|
30. Ki a színre
30. Ki a színre
(Remus)
Remus Lupin legszívesebben lekevert volna magának egy pofont. A jókora, mégis totálisan üres üvegre bámult, és azon tűnődött, hogy történhetett ez meg.
A saját gondatlanságát vádolta. Túl vakmerővé vált a farkasölő főzet használatát illetően. Most, mikor fel kellett volna hajtania adagját a másnapi telihold miatt, vette észre, hogy egy korty se maradt benne.
Ez történik, amikor túlzottan elkényelmesedsz, Remus, vágta fejéhez dühösen, lankadatlan éberség!
Mégis maradt egy probléma.
Perselus már Albusszal volt, meg kellett tárgyalniuk néhány fejleményt még a Rend találkozója előtt. Némely fejleményt, mely Ronald Weasleyvel és Harry Potterrel volt szoros összefüggésben, valamint valószínűleg veszélyes szokásukról, miszerint olykor eltünedeznek a klubhelyiségből az éjszaka közepén.
Remus keményen gondolkozott, miközben elhagyta lakószobáit. Perselus megkérte rá, hogy többé ne lépjen be a kamráiba az engedélye nélkül, ám Perselus most nem volt ott, ezt biztosra tudta, és utálta volna, ha ilyen kínos és veszélyes dolog miatt kellett volna megzavarnia őket, mint amilyen a bájitalkészletről való megfeledkezés.
Pontosan tudta, Perselus hol tartja laborjában a farkasölő főzetet, és mára megtanulta, hogyan végezze el egymaga az utolsó simításokat az instabil főzeten. Vagyis nem kell ezért zavarnia őket.
Ettől még idegesnek és bűnösnek érezte magát, ahogy keresztülnyomakodott karjaival a sötét faliszőnyegen. Több, mint három hónapja nem járt erre, tudta, hogy Perselus dühös lenne, ha itt találná.
Mikor a rejtett ajtón át belépett a férfi könyvtárszobájába, a termet a kandalló pislákoló fényén kívül vaksötéten találta. A csigalépcső felé sétált, mikor a közelgő teliholdtól éles hallásával észlelt egy hangot, ami megállásra késztette.
Lélegzés, valahol a kandalló körül jöhetett, a nagy és kényelmes kanapétól, amin olyan sokat üldögélt anno Perselusszal, miközben kísérleteik végkimeneteleit tárgyalták.
- Perselus? – kiáltott fel. Semmi nem mozdult a kanapé környékén, de a lélegzés, rövid és gyors, továbbra is fennmaradt. Valamiért a betegséggel kapcsolta össze. Óvatosan közelebb lépett. – Perselus, sajnálom, nem akartalak megzavarni, de szükségem lenne farkasölő főzetre. Arra gondoltam, Albusszal vagy… ó, édes Istenem!
A vér szaga egyenesen mellbe vágta. Valakinek iszonyatosan meg kellett sérülnie, hogy ennyire erősen érződjön.
Elfeledkezve a kifogáskeresésről sietett oda a kanapéhoz, szíve gyorsan, fájdalmasan dobogott mellkasában. Végül sikerült volna levadászni az árulójukat? Legalább életben volt – bár alig hallotta lélegzetét.
- Lumos – suttogta csendesen, mire a szoba halvány fényben kezdett fürödni, Remus pedig alig tudott visszafojtani egy kiáltást, olyan látványt tárult elé.
Hermione Granger feküdt ott tompán és sérülten, már csak árnyéka az energikus, parancsolgató lánynak, akit ismert. És mindent, de mindent vér borított. Vér áztatta a lány iskolai egyenruháját, ér tapasztotta egybe haját és vér festette vörösre arcát, nyakát.
Hermione bal lába természetellenes szögben feküdt, és az arca, amennyire ki tudta venni a sok vér miatt, kegyetlen veréstől dagadt meg. Valaki nem csak, hogy bántotta, valaki keményen el akarta pusztítani.
- Miss Granger – súgta Remus kifulladó hangon, de a lány nem reagált.
Mit tehetett volna? Nagy volt a valószínűsége, hogy Miss Granger nincs olyan állapotban, hogy elmozdíthatná, de Perselus kandallója nem volt kapcsolatban a kastély Hopp hálózatával, márpedig Miss Grangernek sürgős orvosi ellátásra volt szüksége. Különben sem hagyhatta őt magára egy olyan helyen, ahol így bántalmazták.
Egy pillanatnyi habozás után gyengéden aláfogott, és karjára emelte. Félelemből és fájdalomból született nyöszörgés szökött ki a lány száján, olyan hang, amit Remus sose kapcsolt volna össze Hermione Grangerrel, és csak még inkább átkozta Pitont.
Hogy történhetett egyáltalán? Igaz, hogy hűvös és távolságtartó lett kapcsolatuk az utóbbi hónapok folyamán, de Remus mindig tisztelte Perselust, még ha nem is osztotta a tanításról vallott elveit.
De bántani egy tanulót? Nem, javította ki magát, ahogy pillantása a karján lengedező ernyedt testre esett, akit Roxfort egyik folyosójáról a másikra vitt, nem csak bántotta. Kínozta. Összetörte a testét, lehetséges, hogy azzal együtt a lelkét.
Piton talán megőrült? Imposztor lett volna, mint Rémszem volt három évvel ezelőtt? Vagy kémként való lebukása felkeltett benne valami sötétebb vágyat, amit csak egyéb módokon teljesítetett be?
Elméje vadul vonaglott a tanulójáért való mély aggodalom és a kollégája iránti eszeveszett düh között. A bájitaltan tanterembe rohant, annak kandallóját használta Hermionét a gyengélkedőre vinni.
Madame Pomfrey, akit már riasztott a rendszer, hogy látogató érkezik, a sokktól felzihált a hihetetlen képre.
- Mi történt? – suttogta, miközben Remus óvatosan letette a lányt az egyik érintetlen ágyra. – Ki tette ezt vele?
- Piton – felelte hidegen Remus, mire újabb felzihálás volt a válasz. Elmegyek érte, Poppy. Csak ne hagyd, hogy bárki is a közelébe menjen Dumbledore-on és rajtam kívül, rendben?
Madame Pomfrey némán bólintott, és Remus rohant is tovább, nem várva meg, hogyan fog munkába a javasasszony. Még azelőtt el kellett kapnia Pitont, mielőtt az felfedezte volna áldozata eltűnését. Remus nagyon jól tudta, egy Pitonhoz hasonló varázsló milyen veszélyes lehet, és most volt meg rá a legjobb lehetősége, hogy vigyázatlanságon kapja.
A gyengélkedő és az igazgatói iroda közötti út még soha nem tűnt ilyen hosszúnak, még úgy is, hogy kevesebb, mint három perc alatt odaért a vízköpőhöz, és odavágta neki a jelszót.
Minden gondolatát a vérző, nyöszörgő Hermione Granger foglalta le, és a férfi, aki ezt tette vele. Ezért tépte fel az igazgató irodáját erőszakosan, nem törődve a kopogással.
Szeme azonnal Pitonra ugrott, aki a kandallónál foglalt helyet szokásos megfélemlítő pózában, amelyet nyilván Harrynek és Ronnak szánt. A fiúk, csakúgy, mint Dumbledore, megugrottak, mikor az ajtó hangosan nekivágódott a falnak, de Remus ezt észre se vette. Minden porcikájával Pitonra koncentrált, a szörnyű harag elhatalmasodott felette.
- Te rohadék! – üvöltötte. – Mit tettél vele?
- Elég lesz, Remus – próbálta Albus zavaros hangon megnyugtatni. – Biztos vagyok benne, hogy semmi szükség az efféle hangnemre!
- Ó, dehogy nincs, igazgató úr – vicsorgott Remus lassan haladva a bájitalok mestere felé. – Végül is kiderült, hogy a drágalátos kémed egy perverz szörnyeteg csupán!
Már majdnem elérte Pitont, aki felemelkedett székéről, és hideg gúnnyal arcán figyelte Remust.
- Közeleg a telihold, Albus – mondta ironikusan. - Egy szavát se értem máskülönben.
- Nagyon jól tudod, miről beszélek, úgyhogy félre az arroganciát, Piton! – Remus egy gyors mozdulattal torkon ragadta a másikat, elhúzta a széktől, és a falnak préselte. Piton küszködött, de meglepetésére esélye se volt Remus vérfarkas-ereje ellen. – Hogyan tehetted ezt? – telt meg hirtelen Remus szeme könnyel hitetlenkedésben és csalódottságában.
- Mit? – csattant fel Pitont. – Hagyd már a griffendéles idiótaságaidat, és mondd el értelmesen, mit akarsz. És engedj el ebben a minutumban!
- Az egyik tanítványod, az Isten szerelmére! – kiabálta Remus meg se hallva a másik szavait. – És bántottad! Hogyan tehettél ilyet egy emberi lénnyel? Megkínoztad!
A felismerés horrora járta át Piton vonásait, rákulcsolta kezeit Remus karjaira.
- Hermionéról beszélsz? – követelte a választ.
Harry és Ron szeme elkerekedett a kérdésre, de egyik felnőtt se figyelt rájuk. Dumbledore végre felállt, kezeivel megmarkolta az asztal szélét, szemében most az egyszer más se volt, csak aggodalom és meglepetés.
- Hermione? Ne merészeld még egyszer így szólítani! Mikor végeztem veled, azt fogod kívánni, bár sose találkoztál volna vele! Látod már, Albus? – fordult félig Remus az igazgatóhoz, vad düh ült ki arcára. – Tudja, miről beszélek neki! Elismeri, hogy bántalmazta!
- Mit tettél vele, te hülye idióta? - kérdezte Perselus elfojtottan kiáltva.
- Mit tettem én? – Remus nem akart hallani a fülének. – Ma este a lakókamráidhoz mentem, mert kifogytam a farkasölő főzetből – morogta, keze még erősebben szorult Piton torkára. – Mikor beléptem a könyvtárszobádba, ott találtam Hermione Grangert a kanapédon összetörve, véresen, a lába teljesen kiment! Természetesen elvittem Madame Pomfrey-hez. Hogy milyen állapotban volt! Sose hittem a pletykáknak, de igazán egy szörnyeteg vagy, Piton!
- Átkozott bolond! – Annyira gyors mozdulattal, hogy Remus észre se vette, Piton pálca nélkül hátravágta a vérfarkast, majd nekicsapta a szemközti falnak. Remusnak hirtelen erőfeszítésébe került az egyszerű állás, megrázta fejét, hogy száműzze a szédelgést.
Piton már az iroda ajtaja felé tartott.
- Haladéktalanul vissza kell vinnem őt a kamráimba. Gondoskodj erről, Albus – utasította Dumbledore-t, és már kint is volt a szobából. Még hallották rohanó lépteit lefelé, majd semmi mást.
Harry, Ron és Remus hitetlen döbbenettel bámult utána.
- Nem engedheti el csak így, igazgató úr! – mondta sürgetőleg Remus. – Bántani fogja! Kötelessége megvédeni Miss Grangert!
- Azt mondják, Piton bántja Hermionét? – akarta tudni Harry remegő hangon. Ron a nyitva hagyott ajtót figyelte, mintha még mindig látná Piton távozó alakját.
- Nem csak bántotta – válaszolt komoran Remus túlságosan mérgesen ahhoz, hogy felfogja, a tanítványaival beszél. – Inkább megverte és hagyta elvérezni!
Újra Dumbledore-hoz fordult, a düh kirajzolódott arcán.
- Nem tudom elhinni, hogy csak itt állsz, Albus! Ha nem teszel semmit, én fogok!
Odasietett az ajtóhoz, de Dumbledore fáradt hangja megállította lépteit.
- Megígérem, hogy Hermione nincs veszélyben Perselustól. Nagyon örülnék, ha ezekről itt az irodámban beszélhetnénk. Se Perselusnak, se Miss Grangernek nem tenne jót, ha utánuk rohangálnánk!
- Te nem láttad őt, Albus – tiltakozott dühösen Remus, keze már a kilincsen volt. – És mind tudjuk, milyen vakon megbízol Pitonban! Mindig követtem az utasításaidat, de most meg kell, hogy mondjam: amíg Miss Grangerrel magával nem tisztázunk mindent, egy másodpercre se veszem le róla a szemem!
Ahogy kimondta, Remus már rohant is ki az irodából, hogy kövesse Pitont a gyengélkedőre, csakúgy, Harryvel és Ronnal a nyomában. Dumbledore kis távolságból követte őket, arca törődötté vált a fáradtság ráncaitól.
Szóval végül megtörtént, a dolog kikerült a színre.
Mikorra utolérték Pitont, ő már el is hagyta a gyengélkedőt mellkasának szorítva ringatva Hermione ernyedt testét. Hermione egy kevéssel jobban festett mostanra, a javasasszony elkezdte megtisztítani, miután eltávolította talárját, de kicsavarodott lába még mindig összerándította Remus gyomrát és a hangokból mögötte, ugyanezt az érzést keltette Ronban és Harryben.
- Épp időben jöttem, Albus – tájékoztatta az igazgatót Piton teljességgel figyelmen hagyva dühös tanártársát és az őt követő diákokat. – Tettem rá egy alvó bűbájt, aminek működnie kell, amíg vissza nem jutunk a kamráimba. Szerencsére Poppy még csak akkor kezdett hozzá a sebek tisztításához, amikor megérkeztem. Elhoztam Hermionét, és Exmemoriamot mondtam Poppyra. Senkinek nem fogja továbbadni. Szerencsések voltunk.
- Kihozod a gyengélkedőből ilyen állapotban? – hüledezett Remus, képtelenül arra, hogy higgyen fülének vagy akár szemének, mikor semmit nem látott Dumbledore arcán, csak mérhetetlen megkönnyebbülést. -– Dehát őt...
- … precízen megkínozták, valóban – vágott szavába szárazon Piton. – A legjobb kínozta. Albus, nekem erre nincs időm! Azonnal vissza kell vinnem a kamráimba. Ha valahol máshol tér magához…
- Netán félsz, hogy elmondja valakinek, mit tettél vele? – vicsorgott Remus, aki továbbra se akarta elhinni, mi folyik körülötte. Ráadásul az az ember tette mindezt, akire számtalanszor rábízta már az életét!
Piton csak elkeseredetten felsóhajtott, majd újra nekiiramodott az alagsor sötét folyosóinak.
Dumbledore volt az, aki szembefordult velük, öreg, megviselt arccal fogott bele még egyszer a magyarázatba.
- Perselus legkevésbé se bántaná, erről biztosíthatlak mindannyiótokat. Hermione újabban… nehéz helyzetben van, és Piton segít neki átevickélni rajta. De erről, ha nem bánjátok, szívesebben beszélnék az irodámban.
- Ó, de nagyon is bánnánk – válaszolt mérgesen Harry. – Hermione sose ment volna akármilyen problémájával Pitonhoz! Ugyanúgy utálja a zsíros hajú mocskot, mint mi mindannyian!
- Bármit is akarsz mondani, Albus, vele szeretnénk lenni – csattogott Remus is, majd türelmét vesztve követte gyors léptekkel Pitont lefelé a folyosón.
Csupán Dumbledore jelenléte és kimondhatatlan bizalma Piton iránt állította meg Remust, hogy megragadja Hermionét, és eltűnjön élettelen testével. Harry és Ron komor arcból ítélve, akik egyébként gyorsan igazodtak iramához és gyilkos pillantásokat vetettek a bájitalprofesszor professzor hátára, ők is hasonlóan vélekedtek.
Pont irodájának bejárata előtt érték be Pitont. Ő körbefordult, harag lángolt tekintetében.
- Elég a kérdésekből! – Nem parancs volt, inkább egyszerű kérés, és máskor Remus el is fogadta volna, nemhogy kétszer meggondolja. Most viszont más volt a helyzet.
- Nem fogom kettesben veled hagyni, Piton – sziszegte, hangja ugyanolyan ellenséges volt, mint egykori iskolai riválisáé.
Piton ismételten Dumbledore-hoz fordult teljességgel átnézve a mellette álló három dühös alakon.
- Lehetetlen, Albus. Amint felébred, és meglátja őket, megbolondul. Nem kockáztatom a jólétét ezekért a tökkelütöttekért.
- A félelemtől fog megbolondulni, amikor magát meglátja, rohadt szemétláda! – kiabálta Ron, majd az igazgató felé fordult könyörögve. – Professzor, hogy engedheti, hogy hozzáérjen? Bántani fogja!
- Sajnálatosan – pillantott Dumbledore Pitonra. – Egy szavamat se hiszik. Tehát a további zavargatások elkerülése érdekében engednünk kell, hogy velünk maradjanak, míg Hermione fel nem ébred, és el nem mond mindent.
- Vagy kitörölhetnénk a memóriájukat – mondta hidegen Piton, és egy pillanatra Dumbledore-t arra a Hermionéra emlékeztette, aki sok-sok éjszakával ezelőtt ugyanezt követelte Pitonnal kapcsolatban. Mennyire hasonlóak!
- Attól tartok, ez itt nem lehetséges, fiam – felelt csendesen az igazgató ugyanazzal a véglegességgel hangjában, mint akkor este. – Veled tartunk.
Piton tekintete végigsöpört Remuson, Harryn és Ronon kiértékelve őket, és nem rejtve éka alá, mennyire gyűlöli mindannyiukat.
- Jöjjenek akkor – mondta mogorván. – Nincs vesztegetni való időnk!
Nem adott időt Harrynek és Ronnak, hogy azok rácsodálkozzanak ellenségességére és kamerájának sivárságára, észre se vette döbbent arcaikat, ahogy követték a rejtekajtón át.
- Hol feküdt? – kérdezte Piton Remust végigpillantva a szobán.
- Mintha nem te tudnád a legjobban… - felelt Remus keserűen. – Hova… tetted?
- Hol? – Többé már harag se volt Piton hangjában, csak aggodalom és sürgetés.
- Ott – mutatott Remus a kanapéra, ahol rátalált a lányra. – A kandalló mellett.
Perselus bólintott, majd óvatosan letette Hermionét a kanapéra. Gyakorlott könnyedséggel vette ki a lány pálcáját köpenye zsebéből, majd kinyúlt, és feltolta szoknyáját.
Harry levegő után kapkodott, és megpróbált hozzájuk rohanni, csak ekkor vette észre magát Dumbledore professzor felettébb óvatos érintését, csak úgy, mint Ron, aki hasonló dologgal próbálkozott. Kétségbeesett tekintetük találkozott Remuséval, egymás szemében ugyanazokat az érzéseket látták kavarogni: haragot, tehetetlenséget és hitetlenkedést.
Remus szeme elkerekedett, ahogy Perselus végighúzta kezeit Hermione combjain. Oda akart menni, és megállítani azokat az erőszakos kezeket még Dumbledore figyelmeztető pillantása ellenére is, mikor hirtelen a feltűrt szoknya alól kivillant két fekete tartótok, erős bőrövvel rögzítve a lány bal illetve a jobb combjához. Piton óvatosan kivette belőlük a kandalló fényénél megcsillanó tőröket, majd köpenyét kinyitva felfedte a tőrök ott tárolt tökéletes ikertestvéreit, majd biztos kézzel melléjük tette Hermionéit.
Aztán finom elrendezte Hermione ruháit, és puha takarót terített rá. A kandalló mellé tett egy széket, ahol arcát jól megvilágították a lángok, és ahonnan ó maga tisztán láthatta Hermione arcát.
Végül megpördült, és elindult a másik négy felé.
- Üljenek le, ha muszáj – intett az ülőalkalmatosságok felé minden lelkesedés nélkül. – Egy darabig még aludni fog, és nincs mit tenni, míg magához nem tér. De oda üljenek, ahol nem látja meg őket azonnal. Veszélyes, ha úgy ébred, hogy valami váratlanba ütközik.
- Soha nem veszélyeztetnénk az épségét – tiltakozott mérgesen Remus.
Piton elmosolyodott erre, mire Harry és Ron, akik még ezelőtt sose láttak mosolyt a bájitalok mesterének arcán, meglepődtek, az hogy megváltoztatta vonásait. Hirtelen jóval fiatalabbnak és lágyabbnak látszott arca, bizonyos szokatlan módon még vonzóbbnak is. Mindketten beleborzongtak a gondolatba.
- Nem is így értettem – mondta Piton szárazon. – Úgy értettem, veszélyes magukra nézve. Rossz pillanatban érik Hermionét, és talán puszta kézzel tekeri ki a nyakukat.
- Nevetséges – szisszent fel Harry. – Hermione nem ilyen. A légynek se tudna ártani. Még a sportokban se valami jó. Nem lenne esélye Remusszal szemben!
Piton arcán újra felviláglott egy mosoly, de egy másodpercen belül már nyom nélkül el is tűnt.
- Meg fogsz még lepődni – felelte egyszerűen, és még egyszer intett a csapatnak a kanapé mögött álló fotelek felé.
Lassacskán, tétován követték, de egyikük se akart leülni és újrateremteni az udvarias csevegés légkörét, de nem tudták, mégis mi mást tehetnének.
Remus volt leginkább megviselte. Ő talált rá Hermionéra saját vérében fürödve, minden tökéletesen tisztának tűnt számára, azonban mostanra komolyan elgondolkozott, nem ítélte-e meg rosszul a helyzetet.
Valami igen különös történt itt, valami, ami egészen nem hétköznapi, és rá kellett jönnie, minden bizonnyal nem egy darab hiányzik a kirakóhoz.
- Nem kéne meggyógyítani a sebeit vagy valami? – zavarta meg Ron a gondolkozásban, nyugtalanul figyelte Hermione fejének csücskét.
Piton megrázta a fejét.
- Túl veszélyes – magyarázta. – Nem tudni, milyen varázslatokat használtak. Néha mocskos kis meglepetéseket készítenek elő, hogy biztosra menjenek, ne kaphasson segítséget. Emellett, ha a sérülései olyan súlyosak lettek volna, hogy azonnali gyógyításra szorulnak, haladéktalanul hívott volna engem. Ha csak ide jött aludni, pontosan az alvás, amire szüksége van.
- Úgy tűnik, egész szép kis rutin kialakult már itt – jegyezte meg Harry kesernyésen. – Milyen gyakran történik ez vele? És kik azok az ők?
Piton egy legyintéssel félresöpörte a kérdést.
- Nincs erre időm, Albus. A közelében kell lennem, amikor felébred. Legyen öné a megtiszteltetés, rendben van? Végül is maga ragaszkodott hozzá, hogy felvilágosítja őket.
Piton undorodva felhorkantott, majd otthagyta a kis csoportot, és visszament a kandalló melletti székhez. Levett egy karcsú, vörös bőrkötéses könyvet a kandalló párkányáról, és kinyitotta a megjelölt oldalon. Pillanatokkal később úgy tűnt, meg is feledkezett jelenlétükről.
Remus feltette magának a kérdést, Piton szándékosan provokálja őket vagy tényleg ennyire nem számítanak neki. Csak egyszer látta ezelőtt ennyire rákoncentrálni egy feladatra, négy évvel ezelőtt, mikor a farkasölő főzetet készítette el, egyikét a legnehezebb bájitaloknak, amiket valaha kotyvasztottak. Valami volt a Hermione Granger felé mutatott törődésében, valami intenzív és megfoghatatlan, ami zavarta Remust.
- Magyarázatot – követelte Dumbledore-tól, kevesebb vehemenciával, mint korábban.
A történet, amit Albus megosztott velük, egyszerűen abszurd volt, teljességgel hihetetlen, azonban bizonyos tények voltak, amelyek végtére is alátámasztották. Az igazgató szerint Hermione négy hónappal ezelőtt ment el hozzá, hogy csatlakozott a halálfalók belső köréhez. Mostanra a Rend egyik legkiválóbb informátora és Voldemort személyes kedvence lett. Piton, ahogy Albus fáradtan elmondta nekik, tanította a kémkedés művészetére és segített neki a munka „mellékhatásainak” leküzdésérben.
Elkerekedett szemmel, nyitva felejtett szájjal hallgatta Ron és Harry a „Hermione, a kettős ügynök” nevű vad történetet, és Remus kétkedett benne, hogy sokkal értelmesebben festene, mint a két fiú.
Mindig is értelmes lányként tekintett Hermionéra, mi több, az egyik legkiválóbbként, ugyanakkor jóval átlagosabbnak látta, mit Harryt és Ront, inkább földhöz ragadtnak és óvatosnak. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme.
- De miért tette volna ezt? – kérdezte Harry kétségbeesetten, próbálva megragadni az ismert Hermionétól olyannyira különböző Hermione lényét. – És miért nem szólt nekünk?
- Egy szavát se hiszem! – kiabálta Ron vadul. – És méghogy Piton bizonyítja. Hermione sose bízna egy ilyenben!
Dumbledore száján elhalt a kezdődő megrovás, mikor fojtott sóhajt hallott a kanapé felől. Hermione felébredt. Nyugodtan, a legkisebb sietség nélkül Piton becsukta könyvét, és várt.
Néhány másodperccel később Hermione kinyitotta a szemét, és felnyögött.
- Jó ég! Kezdek kiöregedni ebből – panaszkodott megpróbálva felülni.
Hirtelen hangot hallott maga mögött, ahogy Ron a kanapéhoz rohant, és karjai felé nyúltak, megkönnyebbült hangon szólította nevén. Piton dühödt kiáltása elveszett a düh és félelem sikolyainak vad rengetegében, ahogy Hermione körbefordulva vakon megragadta Ron torkát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Örülök, hogy elnyerte tetszésedet, a folytatás már fent is van. Majd most indulnak be igazán a dolgok. :)