(Remus)

Remus belátta, később, a káosz elültével, milyen okos volt Pitontól zsebre tennie a tőröket, vagy Ron másodpercekkel azután, hogy megérintette Hermionét, elvérezve feküdt volna a földön. Az a reflexből berugózó, kíméletet nem ismerő rosszakarat, amivel Hermione neki támadt a fiúnak, még korábban látott sérüléseinél is erősebben sokkolta.

Hermione elnyújtott sikolya keveredett Ron jajgatásával, és olvadt bele Remus, Harry valamint Dumbledore kiáltásaiba, akik azonnal Ron segítségére siettek.

Ugyan Hermione nem tudta a lábait használni, és Ron jóval nagyobb és erősebb volt nála, Ron egymagában nem tudta megvédeni tőle magát. Hermione karmolt, harapott és csikart, könyökével a fiú arcába vert, öklével ütötte, és megpróbálta ujjait szemébe nyomni, másik karjával egész idő alatt szorongatva. Ronnak nem maradt választása, védte az arcát, ahogy tudta, és a lány nevét kiabálta újra meg újra.

Mielőtt azonban a többiek hozzájuk férhettek volna, Piton durván arrébb lökte őket, lassan közelítve a verekedő párhoz.

- Tartsd őket távol, Albus – utasította az igazgatót dühtől elfehéredett ajkakkal, mire Dumbledore habozás nélkül engedelmeskedett, karon ragadva Remust és Harryt, majd arrébb vonszolta őket az útból.

Az üvöltő Ronnal nem törődve helyezkedett óvatosan Piton Hermione mögé, vigyázva, nehogy hozzá érjen.

- Hermione! – kiáltotta a lány jobb fülébe. – Én vagyok, Perselus. Meg fogom fogni a kezeidet, Hermione. Nincs semmi félnivalód, minden rendben! Most megfogom a kezeidet!

Hirtelen mozdulattal előrelökte karjait, és megragadta Hermione csuklóit, miközben továbbra is a nevén szólongatta, és megismételte, kicsoda ő, A harc abbamaradt. Zokogásként áradt ki a levegő Hermione tüdejéből, ahogy hátraesett Perselusra, olyan erősen támaszkodva rá, mintha a lábaiban nem bízna. Lassan mindketten lecsúsztak, míg végül félig ültek, félig feküdtek a padlón, Piton továbbra is a fülébe suttogott, és szorosan ölelte.

- Minden rendben, Hermione. Most már nyugodj meg. Itt vagyok, nincs mi ellen küzdened. A lakosztályomban vagy. Biztonságban. Hunyd le a szemed, és hallgasd a hangomat! Minden a legnagyobb rendben!

Végre meg tudott nyugodni Hermione, ráhajtotta fejét Piton mellkasára, és lehunyta szemét. Piton óvatosan elvette egyik kezét a remegő testtől, és intett nézőközönségüknek, hogy helyezkedjenek vissza a fotelekbe.

Dermedten a sokktól Harry és Remus szó szerint lerogytak az ülőhelyekre, míg Dumbledore a vérző Ront vezette az egyik székhez, aki hisztérikus csuklás közben foglalt helyet, és vizsgálta meg sebeit. Hermione kezének nyoma jól látható volt – alig maradt pár centinyi bőr, ahonnan ne ömlött volna vér vagy egyéb testnedv -, de egy elsuttogott varázslat majdnem minden sebét eltüntette.

Egyikük se szólt, nem mervén még egyszer ott létükre figyelmeztetni Hermionét. Végül is megértették, Piton mit értett azalatt, hogy „veszélyesnek” nevezte a lányt.

Aztán látták, hogy Hermione szeme kinyílik, azonnal Piton után keresve. Láthatóan megkönnyebbült, mikor közvetlenül felette észrevette az őt figyelő férfi arcát.

- Mi történt? – kérdezte halkan, hangja egy összezavarodott és elgyötört kisgyerek hangja volt.

- Várhat egy percet, Hermione. A sérüléseid az elsők – válaszolta Piton, hangja olyan selymes és lágy volt, mint egy meleg ölelés. – Hagy segítsek visszafeküdni.

Felkapta a karjaiba, és óvatosan újra letette a kanapéra. Kezével odahúzta mellé a székét, majd leült, tekintete soha el nem hagyta a lány arcát.

Ragyogó fekete szemének gyengéd, aggódó pillantása annyira megrémítette Remust, hogy a férfi meg se bírt szólalni. Sose látta még Pitont ennyire törődni egy másik lénnyel.

- Sajnálom, túlreagáltam – suttogta az ijedtnek látszó Hermione. – Azt hittem, valaki felém kap. Bántottalak, Perselus?

- Ne aggódj – felelte ő türelmesen. – Várhat. Nincs veszély vagy sietség.

Hirtelen tónusa nagyot változott.

- Nos – szólalt meg, de ezúttal úgy, mint aki… játékosan hergeli a lányt, jött rá a döbbent Remus -, látom, hogy sikerült tönkretenned a talárodat… újra!

- Perelj be! – nevetett Hermione.

Bár rekedt és reszelős, de nevetés volt a válasz, és Remus újból megszemlélhette önnön zavarát a fiúk arcán. Dumbledore arca ellenben fájdalom és megbánás maszkjába dermedt.

- A lábad? – tudakolta Piton ismét felhajtva Hermione szoknyáját. A lány megpróbált segíteni neki, de Piton megállította kezével a mozdulat közben.

- Nyilvánvaló, vagy nem? – vágott vissza Hermione szárazon. – Új átkot talált nekem. Micsoda meglepetés! És találd ki, kin kellett letesztelnie?

- Elbűvölő, meg kell, hogy mondjam – kommentálta Perselus, hangneme legalább olyan gúnyos volt, mint Hermionéé. – Szúróátok kombinálva égetővel és korbácsolóval, jól mondom? Hónapról hónapra emelkedő innovációról tesz tanúbizonyságot. Semmi egyéb átok rajta?

- Semmi, amit észrevettem volna – mondta Hermione közömbösen. – De néhányszor közben elájultam, és ki tudja, mit művelt, amíg nem figyeltem. Egyik kedvenc szokása akkor kéjelegni.

- Jobb lesz, ha mégis nézek egy diagnosztizáló bűbájt, várj egy pillanatot.

Tovább folytatták a beszélgetést, míg Piton megvizsgálta és meggyógyította Hermione lábát, őrült keverékét adták elő a tréfálkozásnak és a hasznos információk árjának egy olyan kód szerint csevegve, ami még Piton előző furcsa viselkedésénél is jobban rálátást biztosított a köztük lévő bensőséges kapcsolatra.

Remus különös lenyűgözöttséggel figyelte, hogyan dolgoznak kéz a kézben vagy inkább szájról szájra, mint összeszokott kutatók csapata. Mennyi ideje tehettek így? Gyógyulni-gyógyítani és beszélgetni úgy, hogy senki észre nem vette? Mi az ördög vette rá Hermionét, hogy eljöjjön Pitonhoz? A Rend bármelyik tagja szívesen segített volna neki!

De hát ki tudhatta volna jobban, mire van szüksége, mint Piton, jött rá Remus, míg hallgatta további évődésüket. Végtére is ő is átélte már ezt. Valószínűleg ugyanúgy szenvedett. De ő egyedül volt.

Időközben Piton sorra alkalmazta a tisztító bűbájokat, vette elő a gyógyítókat, és tüntette el a karcolásokat és kisebb sebeket, melyek addig a lány karjait és lábait borították, egészen felhasadt ajkáig.

- Belső vérzés? – kérdezte most, hangjában már nyoma se volt a jókedvnek, semlegesebb már nem is lehetett volna.

- Nincs – felelt fáradtan Hermione. – Nem volt ma éjjel sárvérű baszogatás. Úgy tűnik, a tervünk bejött. Azonkívül akadtak más… játékaik. – Utolsó szavát szinte suttogta, mégis mondatainak első része volt az, amitől Remus sokkoltan fordult Dumbledore felé. Az idős varázsló úgy rezzent össze Hermione szavaira, mintha ostorral suhintották volna meg.

Tudott minderről, súgta egy kis hang Remus fejében, tudta és megengedte, hogy folytassák. Újabb kérdés tolult fejébe: hány Rendbeli tag tudott erről?

Nem volt benne biztos, hogy akarja-e tudni a választ.

Szemügyre vette Harryt és Ront a szeme sarkából. Mindketten tökéletesen értették Hermione szavait, láthatta az arcukon. Ron bőre beteges fehérbe fordult, és Remus látta a könnyeket Harry szemében.

Nem lett volna szabad rájönniük, gondolta mérgesen.

Mégis, Piton pont ettől próbálta védeni őket, döbbent rá hirtelen, a bűntudat csomója szépen hízott gyomrában. Én voltam, aki iderángattam őket. Micsoda vadbarom vagyok!

- Mondd el nekem – szakította meg gondolatait Piton lágy hangja.

De a jelentéstétel helyett, amit erre válaszul vártak, csend telepedett a tűz melletti két alakra. Piton előrehajolt székében, tekintetét úgy kulcsolta a lányéra, mintha amaz titkos üzenetek közvetetője lenne. Aztán hirtelen bólintott, hátradőlt, és megtörte szemkontaktusukat.

- Akkor hát semmi fontos nem történt – ismerte el, mintha az imént ért volna végére egy néma beszélgetésnek.

- Tudod, hogy haladéktalanul elmondtam volna – felelt a lány, mire Piton újra bólintott, egy szó nélkül látva neki a Hermione lábán lévő sebek eltüntetésének. A csend megnyúlt.

- Mi történt az előbb, Perselus? – kérdezte végül Hermione megviselten. – Képzeltem vagy tényleg volt valaki a szobában, aki… rám támadt?

- Még mindig itt vannak, Hermione – válaszolt lassan a férfi, és Remus tisztán látta, hogy feszül bele a reflexbe Hermione teste. – De nem támadtak meg téged. Weasley, Potter és Remus rájöttek mindenre. Azért vannak itt, mert aggódnak a jólétedért. Dumbledore szintén jelen van.

- Mi… miért? – Vékony hangja kissé remegett. Perselus megnyugtatóan érintette meg kezét, és mesélte el rövid mondatokkal az este történéseit. Egy pillanatig Hermione egyáltalán nem reagált. Aztán vontatottan bólintott, és egy nyögéssel ülő helyzetbe erőltette magát. Az arcát nem fordította feléjük.

- Segíts felállnom, Perselus – kérte csendesen.

- Pihenned kellene…

- Kérlek.

Piton csendesen fogadta el akaratát, és karolta át vállát karjával. Ugyanazzal a gondos gyengédséggel segítette fel. Hermione felszisszent, mikor bal lábával ráállt a padlóra, de hamar megnyugodott, és nemsokára Piton segítsége nélkül is meg tudott állni. Akkor aztán apránként feléjük fordult.

Szeme visszacikázott Pitonra, aki alig kivehetően bólintott, aztán pillantása izgatottan táncolta körbe a férfiakat és a fiúkat, mintha soha ezelőtt nem látta volna őket. Tekintetét nem emelte közvetlenül rájuk.

- Megyek, lezuhanyzok és átveszem a ruháimat – jelentette be halkan. – Utána beszélhetünk.

- Hermione – kezdte Harry boldogtalanul, de a lány csupán megrázta felé fejét, és a lépcső felé fordult.

- Muszáj lezuhanyoznom – suttogta újra, és lassacskán, fokról fokra fellépkedett a felettük lévő emeletre, mindvégig kísérve Perselus figyelő szempárjától.

Nem mervén megszólalni, Ron, Harry és Remus visszasüllyedtek foteljeikbe.

Amikor Hermione felért a lépcső tetejére, Piton visszatért hozzájuk, sötét árnyékként állt meg Dumbledore széke mellett.

- Rendelek némi ételt és csinálok egy teát – magyarázta fáradtan. – Hermionének időre van szüksége. – Nem tette hozzá direktbe, de a szemközt ülők így is értették a mögöttes jelentést: általában ez így szokott lenni.

- Nem kellene szereznünk neki ruhát? – ajánlotta fel Ron, egyszerűen azért, mert tenni akart valamit, bármit, ami megvédi ettől a rémálomtól.

- Vannak ruhái odafent, a szobájában – hárította Piton a javaslatot.

- A szobájában? – Ron kérdése csak úgy fogott az éltől.

Piton idegesen elsóhajtotta magát, és Dumbledore felé fordult.

- Minekutána egy átbeszélésnek nagyon itt az ideje, nem invitálná meg a többieket is? Joguk van jelen lenni.

Dumbledore bólintott, rövid, kérdő tekintetet vetett Remusra, majd mikor konstatálta, hogy a férfi eléggé ura önmagának ahhoz, hogy ne rohanja le Pitont, amint egyedül maradnak, követte a házigazdát az ezen az oldalon mágikus átjáróként szolgáló faliszőnyeghez.

Piton ismét rátette kezét a puha anyagra, és súgott valami megkülönböztethetetlent. Dumbledore belelépett a kivilágított nyílásba, és eltűnt, mire Piton gyors léptekkel átszelte a szobát, majd el is hagyta egy olyan ajtón keresztül, amit eddig észre se vettek.

Magukra maradtak, a csend keményen hullott rájuk.

- Tehát igaz – mondta ki Harry egy idő után, hangjában és arcán egy kopár táj komorságával. – Hermione halálfaló.

- Kém – állt ellen erőteljesen Remus. – A kettő egészen más!

- Az, ahogyan beszélt! – folytatta Harry, mintha meg se hallotta volna Remus közbevetését. – Mintha ez lenne neki a normális!

- Néha a viccelődés az egyetlen lehetőség túltenni magunkat az olyan élményeken, mint amilyeneket ő szerzett – próbálta Remus a racionális oldalról közelíteni a dolgot. Máris felfedezte Hermionéban azt a fajta cinizmust, amit Pitonnal kapcsolatban tapasztalt éveken át, mégis, a lányé sokkal inkább mellőzte a férfi hideg keserűségét, amit Remus szerint Pitonnak köszönhetett. – Szerencsés, hogy itt van neki Piton.

- Szerencsés! – fakadt ki Ron dühtől telten. – Megkínozták, megerőszakolták, a játékszerükként játszottak vele, és ő ezt mindet támogatta! Sőt, látta, hogyan ért hozzá? A francba is, mintha birtokolná a testét!

Mielőtt Remus felelhetett volna erre, ajtó nyílt, és Piton visszatért, szoros közelségben egy házimanó követte. Mindketten tálcákat hoztak, de az, hogy Piton hasonlót tesz, ezen az estén senkit nem tudott szórakoztatni. Némán tették le a fotelek között álló kis asztalra a tányérokra elrendezett szendvicseket, a kerámia bögréket és a gőzölgő teáskannát.

- Köszönöm Jane. Most a bájitalt, kérlek – mondta Piton, mire a házimanó halk puffanással eltűnt, csak, hogy alig egy perccel később egy nagy üveggel jelenjen meg. - A farkasölő főzeted – közölte Piton Remusszal, ahogy átnyújtotta neki az üveget. – Ne feledkezzünk meg az eredeti okról, amiért sort kerítettél erre a kedves kis találkozóra.

Remus összerezzen, ismét zavart és szégyent érzett afelett, ahogyan kezelte az egész szituációt, ám Piton teljesen figyelmen kívül hagyta reakcióját, ehelyett lassan letelepedett az egyik fotelbe.

- Hermione perceken belül lent lesz – mondta nekik, miközben kitöltött két bögre teát, az egyikbe tett három kanál cukrot, a másikat pedig hosszú, karcsú kezei közé vette.

- De mielőtt visszatér, lenne néhány pont, amit illene tisztáznunk. Attól tartok, vannak bizonyos… aggodalmaitok a Hermionéval való munkámmal kapcsolatban. – Gúnyosan mosolygott, de egy pillanat alatt elkomolyodott. – És ezeket a pontokat szeretném megvitatni. De nem most, és nem a jelenlétében. Jobb, ha emlékeztetitek rá magatokat, min kellett keresztülmennie az elmúlt órákban. Habár vannak dolgok, amiket nem tudtok Hermionéról, emlékezzetek, hogy a barátai és szövetségesei vagytok, és támogatásra, nem ítéletre van szüksége.

- Ki maga, hogy így beszéljen róla? – követelte a választ Ron mérgében.

- Én vagyok, aki felszedte a darabkáit, mikor a földbe tapostad az igazságérzeteddel – vágott vissza Piton, azonban azonnal lenyugodott, amikor a lépcső felől hallatszódó lágy lépések figyelmeztették őket Hermione közeledtéről, mindannyian csendben maradtak.

Hermione hosszú ujjú barna felsőt és barna vászonnadrágot viselt. Arca feszült volt és fáradt, testtartása merev és éber, szeme egyik emberről a másikra ugrott.

Piton némán felajánlotta neki a helyet egy magas háttámlájú fotelben, és takarót tett a térdére. Hermione hálásan rámosolygott, és belegömbölyödött a fotelbe, elvéve a bögrét, amit a professzor átadott neki.

- Fűszeres tea – suttogta belélegezve annak aromás illatát. – Köszönöm, Perselus.

- És mióta szólítod Perselusnak? – kérdezte méregzsákként Ron, de csendben maradt, amikor Remus figyelmeztetően a vállára tette a kezét.

- Ron, Harry. Remus. El tudom képzeli, milyen nehéz és sokkoló lehet ez most számotokra – kezdte Hermione tétován, és végre képes volt a szemükbe nézni. – De kérlek, higgyétek el, hogy nem azért nem szóltam róla nektek, mert nem bíztam bennetek. Perselus maga is véletlenül jött rá, és soha nem akartalak volna bántani titeket!

Együttérzés öntötte el Remus szívét, ahogy őt nézte, amely elűzte a zavart és keserűséget, ami korábban elfogta, ha megpillantotta ezt a lányt, nem, ezt a fiatal nőt, aki a barátai bocsánatát kérte. Ron arca egésze más érzésekről tanúskodott, habár amint Hermione tekintete találkozott az övével és sietve Harry felé fordult, kifejezéstelenné vált arca.

- Titokban tartottam, mert… így is elég sok dolgot kellett elviselnetek, Harry. Na, meg szégyelltem is magam azért, amit tettem, bizonyos módon. Azt akartam, hogy úgy bánjatok velem, mint azelőtt, amikor a régi Hermione voltam, nem egy halálfaló, aki…

Visszhangzó kopogás szakította félbe. Piton sietve a mágikus faliszőnyeg melletti tükörnél termett.

- Albus és a többiek – tájékoztatta őket, majd hozzáfogott a különös rituálénak.

- Milyen többiek? – kérdezte Remus, de még mielőtt Piton válaszolhatott volna, a faliszőnyeg ragyogni kezdett, és három ember lépett keresztül rajta. Dumbledore, Minerva McGalagony ismerős alakja és még egy valaki…

- Ez mit keres itt? – kiabálta Ron vádlón mutatva Draco Malfoyra, aki utolsónak lépett be Piton kamráiba.

És mint annyiszor ezen az estén, Remus úgy érezte, az események hulláma újfent felé kerekedik. Hogyan bízhattak volna rá egy ekkora titkot Lucius Malfoy egy szem fiára? Hát mindenkinek elment az esze?

Minerva kritikus szemöldökrándulással mérte végig az asztal körül üldögélő kis csapatot, aztán üdvözlőn Pitonra mosolygott, és lágyan megérintette Hermione kezét, mielőtt leült volna a szófára.

- Jó tudni, hogy visszatértél, kedves – mondta tiszta, átható hangján.

- Köszönöm, professzor – válaszolt mosollyal Hermione.

Aztán a fiatal nő Dracóhoz fordult, aki továbbra is a szoba közepén ácsorgott.

- Minden rendben, Draco – suttogta. – Mindenképpen megtudják.

Draco vékony testéből láthatóan eltűnt a feszesség, ezzel egy időben a szokásos arrogáns kifejezés is eltűnt arcáról, hogy valami sokkal nyíltabb és melegebb vegye át a helyét. Miután kellemtől és barátságosságtól ragyogó mosollyal köszöntötte Pitont, odasétált Hermionéhoz, és jól szemügyre vette.

- Hogy érzed magad, élet? – kérdezte nyugtalanul.

Hermione felemelte a fejét, fehér fogaktól sugárzó mosollyal fogadta, ahogy a fiú lehajolt, és lágy puszit adott a homlokára.

- Szörnyen – válaszolt könnyedén. – Készen vagyok.

- Akkor csak a szokásos – viccelt Draco, és kiválasztott egy fotelt, amin a lányhoz hasonlóan helyezkedett el. – Fűszeres tea? – nézte meg magának a bögréket. – Istenem, de utálom ezt, Perselus. Miért nem kínálsz nekünk kávét vagy akármi más tisztességes italt? Este levelet kaptam apámtól – váltott egy másodpercnyi szünet nélkül. – Azt írta…

Piton figyelmeztető tekintete láttán abbahagyta, és úgy tűnt, csak ekkor fogja fel teljes egészében, hogy a helyzet most más, mint egyébként.

- Szóval ez lenne az igazi Hermione, mi? – törte meg a csendet Ron keserűen, olyan csalódottsággal a hangjában, amit még Remusnak is fájt hallani. – A görény és Piton puszipajtása, aki gyakorlatilag Pitonnal él. Valószínűleg befogadnak a mardekárosok, ne féljél te attól. Nem csoda, hogy már nem volt olyan kedved Harryhez és hozzám.

A kétségbeesés sötétje keveredett Hermione pillantásába.

- Ez nem ilyen egyszerű, Ron – könyörgött. – Jó okom volt ezt tenni, és mint mondtam, Perselus egy véletlen során jött rá. Draco azért tudott róla, mert szükségem volt rá, hogy közel jussak Lucius Malfoyhoz, és…

- Mit akartál te Lucius Malfoytól? – kiabált még inkább Ron, mire Hermione belesüppedt foteljébe, arca holtsápadtra vált, kezei remegtek.

- Elcsábította – felelt Piton hidegen. – Hogy beléphessen a Belső körbe, ahol elárulta engem, hogy Voldemort a bizalmába fogadja. És jobb lesz, ha felhagy a drámakirálynő szerepével, Weasley. Ez nem egy kamasz tragédia, ez az élet. Az emberek mindennap harcolnak és meghalnak körülötted, Hermione azért harcol, ahogy csak tud, hogy a veszteségeket a minimumra csökkentse.

Ron szája mozgott, de hang nem jött ki remegő ajkain. Harry elfordult, árnyék rejtette arcát. Remus csak most vette észre, hogy egy szót se szólt, mióta Hermione visszatért.

- Elfogadom, Hermione – talált rá Ron a hangjára, még ha az olyan rekedten és érdesen is csengett, mint egy öregemberé. – Nem értem, hogy csináltad, de elfogadom valahogy. De ez továbbra se magyarázat… erre – mutatott kezével Hermionéra, aki kényelmesen összegömbölyödve úgy üldögélt Piton karosszékében, mintha ez a könyvtárszoba lenne az otthona.

- Mindannyian támogattunk volt – Harry és én, Remus, McGalagony professzor… de te Pitont választottad! Utáljuk Pitont! Mindig is utáltuk! És te most vele élsz, Perselusnak szólítod és használod a zuhanyát. Ez perverz, Hermione!

- Szükségem volt segítségre, Ron! – kiáltott fel Hermione azon igyekezve, hogy végre megértsék. – Majdnem meghaltam, és Perselus volt az egyetlen, aki segíthetett! Ő megadta nekem az erőt, amire szükségem volt, és… a barátom lett. – Az utolsó szavakra hangja suttogássá halványult.

- A barátod – horkantott fel Ron gúnyolódva, tisztán mutatva, mennyit gondol erről a barátságról, mie Hermione megrezzent, mintha megütötték volna. – Láttam, hogyan ért hozzád, Hermione. Ez nem a barátod, hanem egy vén, ronda halálfaló! Olyan kanos, hogy fogadok, mindig, amikor hozzád ér, arra gondol. Valószínűleg ugyanúgy meg akar baszni, mint a többi halálfaló!

Hermione vészesen reszketni kezdett.

- Fejezd be! – üvöltött rá Ronra Draco mérgesen, hogy hallgasson már el a másik. – Nem látod, mi mindent tett Perselus érte? Nem látod, milyen állapotban van?

- Nem érdekel, mit tett érte! – ordította vissza Ron, arca dühös vörössé vált. – Csak két mocskos mardekárost látok meg a lotyójukat!

A bögre kiszökött Hermione remegő kezeiből, nekicsapódott a szőnyegnek, és a tartalma kiömlött, a sötét folyadék elmélyítette a gyapjúszőnyeg gazdag színeit. Minden szó elhalt, mikor látták, hogyan kezd rángani, vonaglani teste, majd hogyan esik össze hirtelen, és borul a karosszékre. A fejét az asztal sarkába verte volna, ha Piton nem gyorsabb. Kezét villámgyorsan a lány feje alá tette, lágyan fogva át koponyáját, miközben újra karjába vette, és óvatosan letette a szőnyegre úgy, hogy Hermione felső teste a mellkasán feküdhessen.

- Tudod, mit kérek tőled, Hermione – sürgette kedvesen. – Lélegezz. Honnan jöttek?

Hang szökött ki Hermione torkán, mint sérült állaté. Megpróbálta a fejét a férfi felé fordítani, de a mozdulat olyan nyomorultul sikerült, hogy nyilvánvalóvá vált, teljesen elvesztette a kontrollt a teste felett.

- Sajnálom – lihegte, mintha szégyellné a fájdalmat, amit mindenki szeme láttára átél. – Ez csak…

- Hermione! – csattant Piton, a teste annyi haragot sugárzott, amennyi egy viharnak is sok lett volna. – Ne pazarold a levegőt, hanem koncentrálj, a fenébe is! Honnan indultak el a görcsök?

Hermione próbált beszélni, de vagy nem volt hozzá ereje, vagy nem maradt levegője, de teste tovább rángatózott, iszonyatos tükörképét mutatva a vágy mozdulatainak. Gyengén felemelte jobb kezét, és vele gyomrára mutatott, miközben továbbra is zihált és nyöszörgött.

- Jól van – mondta Piton megnyugtatóan. – Megértettem. Készen állsz?

A bólintást csak azért látták, mert valami ilyesmire vártak, máskülönben elveszett volna a roham erőszakosságában.

- Koncentrálj – szólította fel újra Piton, majd anélkül, hogy a többiek felé fordult volna, ezt mondta. – És, mielőtt valamelyikőtök hasonló kirohanást tervez, hagy mondjam el, amit most tenni fogok, az az egyetlen hatékony módszer a Cruciatus utóhatásai ellen. Kemény leckével tanultam meg magam is.

Cruciatus? Gondolta Remus, sokkolva attól, micsoda végzet tett arról, hogy minden fel legyen fedve ma este, de mielőtt kérdezhetett volna vagy egyáltalán felfogta volna Piton utasítását, a férfi felemelte kezét, és öklének minden erejével csapott le Hermione testére.

Hermione sikoltott, röviden és megtörten, minta tüdejében nem bírná megtartani a levegőt, mégis a világ összes kínja és kétségbeesése abba a sikolyba tömörült. Remusnak el kellett fordítania az arcát, míg Harry és Ron nyíltan felkiáltottak.

Ami Dracót, Albust és Minervát illeti, az ő arcukon mást se talált, mint mély, régi, edzett bánatot.

Remus nem értette, miket suttog Piton Hermione fülébe, de úgy tűnt, ezzel megnyugtatta, és lassan, ó, de nagyon lassan hagytak alább a görcsök. Azok után, ami történt, egy örökkévalóságnak tűnt, mire Hermione nyugton maradt.

- Ez a második alkalom, hogy az utasításomnak nem engedve fájdalmat okozol neki – szólalt meg Piton keserűen. – Nagyon remélem, a hülyeséged miatti harmadik alkalomra már nem kerül sor ma este.

- És ezt a Cruciatus okozta? – kérdezte Harry folyton elcsukló hangon.

- Az utóhatásai – magyarázta Piton anélkül, hogy egyszer is elpillantott volna Hermionéról. – Ez az, ami ennyire veszedelmessé teszi az átkot. A rohamok az idő elteltével növekednek, míg az áldozat a szüntelen kínlódás szakaszába nem ér.

Draco hirtelen megborzongott, ő is elfordította az arcát.

- Hallottam, ahogy az apám hasonlóan sikítozott – motyogta sápadtan. – Több alkalommal.

Hermione Piton fekete talárját nyugvó feje megmozdult, és szemei kinyíltak.

- Maradj így egy pillanatra, kedves. Van időd.

- Maradok – ígérte Hermione, a hangja megfáradtnak tűnt. – Csak nem számítottam rá, Perselus. Bocsáss meg.

- Mikor alkalmazták az átkot, Hermione? – érdeklődött Piton a homlokát ráncolva.

Hermione az íróasztal mögötti régi órára nézett.

- Nagyjából négy órája – felelte rekedten.

- Akkor túl hamari ez a válaszreakció – gondolkodott hangosan a másik, arca mély aggodalmat tükrözött. – Ezúttal mennyi ideig?

- Negyven-ötven percig – krákogta. – A Sötét Nagyúr megbüntette Luciust a túlzott lelkességéért… személyem használatában, és megtiltotta, hogy legközelebb olyan messze menjen. Mikor eltávozott, a Belső kör úgy döntött, ideje egy „emlékeztető” a helyzetemről. Felváltva csinálták.

Minervának a sokktól elakadt lélegzete, Remus elkerekedett szeme hasonló iszonyt árult el.

- De ez lehetetlen! – kiabálta az átváltoztatástan professzor. – Egy ilyet senki nem élne túl! A Longbottomok kínzása is mindössze egy fél óráig tartott! Ő nem…

- Az átoknak való ellenállás ugyanúgy tanítható, mint minden más – szakította félbe Piton. – Ami első alkalommal megölne, közel se olyan veszélyes, ha milliószor alkalmazták már rajtad. Nő a rezisztencia. Az összes halálfaló így van ezzel. Sajnos megvannak a hátrányai Hermione születésének… - mosolygott le rá, az élet lassan visszatért hangjába. – Néha megéri aranyvérűnek lenni, Hermione.

- Megfogok… próbálni erre emlékezni – felelte halkan, és Remus hitetlenkedve látta, hogy egy újabb vicc csattant el. – Következő alkalommal biztos fog menni… Segíts felállni, kérlek…

- Nem – mondta Piton, és többé senki nem kérdőjelezte meg döntését. – Túl hosszú ideje megy ez. Aludnod kell és gyógyulnod. Minden más várhat holnapig. Igazam van, igazgató úr? – nézett át élesen Dumbledore-ra.

- Abszolúte – értett vele egyet a varázsló. – Próbáljon pihenni, Miss Granger. Majd én válaszolok a barátai kérdéseire.

Értve a célzást pattant fel Remus, és vezette a csoportot a mágikus kijárathoz, ahol csöndesen elmormoltak egy elköszönést, majd eltűntek. Az utolsó, amit láttak, két karosszéknek dőlő alak volt, Hermione, aki Piton karjai között pihent, és Piton, aki a legnagyobb körültekintéssel simogatta a haját.

Fel se nézett rájuk, elmenőkre.

És mind meg voltak könnyebbülve, hogy nem tette.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés