|
35. Új ösvények
(Perselus)
Ahogy Perselus elhelyezkedett Rendbeli új szerepkörében, mint kémmester, a napok hetekbe fordultak. Ezelőtt egyszer se mehetett volna a belső kör üléseinek látogatására, ugyanígy képtelen volt néhány kósza pletykánál és suttogásnál többet megtudni Albus forrásairól. Most, hogy elérhetővé vált számára a teljes körű beletekintés minden rendelkezésre álló információba és hozzáférést kapott a Rend kiterjedt hálózatához, őszintén elgondolkozott azon, egyáltalán hogyan vergődhettek el idáig.
Albus lehetett ezen és a múlt század legerősebb és legzseniálisabb varázslója, azonban szervezési készségei a nulla környékén ingadoztak, és a megfelelő dokumentációról szóló elképzelései igencsak hagytak maguk után kívánnivalót, közel tökéletes memóriája felelt mindenért. A dolgok leírása, úgy tűnt, az ő szemében mások számára lett kitalálva.
Így történt, hogy órákat töltöttek Perselus újonnan szerzett irodájában, Perselus feltette a maga kérdéseit, Albus pedig sajátos, találékony módján válaszolt rájuk. Térképek, grafikonok és sürgősségi protokollok garmadáját gyártotta le, hogy a Dumbledore-féle káoszból kihozza a Rendet, ehhez vizsgált át eszméletlen mennyiségű dokumentumot ládáról ládára.
Sok volt a tennivaló, és kétségkívül nem kémkedésre vagy információkereskedésre szorítkoztak. A legtöbb rendtag a munka gyakorlati részére koncentrált – információgyűjtésre, új szövetségesek felkutatására, halálfaló tevékenységek lekövetésére, a Minisztérium sakkban tartására. Úgy festett, pont a bájitalmester feladata lesz megértetni velük, ha „Markolsz, amennyit csak tudsz, aztán Hübele Balázs módjára összelögybölöd őket”, az nem a szervezett ellenállás leghathatósabb módja.
Elválasztani a lényegbe vágót a haszontalantól, úgy kombinálni a tényeket, hogy mintázatokra lelhessünk, és mindezt olyan formában közölni, hogy más rendtagok átláthassák és magukévá tehessék munkánkat – ezek a lépések, amelyek alapfeladatok voltak a tudományos kutatómunkákban, vagy egyáltalán bármilyen szakértői keresésben, meg se fordultak a legtöbb rendtag fejében.
Még ha néhányan tisztában is voltak módszereik hiányosságaival, idő vagy akarat fogytán képtelennek tűntek változtatni ezen. Ahogyan a dolgok álltak, senki nem emelt tiltó szót, mikor Piton belenézett az elmúlt hónapok elkönyvelt vagy épp könyveletlen dokumentációjába, nekidurálta magát, és munkához látott.
A Rend gyűléseit is strukturáltabb formába kellett önteni, és a kommunikáció már létezőnél hatékonyabb formáit megteremteni, és míg a Rend Roxfortbeli új szekciói sok dologban könnyebbséget jelentettek, a dekoráció, a szervezés, az őrök, jelszavak és biztonsági intézkedések rendszerbe való elfogadható beiktatása nagy adag stresszt hozott életükbe.
Ezen napok némelyikén, mikor olyan hosszan görnyedt a papírok felé, hogy a vállába görcs állt, úgy érezte, levegőt venni sincs perce. Még Hermionéval eltöltött ideje is rövidre lett vágva, közelharc felkészülésre és stratégiai megbeszélésekre korlátozódott, tekintettel arra is, hogy a lány tanítani kezdte a több, mint hajlandó Harry Pottert politikai alapismeretekre, a Rend ténykedésére és a megtévesztés művészetére. A férfi nem várhatott tőle segítséget, különösen, hogy Hermione szerepe továbbra is homályban maradt még a Rend belső körének tagjai számára is, így saját székhelyén való jelenlétére se tudott volna választ adni, akkor sem, amikor Harry Potter már a Főnix Rendjébe való hivatalos belépésére várt.
Hermione.
Perselus jobb szeretett mostanság, ha lehet, kevesebbet gondolni rá. Külső szemmel mi se változott kettejük viszonylatában, Ronald Weasley pillanat hevében odavetett vagdalkozása mégis lerombolt valamit, valami túl gyengédet ahhoz, hogy néven lehessen nevezni.
Talán az ártatlanságot.
Azelőtt Perselus sose kérdőjelezte meg mind testi, mind mentális téren való szoros együttműködésüket. Először egy lányt látott csak, akinek segítségre volt szüksége, megnevezhetetlen kegyetlenkedések áldozatát. Mikor Hermione a partnerévé lépett elő, elfogadta őt, mint zseniális elmét és tartható testet, ugyanakkor éppoly nemtelen maradt számára, mint Albus vagy Minerva.
És aztán barátok lettek. Család. Valami közeli, ami után megfelelő leírás hiányában még kutatni se tudott volna. Valami, ami messze meghaladta azt a szintű intimitást, amin valaha is osztozott egy másik élőlénnyel, még az életében ilyen-olyan nőkkel folytatott hosszabb-rövid életű kapcsolataiban tapasztaltat is.
Minden egyes nap kicsivel többet tudott meg róla, és viszont, saját magáról is, olyan érzéseket és gondolatokat fedezett fel magában, amiket évek óta elveszettnek és rég halottnak hitt. Érzéseket, amiket Hermione keltett benne. Odafigyelést. Gyengédséget. A védelmezés vágyát. Szeretetet.
És ahelyett, hogy biztos távolban maradt volna, feje búbjáig belevetette magát.
Soha eddig egy árva gondolata nem volt arról, milyen hétköznapi megérinteni a másikat és az érintését fogadni, vagy átölelni, egy csendes estén megosztozni vele kedvenc kanapéjukon. Milyen könnyen csúsznak ki a száján a lány irányába az eddig örökké megvetett kedveskedések. Milyen néma és hideg nélküle a lakosztálya.
Milyen harmonikusan mozog testük a harc közben, egyenlő felek kecses tánca.
Ám most, hogy Weasley elejtett szavai rászabadultak elméje rejtett tartományaira, emlékezett, milyen érzés Hermione haját fésülni és befonni, vagy milyen egy frászban volt, mikor a lány bajba került. Emlékezett lélegzetének édes és verejtékének tiszta illatára, ami gyakorlásaik során végig a közelében maradt. Hermione arányos alakjára, olyan közel magához, hogy érezhesse a teste melegét.
Bőrének selymes érintésére, mikor kezei felcsúsztak a lány combján, hogy eltüntesse a tőröket. Káprázatos, váratlan és mindent elsöprő mosolyára, amely egy csapásra szépséggé tudta változtatni.
Túlságosan is tisztában volt a lány jelenlétével a szomszédos szobában, bárahányszor a sötétben feküdt, várva a pár órás megszabadító alvásra, túlságosan figyelt testére harc vagy beszélgetés közben, és a saját erre adott fizikai reakcióira.
És átkozta magát ezért a gyengeségéért.
Ez rossz volt, olyan rossz, hogy még gondolnia se volt szabad azokra az ösvényekre.
Nem azért, mert Hermione feleannyi idős volt vagy a tanulója – ilyen gondolatok fel se merültek benne, mikor megpróbálta kiűzni az elméjéből. Nem volt gyerek, sem tanuló, mi több, neki idősebbnek, érettebbnek tűnt, mint a legtöbb nő a saját korosztályában.
De hát olyan csúnyán bántották már, többszörösen is, hogy a férfivágy fenyegetésnél többet nem jelenthetett a számára.
Eszébe jutott, miként rezzent össze minden egyes érintésre partnerségük kezdetén, a teste idegen volt számára, egy eszköz, amivel előnyt szerezhetett. Hónapok mentek rá, hogy megszerezzen nála egy ilyen szintű bizalmat, még több hónap, mire Hermione biztonságban érezte magát vele, mire elhitte, hogy semmi rejtett nem húzódik érintései mögött, ezek után őt ebben a… fényben látni… árulás volt Perselus számára.
A lány minden bizonnyal gyűlölné, ha megtudná, hogy ő is csak egy – mi is volt Weasley tömör megfogalmazása? – vén, kanos halálfaló, aki vágyódik a teste után, míg Hermione próbál józan esze szerint tenni.
És ha még Hermione lényének az a része nem is pusztult volna el visszavonhatatlanul, ki hinne abban, hogy ő vonzhat egy olyan gyönyörű fiatal nőt, mint ő, egy ilyen nőt… Nem. Nem engedhette meg magának ezeket a gondolatokat. Még az éjszaka biztonságában sem, minden szem elől elfedve hálószobájában.
Így beletemetkezett a tonnányi pergamenbe, elfoglalta testét és elméjét, mígnem alig maradt ereje bemászni ágyába, és azon lenni, hogy gondolatait távol tartsa Hermionétől vastag mentális pajzs mögé rejtve a meg nem engedett gondolatokat, eltiltva szemét a lány testétől.
Némán esdekelt azért, hogy Hermione ne vegye észre, valami hibázik.
0o0o0o0o0o0o0o0
(Hermione)
A február egy alapos esőből és hóból összerakott zuhéval vette kezdetét, sárba borítva a földet, és viharos szürkébe fordítva a Nagyterem mennyezetét.
Hermione észre se vette. Ahogy nem csatlakozott a sóhajtozók és panaszkodók kompániájához, miszerint mennyire rossz, hogy be vannak zárva a kastélyba, ahol sok mást nem lehet tenni háziíráson kívül, és nincs is mit nagyon várni ezeken a sivár, kopár, karácsony utáni napokon.
Tekintve, hogy elfoglaltabb volt, mint valaha eddigi életében, és amint éjféltájt lefeküdt ágyára, azonnal elnyomta az álom, amint feje párnát ért, gyakran csodálkozott, honnan szed hozzá energiát, elég erőt és motivációt, hogy kitartson ezeken a végtelennek tűnő napokon.
Először is itt volt Harry. Kitartott döntése mellett, miszerint csatlakozni kíván a Rendhez, aminek gondolatát lelkesen fogadta mind Dumbledore, mind McGalagony. De első örömét, hogy végre valahára talált valami jót, hamar eloszlatták a Dumbledore-ral való alkalmi beszélgetések, melyek összezavarták és kiégették. Harry taktikáról, politikáról és általánosságban a varázstársadalom felépítéséről való ismeretei, mint Dumbledore kénytelen volt rájönni, gyakorlatilag nem léteztek.
Mi mindent tudott a Winzengamot működéséről vagy az Alkotmányról? Arról, milyen jogai vannak az auroroknak és a Hallhatatlanoknak? Még a varázslóetikett és a nagy múltú aranyvérű családok vérvonalai is rejtélyt jelentettek számára. Viszont Harry végre megértette, Hermione mire fel töltötte az elmúlt hat évet szüntelen tanulással, megpróbálva megérteni az új világot, amibe belepottyant.
És ez volt az oka, hogy hozzá fordult segítségül.
Hermione adott fel számára olvasmányt, történelem és etikett órákat tartott neki, és elmondott mindent a Rendről – na, nem mindent, de kétségkívül mindent, amiről tudnia kellett. Inkább egyszerű dolgokkal kergette volna ki a fiú a világból. Hogy értethetné meg vele, példának okáért azt, hogy nem kellene nyilvánosság előtt olvasnia, amiket neki kiadott? Hogyan magyarázhatná el, hogy a légből kapott gondolatok általában rossz ötletek? Azt, hogy nem kellene felé túl nagy gyengédséget és figyelmet fordítania, mikor mások jelen vannak?
Azóta figyelte és tanulmányozta a humán interakciót, mióta az eszét tudta, és most, hogy látta, Harry mennyire küszködik, hogy régi arculatát mutassa mások előtt, jött rá, számára milyen könnyen jött a színészkedés, mennyire második természetévé vált a hazugság és a tettetés. Már korábban szerepet játszott, minthogy felöltötte volna a kémálcát, és majdnem lehetetlennek tűnt számára valakit arra tanítani, ami neki zsigerből ment.
- Nem csak el akarjuk rejteni a dolgokat a lehetséges kémek szeme elől, szeretnénk tenni azért is, hogy a benyomásokból profitálhassunk – magyarázta már úgy ezerkétszázadik alkalommal Harry mellett ülve az iskolaelsőlányként neki járó szobában. – A mindenki számára egyértelmű távolságtartásod Rontól jó dolog, de nem akarjuk, hogy túl magabiztosnak vagy önhittnek tűnj. Bizonytalan és ideges, ezek a kulcsszavak. Majd azt mondom Voldemortnak, hogy közelebb férkőztem hozzád, és visszafogom a győzelemre való reményedet. Ezt a benyomást kell tükröznöd, máskülönben nem működik. Merengj, vonulj el, jól vágd vissza a körmödet, mindenáron kerüld mások pillantását…
- Próbálom – tiltakozott Harry, arca nyitott könyv volt Hermione számára, az érzések csak úgy kirajzolódtak rajta. – De nem megy automatikusan, és amikor nem teljes erővel koncentrálok, az álcám félrecsúszik. Nem tudom, hogy…
Hermione nem tudta elnyomni a bosszúság sóhaját.
- És én nem tudom, hogy taníthatnálak meg rá – ismerte el csendesen. – Sose vettem rá ilyen dolgokra magam, és nem tudom, ki… hacsak nem… ez lehet a megoldás.
Hirtelen felderült a szeme, és rózsapír jelent meg arcán. Sietve rövid üzenetet vésett egy szamárfüles pergamenre, és a nyáron beszerzett bagollyal elküldte azt.
- Gyerünk – jelentette ki. – Az alagsorban fog várni ránk, ne várassuk meg!
(Harry)
Az úton lefelé nem válaszolt Harry egyetlen kérdésére sem, miközben biztonságosan rejtve maradtak Harry láthatatlanná tévő köpenye alatt, amit a fiú a napokban mindenfelé magával vitt. Harry süppedő érzésre figyelt fel gyomortájékán, és az a szörnyű gondolat ébredt benne, hogy a meg nem nevezett, akihez fordulnak, Piton. De amikor végül levették a köpenyt, és befordultak a sarkon, érte el a döbbenet a tejfehér szőke láttán, akinek arisztokratikus vonásait az arrogancia maszkja szorította le.
- Granger. Potter. Két cicus elveszve a kígyó fészkében – üdvözölte őket hidegen. – Vigyázzatok, lehet a kifelé vezető út nem egykönnyen talál rátok.
- Malfoy – sziszegte Hermione agresszívan, mire Draco egyszerűen nekiment.
Harryt egészen összezavarták, de eléggé magánál volt ahhoz, hogy némán másolja a lány magatartását, nem kímélve pillantásával Malfoyt követte Hermionét. Most már látta, hogy a lány valamiféle bűbáj körül foglalatoskodott a talárja alatt. Lefordultak egy újabb sarkon. Mást se hallottak maguk mögött, mint Malfoy csizmájának kopogását és elfojtott kommentárt arról, hogy „a sárvérű meg ragyafej helyet keres a smárhoz”.
Csak amikor egy régi faajtóhoz értek, amely különösen hatott a gótikus nagysággal stílszerűen berendezett alagsorban, fordult Hermione a mardekáros felé.
- Minden tiszta – jelentette be, és gyorsan megölelte. – Kösz, hogy jöttél, Draco.
- Örömmel – válaszolt ő, és vágott egy igencsak ismerős vigyort Harry felé. Mivel hiányzott belőle az általában vele járó megvetés és gyűlölet, Harry furcsállva fedezte fel, hogy igazából meglepően menő.
Szerencsére gondolatai hamar elterelődtek ettől a nyugtalanító felfedezéstől, ugyanis Hermione visszafordult a régimódi ajtó felé, és rátette a tenyereit. Suttogott valami érthetetlent, az egyik kezét a kilincsre tette, és elfordította. Az ajtó hang nélkül tárult fel.
- Gyertek – mondta a várakozó fiúknak, és még a karját is kinyújtotta amolyan invitálásként.
- Hol vagyunk, Hermione? – kérdezte Harry egyre idegesebben. Míg a régi Hermione nagyon is szívesen informálta a barátait nagyjából bármilyen kapcsolódó vagy oda nem tartozó tárgyban, az új nyilvánvalóan fejlesztett titoktartásán, egyszersmind drámai érzékén.
A társaság miatt, amiben forog, gondolta Harry Piton gomolygó talárjára és Draco cikornyás gesztusvilágára gondolva.
Hermione csupán mosollyal és egy „Majd meglátod”-dal felelt kérdésére, majd hamarjában felment a csigalépcsőn, ami jóval hosszabbnak és fárasztóbbnak bizonyult, mint amilyenre Harry készült.
Ám az, amire felért, mikor végre valahára maga mögött hagyta az utolsó fokokat, bőven megérte a fáradtságot.
- Egy edzőterem – suttogta, tudattalanul Hermione első belépésének reakcióját adva.
- Így van - felelt a lány ismételt mosollyal. – Perselus magánterme. Szóval ne is érjetek semmihez, és maradjatok távol a szekrényektől. Kellemetlen meglepetések érhetnek titeket a közelükben.
Harry úgy döntött, tesz magasról rá, Pitonnak mégis mi a csodáért kellene magán edzőterem, inkább mély lélegzetet vett, és újra meg akarta ismételni eredeti kérdéseit, de Draco beelőzte.
- Lenyűgöző – mondta egy olyan ember nemtörődömségével, aki minden bizonnyal életének java részében rendelkezett saját edzőteremmel. – De miért is gyűltünk mi itt össze? Mi az a probléma, amit a levélben említettél?
Hermione csak Harry irányába emelte a karját.
- Az arca – válaszolt szárazan. – Képtelen vagyok elérni, hogy el ne árulja.
Harry látta, Draco mennyire szívesen egyetértene azzal, hogy valóban, Harry arca már évek óta egy hatalmas probléma, de aztán látható erőfeszítéssel visszafogta magát.
- Pontosan mire célzol? – kérdezte közömbösen.
- Erre – válaszolt a lány. – Nézd csak meg közelebbről. – Harryhez fordult. – Próbálj így maradni, Harry. Igyekezz semmilyen reakciót nem mutatni, rendben?
Harry bólintott, bár bizonytalan volt benne, ez az egész hova vezet, és az se dobta fel, hogy Draco Malfoy kölyökherceg tüzetesen nézegeti.
- Akkor most mondd meg nekem, Harry – folytatta Hermione hanyagul. – mennyi időre surrantál ki, hogy a Szellemszálláson magad lehess?
Harry egyszerűen nem tudott mit tenni. Lejjebb ereszkedett az álla, és kivehetetlen, gurgulázó hang hagyta el a száját. Érezte, ahogy szeme elkerekedik, és kivörösödik az arca, majd látta Draco Malfoy homlokán a nemtetszést.
- Azt hiszem, értem – mondta Draco vontatottan, a hangjában hömpölygő tónus alapján szórakoztathatta Harry. – Griffendélesek.
Ha Harry azt várta, Hermione majd tiltakozik, csalatkoznia kellett. Egyszerűen felvonta szemöldökét, és komoran bólintott.
- Valóban – mondta. – Esély sincs rá, hogy a Rend bármit kezdjen vele, amíg erre nem találunk megoldást.
- Mivel próbálkoztál már nála? – kérdezte most Draco, és úgy kezdte el méregetni Harryt, mint egy doboz karfiolt.
- Mindennel, ami eszembe jutott – válaszolta Hermione. – Nem mintha annyi jött volna elő. Sose mentem át azon a tanulási folyamaton, amin te, minden, amit a színlelésről tudok, évek természetes terméseként van meg bennem…
- Jó ég, csak nem szabad kezet adsz nekem, hogy egy kis aranyvérű fegyelmet verjek bele? – kérdezte Draco, jókedve már azzal fenyegetett, hogy kiadós nevetésben robban ki.
Hermione elvigyorodott.
- Tőlem Malfoyt is faraghatsz belőle, ha megy – hívta ki.
- Már bocsánat! – lelt rá Harry újfent magára és a nyelvére. – Ti ketten befejeznétek azt, hogy a nagy duma közben észre se vesztek? Mi van, ha én nem is akarom azt a flancos „aranyvérű fegyelmet”?
- Akarni fogod, Harry – válaszolt Hermione, mosolya úgy halványult el, mind a köd a Nagy tó felett. – Az érzelmeid és gondolataid elrejtése az egyik legalapvetőbb lecke, amit ajánlani tudok. Bűbájok és varázslatok ugyan védhetik az elmédet az inváziótól, de amíg az ellenség az információt a szemedből is ki tudja olvasni, nem élheted túl. És a túlélés az, amiben profivá kell lenned. Ez pontosan az, amit az aranyvérű gyerekek, mint amilyen Draco, tanulnak első tudatos percüktől fogva. A kontrolljuknak tökéletesnek kell lennie, maguk felett vett ellenőrzésüknek páratlannak, és a viselkedésüknek mindig, mindig meg kell felelnie a legmagasabb kívánalmaknak. Főleg, ha az apád akkora barom, mint Lucius Malfoy.
Nem fordult Dracóhoz vagy pillantott felé bocsánatkérően az apja sértegetéséért, és meglepetésére Harry látta, hogy Draco zord egyetértéssel bólint.
Egy pillanatra Harry agyának túl sok volt, amit megtudott, miközben próbálta magát eligazítani a megváltozott helyzetben. Alig két héttel ezelőtt enyhén depressziós iskolásfiú volt, tehetséges bajkeverésben, tiszta tudással, hol az ellenség: Voldemort a halálfalókkal meg a mardekárosok. Most rá kellett jönnie, hogy a legjobb barátja az első és a másik, akivel egy szobába kényszerítették, hogy tőle tanulja ki a megtévesztés művészetét, a második kategóriába tartozik.
Egy pillanatra Harry azt kívánta, bár újra a régi Harry lehetne, az, aki tiltakozhat és kiabálhat, összességében minden erejével kardoskodhat saját igazáért. Aztán találkozott a pillantása Dracóéval, és annak ellenére, hogy a mardekáros arca ugyanolyan hűvös álcát mutatott, mint mindig, már látta benne a bizonytalanságot, éppúgy a felszín alatt lappangva, mint az övé. És rábólintott.
- De nehogy azt várjátok, hogy menjek és griffendélesekkel kellemetlenkedjek! – figyelmeztette őket, mikor hajszálra ugyanolyan mosolyt kellett látnia Hermione és Draco arcán.
- Ez a kívánság idővel természettől fogva kialakul az emberben – válaszolt Draco, és Harry meg mert volna rá esküdni, hogy a szeme sarkából bólintani látta Hermionét.
- Rendben akkor – mondta hirtelen a lány. – Megkérem Perselust, hogy tegye számotokra is hozzáférhetővé ezt a termet. Csak arról győződjetek meg, hogy délutánonként használjátok. Nem szereti, mikor az útjában vannak, ahogy azt mindketten nagyon jól tudjátok.
Némán ölelte meg őket, egyiket a másik után, és Harry ismét rácsodálkozott a helyzet abszurditására. Ott voltak ők, gyerekkoruk óta természetes ellenségek, összekötve egy nőtől, akit mind a ketten szerettek. Akarták, hogy ez működjön, még ha csakis miatta.
Hermione már majdnem elérte a csigalépcső kanyarulatát, mikor Harry megfogadta, hogy legalább egy körömkényit visszafizet neki abból, amit ma kapott.
- Mielőtt lelépsz, egy dolgot árulj el, Hermione – szólt utána, mire a lány szívesen fordult vissza feléjük. – Mióta hagytál fel a melltartóid vécépapírral tömködésével?
Egy reakcióért lesett az arcán, akármilyen reakcióért, ami elárulja a kérdés felett érzett bosszúságát, de amellett, hogy Draco röhögőgörcsöt, Hermione arca sima és olvashatatlan maradt. Egy izma se rezdült. Még csak nem is pislogott.
Csak miután bemutatót tartott Harrynek tökéletes önuralmából, mosolyodott el és bólintott elismerően.
- Ügyes, Harry – felelt szórakozott pillantást vetve Draco felé. A fiú szinte szipákolt a nevetéstől. – Több, mint ügyes. De nem elég hozzám. Remélem, többek közt ezt is megtanulod majd Dracótól.
És ezzel otthagyta őket Piton magán edzőtermében, egy griffendélest és egy mardekárost, akik nagyjából úgy méregették egymást, mintha a másik valami veszélyes betegség fertőzöttje lenne.
0o0o0o0o0o0o0o0
(Hermione)
De az, hogy Harryvel felfedeztesse mardekáros oldalát, korántsem az egyetlen problémája volt. Az iskolai munka semmit nem jelentett számára, különösen, mióta Perselus és McGalagony pár hete a fejükbe vették, hogy nem fogadják el az esszéit, azzal indokolva, hogy messze túlhaladt a R.A.V..A.SZ. szintjén, így jobb lenne, ha fontosabb dolgokra koncentrálna. Ugyanakkor az órákon való jelenlét puszta szükségessége sok időt vett el, amit kétségbeesetten szánt volna más területekre.
Minél erősebb lett Voldemort szemében és a Belső Körben elfoglalt pozíciója, annál inkább nőtt annak az esélye, hogy szólítják. A Sötét Jegye mostanra heti egyszerinél több alkalommal égett, és bár apró trükkjével elérte, hogy a Luciusszal való kapcsolatának veszélyesebb aspektusait a minimálisra szorítsa, továbbra is akadt aggódnivalója MacNair miatt, aki már egyszer elárulta a Minisztériumnak, és ott volt annak a lehetősége, hogy más Belső Kör tagot is leleplez, ezen túl még ott volt Justin, aki MacNair irgalmán függött, és láthatóan szenvedett.
Perselusszal még nem döntötték el, mit tegyenek felőlük, de valahol a lelke mélyén Hermione tudta, egyetlen lehetőség létezik a probléma megoldására. Azonban még küszködött annak elfogadásával, hogy kénytelen lesz megtervezni és lebonyolítani egy gyilkosságot, még akkor is a hideg futkározott a gondolattól a hátán. ha egy olyan visszataszító halálfalóról volt szó, mint MacNair.
Ezen gondolkodott Perselus könyvtárszobájában ülve, teát kortyolva, mikor Dumbledore-tól levél érkezett arról, hogy ma lesz az estéje, hogy Harryvel együtt őt is bemutatják a Rendnek.
Egy csapásra ideges lett. Természetesen nagyon jól tudta, mi a teendő, Perselusszal már hetekkel ezelőtt ötlöttek ki rá stratégiát, de azok a férfiak és nők nem véletlenül voltak a belső kör tagjai. Mindannyian különleges tehetségek birtokában voltak, és akármennyire tudta, hogy Dumbledore, McGalagony, Perselus és Remus az ő oldalán áll, bármi elromolhatott.
Együttesen úgy döntöttek, nem fedik fel a belső kör számára Hermione valódi dolgát, legalább megkímélik Molly Weasleyt a felrobbanástól, és remélte, minél korábban, ahogy tud, eljöhet. Ám ehhez nemcsak neki kellett kifogástalanul színészkednie, de minden más beavatottnak is. Különösen Perselusnak, de tőle inkább azt várta, hogy rettenetesen élvezni fogja a procedúrát. Hermione nem felejtette el a férfi mérgezéses epizód alatti szenvedélyes színészkedését.
Hermione kopott iskolatáskájába gyűjtötte össze a dolgokat, amikre szüksége lehetett, visszasietett szobájába, épp időben a kopogtatásra – ami csak Harry lehetett. Mikor a lány kinyitotta a klubhelyiségbe vezető ajtót, egy ideges, de összeszedett Harryt talált ott. A Dracóval való leckék minden kétséget kizáróan meghozták gyümölcsüket.
Beintette, és hangtalanul bezárta az ajtót, mielőtt ölelésre tárta a karját. Harry rákérdezett Ronnál, szeretne-e csatlakozni hozzájuk meg a Rendhez, de nem kapott többet egy dühös mordulásnál, egy keserű megjegyzésnél az „új barátairól” és egy elfordulásnál. Hermione tudott róla, Ron viselkedésre mennyire bántja Harryt, de hát bármikor, amikor ő próbálta megközelíteni Ront, ennél sokkal durvábban sült el a dolog.
Talán az volt a legjobb, amit tehettek, hogy hagyták egy kicsit főni a saját levében. Végül is arra is hetekbe telt rádöbbennie, mennyire idiótán haragudott meg Harryre a Trimágus Tusa miatt. Csak remélte, hogy Ron magától fog jönni, ha meg nem, arról már nem ő tehetett.
Pontosan háromnegyed hatkor elhagyták Hermione szobáját és az Előcsarnok lépcsőihez mentek, ahol Dumbledore a terv szerint már várta őket. Szívesélyesen, csillogó szemekkel üdvözölte a fiatalokat, mégis kiérződött magatartásából, hogy aggódik. Nem csupán Hermione titkos szerepének szólt nyugtalankodása, legalább ennyire Harry Rend előtti teljesítményének is.
Ő, aki a megmentőjük kellett, hogy legyen, nem mutathatott tudatlanságot vagy éretlenséget. Hermione csak remélte, hogy a fiú felkészült, és hogy a terv, amivel szolgálni készül, valamennyire eltereli a figyelmet a Kis Túlélőről.
Követték Dumbledore-t az Előcsarnok bejáratáig, ahol balról befordultak egy alig használt folyosóra. Egy sor hirtelen leágazást követően egy piszkos régi faliszőnyeg elé értek, olyasminak tűnt, mint amilyent Perselus használt mágikus bejáratként lakosztályának elrejtésére.
- Ebben az ütemben szélsebesen hozzá fogok szokni – suttogta Harry Hermionénak, mire a lány viszonzásként rámosolygott. Hermione megkereste Harry kezét, és talárjának redői alatt egy pillanatra megszorította, Harry válaszolt a szorításra, remélve, hogy nyugalmat közvetít ezzel. Meglepően nyugodtnak és felkészültnek érezte magát, még ha valahol viszketeg egy érzés is volt, hogy mindezt Dracónak köszönhette.
- Készen vagytok, kedveseim? – kérdezte Dumbledore, majd mikor bólintottak, mindkét kezét a faliszőnyegre simította, és mormolni kezdte. – Nem édességekkel kapcsolatos jelszót választok.
Amikor a faliszőnyeg arany fényben ragyogott fel, Harryhez és Hermionéhoz fordulva elmosolyodott.
- Perselus jussa az új biztonsági rendszerért. Ez az a jelszó, amit beállított nekem, noha el nem tudom képzelni, miért.
Nem rejtve véka alá jókedvüket, Harry és Hermione követték az igazgatót az aranyfénybe.
(Harry)
A szoba, amibe léptek, egészen elragadta Harry fantáziáját. Rettentő méretei voltak, magasan fekvő, különösre varázsolt mennyezettel és a csiszolt kőpadlón színes szőnyegekkel. Volt nappali része, ahol kanapék és karosszékek kis csoportjai álltak, és a falakat könyvespolcok borították, illetve egy rész, aminél jóval formálisabb, hivatalos atmoszféra érződött. Ez utóbbi teremrészt egy hatalmas, ovális asztal uralta, körülötte legalább negyven széket láttak. Harry észrevette, hogy vannak további ajtók is, melyek külön termekbe nyílnak, emellett számos faliszőnyeg, melyek mind hasonlóak voltak ahhoz, amin ők beléptek.
Hermione felé fordult, épp időben, hogy lássa társnője arcán azt a szertelen meglepetést és boldogságot, amit minden bizonnyal a rengeteg olvasnivaló váltott ki belőle. De nem is csoda, hogy le van nyűgözve, gondolta Harry, mennyire más volt ez a terem, mint a Grimmauld Tér zsúfolt konyhája, ez itt erőt és hatalmat sugárzott, csábítva a benne tartózkodókat az itt időzésre, tervezésre és beszélgetésre.
Egyszerűen nem gondolhatott másra, minthogy sokkal jobban meg volt szervezve.
- Üdvözöllek titeket a Főnix Rendjének főhadiszállásán! – szakította félbe az igazgató gondolatait.
Harry az idős varázslóra nézett, és nem tudott elnyomni egy mosolyt – Dumbledore e hely feletti büszkesége jobban ki se ülhetett volna az arcára.
- Jelentős javulás a legutóbbi helyzethez képest, azt kell, hogy mondjam – folytatta Dumbledore megfogva Harry vállát, és tekintetét a szoba egyik végében lévő, három egymás mellett terpeszkedő kandalló felé fordította. – Azok a kandallók különböző helyekkel kötik össze a főhadiszállást a Hopp-hálózat segítségével. Mindegyiket különleges, Perselus által kifejlesztett biztonsági rendszer vigyázza. Elképzelésem sincs, hogy működnek, de szavatolják, hogy kizárólag rendtagok térhessenek be vagy távozhassanak. Az egyik a Roxfort belső Hopp-hálózatához kapcsolódik, egy másik biztonságos házakba vezet el, az utolsó pedig egy olyan egyirányú kandalló, ami a varázsvilág Hopp-hálózatához csatlakozik.
Kezével olyan ajtók felé intett, amiket Harry eddig észre se vett, majd a faliszőnyegekre mutatott.
- Azok az ajtók különféle irodákba vezetnek, az egyik az enyém, a másikat kedves kémmesterünk használja. A faliszőnyegek olyan magánbirtokban lévő helyekre vezetnek, mint amilyenek Perselus lakókamrái, az én igazgatói irodám vagy az Odú. A mennyezetet megbájoltuk, hogy Nagy-Britannia térképét mutassa, méghozzá úgy, hogy azon kiemelve láthassuk biztonságos házainkat épp úgy, mint a halálfalók tulajdonában lévő ismert ingatlanokat és a korábbi sötét tevékenységek helyszíneit. Ha szeretnéd, ma este megtaníthatlak arra a varázslatra, amellyel egyes részekre ráközelíthetsz.
Harry képtelen volt másra, mint zihálva nézni a magasan a feje fölé elhelyezett irgalmatlan nagyságú térképet. Minden olyan… praktikusnak látszott, igazán jól elrendezettnek, szervezettnek. tulajdonképpen egészen másnak, mint amit ötödévében feltételezett a Rendről. Úgy tűnt, valahol útközben a rakásnyi élelmes ember profi szakmai szervezetté vált.
Hermione is megbámulta a dolgokat, de az arcára kiülő érzelmi hullámok Harrynek egyedül azt árulták el, hogy ez sokkal inkább színészkedés, mint bármi más. És mikor odahajolt a fiúhoz, cinkosan szórakozott hangja megerősítette feltételezését.
- Tetszenek a változtatások, amiket Perselus bevezetett? – kérdezte.
- Telitalálatok – felelte a fiú elfojtottan, a nagy pillanatban megfeledkezve arról, hogy akit dicsér, az ő gyűlölt bájitaltan tanára.
A találkozó egészen fél nyolcig nem vette kezdetét, így Hermione és Harry addig is elkezdhették felderíteni „második otthonukat”, ahogyan Dumbledore fogalmazott. Üdvözölték a rendtagokat, miközben szobáról szobára jártak, és Harry hamar egy Remus Lupin és Rémszem Mordon között dúló csattogós vitában találta magát. Ő maga is meglepődött rajta, mennyire könnyedén beilleszkedett, hogy kérdés nélkül elfogadják, és csak remélni tudta, hogy az este többi része is olyan gördülékenyen fog menni, mint a kezdeti percek.
Hermione azonban egyetlen pillantást se pazarolt sem férfiakra, sem nőkre, ahogy keresztüllépkedett kandallókon, irodai ajtókon, felragyogó faliszőnyegeken. Szemével mindenütt könyvet keresett, kezei jól láthatóak megremegtek a régebbi köteteknél.
Harry tudta, hogy a lány fő célja elrejteni kémszerepkörét, értette is, miért viselkedik így, próbált visszailleszkedni a mindentudó könyvmoly szerepébe, de még így is idegesítette, ahogy Hermione mindent figyelmen kívül hagy az olvasmányokon kívül. Kilépett az őt körülvevő csoportból, és azzal lépett hozzá, hogy megpróbálja kihízelegni a könyvek bűvköréből, mikor a terembeli hangulat hirtelen nagyot fordult.
- Miss Granger. – Hideg hang csattant mögöttük, mire mindketten arra fordultak, hogy szembenézzenek bájitalmesterük dühös szempárával. Nyilván most érkezett meg az irodaajtók valamelyikén, és Harry nem tudta nem észrevenni, mennyire nagy figyelmet kívánt mindenki mástól az alakuló jelenet. – Igen megköszönném, ha nem nyúlkálna mindenhez, ami az útjába esik. Néhány itteni könyv túlontúl értékes ahhoz, hogy nemtörődöm tinédzserkezekbe kerüljön.
Úgy néz rá, mintha nagyon utálná, gondolta Harry dermedten, de mikor megfordult, hogy megnézze, Hermione hogy reagálja le ezt, pontosan ugyanazzal az érzelmi tolulással találta magát szembe, kivéve, hogy azt Hermione gyerekes makacsságnak tálalta. Mi az ördögöt játszanak ezek?
Harry meglepetést és bosszúságot fedezett fel a rendtagok arcán. Kivételt mindössze Remus és McGalagony képzett, akik alig tudták elrejteni, mennyire jól mulatnak. Mindazok, akiket Harry látott, mióta belépett a főhadiszállásra, most feléjük fordultak, hogy megnézzék, hova fejlődik Hermione Granger és kémmesterük összeugrása.
Megerősítik az ártalmatlan könyvmoly szerepét, jött rá Harry, és egyúttal rólam terelik el a figyelmet.
- Sajnálatos módon minden befolyásom sem elegendő ahhoz, hogy kettőjüket távol tarthassam a főhadiszállástól – folytatta Piton, szemével Hermione arcát fixírozta. – Így egyelőre elviselem a jelenlétüket. Azonban, ha még egyszer megbotránkoztat hasonlóan elviselhetetlen magatartásával vagy kislányos kíváncsiságból akár az ujja hegye a dokumentumaimat éri, személyesem én magam fogom kidobni, megértette?
Tekintetük összekapcsolódott, ahogy Hermione ajka megremegett.
(Hermione)
Hogy érzed magad, kedves? kérdezte melegen Perselus hideg, gúnyos szempárja, és miközben zavart pírt parancsolt orcáira, Hermione küldött viszonzásként egy mosolyt.
Egész jól, Perselus. Egy kissé talán izgatottan. De a körülöttünk lévők elképedt arcaiból ítélve ez ritka jó mókának ígérkezik.
- Tökéletesen megértettem, uram – suttogta, mire Perselus hirtelen bólintott.
Őszintén remélem, felelt ő, és véget vetett a beszélgetésnek, nagy léptekkel sietett elfoglalni az asztalfőn, szemben az igazgató már foglalt helyével.
(Harry)
Ahogy utasították őket, Hermione és Harry állva maradtak, míg a Rendből mindenki elfoglalta a helyét, és Dumbledore megnyitotta a gyűlést.
- Enyém a megtiszteltetés, hogy két új belső köri jelöltet prezentáljak a mai napon – jelentette be, miután mindenki letelepedett. – Mindannyian jól ismeritek őket, így rövidre vágnám a formaságokat. Ki egyezik bele, hogy teljes körű tagságot adjunk Hermione Grangernek?
A legtöbb kéz gondolkodás nélkül indult meg a levegőbe. Egyedül Rémszem Mordonra és Molly Weasleyre kellett várni. Az öreg auror vitte mindig a prímet annak hangoztatásában, hogy „kislányok nem csatába valók”, Mrs. Weasley pedig, ha tehette volna, minden harminc évnél fiatalabbat eltiltott volna a Rendtől.
De végül mindketten igennel szavaztak, és egyes egyedül Perselus keze maradt az asztalon mozdulatlan. A pillantás, amit Hermione felé küldött, minden volt, csak jóbaráti nem.
- Hermione Granger elfoglalhatja a helyét a belső körben – hirdette ki Dumbledore barátságosan csillogó kék szemmel. – Kérlek foglalt helyet, kedvesem.
Hermione bólintott, melléhez szorította iskolatáskáját, és megkerülte az asztalt, hogy a még üres székekhez mehessen.
- És akkor most, ki egyezik bele, hogy teljes körű tagságot adjunk Harry Potternek? – tette fel a másik kérdést Dumbledore, és ez alkalommal Piton fél pillanatnyi hezitálás nélkül tette fel a kezét. Harryt is elfogadták, így leülhetett választott helyére Hermione mellé, boldogan, hogy idegességét sikerült elrejtenie a Rend elől.
És így, minden további alakoskodás nélkül, a belső kör ülése megkezdődött.
Dumbledore mindenek előtt megosztotta velük, hogy minden rendtag szívesen válaszol kérdéseikre, amint a gyűlés lefolyt, így Harry egyszerűen hátradőlt, úgy figyelt, tudva, hogy kérdéseivel várnia kell. Mégis kellemesen csalódott abban, hogy Hermione nem hiába tanított annyit az elmúlt hetekben. A kapcsolatok, amik korábban homályosak voltak számára, mostanra tisztázódtak, néhány ponton még hozzáfűznivalója is volt. Még Mordon arcán is kelletlen tiszteletet fedezett fel, mikor megjegyezte, hogy Caramel mágikus lények elleni ténykedéseit hogyan lehet felhasználni arra, hogy ők vonhassák szorosabbra kötelékeiket a Gringottszal, és hogy Ludo Bumfoltra illetve továbbra is tisztázatlan kobold ügyeire is rá kellene tekinteni, mint lehetséges erőforrásra.
Meglepő módon Pitonnak sikerült eddig ismeretlen mértékű civilizáltságot erőltetni mondandójába, ha Harryről volt szó, igaz, hogy javarészt figyelmen kívül hagyta, ám ha kérdése volt, azt a régebben mindkettőjük által használt hideg megvetést mellőzve válaszolta meg. Úgy tűnt, minden ellenérzését Hermionénak szánja.
Bár Hermione a gyűlés alatt alig emelte fel fejét vastag jegyzetfüzete felől, amibe másodpercnyi megállás nélkül jegyzetelte a dolgokat, kétségtelen, hogy egyetlen szót se írt félre. Kipirult, mikor Piton gúnyolódott rajta elmondván, hogy minden, a Rend ügyébe tartozó dokumentumnak a főhadiszálláson kell maradnia, és hogy jó okkal használnak önjáró pennát, de azért a lány csak folytatta a jegyzetelést, mintha legalább így elrejtőzködhetne Piton felé vetett fintoraitól és a többi rendtag kíváncsi pillantásától.
Harry csodálkozást látott több arcon is, mikor a gyűlés anélkül haladt a vége felé, hogy Hermione feltett volna egy kérdést vagy megjegyzést tett volna. Legtöbben, köztük Remus Lupin is valószínűleg, többet várt „korának legokosabb boszorkányától”. Úgy tűnt számukra, hírneve nem is volt olyan jogos. A Kis Túlélővel összemérve Hermione Granger nem túl érdekes, túlbuzgó iskolás lánnyá halványult. Még jó hogy, ha egyszer ezt akarta elérni, gondolta Harry magában.
- Milyen hírekkel szolgálhat a mesterkém? – tette fel végül a kérdést Tonks, mire a legtöbb rendtag érdeklődve hajolt közelebb.
Perselus sötéten elmosolyodott.
- A Jeanne d’Arc Francia Rend köszönhetően az időben való közbelépésnek nem hajlandó Voldemorttal közösködni – kezdte, mire éljenzéssel és örömkiáltások garmadával telt meg a tanácsterem.
Mikor mindenki elcsendesedett, Dumbledore, miután észrevette a Hermione és Harry arcára kiülő zavart értetlenséget, odahajolt, hogy elmagyarázza.
- A Jeanne d’Arc Francia Rend párizsi központú konzervatív aranyvérű varázslók egyesülete. Erősek nem csupán prominens tagjaik, hanem az őket összefogó hatalmas francia varázslók okán. Voldemort azt tervezte, hogy kapcsolatba lép velük, és egy bizonyos időtartamra szövetséget ajánl fel. Köszönet illeti mesterkémünket, amiért erről tudomást szerezhettünk elég korán, így Madame Maxime-ot és neves francia varázslókból álló delegációját odaküldhettük, akiknek sikerült meggyőzniük a Rendet egy ilyen szövetség ártalmairól. Ez nem az első eset, hogy a kémünktől jött hasonlóan időben jött figyelmeztetés megmentett valami katasztrófikustól.
- Kicsoda a mesterkém? – kérdezte Harry a nem minden kiterjedő magyarázattól még mindig értetlenül. – És miért nincs itt, hogy maga jelentsen?
- Mert elképzelésünk sincs, ki ő, Potter – válaszolta Rémszem, és az arcára kiülő dühös kifejezés világossá tette, mit gondol erről a kérdésről. – Ketten, Dumbledore és Piton tudják a kilétét, ők pedig hajthatatlanok velünk ezt az információt megosztani, még ha ez így lenne tisztességes, akkor sem.
- Minden, amit mi, egyszerű halandók tudhatunk erről a pasasról, hogy nagyjából hat hónapja kereste fel Albust azzal, hogy értékes információkkal szolgálhat magától Voldemort Belső Körétől, méghozzá felbecsülhetetlenekkel – vette át a szót Bill. – Már magam sem tudom, hány csávából húzott ki minket egy-egy tippje.
- Bárki is az, veszett nagy géniusz – mondta Tonks félelemmel a hangjában.
Amint felfogta, miről van szó, Harry hátrazuttyant a székében. Az, akiről beszélnek, a mesterkém, az Hermione! Dumbledore-ral együtt nem egyszer meséltek neki arról, milyen fontos munkát végez a lány, de soha nem képzelte volna, hogy ő a Rend első számú információforrása!
Felé fordult, hogy a szemébe nézzen, de mielőtt megtehette volna, Hermione első ízben szólalt fel a Rend előtt, sokkal halkabb és gyerekesebb hangon, mint amilyet Harry valaha hallott tőle.
- De hát ez nem szörnyen veszélyes? – kérdezte beleremegve még a gondolatba is.
Valóban elképesztő színésznő, gondolta Harry elnézve Hermione arcát, ami kicsit elsápadt komolyan sajnálva azt a szegény, ismeretlen férfit, aki képes az életét kockáztatni értük.
- Ha itt is vonhatnék le pontot, Merlin úgy segítsen, most tenném meg, Miss Granger – vicsorgott rá Piton. – Természetesen veszélyes. Mit gondol, a mesterkémünk teázni megy a Sötét Nagyúrhoz?
- Ez a lehető legveszélyesebb, amit csak el tudsz képzelni, Hermione, és egyikünk se húzná ki a helyében valami hosszan – felelt rendesen Arthur Weasley.
Remus, aki a Weasleyktől balra ült, elkerekedett szemmel, nagyjából olyan elhűlten bámulta a lány hidegvérűségét, mint Harry. Hermione ott ült, és nyugodtan kérdezgette őket magáról úgy, mintha az egészhez semmi köze nem lenne.
- Mint Perselus volt szíves rámutatni – folytatta Arthur. – Nagyon aggódtunk, mikor a legutolsó információforrásunkat is elvágták, és ebben az új kémben igen sokáig nem mertünk megbízni. Közülünk senki. De Perselus biztosított minket, hogy ez az ismeretlen mester a legtehetségesebb kém, akivel valaha módjában állt találkozni, alighanem magánál Perselusnál is jobb, és hogy abban kell bizakodnunk, ez az ember helytáll ott, ahol más elbukna.
- Igen, ember, férfi vagy nő – jegyezte meg Tonks. – Még a nemét se tudjuk, Arthur.
- Ó, de egy nő azért nem tenne ilyet – tiltakozott Hermione sokkoltan, mire Remustól fuldokoló hang érkezett.
- Mára elegem van az idiótáskodásából, Miss Granger – szisszent fel Piton. – Legyen jó kislány, és tegye, ami magától telik: készítsen jegyzeteket és maradjon csöndben!
Hermione újfent elvörösödött, és fejét az asztal felé hajtotta, de Harry megmert volna esküdni, hogy vidámságot látott megcsillanni a bájitalmester sötét szempárjában.
Már azt se tudta, mi zavarja inkább – hogy azok ketten ilyen könnyen hülyére veszik az egész tiszteletreméltó Főnix Rendjét vagy, hogy olyan mérhetetlenül élvezik ezt.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
