(Hermione)

- Úgy döntöttem, csatlakozok a Rendhez, Hermione – mondta egyszer csak Harry a rákövetkező délutánon, amikor Hermione iskolaelső lány szobájában ültek. – Itt az ideje, hogy én is hozzátegyek valamit a dolgokhoz, és így legalább arról is tudni fogok, mikor mi történik.

Kétségbeesetten vágytak rá, hogy minél több időt töltsenek együtt, Hermione kapaszkodva a megkönnyebbülésbe, hogy Harry ilyen könnyen elfogadja, Harry, hogy minél jobban megismerje az „új” Hermionét.

Mivel beszélgetésük természettől fogva meglehetősen sok „bizalmasan” címkézett dologról szólt, és Hermione továbbra se volt túl lelkes egy Ronnal történő esetleges találkozásért, a Nagyterem vagy a klubhelyiség helyett Hermione szobáját választották, és Harry kért Dobbytól egy kis teát.

Miután a házimanó ellepte őket mindenféle ízű és színű kekszek, sütemények és válogatott egyéb desszertek kavalkádjával, nem maradt más, mint megtömni a hasukat.

- Jó ötletnek tartom – felelte Hermione lassú kortyokban fogyasztva a teáját. – De tudnod kell, pontosan miért akarod csinálni. Ahogy korábban is elmondtam, a döntéseimet nem miattad hoztam meg, nem kell, hogy a bűntudat olyanra vezessen, amit magadtól nem tennél.

Az azonnali válasz helyett barátja elmosolyodott, és óvatosan újratöltötte csészéjét.

- Mindig is tudtam, hogy egyszer eljutunk idáig – mondta végül tökéletesen átfontoltra csiszolt hangján. – Volt idő a negyedévünk után, amikor alig vártam. Aztán ötödében valahogy elvesztettem, mit is akarok, Sirius halála pedig teljesen összerogyasztott. Ha egyszer végre elhatároztam, hogy nem vesztegetem tovább az időmet, örülnöd kéne, és nem a motivációimat kérdőjelezgetni.

Hermione a kandalló előtt ülve a barátja mellett, két kezével körülfogva csészéjét, viszonozta mosolyát.

- Jó hallani, hogy visszatértél, Harry – mondta halkan. – Hónapokon át hiányoltalak.

Mielőtt a fiú érdemben felelhetett volna, ablakzörgés szakította félbe a beszélgetést. Hermione villámgyorsan felállt, és odasétált, ahol egy barna bagoly várt beeresztésre, és arra, hogy átadhasson egy levelet.

Hermione szaporán átolvasta, majd bosszúsan rázta meg fejét.

- A fenébe – suttogta, majd odavitte a kandallóhoz a levelet és átadta Harrynek. – Hát, igen, valami rossznak már történnie kellett.

- „Miss Granger” – A levél Piton precíz kézírásával íródott. – „Kérem, haladéktalanul jelenjen meg az igazgatói irodában. Sürgős ügyet kell megvitatnunk. P. Piton” Nekem elég normálisan hangzik – tiltakozott Harry. – Gondolom valami kémdolog.

Hermione megingatta a fejét.

- Miss Grangernek szólít és a „sürgős” hívószót használja. A keresztnév mellőzésével arra int, legyek óvatos. Mindennél rosszabb azonban a „kérem”, egyébként simán parancsoló módot használna – fejtette ki az elképedt Harrynek.

- Hagy lássam a gyűrődését! – emelte fel a pergament a lángok elé, és olyan elmélyülten kezdte tanulmányozni, mintha nem is az lenne, aminek Harry látta: egy teljesen közönséges levél.

Harry előrébb hajolt, hogy maga is vizsgálni kezdje a levelet, ám hátrahőkölt, amikor Hermione dühében elvicsorodott.

- Caramel az, az az agyatlan vadbarom! Rájött a Voldemort mellett elfoglalt pozíciómra, és jött, hogy letartóztasson!

- De hát Dumbledore nem engedné… - tátotta el a száját Harry döbbenetében.

- Dumbledore mindenképpen tehetetlen egy ilyen esetben – vágott közbe Hermione fáradtan, de éppily hirtelen el is vigyorodott, nem is kicsit emlékeztetve Harryt egy bizonyos szarkasztikus bájitalmesterre. – De ne aggódj, Harry, kész a tervem. Szerencsétlen Caramel azt se fogja tudni, mi omlik rá.

Felkelt a kandalló mellől, és újra átadta Harrynek a levelet.

- Égesd el – utasította, kisimítva talárját és szoknyáját, majd fésülő bűbájt küldve hajára. Ekkor vette észre, hogy Harry nem mozdul, sőt mereven bámulja a kezében lévő levelet, megpróbálva kivenni Caramel nevét az ártalmatlan üzenetből.

Látva a zavarát Hermione elmosolyodott, és megrázta felé a mutatóujját.

- Mindig mondtam, hogy olvasd a Roxfort történetét – tette hozzá. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Égesd el a levelet.

Kifelé menet, útban a portrélyuk felé, még hallhatta a másik csalódott kiáltását.

- Mi az Istenért van köze annak a könyvnek mindenhez? – kérdezte a nagyvilágtól, mire Hermione önfeledten mosolygott. Talán végre valahára itt a csali, amiért Harry elolvassa.

0o0o0o0o0o0o0

(Remus)

Nyolcan vártak Hermione érkezésére Dumbledore irodájában: az igazgató maga, McGalagony professzor, Lupin és Piton. Na meg Caramel három aurort gyűjtve maga mellé, csakis rá és senki másra se figyelve, mikor Hermione belépett.

Hermione lesápadt, amikor meglátta a minisztert az aurorokkal, mint az iskoláslány, aki kisebb rovásra és minisztériumi tisztek helyett egy dühös tanárra számított. Azonban se hezitálást, se félelmet nem mutatott, ahogy minden professzora felé biccentett. Kissé hosszabban tartott a biccentése Perselus felé, és Remusnak, aki aggodalmasa figyelte őt, megfordult a fejében, hogy a lány nyugtalanságot kereshet tanára szemében.

Amit nem látott, az a két kém között lezajló néma párbeszéd volt, az ok, amiért egy árnyalatnyival hosszabban kapcsolódott össze tekintetük.

Szükséged van segítségre?, kérdezte a fekete szempár nyugodtan.

Messze minden az irányításom alatt áll. Valami különleges, mégis?

Semmi. Csak a fenyegetés és körítése.

Exmemoriam-gátlót az auroroknak, kérlek.

Perselus alig észrevehetően bólintott, és Hermione odament az egyetlen üresen maradt székhez, hogy helyet foglaljon, történetesen Remus és McGalagony között.

Valószínűleg úgy gondolják, segítségre szorulok, gondolta és távoli visszhangként hallotta Perselus horkantását, majd száraz, gúnyos nevetését.

- Miss Granger, feltételezem – nyitott Caramel kérkedő hangján.

Hermione csak szelíden bólintott, amitől Remus több, mint meglepett lett. Sose látta még ennyire szégyenlősnek és visszahúzódónak, hivatali jelenlétben se.

Maga Caramel is úgy tűnt, ledöbbent, az aurorok pedig zavarukban homlokukat ráncolták. Világosan látszott rajtuk, hogy nem éppen egy ennyire barátságos, visszafogott diákot vártak. Hermione nem úgy festett, mint aki el merészelni hagyni a hálókörletet takarodó után, hát hogy képzelték volna halálfalónak?

Azonban Caramelnek nagyobb bizalma lehetett forrása hitelességét illetően, mint saját két szemében, mert megköszörülte a torkát és már begyakorolt beszédbe kezdett.

- Mielőtt elkezdenénk, kérem, adja át a pálcáját Mr. Jonesnak, Miss Granger - hangzott az előírás, fejével a balján lévő auror felé biccentett.

Remus hallotta, Minerva hogyan vesz mély lélegzetet, és látta Albus szemében elmélyülni a haragot. Boszorkányt vagy varázslót nem kérhettek fel a pálcájának átadására hivatalos letartóztatási engedély vagy más kiadott okirat híján. Ezért is az igazgató irodájában egy ilyen felkérés már-már nyílt inzultusnak is elment, Remus várt is Hermionétől egy vonatkozó jogi vagy történelmi szövegből vett megfelelően hosszú idézetet.

Ehelyett a lány csendben eleget tett a kérésnek, és még egy picit meg is hajolt a miniszter felé.

Ezúttal már tisztán hallottam Minerva felzihálását, mi több, fulladozó hangot Perselus felől. Habár, amikor a bájitalmester felé fordult, mást se látott, mint szokottan érzelemmentes arcát a szemöldökei közötti kis ráncokkal.

- Miss Hermione Jane Granger – folytatta Caramel még az előzőnél is nagyképűbben. – Azzal vádoljuk Önt megbízható forrásra támaszkodva, hogy csatlakozott Voldemort Nagyúr követőihez, az úgynevezett halálfalókhoz, és belépett a Belső Körbe.

Bár Remus azt hitte, ez szinte lehetetlen, Hermione még egy árnyalatnyit sápadt, alsó ajka alig elfojtott érzelmektől kezdett remegni. Szánalmasan nézett ki, semmiképp nem fenyegetően.

- Halálfaló? – sikította kicsit házimanósan. – Ki mondott magának ilyet? Soha nem volt semmi dolgom halálfalókkal!

- Te is láthatod, Cornelius – szólalt meg Dumbledore abban a hangnemben, ahogy a lány érkezése előtt. – Miss Granger mugli születésű tanulónk, mindennek tetejébe Harry Potter jó barátja! Sose állna Voldemort oldalára! A forrásaid tévednek.

- Attól félek, épp elég bizonyítékunk van, Dumbledore – forrt fel Caramel. – Jobb, mint egy feltételezett halálfaló szava!

Az egyik auror felé intett, mire a férfi megragadta Hermione bal karját, kigombolta csuklóján a blúzát, és megpróbálta felhajtani az ujját.

Hermione rémült kisegérként visított fel újra, igyekezve levenni magáról az auror kezeit, Minerva felpattant és éles, parancsoló hangján tiltakozott, de ekkor már túl késő volt. A auror kezei ekkorra már feltárták Hermione titkát.

A Sötét Jegy förtelmes tetoválásként torzította el az alkarját.

A pillanatban, amikor láthatóvá vált, az aurorok pálcát rántottak, és a továbbra is remegő diáklányra céloztak vele. Caramel székének biztonságába vonult.

- Cornelius, kérlek – figyelmeztette Albus békítőleg emelve fel a kezét. – Mindent megmagyarázunk. Miss Granger talán a Sötét Jegyet hordja, de kémként, a mi oldalunkon.

- Akkor miért nem kapok sosem jelentést tőle? – kérdezte Caramel sértetten, hangja csupa düh volt és csupa jég. – Úgy értsem, a drágalátos Főnix Rendjét informálta? Azt várod, hogy elvárjak egy ilyen légből kapott, ostoba történetet? A mugli születésű lányról, akire áldásod adtad, hagy kémkedjen neked? Meddig akarod még az intelligenciámat becsmérelni?

Remus mintha hallott volna egy „ilyen nincs”-et a baljáról, ahol Perselus ült, azonban túlságosan lefoglalta a jelenet ahhoz, hogy kollégájához fordulhasson és belenézhessen a szemébe.

- Nem, nem fogom hagyni, hogy megint miattad csússzanak ki a dolgok a kezemből, Dumbledore! A lányt letartóztatom és szoros őrizettel az Azkabanba kísértetem, míg el nem döntjük, mikor tudjuk kihallgatni, és…

- Ez lehetetlen, Cornelius! – durrant Albus hangja a közepébe. – A lány Roxfort tanulója, ennek következtében elsősorban az én elbírálásom alá tartozik! Nem viheted el csak így!

- Ó, dehogynem, Dumbledore – feleselt vele Caramel, arcát a diadal csúnya grimaszba kényszerítette. – Miss Granger nagykorú, és tökéletesen képes önálló döntéshozatalra. Ennek értelmében úgy kezelendő, mint bármelyik felnőtt, ami Azkabant jelenti a számára!

Hermione megköszörülte a torkát, és hirtelen minden szem ismét ráugrott.

- Esetleg szólhatnék pár szót, mielőtt a sorsom megpecsételődik? – kérdezte halk gyerekhangon.

- Fogja rövidre – utasította Caramel, sem arckifejezésével, sem testtartásával nem rejtette véka alá, mennyit gondol róla.

- Nagyszerű – bólintott Hermione, és Remus számára úgy tűnt, azon nyomban színt váltott. Hirtelen magasabbnak tűnt, szeme veszélyesebben csillogott. A szín visszatért az arcába, amelyről a félelem és idegesség minden jele eltakarodott. Talpra emelkedett, mire jelenléte betöltötte a szobát, mintha ő lenne mindük közül a leghatalmasabb. – Azt akarja, fogjam rövidre, hát úgy legyen, Caramel: soha többé ne merjen zaklatni.

A miniszter felnevetett, de olyan csendes nyugalom volt a lány hangjában, olyan fenségesség, ami nevetését csukladozóvá tette és hamar elhallgattatta. Mindannyian azt figyelték, hogyan ölt formát egy királynő.

Caramel ekkorra már észrevette, hogy közönsége másik színész felé fordult, így úgy döntött, ideje újabb  megközelítéssel próbálkozni.

- Nem vagy abban a pozícióban, hogy utasítgass, te lány! – gúnyolta leereszkedően.

- Nem lennék? – mosolyodott el Hermione sötét, úttalan szemekkel. Remus még sose látott ennél ijesztőbb mosolyt. Most már értette, Caramel miért hozott három aurort, és azon kapta magát, hogy komolyan felméri, mennyire menne velük Hermione ellen. – Mielőtt valami meggondolatlant tenne, Caramel, hagy figyelmeztessem, nem talál felkészületlenül. Már egy ideje várom, hogy megejtse ezt a kis találkozót, és három boríték vár ügyvédeknél letétben erre az akcióra, nevezetesen a letartóztatásomra.

- Most nincs időnk efféle játékokra – mondta Caramel, próbálva elérni, hogy hangja úgy csengjen, mint aki a helyzet magaslatán áll. – Azonnal elvitetünk az Azkabanba. Minden mást a meghallgatás alatt halljak!

De Hermione ügyesebben őrizte meg lélekjelenlétét, mint amiről miniszter valaha is álmodhatott volna.

- Nana, nem úgy sietni, Caramel, arról nem is akar tudni, milyen meglepetéseket készítettem a számára? – mosolygott újra, és felemelte kezét, ujjain mutatva a hármak egyikét.

- Az első – mondta megérintve jobb mutatóujja hegyét, mintha mindennapi rutint hajtana végre. – Birtokomban van egy kisebb, fényképekből és más dokumentumokból álló kollekció bizonyos Miss Cynthia Redgroove, Abszolúti lakossal folytatott hosszúra nyúlt kapcsolatáról. A fotókra egyébként külön büszke vagyok, tekintve, hogy mennyire… változatos pozíciókban sikerült Önt megörökítenem. Szükségtelen mondanom, hogy ez a kis csomag a feleségére vár, Caramel.

Caramel durva hevességében vörösre színeződött, mint egy paradicsom.

- Pimaszság! – morogta. – Követelem, hogy nyomban vessen gátat ennek az ostobaságnak, Albus! A maga tanítványa, jobban kellene hatnia rá!

- Sajnos, Cornelius – felelte Dumbledore tehetetlenül tárva szét a karját -, Miss Granger nagykorú, és tökéletesen képes önálló döntéshozatalra, ahogyan olyan ékesszólóan rámutattál pár perccel ezelőtt. A kezeim meg vannak kötve, attól félek.

Udvarias elismeréssel hajtotta a fejét Hermione felé, aki nyugodt eleganciával tükrözte a mozdulatot.

- A második – folytatta a sort, mintha el se jutott volna hozzá Caramel reakciója. – Levélsorozatot idéztettem a Wizengamot tagjaihoz, ami bizonyítja az auror képzési programmal kapcsolatos hatalmas szabálytalanságokban való részvételét. Tudok róla, hogy évek óta hogyan manipulálja a teszteket, kihagyva Dumbledore diákjait és védenceit, a saját, mérföldökkel kevésbé hozzáértő kedvenceivel pótolva őket. Menjek részletekbe, Caramel? Mindketten tudjuk, hogy az ügy a miniszterelnöki székébe kerülne. Márpedig több, mint elég bizonyíték állt a rendelkezésemre.

Az iroda légköre drasztikusat változott. A három auror eddig óvatosan figyelte Hermionét, legutóbbi mondataira azonban nyíltan Caramelre néztek bizalmatlansággal az arcukon.

- Ez nonszensz! – kiáltott fel Caramel, de Remus hallotta az egyik aurort arról mormolni, hogy suttogtak a „képzési csapattal” való bratyizásáról.

- És ha még ez se lenne elég – a tanáraim tanúsíthatják, milyen körültekintő és gondos ember vagyok, Caramel – a harmadik levél Mr. Lucius Malfoynak szól. – Caramel lélegzetvétele egy robbanással felért az iroda abszolút csendjében. – Aki történetesen személyes jó barátom. Ez arról tájékoztatja, hogy döntésre jutott, támadást intéz a Malfoy klán ellen, valamint egypár titkos háza és egyéb ingatlana kerül felsorolásra benne. Továbbá biztos információkat tartalmat a napi rutinjára, a magánéletére és a három gyerekére vonatkozóan.

A hideg lelte ki Remust. De nem tenne ilyet, ugye? Erre gondolt volna egy héttel korábban, ám a három estével korábbi felfedezése arra a fájdalmas tudatra ébresztette, mennyire keveset is tud Hermione Grangerről. Azonban Caramel családját halálra ítélni? Itt három ártatlan gyerekről beszélünk!

A Caramel arcára kiülő érzelmi káoszból ítélve úgy látszott, ő is felteszi magának ugyanezt a kérdést. Sajnos mit se tudott Hermionéről, minthogy a legjobb barátja a Fiúnak, Aki Túlélte, aki már kinyitotta nyílt utálatát Caramel irányába. Ehhez ott volt a Belső Körbeli státusza. Egyértelműen mindkettő érzékenyen érintette a minisztert.

- Most akkor, miniszter úr – intézte szavait a lány még mindig Caramelhez, olyan cukros, mézédes hangon, mintha nem is a miniszter karrierjét és életét fenyegette volna keményen meg az imént három pontban.  – Mit szól a felkészültségemhez? Túl sokat ígértem?

Caramel kinyitotta a száját, szó bezzeg nem jött ki rajta. Még mindig mosoly ült Hermione arcán, finoman fenyegető gesztussal mutatva ki fogait, és úgy várt a válaszra, mintha nem sokat esne a latban.

Talán a türelem, amivel mindezt végigcsinálta, kezdte ki Remus idegeit. Még Pitonnak se sikerült kevesebb, mint tíz perc alatt dadogó idiótát csinálnia egy Caramelhez hasonlóan magabiztos emberből.

Bármi is állt mögötte, Caramel túlméretezett lufi módjára roskadt magába.

- A… felkészülése igazán… körültekintőre sikerült, Miss Granger – ismerte el összeszorított fogakkal. – A Minisztérium törölni fog minden… helyzetére vonatkozó vádpontot, és személyesen kezeskedem arról, hogy az összes kapcsolódó információt figyelmen kívül hagyják a jövőben. Remélem, elégedett!

- Természetesen az vagyok, miniszter úr – ragyogott fel Hermione újabb fényes mosolya, az igazgatóéhoz hasonló csillogással szemében nézett a férfira. Caramel észrevette, kit utánoz, ám felháborodása hamvába holt. – Minden, amit szeretnék, az a pálcám – nagyon szépen köszönöm, Mr. Jones -, és már békén is hagyom a kis dolgait.

Hermione minden tanár irányába bólintott, vette a bátorságot, hogy újra meghajoljon Caramel irányába, majd az ajtó felé indult.

- Ó, és miniszter úr – állt meg hirtelen kezével már az ajtógombon. – Bár nem a hívására jöttem, ha már ilyen szerencsésen összetalálkoztunk…

Ezúttal már hamisítatlan fuldokló hang hagyta el a miniszter száját, és még tovább vörösödött. Kinyitotta a száját, talán, hogy újra elővegye másik felé mutatott énjét, mire Hermione azonnal felhagyott minden tettetéssel.

Ez alkalommal jégnél hidegebb hangon szólalt meg, ami vágott, mint az üveg.

- Teljes mértékben legitimalizálni fogja a Főnix Rendjét, megadjak számukra ugyanazokat a hathatósági köröket és jogokat, ami az aurorokat már megilleti, és megerősíti a tartózkodási jogukat Roxfortban. Huszonnégy órája van, hogy ezeket meglépje. Amennyiben nem találom elég lelkesnek a probléma megoldásában, ugyanúgy szét fogom küldeni a borítékokat.

Mikor reakció nélkül maradt, visszasétált régi helyére, Caramel széke elé, és kissé előrehajolt, hogy a férfi szemébe nézhessen.

- Ne higgye, hogy ez kérés, miniszter úr – mondta halkan, tónusa nem hagyott kétséget. – Ez utasítás, amit én adok és maga követ, ha azt akarja, hogy a karrierje, az élete és a családja egyben maradjon.

- Nem teszek ilyet! – Caramel úgy tűnik, magára talált, és agyának valamely kicsiny része realizálta, ki áll előtte. – Fenyegessen, amivel akar, nem fogok legalizálni egy hordát! Ez kötelességem, mint a Mágiaügyi Minisztérium…

- Még örülnék is, ha az elutasítás becsület vagy kötelesség kérdése lenne – vágta rövidre a mondandóját a lány, selymes, ám helyenként acél élesbe forduló hangon. – Csakhogy ezt én tudom jobban, miniszter úr. Tény, ami tény, maga a leggerinctelenebb, legszánalmasabb élőlény, akivel valaha is megismerkedtem. Az egyetlen, ami érdekli, az a magáról közvéleményben kialakult kép. Nem érdemes tiszteletet vagy könyörületet, Caramel. Ne féljen, ezeket biztosan nem is kapja meg tőlem.

- Nem engedem, hogy egy olyan lány zsaroljon, aki még csak nem is a mi közösségünk szülötte! - ordította már Caramel, és egy másik világban Remusnak nevetnie kellett volna az aurorok horrorrá vált arckifejezésén, akik még nem is az állításon, hanem az emberen akadtak fel, aki intézte. Ők már azelőtt rájöttem, hogy a miniszterük hibázott, mielőtt ő tudta volna.

De nagyon hamar meg kellett tudnia.

Hermione lassan siklott felé, mozdulataiban nagyban emlékeztetve egy ugrásra váró macskára. Érzékien araszolva érintette meg Caramel karosszékének a hátulját mutatóujjával, tenyerét pedig az idegeskedő ember vállára tette, puhán, mintha pillangó szállt volna rá.

- Ó, látom már. Gondolom, nem hiszi, hogy képes vagyok rá. Úgy gondolja, blöffölök, miniszter úr? Sajnálom, ha le kell lomboznom. Az igazság az, hogy messze többet tettem, mint amiről tud, Caramel. Jártam a házában egyik éjjel, mikor aludt, a hálószobájában.

A kinyilatkozás ismét döbbent csendet hozott.

- Nagyon jól emlékszem arra a szobára – folytatta álmatagon, kezét továbbra is Caramel vállán pihentetve, még ha a férfi meg is próbált elhúzódni előle. – Világoskékek a falak, az ágya meg igen nagyon flancos. Sötétkék baldachin és csodálatos fafaragások. Talán a felesége választása? Az ágya mellett kis rózsafa láda áll, benne a személyéről szóló újságcikkgyűjteménnyel. És nem tudtam nem észrevenni, miniszter úr, hogy nem rendezte őket kronológiai sorrendbe, ejnye, de valóban „kellemes” a tartalma. Még mindig azt hiszi, blöffölök?

Caramel arca színét vesztette, és amennyire nevetségesnek tetszett korábban, most akár magát a Halált is megszemélyesíthette volna. Szemével az aurorokat kereste, akik nem voltak hajlandóak ránézni, helyette Hermionét nézték furcsa elragadtatottsággal.

- Ilyen nincs! – tiltakozott gyengén Caramel, bár nem hallatszott többnek reménytelen rimánkodásnál.  – Oda senki nem léphet be úgy, hogy ne ugrana rá egy tucat auror! Én…

- Közel egy éve vagyok halálfalóként a Belső kör tagja, Caramel – fojtotta belé a szót Hermione ismét, hangja veszélyesen puhára vált, dorombolt, mint egy óriási macska, készen a támadásra. – Én, a sárvérű, a lehető legmagasabb rangra emelkedtem a halálfalók körében. Komolyan elhiszi, hogy létezik bármi, amit ne tudnék vagy ne tehetnék meg?

A rémület ült ki a miniszter arcára, mint az egérre, mikor macskára néz fel, ami egyértelműsítette, hogy Caramel bármit és mindent kinéz a lányból, most, hogy az újfent édesen mosolygó Hermione az otthonát hozta fel.

- Emiatt kockára tenné a gyerekei életét? – kérdezte a lány barátilag, anyai gesztussal érve megint Caramel vállához. Halkan felkuncogott, mikor amaz hevesen elrántotta a vállát előle. – Nem. Nem hinném, miniszter úr. Végül is maga nem szörnyeteg – válaszolta meg tulajdon kérdését, továbbra is tartva azt a rettenetes baráti tónust. – Azt javaslom magának meg az embereinek, hogy most távozzanak, végtére is egy rakás papírmunka vár még magukra ezen a délutánon, jól tudom? Gondolom Dumbledore professzor hallani fog róla a holnap reggel folyamán?

Caramel a torkát erőltette, miközben Hermione kihúzta székéből, és az ajtóhoz vezette, mint makacs gyermeket, de szó nem jött ki tátott száján, és minden, amire képesnek bizonyult, mielőtt az irodaajtó bezárult volna mögötte és aurorjai előtt, az egy rezzenéssel is felérő, igen bizonytalan bólintás volt.

Csend telepedett a szobára, ahogy Hermione visszatért az asztal körül ülőkhöz, helyet foglalt a miniszter megüresedett székében és gondtalanul varázsolt magának egy csésze teát. Kortyolt egyet a forró italból, elégedetten felsóhajtott, és nem is törődött vele, hogyan bámulnak rá nagy némán tanárai.

Remus úgy érezte, mintha képtelen lenne a szemét elszakítani róla, a sokk és csodálat vad egyvelege ledermesztette. Szóval ez az igazi Hermione, a kém, a halálfaló. Az, aki magáénak tudhatja Perselus bizalmát és csodálatát. Az, aki sikerre viszi a feladatot, amivel Perselus Piton óta senki nem bír.

Ha nagyon őszinte akart lenni magával, fogalma se volt, mi legyen – rajongjon a lány egyedülálló zsenialitásáért vagy üvöltözve meglógjon, amiért rémisztőbb, mint Perselus valaha is volt.

Végül puha nevetés riasztotta fel őket a döbbenetből, és mikor Remus körülnézett, látta, ahogy a bájitalmester szája aprót rándul.

- Drámai egy jelenhet volt, Hermione – szólalt meg a férfi, arcát ráncba szedte az élvezet.

- Reméltem is – válaszolt Hermione kedvesen, és visszatért ahhoz a nem is egészen egy órája szobába belépő hétköznapi lány énjéhez. Vállai lejjebb ereszkedtek, háta vesztett vészes merevségéből, arca visszanyerte a fiatalság lágyságát. Olyan volt, mintha valaki fátylat tartott volna a Nap elé, egyszerre volt Remus számára csalódottságot és mély kiábrándultságot keltő.

- Caramel mindig is hajlott a drámázásra – folytatta Hermione megmozgatva vállait, hogy azokból kiszálljon a feszültség. – Minden gyenge ember így van ezzel. Adtál nekik Exmemoriam-gátló főzetet?

- A teájukba tettem – bólintott Perselus. – Egyszerű megoldás, ami azt illeti.

- De hatékony – vont vállat a lány. – És már így is túl sok időt vesztegettünk rá.

- Miért adtatok nekik Exmemoriam-gátló főzetet? – hozta fel a kérdést Remus, gondolatai élénken buborékoztak, de sehol se találtak kapcsolatot az imént kiderültek és az eredeti téma között. Még Dumbledore is összezavartnak látszott.

Piton horkantott.

- Griffendélesek ezek mind. – Vigyorogva pillantott át Hermionéra, erősen észrevehető volt, hogy ezen kijelentésével öntudatlanul is más házba sorolta a lányt. – Három auror volt ma a szobában, és mind a hárman tanúi voltak Hermione Caramellel kapcsolatos vádjainak. Lehet, hogy önmagában nem lett volna annyira nagy hatása a szavainak, mint így, ugyanis ez napok kérdése, és elterjed az auror körökben, aminek eredményeként auror többé nem fog Caramelben hinni. Ezért próbálkozik majd be Caramel a felejtésbűbájjal, amint elérik Roxfortot. Minekutána a teájukat kissé megfűszereztük, a vádakra is fognak emlékezni, meg arra is, hogy a miniszter bele akart nyúlni az elméjükbe. Hiszek abban, hogy számíthatunk rá, pár napon belül az auror főparancsnokság észrevétlenül felveszi velünk a kapcsolatot.

- Mardekárosok – reagált Remus rá egy csipetnyi félelemmel az arcán. – De Perselus, honnan tudtad előre, hogy szükség lesz a főzetre?

- Megvannak a magunk útjai a... kommunikációra – felelte Piton kitérőn, majd Hermione felé nézve némán hozzá tette. Elég, ha ennyit tudnak.

Már így is mennyi gondolkodnivalót adtunk nekik, nem igaz? kérdezett vissza a lány, és újra rávigyorgott a férfira.

Gondolod, hogy MacNair volt? folytatta Perselus a néma párbeszédet, társítva a gondolathoz megannyi saját spekulációját.

MacNair volt, hangzott a fejében Hermione válasza. Mit gondolsz, miért néztem olyan gyakran Caramel szeme közé? A levél talán anonim volt, de tökéletesen felismertem a kézírást.

Akkor amilyen gyorsan csak lehet, el kell kapnunk, döntött Perselus. Amire Hermione gondolatban az áldását adta, mielőtt megszakították volna a szemkontaktust.

- Jó terv volt a Rend érdekeire nézve – szólalt meg hangosan Piton, mire Remus egyetértően bólintott.

- Bízok benne, hogy nem találta tiszteletlennek a tervemet, igazgató úr – mondta aggódva Hermione Dumbledore felé fordultában. – Azonban nem nyílt rá lehetőség, hogy előzetesen megvitassuk, és úgy gondoltam, annyi előnyt kell kovácsolnunk a helyzetből, amennyit csak lehet.

- Briliáns gondolat volt briliáns kivitelezéssel – felelt mosolyogva az igazgató, még ha egy szeletnyi hiánya érződött is szokásos jóindulatának. – Azonban az elgondolkoztatott, hogy a blöffök ne voltak-e kissé túlságosan kockázatosak?

- A borítékokkal nem blöfföltem – válaszolt Hermione jókedvűen. – A nyári szünetem egy része az elkészítésükkel telt. Meglehetősen sokat legyártottam… más személyeknek és alkalmakra.

Valami volt a szemében, ami miatt se az igazgató, se a szobában senki más nem akart többet megtudni a borítékokról és azok tartalmáról. De hirtelen mindenki nagyon megörült, hogy Hermione oldalán van.

- Rita Vitrol velem szembeni tartozása szépen tejel azóta is – mesélte tovább elgondolkozva. – De az se okozott gondot, hogy kitaláljam, mi a helyzet másokkal. Cseppet se. – Aggódó rosszallássaé rázta meg a fejét. – Szinte sokkoló, milyen hanyagok az emberek, ha a titkaikról van szó!

Senki nem kívánt a tovább vinni a beszélgetés fonalát. Csak Perselus kuncogott elismerően, amitől Remus biztossá vált benne, hogy ő bezzeg kicsit se hanyag a titkait illetően. Ő, nem, az ő kémmesterük!

Végül az igazgató megköszörülte a torkát.

- Fogadja csodálatomat a helyzet kezeléséért, Miss Granger – mondta kevésbé markáns hangon, mint amilyet Remus elképzelt neki. – Azonban csak a hatás kedvéért besurranni a miniszter házába nem volt egy kicsit túl veszedelmes?

- Merlinre, nem voltak ostoba, igazgató úr – válaszolt Hermione őszinte megrázkódtatásának hangját hallatva. – Sose mennék be egy olyan jól őrzött házba csupán ilyen apróságért.

Piton újra elkuncogott a maga idegesítő módján, és már-már szeretetteli pillantást küldött Hermione irányába.

- Akkor meg honnan tudtál mindarról? – kérdezte türelmetlenül Minerva. Mint Remus, ő is gyűlölte, mikor a dolgok meghaladták észbeli képességeit. – Fejen találhattad a szöget, különben nem rémült volna meg ennyire.

- Percy Weasley mesélt nekem a rendszerező hiányosságairól – fejtegette Hermione zavartalanul. – Irtózatosan izgalmas téma felvezetésének szánta, úgy hiszem.

- És a hálószoba berendezése? – tudakolta Remus gyenge hangon, nem volt biztos benne, hogy erre is tudni akarja-e a választ.

Lassan Hermione elvigyorodott. Ravasz, pajkos vigyor volt, és valahogy emlékeztette Remust a rég volt barátaira, saját dicső csínytevő korszakukra.

- A Szombati boszorkányban csíptem el róla egy cikket – válaszolt Hermione, mint a megtestesült ártatlanság. – Végtére is lány vagyok, vagy nem?

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.05.20. 20:18 gabesz106 Szia! Szerintem nemcsak Remus rémült meg és egyúttal csodálta Hermionét. Dumbledorenak is el kell gondolkodnia a lányról, mert legkésöbb most rá kell döbbenie, hogy nem egy elhanyagolható tényező. Jaj, kicsit se lehetett idegesítő a többieknek Piton állandó kuncogása, szerintem nem kicsit frusztrálta őket, ez plusz Hermione viselkedése. Egyszerűen fantasztikus volt, ahogyan elintézte Caramelt, és talán még az aurorokat is szövetségessé tette a rend számára. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, egyik kedvenc részem a következő : "Valami volt a szemében, ami miatt se az igazgató, se a szobában senki más nem akart többet megtudni a borítékokról és azok tartalmáról. De hirtelen mindenki nagyon megörült, hogy Hermione oldalán van." - ez szerintem elég sokat elmondott a jelenlevők lelkiállapotáról. Imádom ebben a történetben is Hermione és Perselus karakterét. :-D Ui.: bocsi, de lenne egy másik észrevételem, ebben a részben relatív sok volt az elgépelés. :-( Ennek ellenére nagyon tetszett ez a fejezet is, és mint máskor is várom a folytatást ;-) Válasz: Nekem is nagyon tetszett ez a rész, egy kis akció már igazán elkellett, és igen, a beavatott kuncogása kellemetlen lehetett mindenki másnak, de vicces, ahogy lépten-nyomon megdöbbennek, de legalább ők már jó nyomon járnak, más negyedennyit se tud. :D Nagyon igazad van, az a részlet volt az egyik legjobb. Tudom én azt, de mivel ígértem, gyorsan fel akartam tenni és nem volt időm átbogarászni. Remélem a mostaniban nem lesz sok, azt jól átnéztem.