(Draco)

- Malfoy. – Hideg hang vicsorgott mögüle, mire Draco még abban a minutumban megtorpant, rettegés ugrasztotta össze testének minden izmát.

Tudvalevő volt, hogy amint átlépett a mágikus faliszőnyegen, és belebotlott a griffendéles kompániába, minden örökre megváltozott. Jól érezte magát Hermionéval „maga magaként”, még akkor is, ha még csak próbálgatta kitapasztalni, ténylegesen mit is jelent „önmagának” lenni. Már addig jutott, hogy Perselus és McGalagony professzor társaságában se érezte feszélyezetten magát.

De hogy a vérfarkas, létezésének személyre szabott átka, Potter és Potter mütyürje jelenlétében jól ellegyen? Nincs az az Isten.

És úgy tűnt, ezt itt és most Potter igazolja is, méghozzá nem akárhol, a roxforti tömeg közepén, úgy, ahogy Weasley bebizonyította az azelőtti este, ugyanis amikor megpróbált elsétálni, egészen belemerülve annak tettetésébe, hogy mi sem történt, amaz metsző hangon megismételte a nevét.

- Malfoy – szólította meg Potter újra, haragja csak úgy kacskaringózott Draco felé. – Ne merj úgy tenni, mintha nem hallanál!

Ez nem lehet igaz! Potter nem lehet ennyire bolond! Nyíltan konfrontálódni vele az elmúlt estéről, nem máshol, mint a Nagyteremben, reggeli közben!

Merlin, segíts, fejezze már be! rimánkodott utolsó mentsvárért, ahogy lassan körbefordult, és a Malfoy-védjegynek számító gúnyos mosoly visszakerült az arcára. De hát ki is akadályozhatta volna meg a katasztrófát, se McGalagony, se Lupin, se Dumbledore nem volt a láthatáron.

Csupán egy csapat kíváncsi hollóhátas és elszórtan pár mardekáros, utóbbiak megálltak az alagsor felé menet, hogy nézzék, mi történik.

Azt a rohadt.

- Potter – felelt Draco vontatottan, elkeseredetten keresve a módját annak, hogy megakadályozza annak a bekövetkeztét, amivel számolni lehetett. – Mit akarsz?

- Abbahagyhatnád a bámulást! – csattant rá Potter ingerülten, mire Draco álla majdnem leesett csodálkoztában. Ez meg mi a poklot jelentsen? – Még valaki azt hinné, te meg a halálfaló barátaid még sose láttatok griffendélest! – folytatta. – Tizenöt perce úgy néztél, ahogy a Véres Báró meresztené a szemét a tükörképére! Nagy a szerelem, Malfoy?

Ezzel be is fejezve a műsorozást Potter megfordult, és eltűnt a lépcsők felé, és Dracót úgy földbe gyökerezve hagyta, ahogyan csak egy griffendéles tud egy legyőzött, haragos mardekárost.

Mégis, az egyetlen, ami Dracóban dühöngött, az a felismerés volt, hogy kell, hogy értelme legyen Potter különös viselkedésének. Nem szállt  vele vitába Hermionéról, az, amivel vádolta, pedig egyszerűen nevetséges volt. Ugyanis Draco messzire elkerülte a Griffendél asztalát ezen a reggelen, nem szerette volna, ha Weasleypatkány újra robban.

Potter mondani akart valamit, jutott eszébe hirtelen, az egészet azért csinálta, hogy kézbesíthessen egy üzenetet… a Véres Báró… tizenöt perc!

Kevesebb, mint egy másodperc alatt a helyére csúszott hideg álarca, és vigyorogva fordult a körülötte lévő érdeklődő diákok felé.

- Mindig mondtam, hogy egyszer megbuggyan, most mondjátok meg - bizonygatta, és látta, ahogy néhányuk egyetértően bólint. – Menjetek nélkülem. Akadt egy remek ötletem egy új átokhoz – magyarázta mardekáros társainak, akik várták, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Csak be kell ugranom a könyvtárba leellenőrizni pár dolgot.

Lassan, mintha semmi gondja nem lenne a világban, mászott fel a második emeletre. Azonban abban a pillanatban, amikor egyedül maradt, megduplázta a tempóját, és lefordult balra, majd jobbra, aztán megint balra, gyors egymásutánban a kacskaringós folyosókon, át félig rejtett ajtókon és faliszőnyegeken, míg biztos volt benne, hogy senki se követi.

Csakis ekkor vette az utat a Véres Báró szobra felé, ahol az imént látott griffendéles támaszkodott nagy lazán a talapzatnak.

- Potter – üdvözölte újra a másik fiút, de ezúttal jóval nagyobb kíváncsisággal. – Mi volt ez az egész köpenyben-gyere nagyjelenet?

De Potter csak rántott egyet a vállán.

- Sajnálom, ha túlzásba vittem – válaszolt ferde mosollyal. – Annyira nem értek a finomságokhoz.

Ez alkalommal Draco nem tudott elnyomni egy elképedt tekintetet. Ez Potter, Merlin szerelmére! Humorizál és magán viccelődik? A világnak is mindjárt vége?

- Akkor miért is akartál találkozni itt velem? – kérdezett rá pillanatnyi feszült csend után. – Gondolom, Hermionéval és a tegnappal kapcsolatos.

- Bizonyos értelemben – mondta Potter, az arca hirtelen megrándult és ideges lett. Nem úgy festett, mintha zsibbadtra aludta volna magát a tegnap esti után. – El akartam mondani neked, hogy te meg Hermione biztonságban vagytok Rontól és tőlem. Átestünk ma reggel a Rend Exmemoriamán, és kértem, hogy téged is tegyenek be a védett információk közé. Gyanítom, hogy Dumbledore hozzátett egy Fideliust is. Reméltem, ez majd megnyugtat.

- Úgy nézek ki, mint aki nyugtatgatásra szorul, Potter? – méltatlankodott Draco, gondolatai vad kanyarokat vettek. Mégis mit művel Potter? Kell, hogy legyen benne valami rendszer, valamiféle terv, amit azzal a másikkal találtak ki arra, hogy Draco megfizessen… mardekáros elméje máris kikalkulálta és -spekulálta a találkozó összes lehetséges következményét, de Potter következő szavai beléfagyasztották gondolatai áramát.

- Már arra is gondoltam, hogy úgy nézel ki, mint egy képzés alatt álló leendő halálfaló, amit te is beláthatod, elvétettem – válaszolta a fiú csendesen.

- Ami híven bizonyítja, hogy színészi képességeim messze kiemelkedőek – reflektált Draco rögtön, és megesküdött volna, hogy egy halkan elmormolt „Hát ebben az átkozott kastélyban mindenki színjátszik, a francba is?”-t hallott a griffendélestől. Ám nem volt benne biztos.

Úgy érezte, hálásnak kellene lennie Potter minden kétséget kizáró békejobbjáért, azért, hogy egyáltalán felülvizsgálta régi, róla alkotott képét. Valószínűleg többet tett, mint amit Weasleypatkánytól valaha várhat.

Azonban még mindig dühös volt, ha a tegnap estére és Hermione kíntól rángatózó testére gondolt. Soha semmi nem jelentett annyit neki az életben, mint Hermione és az ő furcsa, egyre terebélyesedő kapcsolata Perselusszal, és Weasley őket támadta már-már mardekáros rosszindulattal. Potter meg csak hallgatta.

- Merre hagytad a lovagságot, Potter? Valahol rohangál és nőket sérteget? – kérdezte durván, és elégedetten látta Potter heves meghátrálását.

- Nem beszél velem – jött végül a válasz. – Azt hiszem, ő már eldöntötte, hogy mind gonoszak vagytok, és mivel nem vagyok hajlandó ezt a nézetet osztani, az ellenségei közé rakott. Semmit se lehet tenni, mikor Ron megőrül.

- Hogy ez milyen meglepő! Soha ezelőtt észre nem vettem – rágicsálta a szavakat Draco, miközben a falnak dőlt és karba tette kezeit. – Szóval ez minden, amit akarsz, Potter?

Potter újra sóhajtott.

- Draco… - suttogta néma segélykiáltásként. Mikor a mardekáros nem reagált és még csak testtartásán se enyhített, olyan fáradt és örömtelen hangon folytatta, amitől még Draco szeme is elkerekedett. – Draco, az, ahogyan tegnap láttuk… a szenvedését, a kínját… gyakran ilyen? Mi… mi Ronnal okoztunk neki valaha ilyet?

Félelem volt a szavaiban meg egy pici, pislákoló remény, hogy a mardekáros talán felmentheti. Draco magában elvigyorodott. Potter jobban is ismerhetné.

- A kelekótya vállalkozásaitok kis híján megölték, nem is egyszer – válaszolt minimális együttérzés nélkül. Ha Potter finomkodást várt, rossz emberhez jött. – Például azon az éjszakán, amit a kviddicspályán töltöttetek. Valami ürüggyel meglátogattam másnap, és annak ellenére, hogy nagyon bátran viselkedett az órákon, minden mozdulatnál sikoltani tudott volna. A halálfalók, különösen az apám, sok dolgot műveltek vele…

Potter szeme elfelhősödött, és valami, talán az arcáról sütő totális legyőzöttség és magány állította le Dracót. Hermione nem repesett volna az örömtől, ha tudja, mit csinált. Na meg végtére is Potterrel egy oldalon állnak. Bármilyen furán is hangzik.

- Az ő döntése volt, Potter – mondta tovább gorombán, mire a másik csendes meglepetéssel emelte fel a fejét. – Rimánkodtam neki, hogy szóljon neked róla, mivel járnak a kalandozások, de azt akarta, ne tudj meg semmit. Nem csupán miattad, javarészt maga miatt. Képtelen lenne neked elmondani akár ma, akár holnap, de rettentően szégyelli, miket tett. Láttam visszatérni apámtól. Mint aki belülről kérgesedik, de teljesen. Veled el tudta felejteni azt a részét, amivé lett, és azt hiszem, ez fontosabb volt neki, mint elkerülni a fájdalmat.

Potteren továbbra se látszott, hogy hinne neki, így Draco saját meggyőződése ellenére azon kapta magát, hogy vigasztalja a griffendéles bolondot.

- Még Pitont is becsapta – mondta valamivel kevésbé harapós hangon. – Ha nem fújom fel az egészet, arra gondolva, hogy szüksége lenne egészségügyi ellátásra, valószínűleg meg se tudja. Tulajdonképpen így is majdnem három hónapig megvezette. Az embert, aki árnyakat szel a késével! Ráadásul mardekáros! Szóval ne vádold magad, amiért nem vettél észre semmit, Potter. Végül is griffendéles vagy, vagyis bizonyítottan vak egyes dolgokra.

Ott volt. Egy vigasztalásba bugyolált sértés. Legalább a forma megfelelt a mardekáros szabványoknak, ha már a tartalom nem.

Ami egyáltalán nem volt jellemző vagy inkább mindennek teljesen szembement, az Potter reakciója volt. Bármelyik mardekáros gúnyosan mosolygott volna, és épp annyi szépen kimódolt sértéssel köszönte volna meg a kapottat, amennyit az tartalmazott.

De az a griffendéles idióta, Potter egyszerűen némán előrelépett, megragadta a mardekáros kezét – túl gyorsan ahhoz, hogy Draco biztonságba ránthatta volna azt -, és keményen megszorította.

- Mindvégig a barátja voltál, amíg én azt se értettem, mire van szüksége, Draco – suttogta olyan szentimentális hangon, ami normál esetben fulladozást, öklendezést, na meg heveny viccingert váltott volna ki Dracóból. – Szeretnék ezért köszönetet mondani. És azért is szeretnék elnézést kérni, amiért halálfalónak hittelek. Jobban kellene tudnom, mint bárkinek, hogy ne a szülők alapján ítéljek.

- Fogalmam sincs, ezzel meg mit akarsz mondani, Potter – mondta Draco, elméje újra fondorlatosságot keresett.

- Hogy örülök, amiért a mi oldalunkon állsz, Draco – felelt ő olyan mély meggyőződéssel és nyíltsággal, ami nem engedélyezett bizalmatlanságot. – Örülök, hogy Hermione mellett vagy. Bízom benne, hogy vigyázol rá.

- És az egész „hirtelen mardekáros” dolog téged nem is zavar? – kérdezte Draco alig leplezett hitetlenkedéssel.

Potter a vállát vonta.

- Mindannyian több személyiségvonást birtoklunk – mondta. – Be kell vallanom, hogy Ron már annyira griffendéles, amennyire kevesen lehetnek, ami egyben legnagyobb erőssége és gyengéje, de nincs más griffendéles, aki más Házak tulajdonságaiból ne kapott volna. A Hollóhátasok azóta dühösek ránk, mióta Hermione nem hozzájuk ment, és eleget voltam vele az évek során ahhoz, hogy több mardekáros tulajdonságát megfigyelhessem. Mindezek mellett – rántotta meg vállát újra, és vigyora egyenesen kárörvendőbe fordult -, a Süveg majdnem a Mardekárba tett engem is. Tudtál róla? Egyedül azért kerültem a Griffendélbe, mert ezt akartam.

Draco nagy szemekkel nézett rá. Mindig is kíváncsi volt rá, Hermione mit kedvelhetett Potterben, kivéve persze azt a tényt, hogy ő a Fiú, Aki Túlélte, de ez a kis találkozás belepillantást adott neki Potter igazi személyiségébe, mi több, többórás gondolkodási alapanyaggal szolgált. Arra gondolt, lehet, hogy épp annyira félreértett mindent vele kapcsolatban, mint Potter vele.

De hát ez nem olyasmi, amit az ember elmond egy griffendélesnek. Soha. Gúnyosan elvigyorodott, valahol mégis érezte, hogy Pottert nem csaphatja be.

- Nem is tudom, kinek köszönjük, hogy rá tudtad beszélni – felelte, és a másik szívből egyetértett.

0o0o0o0o0o0o0

(Hermione)

Hermione számított rá, hogy nem lesz mit tenni, mint egész éjjel ébren feküdni, miután Perselus egyáltalán arról meggyőzte, hogy jó lesz visszavonulni és felhozta az emeletre. Azonban meglepő módon, ahogy a párnára hajtotta a fejét, azonnal elaludt.

Gyanította, hogy a kakaó, amit Perselus ráerőltetett, tejnél és csokoládénál különbet is tartogatott, de azt el kellett ismernie, hogy az álomtalan éjszaka jót tett neki.

- Siess a reggelivel – szólt oda neki Perselus, amikor a lány lesétált a könyvtárszobába másnap reggel. – Úgy tervezem, legalább egy napra kimentelek téged innen.

- Ki innen – visszhangozta a lány a szavakat, majd leereszkedett az asztal mellé, próbálva nem figyelni merev, fájó végtagjai ordító intésére. – Dehát nem mehetünk csak úgy el, annyi a teendő…

- Fogd ötletességemre – vigyorodott rá sajátosan Perselus. – Megtaláltam a módját, hogyan kombináljuk össze a rühes kastélyból kikerülést egy igen fontos elvégzendővel. Láttad valaha is a téli Tintagelt?

Hermione még sose látta, és rögtön ki is derült, mennyit vesztett vele.

Az előkészületek okozta meglepetések önmagukban érdemessé tették az utazást. Perselus javasolta, hogy olyan hármas bűbájhálót alkalmazzanak, amin még a leghozzáértőbb varázstudók se látnak át, emelett öltözzenek muglimódra.

Amikor a lány meglátta Perselus álruháját, nem bírta visszafogni nevetését. A férfi sötétarany haja rövid volt és picit göndörödött, szempárja csokoládébarnán világított, burgundi, magasan záródó nyakú pulóvert viselt a föld színében játszó nadrággal. Hermione másként döntött, ő a mugli szomszédok által „góth stílusnak” nevezettnek kívánt hódítani, ami fekete hajat, olyan sötétbarna szemeket, melyek fény hiányában feketébe fordulnak, fekete, hosszú szoknyát és topot választott, utóbbiak meghagyták kezeinek és lábainak mozgásszabadságát, és még a tőrjeit is el tudta rejteni.

A sors hozhatta, hogy bár mindketten egymás színére váltottak, mindkettőjüknek sikerült jellegzetességeiket oly módon hangolniuk, hogy a végére mugli átlagosság keveredjen ki belőlük. Ily módon Perselus ezen formája kissé hasonlított Hermione Luke bácsijára, Hermione pedig elment volna a hírhedt bájitalmester lányának.

- Bájos. – Ez volt mindent, amit Hermione megkapott Perselustól új megjelenésére, ám a férfi mosolya, amivel megfogta a karját, és a mágikus faliszőnyeghez vezette, nem volt híján a büszkeségnek.

A Roxforti hoppanálástaszító parcellák széléig vezető sétájuk eseménytelenül alakult, valószínűleg a láthatatlanná tévő köpenynek köszönhetően.

- Valóban briliáns – suttogta oda Hermione Perselusnak, ahogy elhagytak egy csapatnyi elsőévest. – Mindig utáltam, amikor Harry használta, túlságosan jó segédeszköznek éreztem az éjszakai kalandokra, de ha tudod, mit csinálsz…

A hangja elhalt, és Perselus tudta, hogy újra a barátaira gondol, na meg arra, hogyan mehetett a Dumbledore irodájabeli beszélgetés.

- Felvettem a kapcsolatot Albusszal ma reggel – reagált rá, amint elhagyták a kastély mezőit és az erdő külső részére értek. – Mr. Potter igencsak ésszerűen viselkedett a tegnapi nap során. Még egy kisebb előadást is összeütött a te érdekes múltbeli… ténykedéseidről – mosolyodott el szárazon. – És én még rajta kerestem a bumszalagot. Azt se tudta volna, hol keresse.

Hermione alaposan elvörösödött.

- Sajnálom, Perselus – suttogta. – De szükségét láttuk a Százfűlé főzetnek – legalábbis akkor így gondoltam.

- Ami azt illeti, még büszke is vagyok arra, hogy másodévesként sikerült kikotyvasztanod a főzetet – jegyezte meg Perselus, miközben utat vágott maguknak a bokrok között. – Inspiráló tanárod lehetett.

Hermione elmosolyodott.

- Az volt – hagyta helyben csendesen.

- Ron hogyan reagált? – kérdezte, amikor elérték a hoppanálástaszító rész legvégét.

Perselus a szemébe nézett, és megrázta a fejét.

- Ne akarj tudni róla, kedves – válaszolta, majd dehoppanált.

Tintagel látványos volt. Finoman szólva. Amikor először láthatta, még csak másodikos volt az általános iskolában, és annak ellenére, hogy nem is álmodott róla, hogy boszorkány lenne vagy eljuthatna Roxfortba, mikor elsőnek megpillantotta a sziklák durva vésetét, a kőutat, azt, ahogyan a fű és a víz egyetlen élő, lélegző egésszé olvad össze, biztos volt benne, hogy létezik varázslat ezen a világon.

Aztán, amikor ellátogatott ahhoz a lyukhoz, amit az emberek Merlin barlangjának kereszteltek, rejtve a kavicsos tengerpart egy részén, ott, ahol kék hullám kék hullám hátán csapódik a barnásszürke szirtnek, hitt mindenben.

Egy pillanatra.

Utána találkoztak egy rakás ott rekedt holland turistával, és bementek a helyi üzletekbe, ahol lehetett mindenféle bűvös kardot, Merlin pálcát, jósgömböt tucatjával kapni, a kislány logikus elméje mozgásba lendült, és elfeledtette vele a hely romantikusságát, elkönyvelve, hogy az egész hely nem más, csupán egy utazóknak szánt gigantikus gazdasági csapda.

Azonban meg kell hagyni, nem nézett körül elég jól, vagy inkább elég mélyen.

Tintagel, ahogy mindig is, felső és alsó részre oszlott.

A muglik hittek abban, hogy Tintagelben a legendás cameloti Artúr király és a keresztasztal lovagjai székeltek, akkor is, ha a valóságban másnak nem adott otthont, csak egy kisebb rangú Lordnak, és egy kishivatalnak történelmi dokumentumokkal cselezgetéssel érte el a későbbi romantikázást.

A felső rész tehát az embereké volt, a mugliké, a vakoké, akik a faluban kapható olcsó kirstályokban vélték felfedezni a mágiát. Az alsó ugyanakkor egészen más dolgokat rejtett.

A zöld, megkopott kövekbe vájt barlangok, a rejtett Tintagel volt az, amit mugli sose ismert… még ma is csoda és rejtély színhelye.

Tény, ami tény, Merlin valóban itt élt sok-sok évvel ezelőtt, még ha nem is abban a kicsi barlangban, amihez társították. Merlin nem afféle aszkétikus remete volt, köszönjük szépen. A kő, az arany és az ékszerek csarnokában tartózkodott, onnan építve ki birodalmát a mélység lényei között.

Mára a csarnoka múzeummá alakult, és varázstudók látogatták azt a világ minden tájáról. Sok szempontból voltak olyan rosszak, mint a mugli turisták, de legalább csendben maradtak és megpróbáltak a fentiek gyanakvását fel nem keltő ruhákban érkezni, így lehet, hogy naponta félőrült emberek tértek be ide, rendezett inkognitó alatt ez senkinek fel nem tűnt.

Ellenben a legtöbb varázslóval és boszorkánnyal, aki a helyi varázs turistairoda biztonsági pontját használta, Hermione és Perselus fák és bokrok csoportjához érkezett meg, fél mérföldre Tintageltől.

- Mit tervezel? – kérdezte Hermione, ahogy átszelték a nagy zöld, sziklás vidéket rendeltetési helyük felé.

- Csupán meg akarok ismételni néhányat a tesztjeid közül és kiismerni magam a környéken. Amint beavatod a tervedbe a halálfalókat, nem lesz az az ég, hogy észrevétlenül egy Rendtag meglátogathassa ezt a helyet. A Sötét Nagyúr figyeltetni fog éjjel-nappal. Ha meg akarom tervezni a támadást, ismernem kell minden négyzetcentinyi sziklát és követ.

Felnézett az égre, és elmosolyodott, enyhén cserzett bőrének színén lágyított a téli nap sugara.

- Ezt és mindkettőnknek szüksége van egy nagy adagnyi napsugárra. Még egy leckét fájdalmak árán tanultam meg: Most és később is néha ki kell lépned mindenből, hogy emlékezz, mi az, amit védesz és hogy miért csinálod.

Hermione valahogy sejtette, hogy ezt a speciális leckét neki tartogatta, egyedül neki és nem másnak, hogy nem épült be kém rutinjába az évek alatt, és mérhetetlenül hálás volt ezért.

- Ehhez nincs szükségem Tintagelre, tudod – felelt lágyan, szeme követte a körülöttük lévő dimbes-dombos vidék vonalát. – Egy este a kamráidban elég, Perselus.

Perselus rákapta a szemét, és olyan új intenzitással vibrált tekintete, amit a lány nem tudott hova tenni. Elfordította az arcát, és a helyre koncentrált. Hosszú ideje nem érezte magát ilyen bizonytalannak Perselus jelenlétében. Ron, gondolta boldogtalanul, fogalmad sincs, mit rontottál el nekem!

Váratlanul egy kart érzett fonódni a válla köré, és felnézve a férfi mosolygó arcát látta.

- Nézd csak – mondta Hermionénak a távolba mutatva. – Ez az.

És Hermione követte a mutatott irányt, majd érezve a meleget, amit Perselus adott neki, látva az ezüstfehér fényben fürdő Tintagelt, tudta, hogy minden rendjén lesz. Valahogy.

0o0o0o0o0o0o0o0

Hermione még sose tartott annyira felsétálni a Nagyterembe, mint ezen a szombaton. Még a Sötét Nagyúr trónterme is csábító alternatívának tűnt, ahogy belépve a Griffendél asztalához lépdelt, és minden csepp önfegyelmére szüksége volt, hogy ne forduljon sarkon, és tűnjön el az alagsor sötét gyomrában, ahol biztonságban volt.

Az idő, amit kutatással, terepszemlével, beszélgetéssel és régi sztorikon nevetéssel töltöttek távol Roxforttól, erővel vértezte fel, de ahhoz nem nyújtott elég tartalékot, hogy ezt átvészelje. Miért ne várhatná egy sötét sarkon emléktörléssel a barátait?

Mégis csak ment, még ha remegett is a Ronnal való találkozás gondolatára, a fiú vádló szavai újra a fülébe csendültek.

Perselus biztosította róla, hogy Albus azon a bizonyos reggelen a varázslatba Fideliust is csempészett. A fiúk csakis azzal beszélhettek a kémkedéséről, aki már úgyis tudott róla.

Azonban holmi varázsigék vagy magyarázkodások sose tartották vissza az elhamarkodott döntésektől, bármily ostobák vagy tűrhetetlenül hibásak is lehettek volna azok. Mikor Ron végzett egy szituációval, majdnem lehetetlen volt róla megváltoztatni a véleményét. Vegyük a sárkányt, negyedévben vagy Makesz feltámadását, amikor muszáj volt beismernie a hibáját, még azokat is milyen pocsékul kezelte.

Amikor végül is elérte a Griffendél asztalát, és Ront nem látta a tányérjuk felé hajoló fiúk és lányok között, képtelen volt legyűrni egy megkönnyebbült kis sóhajt. Akkor hát vele nem kell nyilvánosan konfrontálódnia. Marad Harry.

Az említett srác látta a lány kereső tekintetét, és természetesen helyesen értelmezte azt.

- Lement a konyhába kajáért – magyarázta halkan, és megütögette a mellette lévő üres padszakaszt.

Hermione némán bólintott, és óvatosan leült, próbálva elnyomni azon reflexét, hogy táguljon Harry közeléből, minekutána a fiú olyan rizikófaktor manapság, akitől jobb tartani a távolságot.

A barátom, fenyítette be első ösztönét, és szedett magának némi pörköltet. Ha ő el tudja viselni, hogy mellé ülök azok után, amikre az este rájött, én is el tudom a jelenlétét.

Harry néma csendben nézte, Hermione hogyan lát hozzá az ételhez, a sajátjához szinte hozzá se nyúlt.

- Azt a varázsigét, amit a Rend használ, te tervezted, ugye? – kérdezte végül, mire Hermione majdnem félrenyelt egy falat pörköltet. Sebesen pillantott fel a tanári asztalra, ahonnan Perselus komor arca nézett vissza rá.

Jól vagyok, küldte neki, csak meglepett. Tulajdonképpen még jól is megy.

- Honnan tudod? – kérdezte aztán visszafordulva Harry felé, a hangja éppolyan kifulladó és feszült lett, mint a mellkasát birtokló üreges érzés. – Dumbledore mondta?

Harry erre már elmosolyodott, Hermione ekkor vette észre, mennyivel felnőttesebb a barátja, mint volt, milyen komoly.

- Hét éve ismerlek, Hermione – válaszolta neki Harry enyhe megrovással a hangjában, mégis, mintha szórakozó felhang kísérte volna szavait. – Sokat tanultunk együtt, és láttam, hogyan fejlesztesz tovább nem egy varázsigét. Nem gondolod, hogy mostanra felismerném a kézírásodat? Nem mind a tiéd volt, főleg a bájitalrésznél éreztem idegennek… Pitoné, jól gondolom?

Hermione jelen szituációban nem bízott a hangjában, így egyet bólintott.

- És Ron…? – suttogta kicsivel később, de Harry a fejét rázta a kérdésre.

- Ron csak azt látja, amit látni akar – felelte Harry tartva a halk beszélgetést. – Ahogy tettem én is – egészen mostanáig.

Mikor Hermione Harry véraláfutásos, alul táskás szemébe nézett, ami megnevezhetetlen érzést tartogatott, a lány megértette, mennyire szörnyű lehetett neki, ahogy ott ült Perselusnál, hallgatta a legújabb fejleményeket, méghozzá olyanoktól, akik nem voltak benne saját kis triójukban, arról, Hermione mivé lett. Miket tett és tettek vele.

Milyen borzalmas lehetett felismernie, hogy az aranytriónak vége, méghozzá milyen régóta. Hogy a legjobb barátai egyike hazudott neki. Rengetegszer. Sőt, ahelyett az ellenségeiben bízott.

- Annyira sajnálom, Harry – susogta, és ez alkalommal igazán megremegett az ajka. – Nem akartam, hogy így tudd meg. Nem is tudom, azt hiszem, a megfelelő alkalomra vártam, de el kellett volna mondanom neked…

- Én is ugyanúgy sajnálom, Hermione – szakította félbe Harry, finoman megérintve a lány vállát, aztán visszafordult tőle saját pörköltjéhez. – Tegnap éjjel rengeteget gondolkoztam, és végre rájöttem, mennyire elvétettem az utam. Hogyan áldoztam be a kötelességeket, hogy tovább kölyök maradhassak. Ahogy azt is felfogtam, hogy a viselkedésem kényszerített ebbe, én…

- Nem, Harry, sose higgy ilyet! – Most Hermionén volt a sor, hogy Harrybe fojtsa a szót, és a hangszíne ékesen mesélt róla, milyen fontosak ezek a szavak. – Bármit is gondolsz erről, nem miattad csinálom. Megvannak a magam indokai, okok, amikről még nem mesélhetek neked, de nem azért döntöttem emellett, mert elhanyagoltál volna bármit is. Nem a te hibád. És hogyha valaha is szenvednem kellett miattad, az azért volt, mert gyáva voltam kitálalni neked.

Felhagyott a magyarázattal, amikor Ginny elsétált mellettük, kedvesen rámosolygott, majd újra az ételre koncentrált. Már egészen kihűlt, de nem bánta. Ebben a pillanatban egyébként se érdekelte az evés.

- Örülök, hogy ezt mondod – felelt Harry egy pillanatnyi kihagyás után. – Megőrjített a gondolata. És ezután sem fogom követelni, hogy elmondj mindent, de…

Megtorpant, mire a lélegzet fájdalmasan akadt meg Hermione torkában. Itt is volt, a nagy „de”. Most mondja majd neki, hogy nem tud azzal a tudattal élni, hogy egy halálfaló kém a barátja?

- Volt idő, Hermione – suttogta a fiú, nagyon vigyázva arra, nehogy véletlenül valaki más is hallja a szavát -, amikor elmondtunk egymásnak dolgokat. Nem mindent, erre is rájöttem tegnap. Te sose avattál be minket mindenbe, és nem is értettük volna, ha megpróbálod. Viszont mindig segítettünk egymásnak, amikor a másik utat tévesztett. Figyelmeztettük vagy támogattuk egymást, és amikor azt hittük, tovább nem megy, fordulhattunk egymáshoz erőért.

Harry hosszan szívta be a levegőt. Sütött róla, milyen nehezére esik kimondania ezeket a dolgokat, és Hermionének volt egy olyan érzése, hogy a tegnap éjjel nagy részét a beszéde felépítésével töltötte, de nem vacakolt tovább ezzel a jelentéktelen gondolattal egy ilyen helyzetben.

- Nem kérek maradéktalan őszinteséget. – Harry könyörgő hangnemben folytatta. – És azt is értem, hogy annak dolgok, amikről Piton tud és pont én nem érteném meg. Szükséged van rá és Dracóra, és én nem fogom próbálni őket elvenni tőled. Minden, amit kérek, hogy… nem kezdhetnénk újra?

Hagyva minden tettetést és óvatosságot fordult hozzá teljes testével, és megragadta a lány jobb kezét.

- Szeretnélek megismerni, Hermione Granger – mondta lágyan, zöld szeme bejárta az arcát. - Remélem, egy napon barátok lehetünk.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.05.18. 09:26 gabesz106 Szia! Hogy mit szólók hozzá, imádtam, hogy végre kinyílt Harry szeme. Kemény volt neki így szembesülnie a "vakságával", de szerintem így kellett történnie. Az meg külön jó, hogy Draco nem hallgatta el előle azt, hogy miatta/miattuk Hermionénak szenvednie kellett. Ez kellett ahhoz, hogy végre komolyan vegye a dolgokat, és ne mint egy felelőtlen kis gyerek járkáljon a világba. Ron reakciójában nem csalódtam (sajnos), csak azt remélem nem csinál semmi hülyeséget, habár azt talán megakadályozza az a speciális exmemoriam. Kíváncsian várom a folytatást, még mindig nagyon szeretem ezt a történetet :-) Válasz: Szia! Nem is olyan sok idő múlva visszatérünk Ronra, hogy vele hogy is áll a helyzet, harry pedig a szerző megjegyzései szerint egyre fontosabb szerepet fog kapni a történetben. :) A Harry-Draco jelenet nekem is nagyon tetszett, jó látni, hogy mindenki mennyire önmaga és hogyan reagál az új szituációra. Örülök neki, köszi, hogy írtál. :)