|
29. A titkok mestere
29. A titkok mestere
(Hermione)
A szombat délután eljött, és Ron Harryvel együtt kifejezte egy roxmortsi séta szükségességét. Hermione kelletlenül kísérte őket, titokban abban reménykedett, hogy emellett még lesz helye Perselusnál egy kései vacsorában.
A férfi nem csak Dracót, de McGalagonyt is meghívta rá, akit egyúttal arra is megkért, asszisztáljon neki új kémmesteri kötelességeiben, tudván, mennyire sok időt fog ez felemészteni a tanítás és Hermione képzése mellett.
- Nézzünk be Sirius régi barlangjába – ajánlotta hirtelen Harry kibillentve Hermionét a hatékonyabb lehallgatóbűbájok mardekáros klubhelyiségben való helyezéséről szóló gondolataiból.
- Nem is tudom, Harry – vonta ő össze szemöldökét megpróbálva elrejteni, mennyire nem értékeli az ötletet. – Veszélyes lehet elhagyni a falut, és kezd tényleg hideg lenni.
- Ó, ne már, Hermione – mormolta Ron. – A férfiaknak legyen már egy kis szabadságuk! Roxmorts kicsit se veszélyes amúgy se – mi történhetne velünk errefelé?
Hermione éles megjegyzéssel nyelve hegyén nézett rájuk, de Harry reménykedő arcát látva csendben maradt. Úgyis mennének, gondolta lemondóan. Nincs értelme a lebeszélésnek.
Meglepő módon minden nagyszerűen működni látszott. A barlang körüli terület teljesen kihalt volt, de még így is körültekintően felállított néhány vészfonalat a környéken, mielőtt követte volna a fiúkat a barlang belsejébe.
Több, mint egy órát töltöttek odabent, és mikor Harry tüzet varázsolt felmelegíteni széjjelfagyott kezeiket és lábaikat, engedte el magát Hermione, és gondolt arra, hogy talán, egyszer, nem lenne semmi gond.
De persze ez ugyanolya hamis reménynek bizonyult, mint mindig.
Már visszafelé gyalogoltak a faluba, mikor Hermione felfokozott érzékei jeleztek. Jobbra mozgás. Valami követte őket a bokrokon át, éppen olyan sebességgel haladva, mint ők. Nem állat. Ember, ám sem varázstudó, sem mugli nem tudott volna oly csendesen surranni az erdőben, ahogy ő tette.
Bárki is volt, nagyon akarta, hogy ne vegyél észre, és ami Ront meg Harryt illeti, náluk sikerrel is járt. Nemhogy az őket követő, még Hermione hirtelen feszültsége se tűnt fel nekik, ami a lányt megnyugtatta. Ha valami különösre figyelt fel a két fiú, egyként cselekedtek: nagy zaj közepette azonnal rohantak kideríteni, mi az.
Ez most nem hiányzott. Nem, amikor egy olyan ember rejtőzik a bokrok között őket lesve. Így véletlenül lemaradt Harry és Ron mögött, kissé balra sétálva, így történetesen beékelte magát a barátai és az ismeretlen közé.
- Borzasztóan hideg van, nem gondoljátok? – kérdezte őket lassú hangon, amit nem lehetett messzire hallani. – Nem bánnátok, ha felgyorsítanánk kicsit a Három Seprűig?
- Rendben – egyezett bele Ron nem törődve hangja fékezésével. – De nem szoktál hozzá a kinti hideghez a karácsonyi vakációd alatt?
- Melegebb van arrafelé, ahol a szüleim rejtőznek – improvizált Hermione. – Ott még csak nem is havazott!
- Szerencsés vagy – szólt bele Harry. – Az Odút három napig nem hagyhattuk el, akkora volt a hú. Majdnem megőrjítettük Ron anyukáját!
Ahogy gyengéden hajtva Hermionétől felgyorsították lépteiket, úgy tett az ismeretlen üldöző baljukon.
Elméjének biztonságában Hermione olyan vicsorogva átkozódott, hogy a fiúk belepirultak volna zavarukban. Túl lassúak voltak! Ebben az üzemben még legalább tíz percbe telt, míg visszaérnek a faluba, és több, mint egy jó lehetőség akadt a úton arra, hogy csapdába essenek.
Ebben a tempóban nem várhattak sok jót.
Döntésre jutva Hermione óvatosan előhúzta pálcáját ujjából, ahol eddig rejtegette. Szörnyen érezte magát miatta, de csak így védhetett ki egy jóval nagyobb rosszat.
- Persuado – köhécselt mögé rejtve a varázsige kimondását.
Ahogy a meggyőzőbűbáj hatott barátaira, összecsapta kezét, hirtelen ötlet ragadta meg.
- Tudjátok, mit, fussunk a Három Seprűig! Az elsőt meghívják a többiek egy ingyen vajsörre!
Normál esetben az ötlet mást se érdemelt volna a fiúktól, mint egy nyögést, de most mindketten lelkesen bólogattak, és miközben Hermione eltette pálcáját, teljes energiával kezdtek süvíteni Roxmorts felé.
Majdnem megcsinálták. Roxmorts házai már láthatóak voltak, mikor a bal oldali bokrokból átok repült feléjük, és Hermione, aki gondoskodott róla, hogy valamennyivel a fiúk mögött maradjon, mást nem tehetett, az útjába ugrott.
Az átok telibe találta hátát, és fehér bőrét égett hússá változtatta. Remek, gondolta mérgesen, csak a hátamon tudok aludni!
Szerencsére a két fiú túlságosan beleélte magát a versenyzésbe, hogy észrevegyék, mikor megbotlott, és elesett. Pálcájának hegyével újabb Persudaót küldött rájuk, ami remélte, hogy egészen a Három Seprűig küldi őket, mielőtt felfedezik távollétét. Aztán összerogyott a hóban, és imádkozott, hogy a támadó ne üsse ki teljesen.
Abban a pillanatban, mikor meghallotta tőle balra a sietős lépteket, újra megugrott, és bevetette magát a bozótba, próbálva olyan némán csinálni, amennyire csak lehetett.
MacNair csaknem utolérte a fiúkat, mikor tiszta célt nyújtott Hermionénak, aki pálcáját a férfi hátára irányította. Nem ölhetem meg vagy leplezhetem le – továbbra is az ő oldalán, gondolta, és ehelyett lábára célzott.
- Immobilus – sziszegte, mire a férfi megbotlott hirtelen megálló lábaiban. – Dobd el a pálcát, és kelj fel, MacNair!
Az állat módjára morgott, ahogy megfordult szembenézni vele.
- Mindig tudtam, hogy nem bízatunk benned, sárvérű – köpött undorodva.
- El a pálcával! – utasította Hermione, mire habozás nélkül engedelmeskedett. Látta már, mire képes a lány.
Hermione köteleket idézett köré, majd közelebb lépett megnézni, biztosan tartják-e azok.
- Ó, gyerünk már, MacNair – csúfolta ellenőrizve a csomókat. – Ne mondd, hogy Urunkat követted ma este. Hogy ezért próbáltad saját szakálladra csapdába csalni Pottert, és kockáztatni a halálát. Az égető átok meglehetősen veszélyes.
- Végtére is te ott voltál az oldalán!
- Senki mást nem szolgálok, kizárólag a Sötét Nagyurat! – Hermione legilimenciával azt a gondolatot plántálta fejébe, hogy kiáltotta a szavakat. – És én leszek az, aki holtan fogom látni Potter a Nagyúr lábainál, de csakis akkor, amikor a parancs rá magától Voldemort Nagyúrtól érkezik!
Hagyva, hogy a szeme elvándoroljon rajta, sóhajtott irritáltan, cseppet se titkolva, mit gondol MacNair IQ szintjéról.
- Követem őket, hogy megbizonyosodjak, nem fogtak gyanút. Többet ne próbálkozz ilyen idiótasággal, MacNair.
Elsétált tőle, és majdnem elérte a tisztás szélét, mikor MacNair diadalmas üvöltését meghallotta maga mögött.
- Crucio! – kiáltotta, mire kín kezdett nőni Hermione testében, rángatózó kupacként küldve a földre.
Durva kéz ragadta ki ujjai közül pálcáját. Ahogy Hermione felnézett MacNairre, látta, ahogy gonoszul vigyorogva zsebre vágja azt. A kezében másik pálcát szorongatott a lányra szegezve, azon át küldve az átkot csontjaiba és húsába.
Elrejtett egy második pálcát, gondolta Hermione, miközben még inkább elnyelte a fájdalom köde. Perselus figyelmeztetett, hogy extra óvatos típus! Ostoba, ostoba, ostoba!
Ahogy a gyötrelem megtöltötte minden sejtjét, és lélegzése egyre nehezebbé vált, Hermione hagyta, hogy teste elernyedjen, szeme fennakadjon, és kezei, melyekkel eddig a földet kaparta kínjában, felhagyjanak a hiábavaló mozgással.
Belülről erősen ráharapott szájára, és mikor érezte meleg vérét a nyelvén, kinyitotta a száját, és engedte, hogy vére vörös csíkként fusson le arcának oldalán. Ahogy lassan befejezte a rángást, és minden akaraterejét abba fektette, hogy ne üvöltsön a fájdalomtól, MacNair végre észrevette, milyen állapotban van, azon nyomban felhagyott az átokkal, és arca aggódóba fordult.
Tettetett fél-öntudatlanságában Hermione úgy festett, mint a világon bárki, akin túlzásba vitték a Cruciatust, és valószínűleg nemsokára meghal.
Gondolom nem akarod elárulni Nagyurunknak, hogy megölted a drága sárvérűjét, MacNair, ugye-ugye, gondolta, és ahogy MacNair a pálcáját leengedve féltérdre ereszkedett mellette megnézni az állapotát, folytatta. Jó fiú. Akkor hát játsszunk.
Majd váratlanul felugrott, és lehet, hogy izmai tiltakoztak a testében tomboló fájdalomtól, de még mielőtt fáradt lábai összerogytak volna alatta, ráült a férfi mellkasára, kést szegezett a torkára, és ott tartotta extra pálcáját a bal kezében.
- Az én prédáim – sziszegte, és a szemében sötétlő méregtől MacNair megpróbált elhúzódni szorításától.
Hermione gyanította, hogy így már végképp szörnyen néz ki, arcát vér borítja, a kés csillog a napfényben, és úgy lapul a férfi fölött, mint macska az áldozatán. Nem szerény sárvérűként, akit MacNair megismert a Belső Körben, hanem pogány istennőként, kegyetlenül és könyörtelenül.
- Senki nem veheti a fejüket, csak a Sötét Nagyúr, és én leszek az, aki levadássza őket. Gyere nekem megint, és azt fogod kívánni, bárcsak a dementorok csókolgattak volna össze, MacNair!
Az bólintott, rémült, néma jelét adva annak, hogy értette, Hermione pedig a férfi pálcájának egy mozdulatával megdermesztette. Csak amikor megtalálta saját pálcáját, visszaidézte a köteleket, és eltette a közelből az első pálcát, elraktározva a másodikkal együtt további céljaira, rázta meg testét a fájdalom.
Hosszú ideig csak feküdt mozdulatlanul, összegömbölyödve a hóban, kényszerítve magát, hogy égő tüdejébe levegőt engedjen. Aztán, mikor képes volt újra lélegezni és megmozdulni, felegyenesedett, és megszárította magát pálcájával.
- Szép jó estét, MacNair – mormolta, mielőtt dehoppanált, és megjelent pontosan a Három Seprű bejárata előtt.
A lányban, aki belépett a pubba, semmi közöst nem lehetett találni a veszélyes harcossal, aki alig húsz perci legyőzött egy halálfalót a közelben. A jól megszokott elbűvölő bűbájtól kipirult az arca és elmúlt minden sebe, boldog mosolyától sok fej fordult elismerően irányába.
- Bocs, srácok – mosolygott még inkább, mikor elérte Harry és Ron asztalát. – Elvesztettem a cipőfűzőmet, és vissza kellett mennem érte. Aztán találkoztam McGalagony professzorral Zonko előtt. Nemsokára vissza kell mennem Roxfortba, szüksége van rám egy fontos kísérletnél!
Mindketten kicsit elégedetlenek voltak a gondolattal, hogy az együtt töltött délután ilyen rövidre sikerült, de mikor megkérdezte őket, ki lett a futóverseny győztese, és vásárolt Ronnak egy győzelmi vajsört, amiért hosszú lábait eredményesen kapkodta, további tartóztatás nélkül engedték, hogy visszamenjen.
Igazán jó barátok, gondolta Hermione, ahogy visszafelé tartott Roxfortba, többé nem leplezve sántikálását. Bár ne fájna úgy mindenem.
0o0o0o0o0o0o0
Mikor égő hátától és a mindenét feszegető fájdalomtól nehezen végre valahára elérte Perselus lakókamráit, mint általában, most is elkésett.
McGalagony professzor és Draco már megérkeztek, és amennyire látta, nélküle fogtak bele az este üzleti részébe. A kandallóhoz legközelebb álló kanapékat foglalták el, és várakozva néztek fel, mikor a lány átlépett a faliszőnyegen.
- Perselus a konyhában – szólalt meg Draco. Hermione büszkén elmosolyodott, amiért keresztnevén szólította keresztapját. Ebből egyértelműen látszott, hogy Perselus végre egy kalap alá vette a fiút többi „kollégájával”. - Megint csak elbűvölő bűbáj vagy tényleg ennyire örülsz, hogy minket látsz? - kérdezte a fiú nem bízva a lány látszólagos kicsattanó egészségében.
- Bűbáj – vallotta be ő, mire a konyhaajtó pont kinyílt, és Perselus kezében tálcára tett edényekkel és tányérokkal belépett. Hermione egy vállrándítással megszabadította magát a bűbájtól, egy McGalagonyból kiszakadt zihálás mindent elmondott, amit tudni kellett külsejéről.
- Mi történt? – akarta tudni Perselus azonnal, ahogy az asztalra helyezte a tálcát, és gyorsan Hermione mellett termett.
- Harrynek, Ronnak meg nekem támadt egy kis összezörrenésünk MacNairrel lent Roxmortsban. – Hermione hangosan kezdett el magyarázni a hívatlan látogatóról. McGalagony egyelőre nem tudott gondolatban beszélgetésükről, és Hermione nem is volt benne biztos, Perselus egyáltalán be akarja-e avatni.
- Szerencsénkre akkor se ismernének fel egy vérbeli támadást, ha az ott pattogna az orruk előtt - folytatta csak most véve észre magán, mennyire elfáradt és elege lett. – De beletelt egy kis időmbe, míg MacNair barátunktól megszabadultam és meggyőztem a fiúkat, hogy minden oké.
- Mi történt az arcával, Miss Granger? – aggodalmaskodott McGalagony. – Mindene csupa alvadt vér! Miként…
- Csak semmi fontoskodás, Minerva – vágott szavába Perselus. – Azok karcolások. A háta az igazi probléma. Fordulj meg, Hermione. Kaptál rá átkot?
Hermione rámosolygott, megérintette a tény, hogy a másik csupán abból tökéletesen érzékeli egészségi állapotát, ahogyan magát tartja és mozog. Válaszolt a kérdésre, és hallotta, hogyan kapkodja a levegőt újfent átváltoztatástan tanerője, ezúttal valósabb okkal.
- Nemtörődöm lány – morogta Perselus kritikusan nézegetve a sebet. – Miért nem védted meg magad?
- Harryre ment – válaszolt Hermione. – Annyit tehettem, hogy helyette kapom el, és ezzel megvédem.
Miközben a férfi mágia útján kitisztította és kezelte a vágásokat, Hermione küldött felé egy emlékképet a támadásról és azt, hogyan reagált rá.
Jól van, szólalt meg jóváhagyólag Perselus hangja a fejében. Igazán elegánsan kezelted, eltekintve a pótpálcás affértól. Egy nap még mardekárost faragunk belőled.
Őszintén remélem, nem, vágott vissza Hermione játékosan, és véget vetett a szemkontaktusnak.
- A furcsa, hogy úgy tűnt, pontosan tudja, merre tartunk – tűnődött hangosan.
- Mi olyan különös ezen? – kérdezett rá Draco. – Roxmortsi hétvége volt. Mindenki sulin kívül volt, még a professzorok is!
- Igen, de már több mint egy éve nem látogattunk a barlanghoz. Justin nem mondhatta el MacNairnek, merre tartunk, ami azt jelenti, hogy vagy megtalálták a módját egy másfajta kommunikációnak, vagy Justin egyébként is találkozott vele, és egy kis bónusznak megadta a koordinátáinkat. Kíváncsi lennék…
Itt tartott, mikor a konyhaajtó kivágódása felriasztotta őket gondolataikból, és vacsorájuk fel fordultak. Perselus a kis asztalhoz vezette Hermionét, ahol általában étkezett, és amely most finom porcelánnal és ezüst étkészlettel volt megterítve.
Jane széles mosollyal fogadta Hermionét, nem úgy Dracót, akinek csak egy figyelmeztető pillantás jutott, valószínűsíthetően következményeként annak, amilyen történetek terjengtek a Malfoyokról Dobbynak köszönhetően, megrázta McGalagony kezét, és javasolta Perselusnak, hogy „lazítson modorán legalább a különleges este kedvéért”. Aztán szédülten és agyilag kissé túlterhelten hagyta ott az asztalnál ülőket, hogy dehoppanáljon egy újabb esti tanításra.
Miközben Jane remek főztjét élvezték, Perselus és Minerva boldogan fogtak bele szokásos huzavonájukba. Minerva újabb mugli könyvvel végzett, mely „tökéletesen passzolna Perselushoz”, most éppen az Üvöltő szelekkel, és készen állt, hogy hosszú, drámai bekezdéseket mondjon vissza fejből, amire Perselus még oly hosszú részletekkel szolgált az Odüsszeiából és az Iliászból, melyek szerinte híven bemutatták, miért nincs értelme vitázni bármely Minerva nevet viselővel.
Kezdetben Dracót szinte sokkolta ilyen barátságosan egymást ugratni a versenyszellemben egymásnak feszülő házak tanárait, de miután elsőnek legyűrte a pánikot, hogy a világ két legcivakodóbb embere között ül, bekapcsolódott a beszélgetésbe, téve egy-két száraz megjegyzést bájitalmestere védelmében.
Amikor ráolvasta Minerva fejére, hogy miért nem hagyja békén Házának fejét, Perselus egyszerűen kicsit feljebb emelte fejét, és odaszólt neki, hogy tökéletesen meg tudja védeni magát, köszöni szépen.
- Csak, ki védi az igazságot, lelhet rá becsületére – idézte Draco Griffendél Godrik egyik legnevetségesebb mottóját, mire Minerva se tudta elrejteni mosolyát.
Hermione kimaradt az ugratásból. A többieket figyelte, és az elé tett ételekre koncentrált, némán éve át a nap eseményeit újra meg újra.
Míg fel nem nézett, és pillantása nem találkozott Perselus szempárjával.
Aggódsz, röppent felé a gondolat, a férfi jókedve tovatűnt. Miért?
Talán rosszul ítéltem meg Justin veszélyességét, magyarázta neki némán a lány. A Roxfort egyszerűen túl pletykás, hogy az információáramlást teljes mértékben kontroll alatt lehessen tartani, és a mai jelenet nem szabad, hogy újra megtörténjen, képzeld csak, mi lett volna, ha Harry és Ron egyedül vannak!
Azon leszek, hogy meggyőzzem Albust, ütemezzen be egy újabb találkozót Potterrel meg az oldalbordájával, felelt Perselus. Talán az igazgató és jómagam elég meggyőző erővel bírunk, hogy beléjük verjük a meggondolatlanság következményeit.
Nem orvosolná a Justinnal való problémánkat, sajnos, tiltakozott Hermione, és nem csak azért, mert el tudta képzelni, Piton hogy viselkedne Harryvel és Ronnal egy efféle találkozó alkalmával.
Akkor más módot kell találnunk Justin biztosabb ellenőrzésére vagy a veszély teljes eltávolítására, hajlott most erre Perselus, szórakozottan simogatva ujjaival boros poharát. Bármi ötlet?
Odavetni a Rendnek, bár nem hinném, hogy ez túl bölcs döntés lenne, felelt lassan Hermione, gondolatai tisztán tükrözték a lehetőséggel kapcsolatos ellenérzéseit.
A másik két vacsoravendég elnémult az asztalnál, Draco felismerésében, hogy azok ketten mit csinálnak, és próbálva nem zavarni őket, McGalagony pedig kiismerhetetlen arccal figyelvén párosukat.
- Azon gondolkoztam, mit kezdhetnénk Justinnal – vezette be őket a témába Perselus. – Mit gondolsz, Minerva?
- Azt gondolom, hogy sose sejtettem, mily módokon működik a legilimencia. Igazán elképesztő - felelt McGalagonyt, ezzel meglepve a többieket.
Perselus felsóhajtott.
- Néha azon tűnődöm, bárki is képes volt-e titokban tartani előtted, Minerva. – Válasza telve volt humorral.
- Nem sokáig – mondta gyorsan McGalagony, és ez alkalommal Hermione se tudta visszafojtani kacaját.
- Vissza Justinhoz – terelte a beszélgetést. Meglepetésére Draco volt, aki felvette a fonalat.
- Nagyon úgy tűnik nekem, hogy három megoldás közül választhatunk, ha azt akarjuk, semmi hasonló ne történhessen. Elsőnek, eltávolíthatjuk Justint az iskolából vagykiszabadíthatjuk a szüleit, ezzel véget érne kémként való pályafutása. Másodiknak, meggyőzhetnénk, hogy kettős ügynökként dolgozzon nekünk, mint páran előtte – mosolygott röviden a feszülten figyelő Perselusra és Hermionéra. – És harmadiknak megtaláljuk a módját, hogyan tudjuk hatékonyan és biztonságosan kézben tartani azon információk tárát, amiket tovább ad MacNairnek, illetve azt, milyen gyorsan szól neki. Az Obliviate mentén gondolom, amit rajtam használtatok. Talán kifejleszthetnénk egy olyan varázsigét, ami megakadályozná Justint, hogy túl friss vagy túl fontos.
- Az első lehetőségünk kell, hogy legyen az utolsó – vette át McGalagony Dracótól a szót. Olyan sokáig szeretném nyújtani a Justin itt létéből származó lehetőségeket, ameddig lehet. Természetesen meg kellene védenünk a szüleit, ha MacNair úgy dönt, a fiú hasznossága véget ért. Azt javasolnám, kutassuk fel őket, és figyeljünk rájuk.
- Egyetértek – bólintott Perselus. – Úgy hiszem, a második lehetőséget kizárhatjuk. Okulva abból, amit meséltetek – biccentett Hermione és Draco felé – illetve saját osztálytermi megfigyeléseimből, ahol is az a kép alakult ki bennem róla, hogy messzemenően problémás. Még egy mestert se képes ügyesen szolgálni. Ha felkeresi őt valamelyikünk, a fiú haladéktalanul elárulja. Viszont az Obliviate ötlete – folytatta röpke mosolyt vetve Dracóra. – Megéri átgondolni. Elültethetnénk egy olyan parancsot az elméjébe, miszerint mindent köteles nekem jelenteni bagoly vagy akármi útján, mielőtt MacNairhez megy. Ez időt ad majd nekünk ahhoz, hogy megvitassuk az információt és reagáljunk, amennyiben szükséges.
- De hát ez rettenetesen kockázatos – vetett ellent McGalagony. – Ha MacNair rájön, hogy Justin elméjével mi a helyzet vagy csak úgy dönt, elviszi a fiút Voldemort elé, esélye se lesz!
- Így igaz – ismerte el Perselus. – Potter ilyetén való védelme nagyban kockáztatná Justin életét.
- Vagyis egy ártatlan életével játszanánk, Perselus – mondta McGalagony figyelmeztetően, nyilvánvalóan nem tetszett neki az irány, amerre eveztek.
Perselus halványan elmosolyodott megjegyzésére.
- Mindannyiunkat kíméljünk meg az ártatlanság természetének filozófiai fejtegetésétől – reagált. – Az ellenvetésed ennek ellenére helytálló.
Hirtelen Hermionéhoz fordult, aki sötét, elgondolkozó szemmel figyelte a beszélgetést.
- Mit gondolsz, Hermione? – kérdezte a férfi. – Végül is te leplezted le a fiút, így a te felelősséged. Védd meg vagy vedd használatba ezzel emelve a rizikót.
Draco érezte, ahogy a düh elhatalmasodik rajta Perselus szavai hallatán. Nagyon jól tudta, mennyire felelősnek érzi magát Hermione a környezetében lévők iránt. Az, hogy tanára ekkora terhet helyez vállára, enyhén szólva helytelen volt.
Ám Hermione nyugodt maradt, és mikor égül válaszolt Perselus kérdésére, azzal a hűvös professzionizmussal tette, ami a kém sajátja, egy csepp se maradt belőle a griffendéles érzékenységből.
- Azt hiszem, vállalnunk kell a kockázatot – mondta halkan, és mikor McGalagony tiltakozóan hajolt előre székén, némán intett csendet kezével. – Tudom, mit beszélek, professzor, és tudom, mit jelentene Justin és a szülei halála. De a háború nem igazságos, és ártatlan emberek halnak meg nap mint nap. Ki vagyok én, hogy úgy döntsek, melyik éljen – Justin vagy azok, akiket meg lehet védeni a tudásával? Justin helyzete, bár szörnyű, stabil, és még egy tanárt vagy diákot se környékezett meg segítségért.
Fáradtan sóhajtott fel.
- Csak akkor nyerhetjük meg ezt a háborút, ha mindent szemmel tartunk, ezt már megtaláltam Dumbledore professzor mellett. És, hogy őszintén megmondjam, hosszútávon Harry annyival fontosabb, mint Justin élete.
Csend telepedett rájuk. A viccelődésnek és csipkelődésnek végleg befellegzett, és minden szem Perselus felé fordult.
- Egyetértek Hermionéval – mondta ő komor arccal, olyan hosszú szünet után, ami már-már túl hosszúnak is tűnt. - Akkor döntöttünk. Justin szüleit a tőlünk telhető legnagyobb erőkkel védjük, de Justin továbbra is MacNair kéme marad, az irányításom alatt.
És Hermione megviselt arccal és a kandalló fényében gyémántként szikrázó szemekkel, lassan bólintott.
- A halála az én vállam terhe legyen – suttogta, majdnem úgy, mint egy imát.
McGalagony csak felnézett rá, minden ellenkezését elfeledte, öreg szeméből nem lehetett olvasni.
- Hát tényleg felnőttél, lányom – mondta végül. – Azt se tudom, szomorkodjak vagy büszkélkedjek.
- Örülj – válaszolt Perselus, mikor Hermione még mindig elveszve gondolataiban nem felelt. – Mert nélküle semmire nem jutunk ebben a háborúban.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
