(Perselus)

Miután nemkívánatos vendégeik végre elhagyták Perselus lakrészét, a férfi hosszú ideig képtelen volt megszólalni vagy akár moccanni. Úgyszintén Hermione sem. Csak feküdtek ott, Hermione kényelmesen telepedve meg Perselus meleg, lassan mozgó mellkasán, Perselus a hátát a kanapénak támasztva pihent, és hagyták, hogy gondolataik örvénylése lassuljon.

A Hermione társaival való kellemetlen, bár meg kell hagyni, rövid konfrontációt megelőzően Perselus meglehetősen idegesen várta, Hermione hogyan fogja fogadni a történéseket. Jelentése megadta neki a lehetőséget, hogy némán, elméik privát nyelvén számoljon be a nem várt látogatókról, és figyelmeztesse rájuk.

Mégis túl késő volt, Hermione még így is jóval többet adott ki, mint amiről a griffendéles idiótáknak Perselus szerint tudniuk kellett, de mindannyiszor, amikor tivornyázásról tért vissza, egyre készült vagy érzelmei megindultak benne, a lány gondosan elzárta elméjét, azt az okklumencia acélfalaival őrizve.

Semmiféle külsődleges reakciót nem mutatott a hírekre, de egy pillanatra mentálisan olyan jéghidegre és kőkeményre vált, ami szellemi szinten egyezett meg azzal a szereppel, amit Perselus csak jégkirálynőnek hívott.

Tudod, hogy így is, úgy is rájöttek volna, mondta neki némán, és érezte elméjében a lány bólintását. Érdemes lenne kihasználnod a lehetőséget, és mindent letisztáznod velük. Ha nem fogadják el, még mindig alkalmazhatunk rajtuk emléktörlést.

Küldött felé egyet kaján mosolyai közül, csak hogy mutassa, mennyire élvezetét lelné a nagyszerű Harry Potter emlékeinek megnyirbálásában, és Hermione csendes kuncogással felelt.

Előbb le kell zuhanyoznom, döntött végül a lány. És nem akarom, hogy tudjanak az elmebeszélgetéseinkről, Perselus, szóval hangosan is ismételd meg a magyarázatot, kérlek.

És ebből adódóan újabb előadást össze kellett hoznia vele, némán reménykedve, hogy a sokk ez egyszer belefojtja a szót abba a pokol gyermeke Weasleybe. Még civilizáltan is próbált beszélni velük, az ég szerelmére. És a kis rohadék mégis jött, és elszúrta.

Igen látványosan, igazság szerint.

Most meg ott feküdt a karjaiban, nagy kínban, teljesen kimerülve, és nem volt kétséges, hogy annak a félhülyének a szavai kísértették.

Perselus sose tartotta magát békés természetnek, de az ereiben áramló, kirobbanó düh még őt is meglepte. Ronald Weasley épp most csatlakozott a Kit gyűlölök jobban lista hármasába, közvetlenül Lucius Malfoyjal és a Sötét Nagyúrral maga felett.

- Nos, ez jól ment – törte meg a csendet Hermione bágyadtan. – Nem is értem, miért nem ejtettük meg korábban?

- Be kellett következnie, előbb vagy utóbb – emlékeztette Perselus igencsak büszkén arra, hogy képes magában tartani a griffendéles barátoknak szánt sértéseit. – Nem csinálhatnánk végig a tervedet anélkül, hogy tudnának róla. Ráadásul ez talán megnoszogatja majd kissé Pottert agyának a használatában, és távol marad a legrosszabb veszedelmektől.

Felsóhajtott.

- Azt viszont el kell ismernem, hogy Mr. Weasley pontosan olyan reménytelen idióta, mint amilyennek mindig is mondtam.

Perselus felnyögött, mikor érezte, Hermione hogyan merevedik meg a karjaiban. Erre most tényleg szükséges volt emlékeztetni, Perselus. Zseniális húzás.

- Annyira sajnálom, Perselus – mondta Hermione, hangja fájdalomtól és fáradtságtól bicsaklott meg. – Ron viselkedése megbocsáthatatlan. Itt vagyok én, védem őket minden megvalósítható módon, és az első alkalommal azt bizonyítják, hogy mindvégig igazad volt. Megtudnám őt ütni a… hülyeségéért! Ugye te nem vetted magadra?

- Mr. Weasley véleményét komolyan? Inkább a kiterjedt agykárosodás, Hermione – felelt Perselus szárazon, bár még nem tudta elfelejteni, mennyire eret értek a kölyök szavai, és milyen fájó sebeket hagytak maguk után. – És nem megmondtam, hogy ne aggódj mások érzései miatt ennyire? Nem tudom elhinni, hogy ilyesmire egyáltalán gondolatot pazaroltál, mikor már most pihenned kellene, aludni!

- Igen, tudom – válaszolt csöndesen Hermione. – És normálisan egyet is értenék. De ez másfajta volt.

- Lennél olyan szíves felvilágosítani, miért? – faggatta Perselus eltúlzott sóhajjal. A kémkedés legelső alapelvével kapcsolatos nézeteltérésük gyakran vezetett vad szóváltásokhoz és egyszer vagy kétszer nyílt vitához.

- Miattad – mondta egyszerűen a lány, mire Perselus minden érve elolvadt a csodálkozás hullámában. – Te nem vagy csak úgy „más”. Érted – magyarázta Hermione, a feje még mindig bizalmasan pihent a másik mellkasán. – Amikor ma este ott ültem, és mindenki, aki számomra fontos itt Roxfortban, összegyűlt körülöttem, hirtelen ráébredtem, hogy nem Ron, Harry vagy Dumbledore az, aki igazán számít. Hanem te. És nem tudom elviselni, ha a velem való „kapcsolatod” bármi fájdalmat okot neked!

Fél évvel ezelőtt, Perselus megvetette volna őt ezekért a szavakért, egy hónappal ezelőtt elsöpörte volna őket. Most óvatosan lehajtotta a fejét, és puha csókot nyomott a lány homlokára.

- Nem te vagy, aki engem bánt, nem is a „kapcsolatunk”, ahogy te nevezed – reagált komolyan, tudva, hogy Hermione azonnal észlelné mind a hazugságot, mint a szépítgetést. – Voldemort és a társadalmi előítéletek azok, Hermione. És te már mindent megtettél ezek ellen, amit tudtál, úgyhogy ne aggódj miattam.

Ismét csend ereszkedett rájuk, de ez már az a fajta kényelmes csend volt, amit mindketten jól ismertek.

- Gondolod, hogy valaha szabadok leszünk? – kérdezte Hermione váratlanul, olyan erős vágyakozással a hangjában, ami fájt Perselusnak. – Körülöttünk dúló háború nélkül, titkok és folyamatos félelem nélkül? Gondolod, hogy valaha is képesek leszünk újra a fényben járni, és sutba dobni a maszkokat, szerepeket és látszatokat?

- Nem tudom, Hermione. – Perselus válaszát alig lehetett hallani, suttogása nem volt több a szél neszezésénél. – Nem tudom.

0o0o0o0o0o0o0o0o0o0

(Remus)

Remus azt hitte, Ron újabb sor sértésben tör ki abban a pillanatban, amint Perselus irodájának ajtaja becsukódik mögöttük, de nyilvánvalóan Hermione állapota volt az, ami elhallgatatta őket, köztük Ront is, így nem szólt egy szót se, míg el nem érték az alapsorból felfelé vezető lépcsőt.

Ott, Draco, aki addig McGalagony oldalán sétált, hirtelen lassított léptein, és Albushoz fordult.

- Talán jobb lenne, ha most távoznék, igazgató úr – jelentette be rövid pillantást vetve a griffendéles fiúkra. – Erre az estére már így is elég… probléma jutott.

Albus kurtán bólintott, de meleg mosoly súrolta száját, ahogy jó éjszakát kívánt a mardekárosnak.

- Jó éjt, igazgató úr, jó éjt, professzor – köszönt el Draco, és hirtelen arca teljesen kisimult eltüntetve ezzel bármely igazi érzelmet róla, visszatért r az a hideg, gúnyos maszk, amit Remus annyira könnyen társított a Malfoyokkal. – Potter, Weasley.

Ezzel sarkon fordult, és visszament az alagsorba.

Hogyan becsülhettem le ilyen kegyetlenül ezt a fiút? kérdezte magától Remus, ahogy nézte a sötétbe vesző karcsú alakot.

Mint minden tanár, szemmel tartotta a lehetséges Rendbeli utánpótlást és azokat, akik bármilyen formában segíthették őket. A Griffendélessel, Hollóháttal és Hugrabuggal való titkos találkozókra szánta estéit.

De soha egy percet se fecséreltem a Mardekárra!

És megint. Néma sokkban ismerte fel Hermione briliánsságát.

Miközben mindüket régi gyűlölet vakította, ő szövetséget kovácsolt a Mardekár Ház szőke leszármazottjával, aki bebizonyította, hogy hívebb griffendéles barátjához, mint bármelyik hugrabugos lett volna.

Ráadásul úgy tűnt, ez a két tanuló szolgáltatta a fő információforrást az elmúlt hónapokban, ezzel esélyt adva a Rendnek, hogy visszanyerje erejét a halálfalókkal és a továbbra se szívesen együttműködő minisztériummal szemben. Remus eltűnődött, mégis mikor lett világa ennyire nevetségesen zavaros.

Hallotta Ron mormolását az oldaláról. Habár a szavakat nem tudta kivenni, a tónus magáért beszélt – valamiféle agresszív megjegyzést tett Malfoyra. De Harry csak megrázta a fejét, egy szót se szólt, mire Ron válla legyőzötten beesett, mintha a bosszú eme pici tagadása elintézte volna.

Remus, Minerva, Harry és Ron némán követték Dumbledore-t vissza, az irodába, ahol a ma esti rémálom elkezdődött.

Dumbledore mindannyiuk számára forró csokoládéval szolgált, amit úgy tűnt, egyfajta univerzális orvosságnak tartott, ám Remus úgy látta, egyikük se ért hozzá a kupához. Úgy tűnt, túlságosan kétségbeesettek.

- Mennyi ideje megy ez, Albus? – tette fel a kérdést végül.

- Hermione mostanra több, mint öt hónapja kém. A… megállapodást, aminek ma este tanúi voltatok, kora novemberben kötötték kényszerűségből és a mai napig remekül működik.

Ron felhorkantott.

- Micsoda kedves kis megállapodás az – mondta keserűen.

És végül, a robbanás, amire Remus azóta várt, mióta Ron először káromkodásban tört ki, kezdetét vette. Bosszút ígérőn.

- Mr. Weasley. – Minerva az irodában felhangzó hideg, rosszalló hangjára mindannyian reflexből összerezzentek. Még az igazgató úr is. - Mielőtt eljött ez az este, úgy gondoltam, teljes joggal lehetek büszke a Házamra és a hetedik évfolyamomra. De maga - Hangja most már haragtól vibrált, Remus szeretett volna láthatatlanná válni. Hiszen ő is griffendéles volt. - megszégyenített ma engem! És nem csak engem, de ugyanígy a Házát és prefektusi státusát! Még soha életemben nem láttam ilyen éretlen, idióta viselkedést egy maga korában lévő fiútól, és a tény, hogy egy barátját sebezte meg ilyen mélyen, csak még rosszabbá teszi a helyzetet!

Ron szóra nyitotta száját, talán, hogy tiltakozzon, de házvezetője szeme válaszként összeszűkült, mire a fiú halk, fulladó hangot hallatott, mintha légcsöve az előbb omlott volna össze.

- Nem, Mr. Weasley, egy hangot se akarok hallani ma este! Ha a helyzet nem mutatna túl ennyire az iskola dolgain, a Házának pontjai az év további részében egy ponttal sem mennének túl a nullán! Mélyen, mélyen csalódtam magában!

Ezzel felemelkedett, és az iroda ajtaja felé vonult.

- Ezzel az én fordulóm véget ért, igazgató úr – jelentette be, még mindig igen éles, hűvös hangon. – És ha csak egy griffendélest is odakint találok kószálni, drágán fizetni fog!

Az ajtó záródása a döbbent csendben mennydörgésként hatott.

- Minerva kedveli Miss Grangert, így hajlamos kissé védelmező lenne vele kapcsolatban – magyarázta Albus mosollyal, de igencsak fáradt fajtával, és meglátszottak rajta az évek.

Nem mondod el magad is, mennyire igaza van? csodálkozott Remus az igazgatón, de aztán a megértés felsejlett benne. Túlságosan is politikus vagy, nem igaz? Jobban érdekel, hogyan fogadják a híreket, minthogy a viselkedésüket kritizáld.

- Most, ahogyan ígértem, megvan a lehetőségeket, hogy bármire választ kapjatok, amire csak kívántok. Azonban hagy figyelmeztesselek titeket, hogy ezek a felfedezéseitek szükségessé fognak tenni egy bizonyos varázslatot, amit mi a Belső kör berkein belül Semmirese-nek hívunk. Minden tag, aki érzékeny információk birtokában van, ugyanezzel a módosított Exmemoriammal lett kezelve, ami biztosíthatlak titeket, teljesen veszélytelen.

Vagyis te is Miss Grangert véded a saját magad módján, nem igaz, Albus? gondolta Remus, miközben azt nézte, a fiúk hogyan bólintanak beleegyezésül.

- Csodálatos – mosolyodott el Dumbledore, hirtelen ugyanaz a csillogó szemű úriember lett, aki mindig, mintha az este minden gondja megoldódott volna. – Akkor elő a kérdésekkel!

Azonban, amíg Remus alig egy perce tele lett volna kérdésekkel, most egyetlen egyet se talált. Igaz, nem is akart. Nem akart még rágondolni se, el akarta felejteni, hogy mindez a valóság.

Kérdéseket feltenni azt jelentené, hogy elfogadjuk ezt az egész káoszt, gondolta dühösen, és én még egyáltalán nem vagyok erre kész, sőt!

- Egyszerűen nem tudom elhinni! – kiáltotta el magát hirtelen, még egy utolsó elkeseredett lázadásként. – Úgy értem, Hermione! Egy gyermek! Pompás könyvekben, igen, de sose hittem volna, hogy ilyesmire képes! Ron, esetleg, vagy te, Harry, de teljességgel összeegyeztethetetlen Hermionéval ez a fajta vakmerőség!

- Nem, nem az.

Legnagyobb meglepetésükre Harry volt az, aki nem értett egyet Remusszal, hangja most megfontoltabbnak és értettebbnek csengett, mint ahogy Remus bármikor ezelőtt hallotta. Meg se szólalt, mióta elhagyták Perselus lakrészét, és Hermione jelenlétében se volt túlságosan beszédes.

De ahogy Remus csodálkozva nézett rá, felfogta, hogy Harry más dolgokkal volt elfoglalva.

Mialatt a többiek próbálták megemészteni az újdonságokat, addig Harrynek nyilvánvalóan jutott ideje gondolkodni. És felnőni.

Olyan vonalak voltak arcán, amik azelőtt sose voltak vagy esetleg csak olyan jól elrejtette őket, hogy senki észre ne vegye, és szeme olyan sötét mohaszínben csillogott, amilyet Remus még csak egyszer látott tőle a harmadik évében, amikor kérte, hogy tanítsa meg a patrónus bűbájra. Olyan szempár volt, ami elfogadta az elkerülhetetlent, amit Remus se volt képes ezelőtt pár másodperccel, szemek, amelyek hirtelen más megvilágításban látták a világot. Évekkel idősebb szemek.

- Most, hogy belegondolok – folytatta Harry új, megfontolt hangján. – Tökéletesen logikus. Végül is mindig is Hermione volt hármunk közül a legradikálisabb, de mindig a maga titokzatos, diszkrét módján, hogy senki rá ne jöjjön. Ron meg én szerettük a zajos drámát, de Hermione volt az, aki jött a csavarokkal, a trükkökkel és meg a megoldásokkal.

Albus meglepettnek látszott, és Remus inkább egyetértett az ő szkepticizmusával. Ahogy ő emlékezett az arany trió kalandjaira, mindig Harry volt az, aki vezette őket a legveszélyesebb tettekbe és helyzetekbe.

- Miről beszélsz, haver? – kérdezte Ron hevesen. – Hermione tökéletesen ártalmatlan! Én soha…

- De hát gondolj bele egy pillanatra, Ron! Emlékezz az elmúlt hat évre! Amint Hermione túljutott a szabályok megszegésétől való félelmén, ő volt hármunk közül a legbátrabb! Ki oldotta meg Piton feladványát elsőben, mikor én egyáltalán nem értettem azt a verset és ki hazudott a professzoroknak arról, hogyan találkoztunk a trollal? Ki találta ki, hogy mardekárosoknak kellene álcáznunk magunkat, és így bemennünk a klubhelyiségükbe második évben? Ki főzte a főzetet és lopta el Piton magánraktárából hozzá az összetevőket? Hermione!

Rövid, bocsánatkérő mosolyt villantott az összezavarodott tanárokra.

- Valószínű sose jöttek volna rá egyébként, de azt hiszem, ezek már mindig elévült dolgok, nem igaz? Hermione volt az, aki rájött a bestia természetére és hogy hogyan közlekedik az iskolában. Még a tükörre is gondolt, hogy láthassa a sarkokat. És harmadik évünkben Hermionénak egyáltalán nem voltak aggályai szembeszállni Trelawney-vel. Csillagévekkel korábban felfedezte Remus vérfarkasságát, mint mi, és hallgatott róla! Bevert egyet Malfoynak, és az időnyerőt is sikerült egészen az év végéig titokban tartania! Eszünkbe se jutott, hogy bármit is titkolna előlünk. Ő jött elő Sirius és Csikócsőr megmentésének tervével, majd másodpercnyi habozás nélkül összehozott egy duplán illegális akciót.

Láthatta, hogy a többiek milyen döbbenten néznek rá, valószínűleg attól ledöbbenve, mennyi minden folyt a hátuk mögött titokban, de most már nem érdekelte, folytatnia kellett. A kis darabok pedig lassan a helyükre kerültek, ahogy belemélyedt a múltba, és nem értette, hogy lehetséges, hogy eddig Hermionét normális, bár kétségkívül ragyogó elmének látták, semmi másnak.

- Negyedik évben? Nem érdekelte, ha szabályt kellett szegnie, ha ezzel nekem segít. Sikerült fenntartania Krummal a kapcsolatát, velünk meg a barátságát, még ha vetélytársak is voltunk. És emlékszel, hogyan jött rá Rita Vitrolra? – fordult Ronhoz, aki elképedt arckifejezéssel bámulta. – Hogy regisztrálatlan animágus? Vitrol képes volt bogárrá válni, és bárhova bebújni egy szobában. Hermione elkapta, és hetekig egy üvegben tartotta. Aztán megfenyegette, hogy soha nem merjen az engedélye nélkül publikálni – magyarázta a tanároknak.

Erre még Albus is tátva felejtette a száját, a látszat, hogy mindent tud, ezzel szét is foszlott. Remus érezte, ahogy baljós érzések árja kerekedik felé. Volt egy olyan érzése, hogy az éjszaka után igen nagyon megviselten fog előkerülni.

- Ezt a befolyását használta fel később ötödévben, hogy a Hírverőben publikáltasson egy cikket a minisztérium elleni csatánk egyik eszközeként. Ő volt az, aki figyelmeztetett a „megmentés” kényszeremre, hogy Siriusnak problémája van a felnőtté válással, hogy mik Umbridge igazi céljai – ő vlt az egyetlen, aki mindig, mindig őszintén megmondta nekem az igazat. És átkokat meg ártásokat fejlesztett ki a DS részére, nem is beszélve, hogy az is elsősorban az ő ötlete volt. Akkor a hamis galleon, amit meg tudok változtatni, mire az összes többi vele változik? A Sötét Jegyről mintázta. Nem volt problémája, ha másolnia kellett a legsötétebb mágiát, és a maga hasznára tudta fordítani. Akkor se volt semmi lelkiismeret furdalása, amikor Umbridge-et a Tiltott Rengetegbe vezette, mindvégig tudva, hogy Gróp ott tanyázik, és hogy Umbridge viselkedése a legmélyebb utálatot fogja előhívni a mágikus lényekből.

- Átkokat és ártásokat fejlesztett az ötödik évében? – kérdezett vissza Remus halványan. Harry rábólintott, látszólag nem sejtve, micsoda meglepő tény ez Remus számára. De hát Hermione körül lenni hét éven át valószínűleg már rég lerombolta a normál tanulási iramról és képességről való gondolkodását.

- És Ron, emlékszel a hatodévünkre? Felhasználta Sziport, hogy Bellatrix és a férje a csapdánkba essen, és a saját életét kockáztatta. Hermione, aki több, mint két éve a házimanók jogaiért harcolt, becsapott egyet, hogy elárulja az úrnőjét. Még csak meg se rezzent, mikor Bellatrix megölte. Nyilvánvaló, hogy Dracóval is a tudtunk nélkül barátkozott össze. Abból pedig, amit elmondott, igazgató úr, már hosszú ideje kellett, hogy tervezze a kémkedést, megtalálja a megfelelő kapcsolatokat és olyan képességekre tegyen szert, amikkel életben maradhat. És mi még azt gondoltuk, McGalagony professzor tanítványa lett.

Csend töltötte be a szobát, ahogy Harry a tények elfogadásának jeleként lehajtotta a fejét.

Remus kétségbeesetten próbált előhívni valamit, amit tudott és hitt az elmúlt hat évükből. Igen, meglehet, hogy Hermione oldotta meg Perselus mondókáját, de hát túlságosan elfoglalt volt a Mógus fejében lakozó Sötét Nagyúrral, hogy a bájitalmester logikai játékát legyűrő elsőévesre gondoljon.

Második és harmadik év – igen, a baziliszkuszra és a maga sötét természetére magától jött rá, de ő mindig is a könyves nézőpontra koncentrált, arra, hogy Hermione milyen jó kutató és milyen lelkes olvasó. A felfedezése és az ő esetében a hallgatása sose jutott el hozzá teljesen. És zsarolás? Hamis galleonok? Átkok és ártások? Szipor feláldozása? Mi folyt végig a háta mögött? És, döbbent arckifejezéséből következtetve, az igazgató háta mögött?

- Hermione tette mindezt? – kérdezte, mikor úgy érezte, megbízhat hangjában. – Ronnal mindig úgy beszéltetek róla, mintha minden idejében tanulna!

- Mert így gondoltunk rá – így láttuk – felelte csendesen Harry. – De most már érdekelne, még mi mindent nem vettünk észre… és miket nem mert elmondani.

- Ez az, amire gondolok! – vágott közbe Ron, haragja újra a felszínre emelkedett, és a sokk, amit Harry kirakózgatása okozott, elszállt. – A barátai vagyunk! Az ember a barátainak mindent elmond! Nem tartja őket a sötétben, nem hazudik nekik! Miféle barát ő, hogy jobban bízik abban a mocsokban meg a görényben, mint bennünk?

- Ha nem bízott bennünk ebben a kérdésben, Ron – vágott vissza Harry, és hangja hirtelen hűvösre vált -, kellett, hogy adjunk rá indokot. Hányszor is becsültük le? Milyen gyakran szórakoztunk azon, mennyit tanul? Milyen sokszor figyelmeztetett minket, hogy nyissuk fel a szemünket és figyeljük, mi történik körülöttünk? – A hangja halkult, míg halott avar susogásává vált. – Hányszor hagytuk figyelmen kívül a figyelmeztetéseit? Azon tűnődöm, mennyi szenvedést okoztunk neki.

- Nem okoztunk volna neki semmit, ha nem zárkózik el tőlünk! Nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam, csak mert Hermione alattomos mardekárosba fordult! – üvöltötte Ron, és ez pillanatra Remus megijedt a Harry arcán megjelenő kifejezésről.

De ahelyett, amit mindketten, ő és Albus vártak – egy hangos griffendéles veszekedést -, Harry egyszerűen az igazgató felé fordult, nem foglalkozva barátjával.

- Mikor teszik ránk azt a varázslatot, professzor? – kérdezte nyugodtan. – Nem akarom veszélyeztetni Hermione biztonságát.

- Jól beszélsz, fiam – mosolygott rá Albus, mint egy jóságos nagyapa, míg Ron dühösen fújtatott a sarokban és mogorva gesztusként tette karba kezeit. – Holnap reggel, reggeli előtt, talán? Majd megkérem Rémszemet, hogy asszisztáljon nekem az eljárásnál. Perselus láthatóan jelenleg nem lenne e legmegfelelőbb megoldás – tette hozzá Ron felé pillantva.

Harry beleegyezően bólintott.

- A jelenléte valóban megbonyolíthatná a dolgokat – mondta szárazon.

- Nem hagyom, hogy a zsíros hajú megérintsen – tiltakozott Ron, hangja még mindig természetellenesen hangosnak hatott az igazgatói iroda csendjében. – És nem tudom elhinni, hogy mind engeditek, amit Piton tenni akar vele. Biztosan összezavarta valahogy, zsarolja vagy…

- Ron! – Ez alkalommal Remus szakította félbe Ron szóáradatát. – Azt tanácsolom, fejezd be, és gondolkodj, mielőtt ilyeneket mondasz, vagy kénytele leszek megismételni Minerva beszédét. Nem vagy öt éves, viselkedj is úgy!

- Rendben! – ordított vissza Ron mélyvörös arca éles ellentétben állt világosabb árnyalatú hajával. – Tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne, és hagyják, hogy Hermione mardekárost játsszon! Én ebbe akkor se megyek bele, és nem teszek úgy, mintha nem élne együtt azzal a vén, kanos halálfalóval!

És még mielőtt bárki reagálhatott volna, Ron kiviharzott az irodából, majd hangos durranással csapta be maga után az ajtót.

Harry felsóhajtott, és kis mosolyt küldött a felnőttek felé.

- Jobb, ha utánamegyek, különben még visszamegy az alagsorba – mondta. – Remélem, lehiggad reggelre. Igazgató úr, Remus…

- Jó éjszakát, Harry – szólt utána Dumbledore. – És ne aggódj, minden jóra fordul.

De Harry Potternek nem lett jó éjszakája, és a hajnal a klubhelyiség ablakában ülve találta a fiatal férfit, a régi szemekkel nézve, hogyan kel fel a nap egy egyik napról a másikra megváltozott világban, ami már sose lesz ugyanaz.

És lehet, hogy így kellett lennie.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.04.28. 22:45 ardilla Nagyon tetszik a történet, most olvastam el az eddigi fejezeteket és magával ragadó a stílusa. Hermione és Perselus karaktere nagyon jól ki van dolgozva, kíváncsi vagyok a kapcsolatuk alakulására. A mostani fejezetben kifejezetten tetszett Harry viselkedése, jó, hogy nem kezdett el Ronnal együtt hisztizni, aki egyébként megérdemelte, amit McGalagonytól kapott. Köszi, hogy fordítod, várom a következő részt:) Válasz: Nagyon örülök, hogy tetszik, azért ott van. :D Ha esetleg érdekelne más rendkívül jól kidolgozott sztori (egyben fordítás), ajánlanám az Egy páratlan évet, nekem részben az ad motivációt, hogy folytassam a fordítást, mert a történet mellett a fordítása is valami fantasztikus. Majd a későbbiekben látni fogod, hogy Harry és Draco karakterei is szépen árnyaltak, és nos, meglátjuk, merre haladunk. Ron valóban kimondottan fajankó volt az utóbbi rszekben, bár annak előtte is, a magyarázatot erre kicsit később kapjuk. Szívesen, és igyekszek, csak a meleg belassít. :D