|
36. Gyűlölt és félt
36. Gyűlölt és félt
(Perselus)
- Potter egész tűrhetően halad – jegyezte meg Perselus másnap reggel megdobva Hermionét egy átokkal.
Hermionét annyira váratlanul érte az elismerés, hogy egy szívveréssel később reagálva a férfi mozdulatára majdnem lekéste a tőr felé vágását.
- Ez nem volt szabályos – ellenkezett a túlsó oldalra vetve magát, miközben gyors egymásutánban érkeztek Perselus felől a kábítások. – Ezzel bosszantani!
A férfi vigyora, mely felfedte szemfogainak csücskét, talán veszedelmesnek és agresszívnek hatott bárki számára, de Hermione látta a harc izgalmának csillogását Perselus szemében, és biztos volt benne, hogy az ő arcán is pontosan ugyanezek az elemi érzések tűnnek fel.
- Háborúban nincs, mi szabálytalan – vigyorgott továbbra is Perselus zöld fénykupolával védve magát Hermione kábítóbűbájaitól, válaszként rontást küldve a lányra.
Végre hozzáláthattak a mágikus és fizikai támadások ötvözte, Perselus által harci párbajnak nevezett ütközethez, amiről Hermionénak is volt a roxforti könyvtárból valami távoli olvasmányélménye még a SVK szövegekből visszamenőleg. A modern időkben csupán csekély létszámú varázsló mondhatta magát járatosnak benne, Hermione mégis úgy találta, rettenetesen élvezi a párbajozás eme magas szintjét.
Hogy az ember a legvégsőkig talpon maradjon, kitűnő reflexeknek, átkok, rontások és egyéb varázsigék széles skálája pálcás vagy pálca nélküli használatának és a közelharc piszkos trükközésének kellett, hogy a tudora legyen. A nagynénjének, saját tanulmányainak és a Perselusszal való felkészülésnek hála Hermione bővében volt ezeknek annyira, hogy az még az ő kémmesterének is problémát jelentsen.
A legutóbbi alkalommal már majdnem legyőzte Perselust. Ez volt az egyetlen oka, hogy a másik most tiszta harc helyett a ravaszkodást választotta, gondolta a lány jó szórakozásra lelve.
- Draco segítsége teszi – vette fel a beszélgetés fonalát, miután egy magas rúgással célozta meg Perselus fejét. – El nem tudom képzelni, hogy csinálják, de úgy látszik, képesek együttműködni. Már lassan nyílt színen is egész meggyőzően vagdalkoznak.
Perselus mosolygott, és ismételten bólintott. Hallotta hírüket. Minerva elbeszélt egy bűbájtan terem előtt lejátszódó esetet, ami kishíján a frászt hozta Flitwickre. A professzor elmondása szerint sokon nem múlt, hogy azok ketten meggyilkolják egymást. A fiúk elmondása szerint fényesen mulattak.
- MacNairrel mi a helyzet? – tért át másra Perselus lejjebb kapva tőrjét, hogy megvágja Hermione bal combját. Ez alkalommal azonban társnője éber volt, majdnem ki is rúgta a tőrt a kezéből.
- Ő, nem, nem, másodszor nem veszem be – lihegte, és egy átlós szeléssel egyenlített, ami még inkább cafatokra szedte a férfi amúgy is tönkrement ingjét.
- Nem halogathatjuk a kérdést az örökkévalóságig – figyelmeztette őt Perselus, bevitt egy utolsó rúgást Hermione gyomrába, majd rituális mozdulattal emelte fel kését. – Elég lesz ennyi mára – mondta, mire Hermione ugyanazzal a tőrmozdulattal válaszolt. – Jó voltál.
- Ó, dicséretek mindenütt – mosolyodott el szélesen Hermione, miközben eltette az áttetsző tőrt. – Legalább annyit tennél, hogy elismernéd, csaknem elkaptalak.
- Ha valóban így állna a dolog, azonnal elismerném. Mérföldekre vagy te attól!
Hermione nem tisztelte meg válasszal, megjátszott daccal dobta hátra fejével együtt haját, amit alig fékezett valami, kicsusszant a rabságból, és vállára omlott. Perselusnak félre kellett fordítania az arcát, hogy elrejtse reakcióját.
- Bár MacNairrel kapcsolatban igazad van – mondta Hermione, míg Perselus a tőr megtisztítása közben a hátát mutatta neki. – Tennünk kell valamit.
- Mit javasolsz? – Perselus hangja mellőzött bárminemű érzelmet, és hőn remélte, Hermione a koncentrációnak és a jó harc utáni kimerültségnek tudja ezt be.
- Egyetlen dolog jöhet szóba. Kiiktatni. Túl veszélyes elkapni vagy átadni a Minisztériumnak. Viszont arról még nem döntöttem, hogyan lenne célszerű csinálni.
- Meg kell találnunk a módját, hogy a halála előnyödre válhasson a halálfalók között. Talán, ha hűtlenséget sejtetnénk…
- Ha hagyni akarjuk, hogy rátaláljanak a testére, nem lehetek én az, aki megöli – emlékeztette Hermione törölközővel szárítgatva a nyakát és homlokát. – Voldemort talán képes lenne észrevenni mágikus szignálomat.
- Nem is úgy értettem, hogy te tedd. – A téma segített Perselusnak elterelni a gondolatait a lány arcáról, hajáról és testéről, egyben visszafordulnia felé, hogy szemébe nézhessen és utat nyithasson titkos csatornájuknak.
Itt az idő, hogy újra pályára lépjek. Kezdek öregedni, de nem akarok berozsdásodni.
Azt se tudom, hol kezdjem taglalni, mennyire nem fenyeget ez a veszély, válaszolt Hermione a fejében. Este a vacsoránál?
Perselus megrázta a fejét, és a Hermione arcára kiülő csalódottságtól a szíve sajdult. Albus és Rémszem. Hosszú estének ígérkezett.
- Azon tűnődtem, hogy nem alszol be tanítás közben – jegyezte meg hangosan Hermione mosolyogva mutatva Perselusnak, hogy nem bánja a vacsorát.
- Á – felelt ő. – Ez egyike a létezés nagy csodáinak.
0o0o0o0o0o0o0o0
(Harry)
A délután a számos udvar egyikén találta Hermionét, egy régi fűz alatt ücsörögve Harryvel maga mellett. Egy ideig a Rend dolgait tárgyalták ki, de hamarosan jóval általánosabb kérdések körül kezdtek forogni gondolataik.
- Furcsa, nem igaz? Ez az utolsó roxforti évünk – kezdte Harry felfelé biccentve fejét, és a napos eget nézegette felettük.
Hermione vállat vont.
- Nagy megkönnyebbülés lesz – válaszolt halkan. – Évek óta nem érzem már magam diáknak, és az tanügy csupán akadály számomra, ami visszatart mindattól, amit meg kellene tennem. - Elmosolyodott, arca sokat lágyult a gyenge napsütésben. – És nagyon meglepődnék, ha mi ketten nem maradnánk továbbra is Roxfortban. A biztonság elsőrangú, és most, hogy a Rend is ideköltözött…
- Igaz – ismerte el Harry. – De akkor se lesz a régi.
Felsóhajtott.
- Már most se a régi. Így, hogy Ron haragszik ránk, és minden szabadidőnket a Rendre költjük… azt se tudom, mikor volt legutóbb laza napom.
- Karácsonykor – mondta Hermione egy pillanattal később.
- Tényleg, karácsonykor – értett egyet Harry, aztán barátja felé fordult, és kritikus, éles, kíváncsi szemekkel nézte meg jól magának. – Tényleg a szüleidnél töltötted a karácsonyi szünetet? Ők nem valahol Amerikában bujkálnak?
Hermione bólintott, a következő sóhaj a sajátja volt.
- Perselusszal voltam – vallotta be nagyon halkan. – Edzettünk, beszélgettünk, készültünk. És a jó az, hogy majdnem meghaltam karácsony napján. Ő mentette meg az életemet.
- A jó az, hogy ott vagy neki – mondta Harry, és látta, hogyan lazul el Hermione válla. Minimálisan ereszkedett meg, alig észrevehetően, neki mégis sokat mesélt arról, hogy még mindig mennyire bizonytalan, mikor a Pitonnal való kapcsolata felhozódik.
- Nem tudom, mit lehetne tenni Ronnal – szólalt meg Hermione szinte azonnal. – Szörnyen ideges leszek mindannyiszor, amikor a közelébe megyek, és nem tudom, hogyan lehetne megbékíteni.
Harry nyílt nevetése meglepte.
- Hét éve vagyok a haverja – szólt ő. – Sose én voltam az, aki kibékítette. Mindig neki kellett megtennie az első lépést.
Tovább nevetgélt.
- Egy Weasley haragját csak egy másik Weasley képes letörni, úgy hiszem.
Hermione hirtelen felnyögött, és megpróbált Harry mögé bújni.
- Kellett is falra festeni az ördögöt – súgta, mire Harry is irányba fordult, és észrevette Lunát, Neville-t és Ginnyt feléjük sétálni az igencsak vonakodó Ronnal maguk közé fogva.
- Akarsz menni? Magam is elbánok vele – kínálta fel Harry suttogva, és egy pillanatig elfogta Hermionét a kísértés, hogy éljen az ajánlattal. Aztán mégiscsak megrázta a fejét, felegyenesedett görnyedéséből, és kihúzott háttal ült.
- Gyerekség – felelte. – Előbb-utóbb úgy is beszélnie kell velem!
Daccal emelte meg állát, úgy köszöntötte meleg mosollyal a társaságot.
- Ginny, Luna – üdvözölte a lányokat. – Ideje volt! Jó újra látni titeket.
- Nem én vagyok az egyetlen, akivel egy ideje nem beszélsz – mondta ki kereken Ginny szokásos vehemenciájával térve a lényegre. - Neville-lel és Lunával elhatároztuk, hogy véget vetünk ennek az ostoba összetűzésnek. Bármi miatt is állt be köztetek a kommunikációs zárlat, túl kell lépnetek rajta. Most, itt.
Harrynek el kellett rejtenie egy mosolyt a lány közvetlenségére. Mit is mondott Draco egyik nap a griffendélesekről? Hogy nagyjából olyan körmönfontak, mint egy támadó hipogriff. Sose hitte volna, hogy ez a nap is eljön, de egyet kellett értenie a mardekárossal.
- Ez nem ilyen egyszerű, Ginny – figyelmeztette a lányt, miközben szeme Ronon pihent, ezzel üzenve, hogy azt, amit mond, egyedül neki szánja. – Sok minden történt Ron és köztünk, és aligha ez a megfelelő idő vagy hely arra, hogy elcsevegjünk…
- Ó, szerintem meg nagyon is egyszerű – vágott bele Ron durván, arca ugyanolyan gyorsan pirult bele a haragba, mint mostanában szinte minden találkozásuk alkalmával. – Úgy határoztatok, csapatot váltotok, és cserbenhagyjátok a barátaitokat. Nem hinném, hogy ezzel bármit kezdeni lehetne.
- Menjünk Hermione szobájába – kérte Harry próbálva megállítani a nyílt színen történő kitörést, mielőtt olyanok előtt fakadnának ki, akiknek sejtésük sincs róla, mi a nagy helyzet. – Ne mások előtt, Ron.
- Épp ellenkezőleg – fojtotta bele a szót Ginny, Luna és Neville ott bólogattak mellette. – Igenis benne vagyunk, Harry. Ti ketten alig töltötök valami időt a klubhelyiségben, mindig Hermione szobájában vagy ki tudja, merre rejtőzködtök. Lunával együtt még az órákon se láthatunk titeket, így alig tudunk beszélni. Hiányoztok! És bár Ron túl nagy segg ahhoz, hogy bevallja, neki is.
- Nekem aztán nem! – kiabálta Ron, arca másodpercről másodpercre vörösebb lett. – És tudjátok meg, annyival jobb dolguk van, mint velem lenni!
Neville elsóhajtotta magát, kerek, barátságos arcát boldogtalanság árnyékolta.
- Nem értelek titeket – kezdte csendesen. – Első évünk óta legjobb barátok vagytok. Nem volt semmi, ami elválaszthatott volna titeket. Együtt harcoltatok, mindig együtt voltatok és mindent megosztottatok. Miért kell ennek most változnia? Hacsak… - Az arca hirtelen színt váltott, még pirosabb lett, mint Roné volt. – Hacsak nincs valami köztetek, és Ron azért féltékeny…
- Ó, nem Harry és közte – szólt közbe Ron epésen. – Jóval nagyobb vadat sütöget, mint a Fiú, Aki Túlélte, nemde, Hermione? Egy vagyonos és fontos férfiút…
- Ron, kérlek – szólalt meg Hermione első alkalommal. – Tudod, hogy ez nem csak rólunk szól! Nincs jogunk a saját kis kívánságainkat kajtatni, miközben háború dúl mindenhol! Ez nem a legjobb időpont…
- Még te beszélsz – szakította félbe Ron, arcát csúnya grimaszba ugrasztotta a düh és az utálat. – Te a kis mardekáros mennyországoddal! Ne mondd, hogy nem élvezed, ahogyan körülugrál! Undorodok tőled, Hermione! Soha…
- Elég! – mennydörgött fel váratlanul Hermione, igaz, arca sápadt volt, hangja olyannyira megtelt erővel és vitalitással, hogy Ron azon nyomban elnémult. A többiek elképedve meredtek a lányra, még Harry is, sose hallott tőle hasonló hangnemet. Neville önkéntelenül hátrált egy lépést, és majdnem megbotlott Lunában, aki egyszerűen kinyújtotta karját, és egy szó nélkül állította meg a fiút.
Harry próbaképpen nyugodtatóan Hermione vállára tette egyik kezét, de Hermione lerázta magáról, ajka haragtól remegett. Még ha mindketten tudták is, Ron nem beszélhet titkaikról, a fiú túl messze ment ahhoz, hogy azt megtorlás nélkül hagyja.
- Megértem a csalódottságot és a megrázkódtatást, amit érzel, Ron – folytatta végül Hermione, mikor a csend már nyomasztóvá nőtte ki magát. – Viszont van egy határ, amit nem tűrök meg, és te ezt lépted át az imént. Ha semmi nem akarsz lenni, csak egy egocentrikus, infantilis barom, hát tessék! Nem fogok én érettséget csepegtetni beléd vagy feladatokat rád tukmálni. De ebben a pillanatban felhagysz ezzel a fajta viselkedéssel! Nincs jogod hozzá, hogy hónapok munkáját, terveket és tetteket rúgj fel azért, mert nem bírsz felülkerekedni a büszkeségeden, és egyszer használni az agyad! Nőj már fel, hogy az Isten verjen meg!
Kezdetekkor is hideg hangja valahol a mondatgörgetegben gleccserként indult meg, majd jég és harag csípős ostoraként fejezte be elrémítve a többieket. Még sose látták Hermionét ennyire dühösnek. Erő vibrált egész lényében, miközben a szavakat kis, Ront célzó torpedókként indította sorra.
És úgy tűnt, sikerrel járt. Ron egyszer nyitotta a száját, kétszer, arca fehérré vált és szeme nevetségesen elkerekedett, de egy szó se hagyta el a torkát. Aztán sarkon fordult, és otthagyta az udvart, vállai berogytak, mintha súlyos terhet viselne.
- Ezt nem kellett volna, Hermione – mondta szemrehányóan Ginny épp csak kiheverve döbbenetét.
- Ellenkezőleg, Ginny – válaszolt Hermione, arca sima maszkká, hangja tiszta bársonnyá szelídült. – Fogalmad sincs, mennyire elkellett.
- Valakinek csak utána kéne mennie – szólalt meg Luna nyugodtan. – Ronald olykor hihetetlenül hülye tud lenni.
Ginny vetett felé egy pillantást, mely már-már felért Hermione imént használt hangjával.
- Én megyek utána – jelentette ki. – De nehogy azt higgyétek, hogy vége. Rengeteg megválaszolásra váró kérdésem van.
- Ettől féltem – sóhajtotta Hermione, amint Ginny követte a bátyját be, az udvarról. – És azt kell, hogy mondjam, vágyódásom az Exmemoriam után óráról órára nő.
Harry ismét a vállára tette a kezét, és ez alkalommal Hermione némán bólintott. Szemével bocsánatot kért, mire Harry egy másodpercre megszorította a vállát, jelezve, minden rendben.
Csend uralkodott az udvaron, míg Hermione és Harry Ginny visszatértét várta. Luna boldogan nézelődött valami után, amit csak ő látott, Neville-ről meg lerítt, hogy legszívesebben eltűnne a föld színéről.
Ginny túl hamar tért vissza, ráadásul ahelyett, hogy szokott határozottságával jött volna eléjük, arca elhatalmasodó pánikot árult el.
- Ron a Tiltott rengeteg felé tart! – lihegte. – Már majdnem elérte a határát. Próbáltam beszélni vele, de levegőnek nézett! Olyan veszélyes odakint, és mindjárt sötétedik!
- Szólnunk kell egy tanárnak – mondta Hermione, de szemével azt súgta Harrynek, a Rend egy tagját kell értesíteni.
- Erre nincs idő – sürgette Ginny. – Mire találunk valakit, Ron már rég bent lesz, és évekbe telik, mire megtalálják. Muszáj utána mennünk!
Harry az idegességtől felnyögött.
- Nagyszerű – morogta. – Igazán nagyszerű. Ron megint bolondgombát játszik, mi meg mehetünk utána egymagunk.
- Eddig sose volt azzal bajod, ha egymagunk csináltunk valamit! Ha a Rejtély– és Misztériumügyi Főosztályt meg tudtuk járni, Ront is képesek leszünk követni a Tiltott rengetegbe – mutatott rá Neville, mire Harry újfent felnyögött.
- Ne is emlékeztess rá, mekkora egy tök voltam, Neville. Igazán nem ez a legjobb idő rá.
- Valamit akkor is tennünk kell – kardoskodott Hermione. – Még mindig a barátod, Harry.
Egy hónappal ezelőtt Harry hülyének nézte volna Hermionét, ha ennyire nyilvánvaló dolgot ki kell, hogy mondjon. Ez újabb emlékeztető volt afelől, mennyi mindenen változtat az, hogy megértette a dolgokat. Bármi is zajlott épp közöttük, Ron attól még tagja volt az arany triónak. Mivel lehetett jobban bántani a Kis Túlélőt, mint azzal, hogy a Hermione mellett maradt utolsó közeli barátját, Ront megölik? Minden halálfaló boldogan vállalta volna.
- Igen, természetesen – mormolta érezve, hogy az egyre elhatalmasodó rettegés vasmarokkal fogja a torkát.
- Azt javaslom, váljunk szét – folytatta Hermione, de inkább hangzott parancsnak, mint bármi másnak. – Ti négyen kerestek egy tanárt, én Ron után megyek. Iparkodjatok!
Egy hónappal ezelőtt Harryt duplán felbőszítette volna az ajánlat. Most bólintott, felugrott, és intett a többieknek, hogy kövessék.
- Megvesztél? – kérdezte Ginny. – Mind tagjai vagyunk a DA-nak! Harry még jobb is tőled SVK-ban! Nem mehetsz oda egyedül, míg mi segítségért szaladgálunk! Biztosan nem!
- Igaza van – értett egyet Neville, és mint ahogy akkor, azon a bizonyos estén, mikor a bölcsek kövéért indultak, Hermione útjába állt. – Nem engedlek el egyedül!
Hermione komolyan úgy festett, mint aki egy újabb Petrificus Totalusban gondolkodik, de aztán egy másodpercnyi megfontolás után Harry a többiek mellé állt.
- Igazuk van – ismerte el. – Együtt gyorsabban és hatékonyabban eltudjuk intézni. Nem éri meg a fáradtságot. – Látta Hermione arcán, hogy a lány megértette – a többiek feltartóztatásánál csak további kérdések felmerüléséhez vezetne. Így viszont jó esélyük van arra, hogy semmi idő alatt visszahozzák Ront Roxfortba, és a faggatózást minimumra fogják. Ha minden a reményei szerint megy.
- Rossz ötletnek tartom, Harry – mondta mégis Hermione. – Kérlek, ne kockáztass! Nem hiszem, hogy…
Ginny újra félbeszakította.
- De hát fogalmunk sincs, mit akarsz! – kiáltotta mérgesen. – Én akkor is megyek a bátyám után! Stratégiázzatok csak, ameddig tetszik, én mentem!
És már meg is fordult, hogy rohanásban hagyja el az udvart, Luna és Neville pedig pillanatnyi habozás után követte.
Harry meg mert volna rá esküdni, hogy egy igen csúnya szót hallott kijönni Hermione száján, ahogy a lány határozatlanul nézett utánuk.
- Azt hiszem, túl nagy kérés lenne ezek után, hogy azt szeretném, itt maradj? – érdeklődött inkább fáradt hangon.
Harry csak ránézett, tekintete nyílt és őszinte volt.
- Azt teszem, ha arra utasítasz – felelt halkan. – De nekem is a barátaim, és már egész jól párbajozok. A dédelgetés ezen nem fejleszt, ugye tudod?
0o0o0o0o0o0o0
Akkor érték be Ginnyt, Neville-t és Lunát, amikor azok hárman a Tiltott rengeteg külső pereménél jártak, és egyértelmű idegességgel készültek belépni.
- Melyik úton ment, Ginny? – tette fel a kérdést Hermione úgy, mintha sose akarta volna hátrahagyni őket.
- Nem tudom – mondta ki a Weasley lány kelletlenül. – Azt hiszem, ezen. De nem vagyok benne biztos…
Anélkül, hogy a többieknek egyáltalán esélyük lett volna észrevenni, Hermione egy gesztussal átadta Harrynek a vezetést. Tartotta vele a lépést.
- Olyan halkan, amennyire csak megy, emberek – tanácsolta nekik Harry suttogva. – És semmi felesleges varázslat.
- Csak egy keresővarázslatot csinálok – súgta vissza Hermione. Harry tudta, hogy az ő mágiája nem vonzaná magára az ellenség figyelmét – ha vár rájuk valahol halálfaló -, mind ismerik mágikus kézjegyét, és azt a következtetést vonnák le, hogy a lány csatlakozott hozzájuk a vadászatban.
Észrevette, hogy Hermione egy jóval továbbfejlesztettebb változatot használ, mint amilyet ő a Tusa harmadik próbájára begyakorolt, és elraktározta magában, hogy erről majd meg kell kérdeznie. Elméjének legnagyobb részét azért a zajok, a szagok és a körülöttük lévő sűrű, kusza bokrok vizsgálása kötötte le.
Tizenöt izgatott, feszült perccel később találtak rá Ronra, aki egy kis tisztás közepén lévő fatörzsön merengett és duzzogott.
- Ron, te hülye! – ordított rá dühösen Ginny maga mögött hagyva Harryt és Hermionét, majd meglepett bátyját hangosan pofon vágta. – Hogy jöhettél egészen idáig? Mindannyiunkat veszélybe kevertél!
- Sose kértem, hogy gyertek utánam, nem? – morogta, mire újabb csattanás volt a válasz.
- Vissza kellene indulunk – szakította félbe a testvéri szeretet ilyetén megnyilvánulását Harry. - Nemsokára sötét lesz. És Ron – tette hozzá hangját veszélyesen halkra fogva. – Ha még egyszer ilyet csinálsz, hidd el, többet kapsz tőlem, mint egy pofon.
- Csak azt akartam…
- Csitt – mondta hirtelen Hermione, és volt valami a hangjában, amitől mind felé fordultak. A látvány váratlansága felzihálásra késztette Ginnyt és Neville-t.
A lány helyett, akit vártak, egy harcost találtak maguk mögött. Pálcával a kézben, fenyegetően lehajolva, fejét előrenyújtva szagolt a levegőbe, miközben élesen koncentrált.
- Gyertek mögém – súgta. – Próbáljatok úgy kerülni, hogy a fák a hátatok mögött legyenek. Valaki közeleg.
- De hát miért? – akarta tudni Ginny. – Párbajban a közelében se vagy Harrynek! És honnan tudod, hogy jön valaki?
- Benne akartatok lenni – sziszegte Hermione szemével és fülével valaki olyanra figyelve, akit csakis ő vehetett észre. – Most már a közepében vagytok, és ugyanúgy követni fogjátok az utasításomat, ahogy Harry! Azonnal!
Valami a hangjában, a fogalmuk sincs, honnan jött parancsra jogosultság hatalma beléjük fojtotta a további tiltakozást. Amilyen csendesen csak lehetett, Hermione maga mögé gyűjtötte őket, még Ront is, még ha Harrynek nagyot is kellett rántania ahhoz barátján, hogy engedjen.
- Én semmit nem hallok… - kezdte Ron mogorván, de nyomban elhallgatott, amint öt alak futott a tisztásra.
Halálfalók.
Felnőttek.
Öten.
Ó, azt az anyját.
Tökéletes összhangban álltak meg, nem abban a kínos álldogálásban, amire Harrytől futott volna, és rájuk emelték pálcáikat.
- Ezt nézd – gúnyolódott az egyik. – A kis Harry Potter egy lány mögé bújik. Csakhogy ő nem segíthet rajtad, kis Harry. Tény, ami tény, ő az utolsó ebben a pillanatban, aki szolgálatodra lenne.
Azt várhatta, hogy Harry komplett hülyévé zavarodik a célzástól, ezzel próbálta növelni esélyeiket a támadásnál. De Harry egyszerűen felemelte a kezét, hogy elhallgattassa morgolódó barátait, és hideg gyűlölettel nézte a halálfalót. A férfi szeme összeszűkült a halálfalómaszk mögött. Szóra nyitotta száját, mikor a tisztás mozdulatlanságába támadás robbant.
Minden egy másodperc alatt történt, túl gyorsan ahhoz, hogy figyelemmel lehessen követni vagy egyáltalán reagálni.
Mielőtt a halálfalók akár mozdulni tudtak volna, és mielőtt Harry meg Ron elővonhatták volna pálcáikat, Hermione üres jobb kezében hirtelen tőr villant, majd egy szó vagy izomrándulás nélkül egy nagymacska erejével csapott le az egyik gyanútlan halálfalóra, és futott tovább.
A férfi teste még földet se ért, mikor Hermione már a másik fekete ruhás alakhoz pördült, és olyan kiszámított mozdulattal metszette el a torkát, hogy attól a lélegzetük állt el.
A másik három halálfaló agyáig ekkorra jutott el, mi történik. Látva, hogy egy diák, mi több, a feltételezett kémjük kettejükkel ilyen bámulatos könnyedséggel végzett, még ők is nehezen lélegeztek. De amint felocsúdtak, pálcáikat gyilkos átokra emelték.
- Ava… - Egyikük már hozzá is kezdett, ám Hermione ekkor dobó csuklómozdulatot tett felé.
Mire a halálfaló tűzlabdává robbant.
Kevesebb, mint egy perc alatt mind holtan végezték, Hermione mindvégig rajtuk tartotta a pálcáját. Mikor a lángok kihunytak, egyiküket meglökte csizmás lábával, és elégedetten bólintott az életjel hiánya felett.
- Maradjatok mögöttem – rendelte el barátainak anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rájuk. – Nem tudhatjuk, vannak-e még a közelben.
Némaság telepedett a tisztásra, mialatt Hermione gyors egymásutánban elvégzett néhány nyomkövető és leleplező bűbájt.
Ezután két felcsillanó ékszert helyezett a tisztás közepére. Harry felismerte bennük a vészjelzőt és előhívót, amit a Rendbe való belépésükkor átadtak nekik. Bármelyik rendtag, aki megpróbálta volna megtalálni őket, automatikusan az ékszerek mellett tűnt volna fel. Ő sose gondolt volna rá, hogy ezt használja.
- Pillanatnyilag minden tiszta – folytatta Hermione, és Harrynek volt egy olyan érzése, hogy neki beszél. – Magyarázd el nekik, Harry. Nekem el kell intéznem ezt a felfordulást.
- De hát Hermione – ellenkezett erőtlenül. Sok kegyetlenséget látott már az elmúlt évek során, de az, ahogy a barátja egy pillanatnyi megfontolás nélkül levágta ezeket az embereket, mélyen megrázta. – Nem kellett volna megölnünk őket! Elkábíthattuk volna ezt az ötöt…
- Hogy kockára tegyük, hogy megszökjenek és leleplezzenek? – kérdezte a lány, közben elkezdte átkutatni a halálfalók zsebeit, de a következő mondatnál felpillantott, tekintete éppoly hideg és nyugodt volt, mint korábban. – Szerintem nem. Ez azt jelenti, Voldemort öt embert vesztett. Nem egy nagy veszteség, Harry.
- De…
- Valaki felvilágosítana, mi folyik itt? – kérte ki magának Ginny Harry mögül.
Csak mikor barátai felé fordult, vette észre Harry, milyen állapotban vannak. Egészen meg voltak félemlítve, még ha Ginny, mint általában, ébredő dühvel is küzdött az érzés ellen. Neville ellenben úgy festett, mint aki akármelyik pillanatban elájulhat, és még Luna is vesztett valamennyit szokásos derűjéből, tágra nyílt szemekkel nézegette az öt holttestet.
Ron ugyanakkor úgy bámult Hermionéra, mintha minden rémálma megelevenedni látszott volna.
- Halálfaló, az folyik itt! – köpte gonoszul. Hermione nem nézett fel abból, amit ténykedett a földön lévő hullákkal.
- Ez nem igaz, Ron. És tekintettel arra, hogy egyedül azért vagy még életben, mert pár perce megmentette az életedet, egy kis tisztelet nem ártana! Hermione kém – avatta be a többieket Harry elfordulva a dühében szemét meresztgető Rontól. – Már egy fél éve az. Mindketten tagjai vagyunk a Rendnek, és Hermione rég felvette a kapcsolatot Dumbledore-ral. Ne aggódjatok, a segítség bármelyik percben itt lehet.
- De miért kellett megölnie őket? – kérdezte Neville a megrendüléstől remegő alsó ajakkal. – És… hogyan?
- Nem tudom – rántott vállán Harry tehetetlenül, a még mindig természetellenesen nyugodt, kis tisztáson köröző Hermione újra magára vonzotta tekintetét. – Rengeteg rejtett tehetsége van – magyarázta barátainak. Egyedül Luna bólintott úgy, mintha ez bármit is megmagyarázna. Ron továbbra is égő szemekkel figyelte Hermionét, arcát továbbra is iszonytató grimaszba kényszerítette az utálat.
Alig két percre rá McGalagony, Piton és Remus Lupin hoppanált a színre, Lupin a döbbenettől elálló lélegzete vonta fel Harry figyelmét tanáraik jelenlétére. Hermione nyugodtan tette el pálcáját érkezésük hangjára, aztán Pitonhoz és McGalagonyhoz fordult.
- Egy se szökött meg – jelentette higgadtan.
- Jó munka, Hermione – mondta McGalagony elismerőn az elé táruló látványra. – Megsérült valaki?
- Nem. – A lány hangja olyan gépiesen csengett, hogy Harryt elfogta a horror, hirtelen már emlékezett egy különös filmre, amit Dudley annyira szeretett, valami gyilkos robotról, akit azért küldtek a jövőből, hogy eltüntessen egy nőt és meg nem született gyermekét. Megborzongott, és kezeit mélyebben dugta zsebébe, próbálva szabadulni a sötét gondolatoktól.
Váratlanul kezet érzett a vállán. Remus volt az, próbálta elszigetelni tőle meg a többiektől a holttesteket. Harry mégis ellenállt a puha nyomásnak, mert most Piton lépett előre sötét, izzó szempárjával elkapva Hermione tekintetét.
Most meg mit csinálnak? kérdezte magától, ahogy a csend nyúlt barátja és a kémmester között. Megértem, hogy aggódott Hermionéért, de azért elég furcsa tőle, hogy csak így bámulja!
Piton váratlanul feladta a szemkontaktust, és fürgén bólintott.
- Jól van – mondta mintegy válaszként valamifajta jelentésre, mire Harry újra eltöprengett, mi történik. – Akkor vessünk is egy pillantást az arcukra.
Hermione egyszerűen bólintott, könnyedén félrelépett, hogy hozzáférést biztosítson a férfinak prédáihoz.
A maszkok és csuklyák eltüntetése után Piton rajtahagyta a szemét a testeken. Harry a nyakát nyújtogatta, hogy jobban rájuk lásson, de az arcuk rejtve maradt előle.
- Valaki a Belső Körből? – kérdezte Piton kifejezéstelen hangon.
- Atricus – felelte Hermione éppolyan hidegen, mint Piton. – Három hónapja volt tag. MacNair mutatta be.
Megint elhallgattak. Harry észrevette, hogy Piton nem mozdult megmotozni a halálfalókat. A fiú szemöldöke a meglepetéstől magasabbra szökött, aprólékos bájitalmesterüket még sose látta más munkáját becsülni. Piton feltételezése, miszerint Hermione semmit se hagyott ki, Harry szemében többet árult el a kapcsolatukról, mint a férfi kevesebb, mint egy másodpercig Hermione vállán nyugtatott keze.
McGalagony egy pillanattal később csatlakozott Pitonhoz, szeme a halott támadók arcára tapadt.
Volt valami furcsa abban a módban, ahogy közelebb lépkedtek a testekhez, valami az arckifejezésükben, amit Harry nem tudott hova tenni. De csak, mikor Remus is odasétált, és a borzadástól felkiáltott, vette a fáradtságot, hogy megközelítse a holttesteket. A saját vérükkel borított, égett bőrű ismeretlen férfiak mellett akadt egy túlságosan ismerős arc, amire hüledezve nézett.
Theodore Nott arca sértetlen volt attól a vörös vonaltól eltekintve, ami vörös szalag módjára simult nyakán. Hermione megölte az egyik iskolatársukat.
- De hát ez… - kapkodott Harry levegő után, de azonnal beléfagyott a szó Piton figyelmeztető pillantására és enyhe fejrázására. A többieknek nem kell tudniuk róla, ki vezette hozzájuk a halálfalókat. Soha többé nem éreznék magukat biztonságban Roxfortban, ha megtudnák.
Ahogy Harry se érezhette soha többé biztonságban magát. Belenézett a halott fiú szemébe. Reggel közös órájuk volt. Szeme égett, gyomra zsibbadt. Hogy tudta elárulni őket? Még csak idősebb se volt náluk, és mégis megakarta ölni őket.
Ahogy Hermione egy pillanatnyi hezitálás nélkül őket ölte meg.
- Megkapta a Jegyet? – kérdezte, úgy érezte, nem bír nyelni, mindjárt megfullad.
Hermione megcsóválta a fejét.
- Nem jelzik meg az ide járó mardekárosokat – válaszolta még mindig azon a rémisztően nyugodt, hűvös hangon. – Perselus lebukása óta túl veszélyes lenne. Attól félnek, rendszeresen ellenőrizni fogja a karjukat, amit korábban meg is tett.
- Annyira sajnálom, hogy ezt kellett tenned, Hermione – mondta Remus, Hermione mellé sétált, és rátette kezét a vállára. – Borzalmas érzés lehetett.
Abban a pillanatban, ahogy keze megérintette, Hermione teste megfeszült, és sietősen ellépett.
- Halálfaló volt – mondta tartva az érzelemmentességet, mintha ez mindent megmagyarázna és jelentéktelenné tenné az elvesztett életet. – Ez a dolgom.
Remus kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, szeme kitágult az elképedéstől és a ráébredéstől. Pontosan úgy nézett ki, mint Harry, miután szemtanúja volt a vérengzésnek. Mielőtt SVK tanáruk összeszedhette volna magát, és válaszolhatott volna, Hermione elsétált tőlük, aggodalmas csendben hagyva a két griffendélest.
- Haladéktalanul távoznunk kellene – informálta őket Piton. – Nem tudjuk, érkezik-e erősítés, természetesen nem akarunk beléjük futni.
A roxforti birtok szélén váltak külön, Remus és McGalagony magukkal vitték Ginnyt és Lunát, és a kastélyba mentek velük, iskolatársuk és a többi halálfaló élettelen teste a tanárok mellett lebegett. Harry észrevette, hogy Hermione és Piton hátramaradt, és tudatos átgondolás nélkül lassított léptein, addig, míg az előttük haladók el nem tűntek a szeme elől. Csupán ekkor fordította fejét barátja és annak mentora felé.
Nem beszélt róla se Remusnak, se a barátainak, de Hermione kegyelmet nem ismerő hatékonysága felborzolta a kedélyeit. Még annak tudatában se hitte volna, hogy ilyesmire képes, amiket megtudott róla az utóbbi hónapokban. Hogy ennyire ki tud fordulni abból a gondoskodó lányból, aki miatt egykor aggódott, és egy holtakat nem kímélő nővé válik, akiért csak még inkább aggódhat.
Ám mikor beértek a fák közé, és Harryt félig eltakarta egy öreg tölgy, minden, ami tőle tellett, annyi volt, hogy felhagyjon az ámult zihálással, amiért Hermione, a hideg, érzelemnélküli Hermione a bájitalmesternek támaszkodik, és a talárján zokog.
- Sajnálom, annyira sajnálom, Perselus – suttogta minden erejével Pitonba kapaszkodva. – Nem tudtam, hogy ő az! Esküszöm, nem kellett volna…
- Nem tudhattad. Ne fájdítsd a szívedet emiatt, Hermione – válaszolta Piton nyugodtan, de hangja rekedt volt, arca pedig, amennyire Harry látta, egészségtelen hamuszürke árnyalatot vett fel.
Nott a házának a tagja volt, jutott eszébe hirtelen, Piton a szárnya alá vette, így azt, hogy a fiú halálfalónak állt, személyes mulasztásként élte meg.
- De láttad, hogy néztek rám? – Újra Hermione hangja szállt felé, a benne csengő mély fájdalomtól megborzongott. – Mintha szörnyeteg lennék. Még Remus se bírt a szemembe nézni.
Harry értette, mire gondol, és Piton is, legalábbis abból ítélve, hogy egy pillanatra szorosabbra vette karjait Hermione körül. Nem volt semmi, amivel Harry ebben a pillanatban vigaszt nyújthatott volna neki, amiért a sokk első perceiben mind bestiális lénynek hitték. Harry látta a szemükben, és érezte a szívében – egy pillanatig.
Piton egy keveset hallgatott, viszont amikor megszólalt, hangjának tónusa még kettejük ölelkezésénél is jobban megérintette Harryt. Ha nem őrült meg teljesen, komor bájitalmesterük… flörtölt.
- Nos, minden bizonnyal te vagy a leggyönyörűbb és legbriliánsabb szörnyeteg, akit valaha is láttam, Hermione. Igazán nem bánom, ha az ágyam alá bújsz – dorombolta, és Hermione megkönnyebbülten nevetett fel még inkább Piton karjaiba bújva.
Újabb csendet követően Harry már azon volt, hogy olyan észrevétlenül távozzon, ahogy csak lehet, mikor Piton ismét hallatta a hangját.
- Töröljük ki az emlékeit? – kérdezte olyan könnyű, közömbös hangon, mintha az időjárás felől érdeklődne. Összezavarodva a hirtelen témaváltástól nézett Harry Hermionéra, a lány Piton sötét talárjának támasztott fejét rázta.
- Ez csak Harry – válaszolt. – Joga van tudni.
Majd a fa felé fordult, ami mögött Harryt kilelte a hideg a váratlan leleplezéstől.
- Előjöhetsz, Harry. A műsornak vége.
- Én… én nagyon sajnálom – makogta Harry kibotladozva rejtekhelyéről. – Csak aggódtam.
Ügyetlenül sétált oda a párhoz, akik még mindig szorosan egymás ölelve álltak.
- Olyan különösnek tűntél odakint, Hermione – folytatta. – Nem akartam kémkedni!
Utolsó szaváért legszívesebben pofonvágta volna magát, de meglepetésére Piton szája széle kissé felfelé rándult.
- Nem is tetted. Már akkor hallottunk, amikor a közelünkben jöttél. Olyan hangosan lélegzel, hogy vaksötétben is elkapna az átkom.
Harry figyelmen kívül hagyta Pitont.
- Jól vagy, Hermione? – kérdezte nem mutatva hajlandóságot felvenni a provokációt.
Hermione lassan bólintott, és tétován lépett el Pitontól.
- Harry, az érzelmek nem olyan dolgok, amiket megengedhetek magamnak a veszély pillanatában – fejtette ki lágyan. – Most, hogy mindenki biztonságban van, meggyászolhatjuk Theodore-t.
A lány újra összenézett Pitonnal, és ez alkalommal Hermione keze volt az, ami támogatásként nyúlt a férfi vállához. A bájitalmester válaszul elmosolyodott, de szeme feneketlen mélységnek, arca halotti maszknak tűnt, ahogy néma csendben elsétált tőlük a kastély felé.
- Nehéz számára – mondta Hermione, amint Piton elhagyta a tisztást. – Minden sötétség felé forduló mardekárost vereségként könyvel el. Minden, az évek során elvesztett lélekért magát hibáztatja. Örülök, hogy nekem nem kell hasonló felelősséget megélnem.
- Ezért van, hogy órán előnyben részesíti a saját házát és gúnyolódik a griffendéleseken? – kérdezte Harry tagoltan, megfordult a fejében, hogy talán kezdi megérteni a Perselus Piton néven ismert rejtvényt.
- Nem – rázta meg a fejét Hermione, halvány mosollyal nézte a pontot, amerre Piton eltűnt. – Azért van, mert rühelli a griffendéleseket, és úgy gondolja, mardekárosnak lenni egyszeriben erkölcsi és agybeli fölény. Ebben a tekintetben olyan elfogult, amilyen ember csak lehet.
Ahelyett, hogy a Harry remélte bosszúságot juttatja kifejezésre a dolog miatt, Hermione hangja csupa kedvteléssel és különös gyengédséggel volt tele, szemével úgy mosolygott, mintha olyat látna, amit senki más. Mélyen zavarba hozta Harryt, hogy felderül a lány arca, ha egy helyen tartózkodik a Mardekár ház fejével, azzal a zsíros hajú szemétládával.
- Mit látsz benne, Hermione? Miért olyan fontos neked? Már lassan két hete figyellek, és több ez köztetek, mint egy szükség szülte partnerség. Sokkal több. Miért?
- Mert Perselus ismer engem, Harry – felelt Hermione aggodalmas arccal, megértésért könyörgő hangon. – Ez nem ellened vagy Ron ellen van, nem is más tanárokkal szemben, de Perselus olyanokat tud rólam, amiket te sose érthetsz meg.
Hermione mély lélegzetet vett észrevéve a fájdalmat barátja arcán, sebesen kezdte magyarázni.
- Én… mikor láttad ma, mit tettem, megdöbbentél. Irtóztál. Nem rovom ezt fel neked, Harry, pontosan ugyanezt éreztem volna egy évvel ezelőtt: mégis hogyan ítélkezhet és vethet véget egy emberi lény életének csak így? Hogyan lehet ilyen lélektelenül kegyetlen? Mivé lett? Ha nem lennél annyira megdöbbenve, hogy tégy vagy gondolkodj valamit, szembeszállnál velem emiatt. Vagy borzadtadban elfordulnál tőlem, mint Ron tette és Remus.
Újabb mély lélegzetet vett, bár ezúttal sokkal inkább felzokogásnak hatott.
- Láttam az arcotokon, Harry. Ismerem a gondolataitokat. Te… te se értetted meg, milyen szinten vagyok felelős érted és a többiekért, azt, hogy a Rend mesterkémjeként minden egyes halálfalók által elpusztított élet engem okol. Hogy szörnyű dolgokat kell tennem, hogy a mi javunkra dőljön el a háború.
Keserűen nevetett,
- És hogy is érthetnéd? Még te is, aki többször dacoltál Voldemorttal, sose láttad igazi erejét, nem voltál szemtanúja valódi kegyetlenségének. Nem ismered, milyen az, amikor olyan dolgokat kell megtenned és olyan dolgokat mondanod, amitől bemocskolódsz… amitől szégyelled magad. Tudom, hogy tisztelsz, ezért mindent beleadsz, hogy megérts, de tudatában vagyok, hogy egyszerűen nem fog menni. Ha egy ilyen röpke belém való pillantás irtózattal töltött el – hogyan birkózhatnál meg azzal, hétről hétre mi mindent teszek Lucius Malfoyjal?
A lány szünetet tartott, sötét, tágra nyílt szemét Harryre emelte. Harry nem bírta állni tekintetét, arcát el kellett fordítania a mellette lévő egyik hatalmas, csupasz gallyú fára. Még most is emlékezett a mellkasát döngető üres érzésre, az akarata ellenére őt elöntő undorra és a gondolatra: Hermione szörnyeteg.
Nem tudta elviselni, hogy a szemébe nézzen, és beismerje, ezért fordult el tőle.
- De Perselus megért – folytatta végre Hermione, hangja elgyengült, közel járt a végkimerüléshez. – Ott volt, megtette azokat a dolgokat és mindeközben az az ember maradt, akit tisztelek és csodálok. Megjárta a poklot, és visszatért. Ő az én menedékem, Harry, egy ember, aki újra és újra emlékeztet, miért csinálom, és ez fontos. És ő az egyetlen reményem, egyetlen égő lángom a sötétségben. Az egyetlen mentőkötelem.
Valami barátja szavaiban arra késztette Harryt, hogy megint felé forduljon, és mikor belenézett arcába, már tudta, mi figyelmeztette. Olyan kifejezés derengett fel Hermione arcán, amihez foghatót még sose látott, olyan néma elszántság és égő vágy, ami egyszerre ijesztett rá és szaggatta meg lelkét.
- Szereted őt – suttogta vödör hideg vízként ráömlő felismeréssel.
Mintha megütötte volna, Hermione úgy tántorodott hátra, kishíján elvesztette egyensúlyát, és a kemény földre rogyott.
- Fogalmam sincs, mit… - habogta, egy szempillantás alatt visszacsúszott arcára a tökéletes maszk elrejtve szem elől kétségbeesett, riadt tekintetét, Harry már-már vissza akarta szívni, amit mondott. De túl hosszú ideje hazudtak egymásnak.
- Szereted Pitont, Hermione. Jobban, mint ahogy bárkit szerettél. Látom az arcodon.
- Nem, Harry! – kiáltott fel ez egyszer elbicsakló hangon. – El nem tudom képzelni, miről beszélsz, ez az egész nevetséges! Piton a mentorom, semmi több…
Egy pillanatra megint a gyermek Hermione volt, a lány, aki elrejtőzött a mosdóban, mert egyedül érezte magát a világon, a lány, aki a segítségéért kiáltott, amikor egy kifejlett hegyi troll akarta széttiporni.
Ez az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy áthidalják a távolságot, és Harry a karjába vegye.
- Minden rendben, Hermione – suttogta közel tartva. – Nem kell mentegetőznöd. Semmit sem kell mondanod. El tudom fogadni… meg tudom érteni. Sssh, ne sírj.
És ha lett volna ott még valaki amögött a fa mögött, jól láthatta volna, ahogy a Rend félelmetes mesterkémje már a második férfiba kapaszkodik aznap, neki sírva el bánatát. Egy férfinak, aki zöld szemével határozottan, de aggódva figyelte a fákat, hogy ezzel is a lányt védje. Bántódás nem érhette a karjaiban.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
