talán, mert nem mennének jól a talárodhoz. De ha akarod, kölcsönadhatok néhány rubint, fel is vehetnéd a következő bájitaltanra.

Elnevetgélt a hatalmas rubin nyaklánccal felékesített, hajában vörös szalagos Perselus ötletén, aki ugyanazzal a parancsoló testtartással állt volna hetedévesei előtt.

- Irány edzeni, pimasz nőszemély! – utasított a férfi. – Ezért még bűnhődni fogsz. Alig fogom tudni palástolni a mosolyt az első bájitaltanok alatt. Ez késért kiált!

Így, miután megjátszott alázatossággal meghajolt előtte, Hermione újabb kétórányi rúgásra, ütésre és vágásra készülhetett.

0o0o0o0o0o0o0

(Hermione)

Hermione tudta, hogy a férfi ott lesz, sőt, hogy már azelőtt előre tudja érkezését, mielőtt egyáltalán elhalad a vízköpő előtt, mégis, ahogy belépett dolgozószobájába, és ott találta íróasztala mögött egy csésze teával a kezében őrülten csillogó szemekkel, képtelen volt semmibe venni a gyomrát szorító idegességgel.

Talán a férfi mindentudása, szinte bárkit überelő varázsereje tette, talán pusztán a megélt életkor, de valahányszor Hermione látogatóba ment Dumbledore-oz, mindig attól félt, bátorsága most hagyja cserben.

Több függött mostani tervé, mint Lucius Malfoy megzabolázása, és fogalma se volt róla, hogyan reagálja le az igazgató a javaslatát. Különc hírneve és barátságos, bolondos viselkedése ellenére nem csupán a legnagyobb hatalmú varázslóként vált ismeretesség, hanem mint ragyogó stratéga és politikus. Az olyanok, mint Albus Dumbledore nem szerették kiadni a kezükből az irányítást. Sóvárogtak utána.

Mindössze annyit remélhetett, hogy érveinek súlya lesz annyira tekintélyes, hogy meghallgattatnak, illetve, hogy Dumbledore továbbra is bízik annyira Perselusban, amennyire a korábbiakban. Ezek éltették, valamint néma reménye afelől, hogy az igazgató kezdi érezni öregségét, és lassan nem bánná, ha szusszanhatna egyet.

- Igazgató úr – köszöntötte Hermione mosollyal. – Hálás vagyok, amiért időt szakít rám.

- Ó, Miss Granger, enyém az öröm.

Lassan egy hónapja nem látták egymást, miután Perselus átvette tőle a jelentési kötelességet, Dumbledore arcán látszott is a kellemes meglepetés, hogy ennek ellenére Hermione mégis eljött.

Hermione szinte látta magát a férfi szemében, erősebb, arányosabban izmos, némileg merevségét vesztett testét, arcát, mely egykor hideg volt, mint a jég, most nem csak nyugodtabbnak és magabiztosabbnak tűnt, de bőre is szebb és egészségesebb lett, ahogyan szeme se volt többé kivörösödött és fáradt, annál inkább a régi, energiától fénylő.

A lányt idegesítette, hogy Dumbledore tudta, mi okozta a változást. Valahogy szerette volna megtartani magának a Perselusszal való barátságát, hogy nyugodtan kiélvezhesse. Valamennyiszer, amikor a közösen eltöltött időre gondolt, bizonyos módon meg akarta védeni még a gondolatát is, de olyan hevesen, hogy az újra és újra meglepte. Perselus az övé volt, a csendes kis menedék, amit ketten húztak fel, az övék, senkivel még egy pillanatra nem osztozott volna rajta.

Érezte, ahogy a másik bepillant az agyába, olyan lágyan, hogy észre se vette volna, ha ő maga nem lett volna az okklumencia mestere, ám így óvatosan irányítgatta az igazgató elméjét azokra az ártatlan mentális képekre, amik legkevésbé se vágtak össze az öreg érdeklődésével. Magában mosolygott. Dumbledore valószínűleg annyira hozzászokott a kémkedés ezen módjához, hogy észre se vette, vele szemben mennyire hiábavaló. De ki ő, hogy ellopja egy öregember illúzióit.

- Jól nézel ki, kedvesem – szólalt meg Dumbledore úgy, mintha másodpercekkel korábban a gondolataiban olvasott volna. De Hermione, aki pontosan tudatában volt, hogy az igazgató semmiféle összefüggést nem tudott találni egészségi állapota és Perselusszal való kapcsolata között, többé nem dőlt be a trükkjeinek, finomságainak, hogy pontosabban szóljunk, így csak tovább mosolygott a maga titokzatos módján, és az egyik karosszékhez sétálva megállt a lobogó tüzű kandalló előtt.

- Leülhetnék, igazgató úr? Úgy hiszem, meglehetősen hosszú beszélgetésnek nézünk elé.

- Természetesen, gyermekem, bocsásd meg feledékenységemet – intett Dumbledore azonnal megidézve a lánynak is egy csésze teát, és csatlakozott hozzá a tűznél.

Hermione csendben kortyolgatta teáját, miközben az idős varázslót nézte. Amennyire sokszor alkalmazta Dumbledore mások vizslatásának vallomástételre használását, annyira meglepte, hogy valaki ellene fordítja azt. Ő törte meg elsőnek a csendet.

- Mi hozott ide ma este, Miss Granger? – kérdezte jóindulatúan mosolyogva, amivel elvette a kérdés élét. – Nem mintha egyébként nem látnálak mindig nagy örömmel, és nyújtanék támogatást, amiben csak tudok…

Hermione válaszként elmosolyodott, és letette maga mellé teáját.

- Jó jelnek vegyem, hogy azonnal a tárgyra kíván térni, igazgató őr? – kérdezte könnyedén, de választ se várva legyintett, mikor úgy tűnt, Dumbledore komolyan fontolóra veszi a választ. – Nem számít. Azért jöttem, hogy javaslatot tegyek, professzor. Van egy játékos a játszmában, akinek eddig nem osztottunk lapot. Úgy hiszem, még a tél vége előtt szükségünk lehet a képességeire…

Magyarázatát rövidre fogta. Az igazgató magától is ki tudta találni az ehhez tartozó prókat és contrákat. És a száján játszó alig látható kis mosolyból ítélve, úgy tűnt, a prók vezetnek.

- Ez a játékos tudatában van megváltozott szerepének, Miss Granger? – kérdezte végül, mire a lány szórakozott mosollyal rázta meg fejét, engedve, hogy Dumbledore úgy higgye, kölcsönös viccen osztoznak.

- Ismeri őt, igazgató úr – felelt, mire látta Dumbledore szemében az elégedettség szikráit. Nem kellett tudnia róla, hogy tudása ebben a témában igencsak korlátozott. – Soha nem fogadná el a pozíciót, ha én kérném tőle. Nem találná magát rá méltónak. Azonban én tudom, hogy az. Muszáj vele számolnunk, nem engedhetjük meg, hogy a tehetsége kukába kerüljön.

Tudom, mennyire vágysz cselekedni, Perselus, gondolta, és ez így van jól!

A beszélgetés még egy darabig eltartott, Hermione célozgatott és ügyesen kitért az igazgató váratlanul kilőtt kérdéssorozatai elől, miközben mindketten mosolyogtak, és úgy teáztak, mintha Jane Austen irodalmáról folytatnának udvarias csevejt, nem stratégiai megbeszélést a sereg generálisa és mesterkéme részvételével.

Aztán Hermione a befejezendő házira hivatkozva kimentette magát, mire Dumbledore szikrázó mosolyainak egyikével intett neki búcsút. A lány a megkönnyebbüléstől sóhajtott fel, amint elhagyta a bejáratot védő vízköpő területét, ami egyébként valószínűleg az igazgató látogatóinak minden lépését még azelőtt közvetítette, hogy azok hozzáérhettek volna az ajtóhoz. Jól ment. Ha szerencséje lesz, Perselus már most dühösen fogja várni, követelve, mondja meg, mindez az ő fejéből pattant-e ki.

Egyelőre mégse az alagsorok felé vette az irányt, ehelyett szorosabbra vette válla körül hordott láthatatlanná tévő köpenyét, és az előcsarnokon át a tölgyfakapu felé vette az irányt. Most már csak be kell törnie Roxfortba.

0o0o0o0o0o0o0

Már alkonyat szürkítette Roxfort falait, mire Hermione elérte célját. A külső falak mentén körözve megállt ott, ahol pontosan a feje fölött hatalmas ablak szakította meg a vastag kőfalat. Annyira biztosan tudta, hogy az ablak a Hugrabug klubhelyiségéhez tartozik, mint ahogy azt, hogy a suliba nyílik. Az iskolaelső lányságnak végtére is megvoltak a maga előnyei.

Már korábban elgondolkodott a hagyományos úton közelítésről, de tudta, hogy nagyjából húsz hugrabugos maradt a téli szünetre, így még vacsoraidőben is viszonylag magas volt annak valószínűsége, hogy valamelyikük a kandalló mellett marad. Lehetetlennek tűnt kijátszani, hogy észrevegyék, ahogy a portréajtó csak úgy a semmitől engedelmesen feltárul.

Ezért próbálkozott az ablakkal, szépen megköszönve a Mindenhatónak, hogy a hugrabugosok nem egy toronyban laknak, mint a griffendélesek. Még szorosabbra vette maga körül a köpenyt, rögzítette, hogy le ne csússzon, majd lábára lebegőbűbájt bocsátott. Mikor elég magasra ért a levegőbe, fellépett az ablakpárkányra, és belesett az üvegen. Hárman tartózkodtak a klubhelyiségben, két fiú sakkjátszmába merült, egy a sarokban olvasott.

Szeme sarkából figyelve őket csúsztatta bal kezét zsebébe, és előhúzott egy hosszú, ezüstös hajszálat, amit Dumbledore íróasztalának fiókjából csent el. Baljának egyik kesztyűs ujjával az ablakkeretnek nyomta, míg jobb kezében a pálcával torkára mutatott.

- Vox mutatis – suttogta, majd megemelte hangját, és egy szót mondott. – Nyílj.

Az igazgató hangjára a reteszek félrecsúsztak. Az ablak most már nyitva állt.

Hermione megszűntette a bűbájt, és csendes megkönnyebbüléssel lélegzett fel. Nem tudhatta biztosra, működni fog-e, azonban Roxfort története kitanította pár hasznos dologra, többre, mint amit Harry és Ron valaha elleshettek a Tekergők térképétől. Ezek egyike az a tény volt, hogy Roxfort igazgatója képes kinyitni a kastély összes nyílászárót hangjának és bőrének hatalmával. A lány remélte, a haj is megfelel, és az előbbiből úgy tűnt, a roxforti bejáratok mégse voltak annyira finoman hangolva, mint amilyennel mindenki kérkedett. Mindenképpen szólnia kellett erről Perselusnak, de addig is teljesítenie kellett feladatát.

Újabb varázsige elsuttogása után szélroham tárta szélesre az ablakokat. Míg a hugrabugosok meglepetten néztek fel, Hermione a szelet kihasználva beugrott a klubhelyiségbe, és amikor egyikük odaért az ablakhoz, hogy becsukja, már a fiúk hálóhelyeihez vezető lépcsőn állt.

A hetedévesek ajtaját be se zárták rendesen, amiért Hermione hálát mondott a gondatlan fiúknak. Lassan kinyitotta. Egy meglehetősen rendetlen szoba látványa fogadta, amit jelenleg egyedül egy kövér, öreg varangy uralt.

Az éjjeliszekrényekre tett holmik átvizsgálása kevesebb, mint egy percet vett igénybe, és már meg is találta célpontját. Justin Finch-Fletchley ágyát és ládáját.

Harry talán azt hitte, Justin csupán a barátságát keresi - vagy épp rástartolt -, de Hermione már réges-rég nem hitt az ártatlanságban. Justin figyelte Harryt, nem is akárhogy. És jegyzeteket készített. Senki nem készít jegyzeteket csak azért, mert barátkozni akar. Azért szoktak, hogy emlékezetükbe véssenek valamit vagy jelentést tegyenek.

Nem is beszélve arról, hogy Justin írt Harrynek. Harry és Ron ezt figyelmen kívül hagyták, nem úgy Hermione, aki amint tudomást szerzett a levélről, megértette, mit akar Justin. A mugli Londonban akart találkozni Harryvel – távol Weasleyéktől, az auroroktól, távol bárkitől, aki szemmel tarthatta volna Harryt.

A kérdés csak az volt, miért.

A fiú aligha önszántából csatlakozott a halálfalókhoz – Hermione másodpercre tudott volna róla, mint bármelyik más roxforti halálfalóról. Azonban Justin már egy ideje kémkedett valakinek, ha a lány helyesen értelmezte a Belső Körbeli mozgásokat, MacNairnek vagy Housemannek. Mindketten túl sok dicséretet szereztek be az utóbbi időben a Nagyúrtól, és mind a kettőjüket több alkalommal hívta be négyszemközti audienciára.

Ám Hermionénak kellett valami bizonyíték, és azt se ártott tudnia, Justin miért árulta el társait. Ezért pálca nélkül hozzá vissza nem vezethető altatóbűbájt bocsájtott a varangyra, riasztót idézett a hálóterembe vezető folyosó lépcső felőli részére, ami a lépcsőre lépés pillanatában figyelmeztette volna, majd lábának szelíd lökésével becsukta az ajtót próbálva mindent úgy rendezni, hogy mágikus szignálja egyáltalán ne legyen fellelhető a szobában.

Ezután visszatért Justin ágyához és éjjelszekrényéhez, ahol megjegyezte minden rajtuk található tárgy pontos helyét és pozícióját.

A fiú alig valamit vitt magával a karácsonyi szünetre, pontosan úgy, ahogyan azt Hermione remélte. Bárhol is töltötte az utóbbi heteket, bárkivel is találkozott, a holmija biztonságosabb helyen volt Roxfortban, mint bárhol máshol. A ruhák, könyvek és személyes apróságok nagy halmai megerősítették gyanúját. Justin nem úgy pakolt be, mint aki hazamegy. Minden értékes cuccát itt hagyta.

Ahogy Hermione felvette személyre szabott, mágiáját átengedő kesztyűjét, és elkapott egy pizsama felsőt, mely szépen összehajtva feküdt az ágyon, Harry és Ron elképzelése mosolyt csalt arcára. Vajon mit gondolnának, ha most látnál? Ron lehetetlennek vélné, hogy csak így megszegi az iskolai szabályokat, Harry meg bámészna rá csodálkozva.

Mindketten mélyet hittek abban, hogy barátjuk képes akármilyen információt fellelni a könyvtárban vagy színkódokkal jelölni az órarendben a tanulnivalót, de ebben – átkutatni egy kém ingóságát, eltávolítani azokat a mágikus csapdákat, amikkel a fiú magánéletének zavartalanságát védte valószínűleg annak segítségével, akivel együtt dolgozott -, ami olyannyira elütött Hermione szerintük normális ténykedésétől, eldobták volna az agyukat.

Pedig Hermione szerint nem is volt akkor a különbség. Részben tartani minden fontosat, látni, hogyan áll össze egy egésszé, ez jelentette a kulcsot, akár kémkedett, stratégiát állított fel vagy megírt egy bonyolult esszét. Arra képezte ki magát, hogy minden apróságot megjegyezzen, az információ minden szeletét, épp úgy, ahogy most minden szellemi erejét Justin holmijainak átvizsgálására fordította.

Nyoma se volt annak a bődületes mennyiségű jegyzetnek, amit Justin az iskola utolsó heteiben készített, azonban talált több tépett szélű tekercset és pár jegyzetfüzetet, amiből hiányzott néhány oldal.

Sok doboz és tároló rekesz, amiben Justin a személyesebb cuccát tartotta, saját mágiájával lett levédve, így csupán az férhetett hozzá, aki az ő mágikus szignójával rendelkezik (és mivel Justin ikertestvérek híján volt, egyedüli emberként ált ebben a világban). Azonban Hermione előzetes kutatásai itt is meghozták gyümölcsüket. Justin hátrahagyott egy pár kesztyűt, amit Hermione előbb kifordított, majd saját kesztyűjére húzott. Elegendőnek bizonyult csupán Justin testének illata és mágiájának maradványa, hogy bolonddá tegye a csapdát és betekintést nyerjen a dobozokba.

Egy levél se származott a szüleitől. Furcsa. Amióta ismerte Justint, legalább egyszer egy héten kapott levelet vagy csomagot a szüleitől, egykeként, anyja imádott csemetéjeként ez nem lepett meg senkit. Az utolsó levelet mégis három hónappal korábbról találta. Ahogy Hermione átnézte egész levelezését, egy eshetőség gondolata kezdett formát ölteni elméjében.

De még mindig nem talált bizonyítékot. Fél órájába telt mindent átvizsgálni és a pontos helyére visszatenni. Még rejtett fiókok után is keresett a ládán és az éjjeliszekrényen, de egyet se talált. Justin ágykeretéhez sétált, ellenőrizte a fejtámlát, utána újabb pálca nélküli varázslatot hajtott végre a matracon, majd magán az ágyon. Ismételten semmi.

Megfordult a fejében, hogy a klubhelyiségben rejthetett el valamit – bár az nem vallott volna rá. Ha a hugrabugosok csak egy kicsit olyanok, mint a griffendélesek, semmi nincs biztonságban tőlük. Amúgy se rejthet el valaki elég jól egy tárgyat úgy, hogy egy iskolányi izgága tinédzser meg ne találná.

De akkor hol? Mégis magával vitte volna a neki kellő nyomot?

A megvilágosodás akkor jött, amikor hátralépett az ágytól, hogy még egyszer teljes valójában megnézze magának, szeme az ágy lábára esett. Masszív, fából készült ágylábakra. Vagy legalábbis masszívnak látszókra. Pár másodperces kopogtatás és hallgatózás után talált egy üregeset az ágy jobb oldalának fejrészénél. Nem vett észre rajta nyílást, de ahogy kesztyűs kezével végigsimított a sima fán, egy hajszálnyinál nem vastagabb repedést érzékelt. Mindenhová magával cipelt, combján tartott késeinek egyikével sikerült felnyitnia a repedést anélkül, hogy karcot hagyott volna a fa felületén.

Mit rejtettél ide, Justin? kérdezte magában, ahogy egy sor feltáróbűbájt alkalmazott a záron. Miért árultad el világodat?

A harag egyre nőtt benne, míg feltörte az összes átkot és biztonsági varázslatot, amivel Justin védte titkát, harag a veszély miatt, amibe Justin mindannyiukat keverte, dühös volt rá, amiért a könnyebb utat választva tőrbe akarta csalni a másik, de amikor végre benyúlhatott a lyukba, és előhúzta az oda rejtett két képet, mérge azonnal elpárolgott.

Az anyja. Közrefogva két maszkos, köpenyes halálfalótól, zöld szeme vadul villog, mellkasa erősen hullámzik a rémülettől gyors légzéstől, minden porcikája szörnyűséges félelemről árulkodik, arról a tudásról, hogy sejti, mi van rá.

Az apja. Szeme körül fekete monoklival, háta mögé kötött kezekkel, de tovább küzdve az emberekkel, akik tartják. Semmi más nincs szemében, csak a családja miatt aggódás és a kétségbeesés.

Mindkét kép alá túlnagyolt betűkkel oda volt biggyesztve az egyszerű üzenet: „Tedd, amit mondunk, Justin, és talán élve megússzák.”

Hermione ismerte ezt a kézírást. Perselus megtanított, honnan ismerheti fel valamennyi halálfaló írását. Ez MacNairé volt. És nála voltak Justin szülei.

0o0o0o0o0o0

(Perselus)

Perselus kevéssé értette, Albus miért hívta meg délutáni teára, de több, mint hajlandó volt elmenni. Idejét látta Hermione trükkös Obliviate-jének bemutatását, mint ahogy még néhány, karácsonyi szünet alatt felmerült ötlet megosztását. Egy informális találkozó teával és sütivel a tökéletes alkalom, hogy prezentálhassa őket az igazgatónak.

Így meglehetősen ledöbbentette, hogy a várt könnyed légkör helyett Dumbledore határozottan ült íróasztala mögött.

- Albus – köszöntötte kis biccentéssel.

- Perselus! Köszönöm, hogy eljöttél. Kérlek, foglal helyet, fiam.

Perselus a homlokát ráncolta. A „fiam” megszólítás nem jelentett semmi jót. Tapasztalata szerint egy sereg kéretlen tanács követte, vagy, ami még rosszabb, mentális jóllétének alapos átvizsgálása. Nem mintha Dumbledore így hívta volna ez utóbbit, ő a „barátság” nevet biggyesztette rá, és azt mondta, a nehéz időkben össze kell tartaniuk, mégis, az utóbbi időkben a nagy kijelentések lassan egyetlen mondattá rövidültek: Képes vagy tovább menni, fiam, anélkül, hogy beleszakadnál?

Mosoly nélkül telepedett le a felkínált helyre, arca leolvashatatlan kőmaszkká vált. Bármit is akar Albus bedobni, ő aztán megnehezíti a dolgát. Perselus már rég felhagyott a beszélgetések kipárnázásával.

- Valószínűleg már rájöttél, hogy különleges alkalomból hívtalak ma ide, Perselus – fogott hozzá Albus majd’ egy percnyi feszült csend után.

Bár válasz nélkül hagyta, Perselusban mocorogni kezdett a kíváncsiság. Normálisan Albus kicsinységekről kérdezett, mielőtt rátért volna a lényegre, a férfi kísérleteiről, az órákról vagy hogy hogyan telt a szünet. Nem rukkolt elő csak így, hacsak nem szükséghelyzetről vagy kiemelten fontos dologról volt szó. Az igazgató egyébként is túlzottan élvezte a hóbortos öreg varázsló szerepét.

- A helyzet az – folytatta Albus egy pillanatnyi hallgatást követően -, hogy az ünnepeket a Rendről és az átszervezéséről szóló elmélkedéssel töltöttem.

Most következik az, hogy tovább nem tartunk igényt rád, gondolta Perselus elcsodálkozva a saját keserűségén. Örült neki, hogy többé nem kell kémkednie, a Hermionéval való munka hasznossá tettem de csak most, ahogy idős mentora dolgozószobájában üldögélt, ébredt rá, mennyire hiányzik életéből egy végső cél, egy lehetőség, amivel jobban kiaknázhatja képességeit, mint Hermione igencsak indirekt megóvása a bajtól.

Halálfaló voltál, Perselus. Még mindig hordod a Jegyet. Ne várd tőlük, hogy valaha is befogadjanak maguk közé. Ne számíts rá, hogy értékelnek csak azért, ami vagy, mondta magának határozottan.

- Különösen a te… Rendben elfoglalt szereped megváltozásán gondolkodtam sokat, most, hogy kéméletednek vége szakadt – mondta az igazgató figyelmen kívül hagyva a bájitalok mesterében folyó belső, néma csatát.

- Értem – válaszolt végül Perselus kiszűrve hangjából a szomorúság és a keserűség legutolsó nyomát.

Az igazgató felnézett rá, szeme csintalanul csillogott.

- Pardon?

- Tudomásul veszem, hogy többé nem játszok központi szerepet a Rend terveiben – magyarázta Perselus. Tessék, Albus, már megint azt csinálom, gondolta, megkönnyítem a dolgodat. – Hogy ellehetetlenedett a kémkedés számomra, terhet jelentek a Rendnek. Képtelen vagyok külső helyszínen küldetést folytatni, befolyásom is megcsappant. Ha azt kívánja, hogy lépjek ki a Rend belső köréből, megteszem.

Mikor Albus igazándiból elmosolyodott, Perselus egyre erősebbnek érezte a mellkasában feszítő dühöt. Legalább tettetné, hogy sajnálja.

- Nem, fiam – szólalt meg Albus előrehajolva az asztalon, és kezét Perselus vállára tette. – Nem hiszem, hogy megértettél. A Rend pár tagjával való konzultáció során arra jutottam, te leszel a mi új kémmesterünk.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.