(Hermione)

- A te ötleted volt! Ne mondd nekem, hogy nem te találtad ki, Hermione!

Ahogy azt Hermione várta, Perselus a könyvtárszobában dühtől égő szemmel, a kandalló előtt vadul járkálva várt rá. Lélekben már felkészült haragjára, ám a fátyolként rá boruló, ahhoz hasonló szomorúságra, amit ő érzett Justin hálószobájában, már nem.

Nem igazán kívánta ezt a beszélgetés. Minden, amit szeretett volna, hogy elbeszélhesse mindazt, amit Justinról megtudott, és mondjuk sírjon egy jót a kanapén. De ez egyszerűen nem a megfelelő pillanat volt. Perselusnak szüksége van a józan eszére, hogy megeméssze azt, amit Hermione megtudott, márpedig most, a dühös kirohanás pillanatában legkevésbé se volt józan. Úgyhogy az érzékeny témákat hanyagolnia kellett.

Elrejtette bánatát elméje egy távoli sarkába, mint ahogy azt is, ami ma este kezdetét veszi, hova vezethet.

- Könyörgöm, Perselus, miről beszélsz? – reagált a férfi túlfűtött vádaskodására halvány mosollyal, és leereszkedett a kanapéra.

- Arról a roppantul lenyűgöző kérésről – vagy mondjam úgy, hogy parancsról? -, amit Albus volt szíves elém tárni a délután folyamán – morogta Perselus. – És ne tégy úgy, mintha nem tudnál róla, te magad plantáltad annak a szerencsétlen öregnek a fejébe, tagadod?

- Albus megkért! – kiáltott fel ártatlanul a lány figyelmen kívül hagyva a másik utolsó szavait. – Húha, Perselus, most megleptél!

Azonban ezegyszer Perselus nem foglalkozott játékos évődésével, amiből Hermione láthatta, hogy most komolyan mérges.

- Elég volt! Igazán nincs szükségem tőled most erre a viselkedésre, Hermione. Miért nem adtad meg rá az esélyt, hogy átgondoljam, akarom-e, miért nem szóltál előre?

- Mert azon nyomban elcsaptad volna az ötletet, Perselus – válaszolt Hermione azon nyomban komolyra fordítva a szót. – Te is tudod, hogy ezt tetted volna. Soha nem is álmodtál ehhez hasonlóan megbecsült pozícióról, ami ekkora erőt és fennhatóságot jelöl ki a Rendtagok felett. Még mindig azt hiszed, hogy mogorva halálfalóként gondolnak rád, és csakis a használhatóságod miatt viselnek el.

Perselus most meg fintorgott, különösen a halálfalós résznél.

- Ne pszichologizálj – intette meg.

- Nem pszichologizálok, egyszerű megfigyelést közvetítek, Perselus. Te magad soha nem ajánlkoztál volna erre a helyre, és ami a rosszabb, a tetejébe még meg is tiltottad, hogy erről említést tegyek az igazgatónak. Ily mód csak egy ötletecskémről számolhattam be neki. A döntés az övé volt, és abban is biztos vagyok, hogy nem egyes egyedül döntött. Nyilvánvaló, hogy téged akarnak a kémmesterüknek. És ne mondd nekem, hogy nem akarod a feladatot, Perselus! Még most is látom a mohó csillogást a szemedben!

A férfi felhorkantott a gondolatra, hogy sötét szeme mohón csillogna, valamit mégis lazult testtartása, és végre leült.

- Azt hittem, Albus ki akar tenni a Rendből – vallotta be a pillanatnyi csendet követően. – És elfogadtam a felmondását, mielőtt egyáltalán megtette volna. Még azt is felajánlottam, hogy önszántamból távozok – horkantott fel ismét, ezúttal puhább szomorúsággal.

- Nos, tudod, hogy ez mit mutat – felelt Hermione önelégülten, majd csakúgy, mint Albus pár órával korábban, ő is előrehajolt, és megérintette Perselus kezét. Csak ő máshogy, olyan stílusban, amitől az egész a világ legtermészetesebb és legmegnyugtatóbb dolgának tűnt, Perselus érezte, ahogy a bánat, amit érzett, szertefoszlik. – Nélküled semmire se mennek. – A lány nyugodtan ült előtte, meleg, nyílt szempárja szeretetet sugárzott. – Senki sincs olyan jó, mint te, Perselus. Nos – tette hozzá kicsivel később – senki nincs is olyan gonosz, az már fix. Még Mordont se lehet hasonlítani a csipkelődő kedvedhez.

- Ó, nagyon szépen köszönöm – csúszott vissza Perselus hangja a normál tónusba, amit a másik megkönnyebbüléssel fogadott. Hát megbocsátott neki. – És mégis hogy jön ez az egész a tervedbe, Hermione?

- Csak akkor avathatlak be, ha elfogadod a pozíciót – ugratta továbbra is Hermione. - Különben magasra minősített titokká válik, és meg kell, hogy öljelek.

Perselus legyőzötten sóhajtott, de azért nem tudta elrejteni szájának boldog rándulását.

- Aláírom a szemtelenségedet, hölgyem – mondta. – És igen, elfogadom a pozíciót.

Széles, felszabadult mosoly ragyogott fel Hermione arcán, Perselus csak most vette észre, mennyire aggódott efelől Hermione.

- Ez nem egyszerűen a terv része. Logikus továbbgondolás, mégiscsak jobb, ha olyan foglalkozik a tőlem kapott információkkal, aki ért is hozzá. Mint például azzal, ami ma találtam – változott meg hangja, mélyebb és érettebb lett, Perselus előrébb is hajolt székében, hogy találkozzon tekintetük. – Jobb, ha nem szerez róla mindenki tudomást a Rendben.

Mutasd, mondta neki gondolatban Perselus, mire a társa megnyitotta előtte az emlékeit.

Hermione érezte a férfi csendes belenyugvását legkülönfélébb módszereibe és találékonyságába, enyhe irritációját az akadályok leküzdésének elképesztő könnyedségén, majd dühének parázslását, mikor a titok nyitjára bukkant.

Kicsoda? kérdezte, mire Hermione MacNair emlékképével válaszolt, megfeleltetve Justin édesanyjának elrablójával a férfit. Méretre és formára tökéletesen beleillett a képbe.

- Egyetértek – felelt sötéten Perselus megszakítva a kapcsolatot. – Nem szabad megmutatnod az igazgatónak. Mihez akarsz vele kezdeni?

A lány hátradőlt a kanapén, kimerülten lehunyta szemét, és a saroknak döntve pihentette fejét.

- Micsoda hülye kérdés, Perselus – sóhajtotta. – Úgy fogom használni, ahogy te tennéd.

- Én is így gondoltam – válaszolt Perselus, felkelt helyéről, és átült mellé. Hermione kihallotta hangjából a büszkeséget, ami elfújta szomorúságának egy részét.

- Ki fogja elültetni a gondolatot?

Hermione az élvezettől és megkönnyebbüléstől felnyögött, ahogy Perselus karcsú kezei masszírozni kezdték sajgó, merev vállizmait.

- Draco – mondta. – Ha hajlandó.

0o0oo0o0o0o0o0o0o0o0

Az idő mintha repült volna a téli szünet hátralévő napjaiban, és mielőtt Hermione feleszmélt volna, eljött a vasárnap délután, és vele a roxforti folyosókat és hálókörleteket újra elöntő diákok.

Ahogy az időpont, amiben előzőleg megállapodott McGalagonnyal, egyre közeledett, azon kapta magát, hogy Perselus könyvtárszobájában álldogál, teljes, zsebre tett poggyásszal felszerelve, képtelenül arra, hogy elszakítsa magát innen.

Annyira nem akart menni.

Minden porcikája a maradás mellett volt, alig bírta feladni azt a biztos menedéket, amire itt rátalált. Hiába lebegtek folyamatosan sötét felhők a fejük felett, az utóbbi hetek talán a legboldogabban teltek, mint kora gyerekkora óta bármelyek, és a tudat, hogy ennek most vége, hogy vissza kell térnie a többi diákhoz és az ő problémáikhoz, a Nagyterembeli zsúfolt étkezésekhez és azokhoz az értelmetlen órákhoz, aminek tananyagát már betéve tudta, rossz közérzettel töltötte el.

Hideg mardosta szíve körül, és elég volt Perselusra pillantania, hogy lássa, pontosan ugyanilyen érzésekkel küszködik.

Ő se akarta, hogy elmenjen.

Egy lépés is elég lett volna, hogy áthidalja a köztük lévő távolságot. Egy lépés, és a karjaiban lehetett volna, olyannyira szorosan ölelhette volna, hogy nem maradt volna hely bánatnak vagy félelemnek.

- Minden este látjuk egymást, ehhez jönnek az étkezések és az órák – suttogta a férfi a fülébe, hangja durván hatott, Hermione túlságosan hozzászokott selymességéhez.

Bólintott.

- Igen, csak… - kezdte, mire Perselus bátorítóan bólintott. – Csak évek óta először éreztem úgy, hogy… otthon vagyok – súgta a végét.

Csendben maradtak, olyan sokáig, mint reggel a lány hálószobájában. Aztán Hermione hátralépett, és megtörte a kört.

- Találkozunk ebédnél – mondta, és gondolatban kedves mosolyt küldött Perselus felé.

Perselus végignézte, ahogy elmegy, meglepődve lakókamráinak hirtelen támadt ürességén.

A láthatatlanná tévő köpeny eltakarta Hermionét a szemek elől, ahogy felfelé vándorolt Roxfort folyosórengetegein, míg oda nem ért McGalagony irodájának ajtajához. Ott várt öt percet, mielőtt a professzor után ment.

Ezúttal azonban nem távozott az iroda ajtón, hanem átszelte a szobát, hogy ahhoz a privát helyiséghez jusson, amit McGalagony hónapokkal előbb mutatott neki, némán remélve, hogy Draco megkapta az üzenetét.

Nyilvánvalóan megkapta. Felugrott a kanapéról, amint a lány besurrant a szobába, de ismerte már ekkorra, hogy tudja, ne ölelje, még csak ne is érintse meg Hermionét az engedélye nélkül. Csak amikor a lány közelebb jött, és mosoly ragyogott fel arcán, karolta körül.

- Draco – sóhajtott fel megkönnyebbülten, örült, hogy barátja biztonságban visszaért Roxfortba, jó messzire őrült apjától és úrias anyjától. – Hogy telt a karácsony?

- Vacakul – felelt tömören Draco. – Nem beszéltek egymással. Jó, kivételt képezett ez alól az, amikor anyám sikoltozott, kiabált és tárgyakat dobált. Még sose láttam ennyire magán kívül. Még aurorokkal is fenyegetőzött. Ekkor viharzott el apám úgy három órára találkozni veled.

- Ó – mormolta Hermione, akarata ellenére visszacsúszott abba az estébe. Szóval ezért ment el annyira Lucius esze. Ha nem lenne szörnyeteg, talán még sajnálná is.

- Rosszul voltam az aggodalomtól – ismerte be Draco elengedve Hermionét, csak hogy jól megnézze magának arca és teste épségét. – Csak, amikor Piton levele megérkezett, nyugodtam meg kicsit. Mikor apám hazaért, igazán olyan arcot vágott… azt hittem, megölt azon az éjjen.

- Majdnem megtette – mondta halkan Hermione, csak hogy Draco újra erősen megölelje.

- Hogy vagy, élet? – susogta Draco neki. – Mit tett veled?

Az arcáról leolvasható volt, hogy Lucius – legalább most az egyszer – tartózkodott az eset miatti kérkedéssel a fia előtt. Hermione mélyen remélte, hogy nem kell felfednie Draco előtt az apja mocskos titkait, de a terv működéséhez erre mindenképpen szükség volt. Így elmondta neki.

Mikorra végzett a meséléssel, kihagyva a Perselus és közte támadt nézeteltérést másnap reggel, dühös könnyeket látott a fiú szemében.

- Meg kell állítanunk! – jelentette ki csöndesen Draco. – Kell, hogy legyen valami, amit tehetünk!

- Örülök, hogy így gondolod – felelt Hermione, ő is örült, hogy Draco a segítségére akart lenni. – Van egy tervem. Úgy védene meg szélsőséges természetétől, hogy közben nem dühítené. De szükségem lenne a segítségedre, és ebben az esetben a hű halálfaló fiát kellene eljátszanod értem.

Draco felhorkantott.

- Ha te túlélted a Sötét Nagyúrral azokat a gyűléseket, én is képes leszek egy arrogáns pöcsöt alakítani, nem igaz? Mit szeretnél, hogy csináljam?

Hermione váratlanul rámosolygott, játékos csillogás éledt fel szemében.

- Az új kémmesterünk meg akar majd dolgozni.

0o0o0o0o0o0o0o0

Harryvel és Ronnal a klubhelyiségben találkozott, ahol egy játszma varázslósakk felett már várták.

Mindketten meglepődtek Hermione megváltozott megjelenésén, míg Hermione maga csak ekkor jött rá, mennyit számított a sok edzésekkel töltött óra és a rendszeres alvás a szünet alatt. Határozottan emlékeztette magát, hogy mostantól még inkább takarniuk kell a talároknak a testét, aminek vonásai a régihez képest összehasonlíthatatlanul gömbölyűek és egészségesek voltak, a fiúknak pedig elmesélte, mennyi szép országot bejárt a szüleivel.

- Látod? – kérdezte Ron. – Én mondtam, hogyha a tanuláson kívül másra is figyelnél, jót tenne neked. Egyszerűen nem normális minden idődet könyvekkel tölteni, Hermione!

- Az egyetlen, ami nem normális ebben a szobában, az a te totális érdektelenséged a jegyeiddel kapcsolatban, Ronald Weasley! – vágott vissza, feltételezvén, hogy a kissé parancsolgató hangnem remekül ráerősít majd iskola megszállottságának képzetére.

Ron tettetett legyőzöttséggel tette fel kezeit.

- Nem tettem semmi rosszat, Hermione – mosolygott. Mikor Hermione fújtatott, Ron odafordult Harryhez.

- Ember, hogy éljük meg a nyarat, ha még ennél is inkább beborul a vizsgák közeledtével? – súgta, de Hermione képzett fülét nem csaphatta be.

Elfordult, és a kandallóban vígan pattogó lángokat nézte. Furcsa feszültséget érzett testében, azonban csak, mikor megérintette vállát, vette észre, hogy izmai újra merevvé váltak. A múlt hét ellazultsága véget ért, vele együtt az ő jókedve.

A sivárság nehéz takaróként ereszkedett le rá, eltompította gondolatait és elrejtette érzelmeit. Már megint így, küzdött a hirtelen támadt szomorúsággal, üdv ismét a valóságban, Hermione.

Egész vacsoráig karácsonyi sztorikkal szórakoztatták egymást, Ron és Harry elmesélte a hógolyó csatákat, a zajos vacsorákat a Weasley családdal, Hermione pedig hosszadalmas kitalációkat kanyarított a kandalló előtt ülve az édesanyjával való főzőcskézésről, és minden másról, amit a muglik csinálnak az ünnepekkor. Mégis, nem volt nehéz tettetnie a boldogságot, elég volt a múlt hétre gondolnia, és a barátai, érezve örömét, úgy tűnt, megnyugodtak.

Igazán jó barátok, gondolta Hermione, mikor észrevette, azok ketten mennyire aggódtak a karácsonya miatt. Bár ne volnának ennyire griffendélesek!

- Menjünk vacsorázni – javasolta kiérdemelve Ron hálás pillantását. – Éhen halok! A hosszas séták járulékos hatásától, azt hiszem.

- Oké, menjünk – értett egyet Ron nem lepve meg senkit, és Ginnyvel meg Neville-lel együtt elhagyták a klubhelyiséget.

A Nagyterem zajszintje majdnem túl sok volt Hermionénak, aki az elmúlt pár hétben megszokta Perselus termeinek csendességét és biztonságosságát. Minden egyes alkalommal összerezzent, mikor valaki elkiabálta magát vagy véletlenül hozzáért, és pálcás keze rettentően remegett.

Nincs veszély, mondogatta magának újra meg újra. Nyugalom, tanárok is vannak jelen, egyáltalán nincs semmi veszély.

Sajnos szerencsétlenségére túl volt azon, hogy higgyen ilyesmikben, és rohamos mértékben súlyosbodó fejfájása se sokat segített.

Öt perce fogtak hozzá az ételhez, mikor a Nagyterem ajtói kivágódtak, és Perselus szokatlanul komor arccal vonult be.

- Mi ütött ebbe? – kérdezte Hermione a többieket, miközben a bájitalmester felé gondolati úton mosolyt és meleg üdvözletet küldött.

- Az lehet benne, hogy a Rend engedi dolgozni. Pontosan mi se tudjuk, mit, de anya és apa rengeteget dumáltak róla karácsonykor – válaszolt Ron, de sietve lehajtotta fejét, mikor Perselus összevont szemöldökkel úgy pillantott irányukba, mintha hallotta volna őket.

Egyedül Hermione tudott Perselus vigyoráról. Szép estét, kedves, gondolta a férfi. Milyen az élet újfent tökfejék között?

Máris őrületbe kergettek, vallotta be Hermione, miután Perselus elfoglalta helyét a tanárok asztalánál, szedett magának a vacsorából, és mogorván nézett szét szomszédságában.

Kaján vigyorba rándult Perselus ajka a pillanat erejére. Akkor hát, talán növelni kellene rajtuk a terhet, hogy ne piszkáljanak téged, nem gondolod? kérdezte. Örömömre szolgálna.

Merlin őrizz, ne! tiltakozott a lány csendes horrorban. Ez csak arra lenne jó, hogy még többet kelljen nekik segítenem, és ha olvastál tőlük csak egy házidolgozatot is, tudhatod, micsoda sors várna rám!

Soha nem olvastam semmit, amit Potter adott ki a kezéből, küldte vissza a gondolatot Perselus. Egyszerűen firkantottam rá pár degradáló megjegyzést, adtam egy pocsék jegyet, és haladtam tovább a következőre.

Olyan hitetlenkedve bámult rá Hermione, hogy az még Ronnak is feltűnt.

- Mi baj van? – kíváncsiskodott könnyedén megérintve vállát, mire Hermione megrezzent. Megfeledkezett róla, Harry és Ron milyen könnyedén vannak az érintésekkel és ölelésekkel. Nehéz lesz kontrollálnia reflexeit, és még nehezebb nem kimutatnia, ezekben a napokban mennyire kevésbé tetszik neki a fizikai közelség.

- Eszembe jutott az esszé, amit feladott a szünetre – felelt sietve. – Csak tizenkét hüvelyket sikerült írnom, ráférne egy bővítés…

- Jó ég, Hermione, hagyjál ezzel! – Ron felnyögött, és visszafordult a kajához.

Nem tehetted, emelte fel Hermione sütőtökleves kupáját, hogy amögé rejtve tekintetét a tanári asztal felé pillantson.

Nem, színezte csalódottság a férfi gondolatát. Természetesen minden egyes darabot olvastam. De képzeld, milyen varázslatos lett volna…

Szemforgatása és gúnyos mosolya a Griffendél asztala felé mosolyra fakasztotta Hermionét, aki gyorsan krumplipüréjére koncentrált.

Draco hajlandó és kész rá, küldte Perselusnak az evés és társaival való beszélgetés szünetében. Holnap hozzá is látunk a megvalósításhoz. Találkozunk ma este?

Abszolúte, válaszolt Perselus, majd hirtelen felemelkedve, rövid biccentéssel illetve kollégáit és utolsó haragos pillantást vetve a diákok felé elhagyta az asztalt.

0o0o0o0o0o0o0

(Draco)

Az az általános körben elterjedt nézet forgott a szakmai berkekben minden férfi és nő között, hogy az ostoba, leleplezett kém mindig jobb, mint az ismeretlen. Így Justin, aki korábban sose jelentett komoly veszélyt, mostanra kinccsé vált számukra. Mert kitől fogadnánk jobban információt, mint legújabb kémünktől, különösen, ha az információ igencsak kényelmetlen és érdekes a számára.

Draco tudta, hogy Justin észrevette a pillanatot, amikor ő és Theodore Nott megjelentek a folyosón, és bőven gondoskodott hozzá, hogy bizonyos kulcsszavak csurranjanak-cseppenjenek, úgy mint „Hermione Granger”, „az apám”, míg elhaladtak mellette. Észlelte, hogy Justin szeme elkerekedik az érdeklődéstől, és némán egyetértett Hermione feltevésével.

A fiú egy rohadt kém volt. De ez nekik csak jó volt. Simán kajáltatta Theodore-t az apja Belső Körrel kapcsolatos pozíciójáról szóló sztorikkal, miközben elhagyták a tantermek körüli zsúfoltabb folyosókat, és a Hermionéval megbeszélt találkozási pont felé tartottak.

Theodore apja is halálfaló volt, bár nem oly erőteljes, mint Dracóé, és még mielőtt Draco világa brutálisan felfordult volna a Minisztériumi éjszakát követően, jó barátok lettek. Ha lehet barátságnak hívni valamit, ami halálfalók között van. Draco soha nem hitte volna, hogy van annál jobb, mint cselszövéseket kiötleni és megtervezni, illetve élvezni az iskolai többség feletti felsőbbrendűségét, míg Hermione meg nem mutatta neki, mi a barátság.

Már jó ideje eltávolodott mardekáros barátaitól, a csendet választva a kivagyiság és a magamutogatás helyett, ám a szüleivel töltött karácsony közelebb hozta őt régi aranyvérű szokásaihoz, így a halálfaló utód eljátszását még könnyebben is ment neki, mint kellett volna.

De legalább végre képes volt valami hasznosat csinálni azon túl, hogy beszolgáltatta az apja leveleit. Hermione, miután elmondta, mit vár tőle, átadott neki egy szombati ebédre való meghívót, ahol megbeszélhetik Pitonnal, hogyan „tartsa szemmel a mardekárosokat” Draco.

Végre! És mivel Piton az új kémmester, Dracónak kevésbé lesz kínos átadni az információkat, mint a flúgoskodó Dumbledore-nak, akiben Draco legalább annyira nem tudott bízni, mint bármely más igaz mardekáros társa.

A keleti szárny elhagyásával és néhány lépcsővel arrébb elérték a folyosót, amiben Hermione meg ő megállapodtak, a lány már ott is volt, a falnak támaszkodva várta őket.

Még ha tudta is, hogy mindez színjáték, Dracónak vissza kellett fojtania a borzongást, mikor megpillantotta. Rosszabbul festett, mint az utóbbi hetekben bármikor, arca holtsápadt volt, haja kócosabb, mint valaha, válla rogyadozott. Fáradtan húzta ki magát, pont, mikor Draco hallotta, hogy Justin megáll mögöttük.

- Draco. Nott – köszöntötte őket az arrogancia és alárendelődés érdekes keverékével. – Mit kerestek itt?

- Nem a te dolgod, sárvérű – mondta Draco hidegen, és látta, ahogy a lány megrándul. – Csak, mert az apám kurvája vagy, ne tégy úgy, mintha egyenlő lennél velünk! Tűnj a francba!

Szavainak hatására Hermione arca tovább sápadt, és ahogy Nottból előtört a megvető nevetés, otthagyta őket, a kelleténél éppen hogy gyorsabban, hogy ne vegyék észre fájdalmát.

- Láttad, hogy néz ki? – kérdezte Draco Nottot, aki élvezettel bólintott. – Az apám tette vele. Nem mesélte el teljesen, pedig kíváncsi voltam – kuncogott gonoszul. – De abból, amit hallottam, az egyik kis játékával majdnem megölte karácsonykor. Nem csodálkoznék, ha nem húzná sokáig – apám egy szeretője se bírta huzamosabb ideig. Nagy ribanc lehet a piszkos kis sárvérű.

És tovább sétáltak arról beszélgetve, melyik dögös mardekáros csajokat kéne magukkal hívniuk a prefektusok fürdőjére éjszakára. Csak, mikro befordultak a sarkon, kockáztatott meg Draco egy pillantást a válla fölött. Ott állt Finch-Fletchley a folyosón, nagyon is láthatóan egy jegyzetfüzettel kezében, tiszta, hamisíthatatlan sokkal arcán.

Úgy tűnt, ráharapott a csalira.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés