|
37. Probléma kiiktatva
37. Probléma kiiktatva
Hermione a Jegy fellángolására várt azon minutumtól fogva, hogy a tisztáson a holttestek talajt értek. Mégis közel három órába telt, mire Voldemort reagált halálfalói eltűnésére.
Hermione azon nyomban megindított Luciushoz egy baglyot, amint az iskolaelső lánynak kijáró szoba biztonságába ért, nehogy bárki is hallgatással vádolja. Nagyon jól tudta, hogy Lucius rendszerint új hírekre várva, Voldemorttal terveket megvitatva a trónteremben tölti délutánjait, így relatíve kevés esély volt arra, hogy a levél idejében eljut hozzá.
Egy kis szerencsével Theodore halála nem kellett, hogy pocsékba menjen, még ha az egykori mardekáros ennek pontosan az ellentétét is akarta volna.
Mikor égő fájdalom biztosította róla, elvárják, Hermione megérintette John Waterhouse Kirkéjének egy másolatát, ezzel informálva Perselust, hívták, megragadta láthatatlanná tévő köpenyét, elosont a McGalagony irodája közelében található, számára fenntartott kis kamrába, és kevesebb, mint tíz perc alatt elhagyta a kastélyt.
Voldemort várának homályában sétálva lezáró gyakorlatokat végzett. Újfent átvette magában az események azon láncolatát, amiket korábban este színpadra állítottak, és elegendőnek ítélte őket a notórius paranoid Sötét Nagyúr meggyőzéséhez.
Míg Harry, Ron és a többiek elöl tértek vissza a kastélyba, Hermione a kazamaták felől közelített, ahol egy titkos átjáró fogadta. Sikerült még időben a főbejárathoz érnie, hogy lássa a lebegő testeket és hisztériás rohamot kaphasson. Mire a többi diák összeszedte magát annyira, hogy kérdéseket tehessen fel, Harry, Ron, Luna, Neville és Ginny biztonságosan bejutottak Dumbledore irodájába, vacsoránál már csatlakozhattak is a többi tanulóhoz, miután emlékeiket minden létező módon levédték.
Most már csak a saját emlékei miatt kellett aggódnia, hogyan védi meg őket Voldemort sötét szorításától.
A trónterembe lépve menten térdre esett, félig csúszva, félig kúszva tette meg Mestere lába elé a hosszú utat.
- Új hírekkel szolgálhatok, Nagyuram – szólalt meg, mikor nyilvánvalóvá vált, Voldemort nem akar hozzá szót intézni, sem nyomban megbüntetni. – A mai napon négy halálfaló és ifjabb Theodore Nott kívül a birtokhatáron, a Tiltott Rengetegben támadt Potterre és barátaira. Potteréket az utolsó pillanatban mentette meg a segítségükre siető Remus Lupin. Mindegyiküket megölte, hármukon égető átkot alkalmazva, kettőt mágia nélkül, késsel intézve el. Én magam sem tudtam minderről, mivel Potter titokban hagyta el a birtokot Weasleyvel, abban a reményben, hogy ez megoldja a köztük feszülő ellentétet, azonban jól megtudtam nézni a holttesteket, miközben úgy tettem, mintha eszemet vette volna az aggodalom. Potter kicsivel később mindent elmondott.
- Miért nem informáltál rögtön azután, hogy tudomásodra jutott, sárvérű? – kérdezte a kígyószerű hang selymesen, és Hermione nem fojtotta le a gerince mentén lefutó borzongást. Nem mintha ki akarta volna mutatni félelmét, mert nem, de a Sötét Nagyúr szerette, ha látszott a körülötte lévőkön, mennyire tartanak tőle. Kedvelte a terrorban tartottak ájult bámulatát, és a félelemért élt.
- A Belső kör a maga bölcsességével nem találta helyesnek, hogy megadják nekem a szabad jelentés kiváltságát, Nagyuram – mondta, hangja aggodalomtól és tisztelettől remegett. – Azonnal jöttem, amint Nagyuram szólított. Ugyanakkor levélben folyamodtam a részletes események elbeszéléséhez, remélve, Malfoy mester megkapja. Bocsánatért esedezem, amiért nem jutott el Nagyuralomhoz időben.
- Igaz ez, Lucius? – tudakolta Voldemort. Tekintetének jegessége kevésbé érintette már Hermionét. – A sárvérű tájékoztatott?
- Az egész estét Nagyuram közelében töltöttem – felelt Malfoy folyékony keccsel lépve közelebb hozzájuk. – Mint ahogy arról Nagyuramnak tudomása van, egy bagoly sem ér el itt minket, így akkor se fogadhattam volna levelét, ha küldött volna.
A még mindig földre borult Hermionét komor elégedettség járta át. Micsoda ostoba válasz, több pontból vérzik. Nyilvánvaló dolgokról kioktatni a Sötét Nagyurat, beismerni egy hibát és megkérdőjelezni, hogy más szolga jobban teljesített volna azonos helyzetben – a Sötét Nagyúr egyiket se szerette, azt meg egyenesen utálta, mikor Malfoy pöffeszkedett. Ez itt most Cruciatust kellett, hogy jelentsen, ha csak nem számította el magát teljesen.
Voldemort nem kegyeskedett válaszolni Luciusnak, ehelyett elfordult, és intett a kör egyik tagjának, lépjen előre.
- Menj Lucius szobáiba és ellenőrizd, vár-e ott rá bagoly vagy levél. Igyekezz – utasította a köpenyes, maszkos halálfalót, amire halk sustorgással reagált a többi jelenlévő. Egy másik varázsló Lucius lakrészébe beeresztése a nyílt bizalmatlanság közzététele volt.
Ám amikor a Sötét Nagyúr újra szóra emelkedett, minden hang azonnal elhalt.
- Nézz fel rám – simogatta hangja a lányt. Mintha kígyó kapaszkodott volna fel sorra minden porcikáján, hogy szívébe mászva kiegye azt, míg fel nem adja a harcot.
Hermione engedelmeskedett. Nem tehetett mást. És ahogy barna szempárja találkozott a szörny piros tekintetével, érezte, hogyan nyomakodik elméjébe a Nagyúr, csúszkál végig gondolatain és emlékein.
A lány megadta neki, amit akart. Voldemort elégedettnek látszott. Amint a levélért elszalasztott halálfaló pergamennel a kezében tért vissza, lemosolygott rá. Örömétől a lányt kilelte a víz, és hirtelen sürgető késztetést érzett, lemossa magáról azt a mosolyt, addig dörzsölje bőrét, míg nyoma se marad a kígyónak, ami rámászott.
- Hermione – suttogta Voldemort Hermionét borzongásra késztetve. – Kedves, édes Hermione. Ma este büszkévé tettél.
Kinyújtotta kezét, mire a lány előremászott, kezébe vette és hódolattal csókolta meg nyálkás bőrét.
- Vessetek csak erre egy pillantást, feleim – szólalt meg Voldemort, hangja visszhangzott a hatalmas teremben. – Még egy sárvérű is jobb munkát végez nálatok, hírhedt halálfalóim. Nem maradnak el a következmények.
Lemosolygott Hermionéra, aki még mindig mentőkötél gyanánt kapaszkodott kezébe.
- Ezennel élhetsz azon kiváltsággal, Hermione Granger, hogy bármikor színünk elé járulj, amikor azt szükségesnek érzed. Élhetsz a kiváltsággal, hogy tetszés szerint hoppanálj várunk szerte. Élhetsz a kiváltsággal, hogy elfoglalj egy kamrát a várunkban, és közvetlenül, nem más Belső kör tagok útján üzenj nekünk. Továbbá élhetsz azon kiváltsággal, hogy a kör ülésein maszkban jelenj meg.
Hermione reszketett, ahogy Voldemort fekete, romlott mágiája keresztülsöpört rajta, meghagyva neki a jogot és tudást, amivel az imént ruházta fel.
- Köszönöm, Nagyuram – suttogta megtört hangon. – Tudom, hogy hallatlan megtiszteltetés és az egyetlen reményem, hogy bebizonyíthassam, méltó vagyok rá! – Tétován szökkent szeme Voldemort arcára, mielőtt sürgősen lenézett volna. – Lehetek oly merész, Nagyuram, és kérhetek még egy nagylelkű ajándékot, hogy teljes legyen az este öröme?
Hallotta mögüle a dühös sziszegést, hajlott hátán érezte a dühös szemeket. A Belső kör nem alélt el az örömtől, hogy ilyen gyorsan soraikba emelkedett. Fizetnie kellett ezért, később. Nem ma este, ma este ő volt a Sötét Nagyúr kedvence, senki nem merte volna bántani. Itt volt az ideje, hogy a legjobb pillanatban játssza ki lapjait.
- Merész kérés valóban, kis sárvérűm – válaszolt Voldemort mulatással vegyes kíváncsisággal tarkított hangon. – Mi lenne a kívánságod?
- A Nagyurammal négyszemközti szó jogát remélem.
Egy hete ezért a megmozdulásért elviselhetetlen fájdalommal bűnhődött volna, és volt egy pillanat, mikor bizton érezte izmaiban a Cruciatust kígyózni. De úgy tűnt, stratégiája végre gyümölcsöt hozott. Ahelyett, hogy megátkozta volna, a Sötét Nagyúr kedvtelésében kuncogott.
- Élhetsz vele – jelentette be, majd halálfalói felé fordult. – Kifelé veletek! A kis sárvérű finom titkokat akar a fülembe súgni.
Ahogy a hideg kövön végigcsattanó csizmás lábak moraja elült, Hermione megborzongott a gondolatra, mivel fog ezért fizetni. Örülhetett, ha túléli az aranyvérűek haragját.
- Magunkra maradtunk, állatkám – mondta a Sötét Nagyúr, csúszós, olajos hangja obszcénné tette a mondat értelmét. – Mibe kívánsz beavatni, ami rejtve kell, hogy maradjon hű szolgáim előtt?
- Én… - kezdte akadozva, mintha nem lenne biztos, hogyan fogalmazhatná meg mondandóját. – Attól tartok, nem mind igaz Nagyuramhoz…
Voldemort elmeereje egy vihar kiszámíthatatlanságával tört rá, és ő védtelen kukoricaként hajolt meg, remegett alatta, eszét a Voldemort elé sodort képeken, akaratát soha ki nem ereszthető titkain tartva, miközben engedte tekintetét fátyolossá válni, elméjét pedig a valódi fegyelem edzett acél burka felett levegős, gyenge, lányos felhővé petyhüdni.
Végül abbamaradt a roham, Voldemort visszavonult saját elméjének barlangjaiba. Hermione tudta, hogy hitt neki, legalább részben, különben már holtan hanyatlott volna a lába elé. De mestere ettől függetlenül azt akarta, folytassa, mondja el a saját szavaival a történetét, és vonja le a maga következtetését. Fejének apró biccentése mesélt erről a lánynak, mire ő újra lesütötte a szemét, elmondva történetét, és remegve a félelemtől, a kimerültségtől.
- Ma délután leltem rá egy titkos átjáróra, Nagyuram – szólt sietséggel megfestett hangon, amiből tisztán kitűnt, mennyire vágyik megfelelni Voldemortnak. – A tanári szobába vezetett, így képes voltam elcsípni egy rövid beszélgetést az áruló Piton és McGalagony között. Egy sikertelen támadásról beszéltek, és Piton azt mondta… - Hermione hezitált, sietsége aggodalomba fordult. – Azt mondta…
- Mondd csak ki nyugodtan, gyermek. Kevés dolog van, ami még meg tud lepni engem, és nem leszel megbüntetve az információért.
- Azt mondta, az új informátorokkal való együttműködés pazarul alakul, és hogy Lupin soha nem ért volna oda időben, ha nem belülről kap súgást.
- Értem. – Voldemort szavai hidegebbek voltak, mint a hó vagy a fagy. – Van még valami, jól sejtem?
- Még hetekkel ezelőtt lehallgató bűbájt tettem a Piton lakosztályához közel eső sarokra, Nagyuram. Nem látogatja senki, azonban gyakrabban hagyja el a kastélyt, mint tette korábban. Nem mertem követni Nagyuram kifejezett utasítása nélkül, azonban ez idáig már láttam néhány alkalommal Roxmorts felé sétálni…
- Amiből arra következtettél, találkozóra megy ezzel az… informátorral, kis sárvérű?
Hermione bólintott, az aggály és bizonytalanság ismételten ledermesztette egész testét. Itt jött a fordulópont, ahol vagy meg kellett, hogy büntessék kompetenciája átlépéséért vagy új magasságba emelték új küldetéssel, olyan feladattal, ami még a Belső kör halálfalói között is félelmet gerjeszt…
- Mit kívánsz tenni ez ügyben, Hermione?
- Szeretném követni Roxmortsba az árulót, Nagyuram – suttogta a lány. – Rájönni, ki merészeli elárulni Nagyuramat, és Nagyuram elé tárni nevét, Nagyuram dicsőségére és ellenségei bukására.
Hosszú volt hallgatása, hosszú és hideg, Hermione már-már feladta a reményt, mikor valami megérintette a fejét. A haján át érződő hidegség árulta el neki, hogy az övé, a Sötét Nagyúr karma, mely egy büszke apa kezeként pihen a fején.
- Akkor tégy kívánságod szerint, gyermekem. Menj, keresd meg köztünk azokat, akik nem méltók. Tégy büszkévé.
Hermionét kirázta a hideg.
Csupán mikor egy órával később elhagyta a tróntermet, meglepő mód sértetlenül, nyílt mutatójaként a Sötét Nagyúr vele kapcsolatos elégedettségének, engedett meg magának egy rövid pihenőt. Ezt se valami sokáig és nem teljesen kikapcsolva, nem lehetett eléggé biztonságban addig, amíg el nem érte Perselus kamráit, mai esti munkája egyébként sem ért véget.
Még egy vadat le kellett vadásznia, akit a hoppanálásra fenntartott helyiségben talált meg.
- McNair – dorombolta -, nem lehet véletlen, hogy itt futunk össze.
Valójában ő időzítette úgy rafináltan távozását, hogy épp itt találkozzanak. De erről MacNairnek nem kellett tudnia.
- Granger – válaszolt amaz. – Emelkedsz a Sötét Nagyúr kegyében, nagyon úgy tűnik.
A lány vállat vont.
- Ki emelkedik, ki bukik – reagált, újra találkozott tekintetük, majd lassan, érzékien megnyalta a száját. – De te is tudod, ennek semmi köze a való értékhez, MacNair. Azt kell mondanom, én… le voltam nyűgözve… az elmúlt hetekben tanúsított leleményességedtől.
- El nem tudom képzelni, miről beszélsz – felelt MacNair üres arccal.
- Nem tudod? – Hermione ismét rántott egyet a vállán. – Meg vagyok lepve. A megzsarolt hugrabugos fiú, Potter megtámadása, Caramel és most közeli barátod, Atricus, harmonikus együttdolgozásban ifjabb Nott-tal… befúrtad magad a kastélyba, MacNair, csakúgy, mint egy igazi mardekáros. Igazán… kíváncsivá tettél.
- És akkor? – csattant a halálfaló hangja, karjait védekezőn keresztezte maga előtt, ám szeme lecsúszott Hermione arcán és testén. Hermione előrelépett, hogy jobb rálátás nyíljon mellére, lassan futtatta le ujját hasának és csípőjének görbületén.
- Lucius lusta, és hanyatlik – halkította cinkos suttogássá hangját. – Talán új partner után nézik. Valaki olyan után, aki nagyobb… elszántsággal és lendülettel bír. Olyan valaki után, aki… kielégíti minden vágyam…
Összeszorította száját, és duzzogva fordultam félre, közben eljátszogatva a hajával. A bolond észre se vette, mit művel vele.
- De ha nem érdekel…
- Lehet, hogy igen – válaszolt MacNair túl gyorsan, vágytól és izgalomtól eldurvult hangon.
A lány rámosolygott, szájának sötét, nedves öble fájdalmasan lassan nyílt ki.
- Szeretem a bátor férfiakat, MacNair. Az erős férfiakat. A férfiakat, akik nem félnek elvenni, amit akarnak.
Közelebb lépett hozzá, és látta, ahogy fényes rétegnyi verejték gyöngyöződik a férfi homlokán.
- Találkozz velem holnap este azon a helyen, ahol a legutóbb sor került köztünk kis… testi konfrontációra – nyalta meg ajkát újra, miközben szeme MacNair ágyékára siklott.
- De Lucius…
- Félsz elvenni, amit akarsz, MacNair? – siklott még közelebb Hermione addig a pontig, míg csípője érintette a másikét. – Vagy nem akarsz engem?
MacNair nagyot nyelt, képtelen volt válaszolni, de Hermionénak nem is volt rá szüksége, hogy szavakkal feleljen.
- Holnap – súgta. – Kilenc óra. Várni foglak, MacNair. Ne okozz csalódást…
És ezzel visszahoppanált Roxfortba, maga mögött hagyva a vágyba és félelembe majd’ beleszakadó MacNairt.
El kellett jönnie. Efelől biztos volt.
0o0o0o0o0o0o0o0
- Ijesztő volt – mondta Harry Dracónak a következő délutánon, mikor rendszeres óráik egyike miatt találkoztak. – Az egyik pillanatban még csak Hermione volt, a másikban meg profi gyilkosnak tűnt. Lemészárolta őket, Draco. Mint a húst. Ó, a francba is…
A könyv, amit a fején hurcolt körbe a szobában, feladta a gravitáció elleni küzdelmet, és a földre esett. Harryt csábította egy jó nagy rúgás gondolata, de mikor észrevette Draco gúnyos pillantását, ahogy egyik szemöldökét megemelve várta kitörését, uralkodott magán, és egy szó nélkül hajolt le a könyvért.
- Emlékszem, mikor először láttam így az apámat – szólt Draco, hangja felvette a keserű élt, ami mindig előkerült, mikor a szüleiről volt szó. – Hét voltam. A Zsebpiszok közbe látogattunk azon a délutánt, hogy az egyik kapcsolatával beszéljünk. Egy elhagyatott sikátorba értünk, mikor hirtelen megpördült, pálca a kézbe és gyilkos átkot szórt egy nőre, aki mögöttünk közeledett. A nő a helyszínen meghalt. – Draco vállat vont, szeme a semmibe meredt. – Olyan nemtörődöm volt. Úgy tűnt, kicsit se érdekli, és mikor sírni kezdtem, mérges lett. Máig sokat gondolkozok azon, miért csodáltam és imádtam annyira. Visszanézve világosan látszik, milyen egy szívtelen gazember.
- Ez amolyan szülős dolog, gondolom – felelt Harry túl gyorsan fordítva el a fejét, majd elkapta a zuhanó könyvet. Legalább ez alkalommal nem pottyant a földre. – Csakis tökéletesnek tudtam elképzelni a szüleimet, ezért is ért kellemetlenül, mikor rájöttem, hogy épp az ellenkezője volt igaz. Legalábbis az apám esetében. – Elhessegette a gondolatot. – Különben is, Hermione nem szívtelen, ha csak akkor mutatja is ki az érzéseit, mikor mindenki elhúzott.
Nem állt meg, folytatta Dracónak annak a jelenetnek az elbeszélését, aminek ezután szemtanúja volt, rövid tétovázás után beleértve azt is, mi történt, miután Piton magára hagyta őket.
Egy pillanatra elgondolkozott, miért bízik Dracóban mindenek fölött. Ronnak nem számolt volna be róla még barátságuk aranyhajnalán sem, se bárki másnak Roxfortban. Végül úgy döntött, főleg azért, mert mardekáros, így inkább megérti házvezető tanárát, mint azt bárki mástól remélni lehetne. És mert Hermione barátja.
Ennek semmi köze nem volt a kötelékhez, ami kettejük között kialakult az utóbbi hetekben vagy a tényhez, hogy gyakrabban kikérte Draco véleményét, mint tette ezt bárki mással, esetleg Hermionét leszámítva. Nem lett egy mardekáros barátja.
- Perselus és Hermione… nem lep meg – mondta a mardekáros egy másodpercnyi csendet követően. – Nem igazán. Már volt alkalmam belelesni párszor, hogyan viselkednek egymással, mikor nincs körülöttük senki, és mindig annyira erős volt a…
- Gyengédség – fejezte be a mondatot Harry. – Meg meghittség. És odafigyelés.
Arra gondolt, Hermione hogyan küldte Pitont előre, hogy csatlakozzon a többiekhez, miközben ő ellenkező irányba indult. Mikor rákérdezett nála, mégis mi volt ez, egyszerűen elvigyorodott.
- Kérdezd Perselust – mondta.
Nem mintha szükség lett volna rákérdeznie. Amint Harry elérte a többieket, Neville, Luna és Ginny szánandóan bújtak össze kis csoportba, a professzorok a holttesteket vigyázták és fojtott hangon vitatták meg az eseményeket, Piton azonnal cselekedett, és egyszerű, mégis hihető magyarázattal szolgált szándékosan nem említve Hermionét, a Rend egyik ékkövét.
Sztorija szerint követték Ront (Hermione nem jött velük) és valahogy – maguk se tudták, hogy – Remus rájött, mi történt, rohant feléjük, értesítve a többi tanárt. Megölte a halálfalókat, és a birtokhatáron várt a tanári kar többi tagjának érkezésére.
Szép és egyszerű. Elég egyszerű, mondta Piton, ahhoz, hogy megragadjon bennük. Piton egyesével mind az ötükkel elismételtette a történetet, hozzátéve a maga szelíd módján, hogy kivágja a nyelvüket, és beleaprítja egyik bájitalába, ha nem adják vissza pontosan. Harry látta, Neville hogyan válik holtsápadttá, és egy pillanatra még ő is hitt a kémmesternek.
Ezután bementek a nagy bejárati ajtón, bent aztán Hermione rohant feléjük, majdnem rázuhant Harryre siettében, hogy átölelje. Sírt és fecsegett, kioktatta őket, majd még sírt egy kicsit, míg Piton rá nem szólt, miféle infantilis viselkedést produkál itt, mire megpróbálta összeszedni magát, amit utóbb vészesen elbukott, kiprovokálva Pitonból néhány szörnyen gonosz megjegyzést arról, lám, lám, a könyvek nem bírják senki fejébe verni azt, ami az életben a legfontosabb.
Harry tisztában volt vele, korábban dührohamot kapott volna vagy legalábbis felbosszantja magát ezen, de nem most. Nem, miután látta őket úgy együtt. Most, hogy tudta, Piton azért műsorozik, hogy védve tartsa Hermionét, azért sző undorból és utálatból mesét, hogy ezzel helyezze biztonságba, amennyire egyáltalán lehetséges.
Minden egyes gyűlölködő szava, minden kirohanása annak volt jeles bizonyítéka, mennyire törődik Hermionéval. Ez volt az egyetlen forma, amivel sok ember előtt kimutathatta. Lenyűgöző szerepjáték volt, és Harry érezte, megnyugtatóan hat rá, Piton mennyi erejét felemészti a lány becsmérlése.
Neville, Luna és Ginny csak állt ott tágra nyílt szemmel, és nézték, de nem értették, Hermione már megint hogy változhatott meg ennyire. Harry könnyen levette arckifejezésükből, egyedül Piton bársonyos szavai tartják őket némán.
Végül Dumbledore irodájába érve elvégezték a Fideliust és a megpiszkált Exmemoriamot, majd gyorsan felvették hármukat a Rend külső körébe, váratlan magasságba emelésükkel is kényszerítve őket, hallgassanak a történtekről.
Egyszerű és zseniális. Soha nem képzelte volna.
Néha elagyalt rajta, nem kergeti-e hamarosan őrületbe az, hogy ennyi mardekárosnak ki van téve. Az agya bonyolult csomók gombolyagává vált, jelentéseké, rejtett jelentéseké és ezek aljelentéseivé. Hogy tud bárki is ennyi szempontot és szemszöget egy időben figyelemmel követni és nem belehülyülni maradni? Örült, hogy griffendéles.
- Igen, ez a helyes megnevezés, azt hiszem – helyeselt Draco, nem tudván, Harry gondolatai merre kalandoznak. – Mindig is éreztem köztük valamiféle gyengédséget… elsőre azt hittem, idegesíteni fog, de valahogy olyan logikusnak látszik, nem?
- Úgy érted, hogy Roxfort két legbriliánsabb elméje társult? – vigyorodott el Harry. – El kell ismernem, két hónappal ezelőtt simán kidobtam volna a taccsot, ha ilyesmi feljön. Még most is nehéz elhinni.
- Különösen, ha belegondolsz, hogyan bánik vele az osztályban.
- Semmi se fogható ahhoz, ahogy a Rend gyűlésein alázza – felelt Harry elmulattatva magát egy-egy ilyen emlékképpel. – Mrs. Weasley legszívesebben kimosná a száját szappannal, hogy hagyjon már békét annak a ”szegény lánynak”.
Draco felnevetett.
- Képzeld csak el Hermionét ilyenen sírni. Ilyen tekintetben tisztára mardekáros. – Észrevehető volt a büszkeség a hangjában, és Harry hirtelen rájött, az a viszkető harag, amit korábban érzett volna ezekre a szavakra, elmaradt. – Sokba fog kerülni, hogy mi is odáig jussunk. Azok, akik az iskolában nem tanulják meg, utána gyorsan megfogják. Mind megkeményedik. Mint az apám.
- Tudod, komolyan jobban érezném magam, ha nem hasonlítgatnád állandóan az apádhoz – panaszolta Harry. – Így is eléggé beparáztatott. Mi van, ha mindez valami izébe fordul… nem tudom.
- Nonszensz – mondta Draco mély meggyőződéssel hangjában. – Soha nem válna olyanná, mint az apám. Hatalmas különbség van köztük!
- Miféle különbség? – faggatta Harry próbálva nem túl könyörgőre fogni.
- Amint vége, kisírja a szemét – felelte Draco egyszerűen. – Apám egyszerűen eltette a pálcáját, és azt mondta, a mágus söpredék nem érdemes az életre – vonta lejjebb vállait -, aztán elmosolyodott és meghívott egy dupla fagylaltkehelyre.
- Szörnyű ember lehet.
- Az is.
- Hermione hogyan… jutott a közelébe?
Draco összeszűkítette a szemét, ahogy Harry felé fordult. Látta a tétovázást a griffendéles tekintetében, azt, szeretné is tudni meg nem is.
- Tényleg tudni akarod? – tette fel a kérdést még azt se tudva pontosan, mit felelhetne, azonban Harry egy pillanat múlva már bólintott is, és Draco felsóhajtott.
- Már néhány hónapja jóban voltunk, főleg a Szükség szobájába ültünk be dumálni. Korábban a hónapban döntöttem úgy, hogy információkat adok Dumbledore-nak az apám levelezéséről. Egy nap Hermione sürgető levelet küldött, miszerint azon melegében találkoznia kell velem. Amint biztos helyen voltunk, elmagyarázta, hogy közel kell férkőznie az apámhoz. Rákérdeztem, miért. És mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, azt mondta: hogy halálfalóvá válhassak, természetesen.
Draco horkantott.
- Képzelheted, hogy reagáltam. Hangosan, elképzelhetetlenül hosszan, a nevetésből lassan átesve a felháborodott kiabálásba. Akárhogy is, engem meggyőzött. Tudod, milyen Hermione, ha egyszer akar valamit.
Harry részvéttel bólintott.
- Elkezdte megmondani, mit írjak az apámnak – hogy egyre többet beszél elem, jobban kijön a többi mardekárossal, egyszer a zárolt részlegben találtam néhány tiltott átkokról szóló könyvvel, hogy kevésbé érdeklődő az órákon és olykor utálattal néz Dumbledore-ra. Az apám a legelején megkért, hogy tájékoztassam, ha elkezd szétrázódni az arany trió – ti. Így amikor ilyeneket írogattam neki, megragadta a fantáziáját. Ennek ellenére nem tett semmit. A látszat ellenére az apám igen óvatos ember. Aztán eljött a tavaszi bál, amit egy olyan halálfaló rezidenciáján tartottunk, aki még fenntartotta anonimitását, így védve volt a vádakkal szemben. Meghívtak, mint eddig is minden évben, és Hermione kijelentette, velem jön.
Draco másodízben horkantott.
- Így is tett. A negyedéves bálra való átváltozása semmi volt ehhez képest, elhiheted. A bál legvonzóbb résztvevője volt, egy sárvérű, és úgy viselkedett, mintha az egész hely az övé volna. Az embereket sokkolta. Undorította. Az apámat meg elbűvölte.
Sóhajtott, lesöpört néhány láthatatlan porszemet iskolai egyenruhájáról.
- Eltűntek az egyik szobában, és órákig nem tértek vissza. Mikor visszajött, láthatóan megsérült, de úgy tűnt, megkapta, amit akart. Egy hónappal később lett bemutatva a Sötét Nagyúrnak. Történet vége.
Csend telepedett rájuk, és miközben Draco Harry reakciójára várt, gondolatai visszatértek az elmúlt tavaszra, Harry közben azon küszködött, amit már tudott, de sose mondott ki. Már egy jó hete ezen járt az esze, de még mindig nem tudta, Draco hogyan reagálna. Gondos tervezés kellene ahhoz, hogy meggyőzze… ó, na és akkor, nem véletlenül lett griffendéles. Beleveti magát a hideg vízbe, előbb-utóbb úgyis langyossá válik.
- Szeretnélek bent tudni a Rend belső körében, Draco – mondta ki, amit gondolt, jutalmul páratlan kifejezés ült ki a másik fiú arcára. Draco olyannyira elképedtnek tűnt, olyan nagyon hülyének, ahogy elfojtott „Mi van?”-t hallatott, hogy Harrynek alig sikerült elnyomnia a mosolyt.
De a mosolyt a leereszkedés jeleként is lehetett venni, tanulta meg mostanra.
- Szeretnélek a Rendbe – ismételte meg. – Értékes információkat szállítasz nekünk már több, mint egy éve. Remus, Dumbledore professzor és Piton támogatna És tudom, hogy Hermione is örülne neki, ha bent lennél. Én örülnék.
Néhány másodpercen belül Draco arca kizárt minden érzelmet, mint mikor a szoba függönye bezár minden fényt és meleget, sötétben hagyva a nézelődőt.
- Nem menne, Potter – felelt meg Draco könnyedén, és Harry csakis azért vette észre hangjában a fájdalmat, mert a teljes múlt hetet a mardekáros kiismerésére szánta. – Sose fogadnák el. Végül is mardekáros vagyok, egy halálfaló fia, követendő modell az iskola összes mugliutálójának. Még ha a befolyásoddal be is juttatnál a Rendbe, soha nem bíznának bennem annyira, hogy úgy kezeljenek, mint mást. Sokkal inkább azt hinnék – Weasley hogy is szokta mondani? -, el akarom görénykedni.
Harry félresöpörte a tényt, hogy nem egészen egy hónapja ő is pontosan ezt gondolta volna Draco felől. Milyen hosszú utat jártam be ilyen rövid idő alatt, döbbent rá hirtelen. Úgy érezte, minta évekig vakon mászkált volna, kizárólag az arcába tolt dolgokat vette észre, ami nem volt több a motivációk, szándékok és kapcsolatok kaotikus fergetegének vékony felszínénél.
Hermione volt az, aki felülvizsgáltatta vele az eddig tapasztaltakat, aki felfedeztette vele ezt a mindenséget, ezzel együtt pont az ő Pitonnal való sajátos kapcsolata tűnt napról napra egyre titokzatosabbnak. Mégis, itt volt Draco, aki egész eddig segítette az úton. Most ő segíthette őt.
- Az elején Pitonban sem bíztak. Arról meg tényleg gőzöm sincs, mi lesz itt, ha rájönnek, kit rejt mesterkémünk személyazonossága – vont vállat. – De a lényeg nem ez. A lényeg az, azt akarom, hogy bent legyél – villantott Draco felé egy mosolyt. – És nem a semmiért lettem a Fiú, Aki Túlélte, tudod?
0o0o0o0o0o0o0
Egy durva kérgű fának dőlt, mikor meghallotta a hoppanálás lágy mellékzöngéjét, mégse mozdult egy centit sem. Továbbra is lesütött szemmel, egyik lábát a fának támasztva pihent, láttatni engedve csupasz bőrét és az iskolai egyenruha szoknyáját. Fonatba fogott hajjal és leheletnyi sminkkel várt.
Tudta, hogy fest most: ártatlannak, kissé tehetetlennek és nagyon fiatalnak. Mégse lenne jó ötlet MacNairnek azonnal emlékeztetőt adni az ezen a helyen legutóbb megtapasztalt féktelen vadászról.
- MacNair – kiáltott fel egy másodperccel később, mintha észre se vette volna addig a halálfaló érkezését. Hangja alig érezhetően remegett, minta fázna vagy félne a sötéttől. – Attól féltem már, nem jössz!
Tegnap kihívta őt a hoppanálási ponton. Azonban a férfiak, ha egy másik férfiban ezt értékelték is, nem szerették, amikor egy nő ragadta magához az irányítást és meg is tartotta. Puhának és sebezhetőnek kellett tűnnie ma este, ráhagyva a másikra a kezdeményezést.
MacNair passzívnak akarta a nőit, hát ő olyan passzív volt, amilyen csak lehetett ezen a ma esti találkozón, a munka részét az árnyak közt rejtőző sötét alakra hagyva.
- Még szép, hogy eljöttem, édeském – felelt MacNair a lány felé sétálva, mire Hermionénak el kellett fojtania egy szórakozott horkantást. Édeském, na ja. Mint egy első randis mugli.
Érezte, hogy a derekára kígyózó kar közelebb húzza, és elnyomta az automatikusan kikívánkozó borzongást. Túlságosan is megszokta már, hogy engedje, ilyesmi ne zavarja meg.
- Szóval mit akarsz, hova menjünk? Van valami terved? – susogta a fülébe.
Addig fordult MacNair felé, míg arcukat pár centi választotta el. Meleg, édes lélegzete csiklandozta a halálfaló száját és orrát.
- Tudok a közelben egy barlangot – suttogta tovább. – Azt hiszem, ott… zavartalanul ellehetünk.
- Jól hangzik – ment bele azonnal MacNair, és kezét, ami Hermione csípőjén pihent, lassan lejjebb csúsztatta. Hermione egy pillanatra belehajolt érintésébe, majd újra odébb mozdult.
- Itt megláthatnak – suttogta bocsánatkérően, kifulladt hangot hallatva, mintha olyannyira akarná a halálfaló kezeit magán. – Nem kockáztathatunk meg a kastélyhoz ilyen közeli helyet.
- Mutasd az utat akkor – egyezett bele a másik visszavéve kezét Hermione hátsójáról, de végig közel tartva hozzá. Márpedig, gondolta Hermione, ha nem hagyja abba gyorsan a cicázást, Perselus még a B tervre vált.
Hermione engedte, hogy MacNair kibeszélje magát séta közben. A halálfaló főleg az arról szóló terveivel hencegett, hogyan csalja ki Pottert a kastélyból és válik a Sötét Nagyúr kegyeltjévé. Hermione figyelmesen hallgatta, betárolt minden hasznosnak tűnő információszeletet, miközben folytatásra bátorította lenyűgözött felkiáltásaival és elismerő sóhajaival. Az aranyvérűek önhittsége vég nélkül meg tudta lepni.
Már majdnem elérték a barlangot, ahol Szipák valamikor régen rejtőzködött, mikor balról váratlanul gerendányi hideg fehér fény kelt a sötétségben, és ütötte teljes erővel hátba a lányt.
Hermione felkiáltott fájdalmában, és összerogyott, félig vele esett MacNair, ezzel is hátráltatva pálcás kezét. A B terv kezdetét vette. Természetesen a fény nem okozott mást, mint egy kis melegségérzetet a hátán, Hermione mégis úgy vergődött a földön, mintha szörnyű fájdalom kínozná, és úgy tűnt, MacNair beveszi.
Legalább némi halálfaló reflex szorult belé, gondolta Hermione, ahogy MacNair sietve kiszabadította a kezét és ellépett tőle, készen a harcra. Viszont nem volt elég ahhoz, hogy észrevegye, Hermione időközben elszedte a második pálcáját. Hiába, szerette emelni a tétet.
- Ki van ott? – kiáltotta MacNair idegesen, hangja recsegett és egy helyen elbicsaklott. Valószínűleg az járt a fejében, hogy Malfoy rájött, mit művelnek, és most a bokrok között vár, hogy bevigye a gyilkos átkot.
Ám az alak, aki az árnyak közül a holdvilágra lépett, nem a Malfoy család ezüstszőke feje volt.
Fekete haj keretezte arcából sötéten, komoran nézett vékony szája, barázdált orra és fekete, égő szeme, örvénylő köpenye visszaverte a sötétet, amitől teste a sötétség glóriájával lett körbevéve, a negatív fény aurájaként ragyogott.
Még Hermione, aki végig tudatában volt a jelenlétének, is érezte, hogyan dübörög mellkasában a szíve. Egyedül Perselus volt képes ilyen melodramatikus belépőre a nevetségessé válás veszélye nélkül. Tény, ami tény, épp ellenkezőleg hatott, és Hermionénak szigorúan figyelmeztetnie kellett magát, az előtte álló feladatra koncentráljon.
- MacNair – búgott Perselus hangja éppen úgy, ahogy a lányé dorombolt az előző este MacNair jelenlétében, mire Hermione szíve újra ugrott egyet izgalmában. – Milyen kellemes meglepetés. Úgy tűnik, semmit sem változtál. Diákokat erőszakolsz az estében?
- Piton – sziszegte MacNair, úgy tetszett, félelmének egy része gyűlöletbe fordult a férfi iránt, aki elárulta mindannyiukat. De csak egy része, tekintettel arra, hogy félelmetes ellenfélnek ismerte meg Perselust, és kénytelen volt vele szembenéznie. – Még mindig az árnyékok közt bujkálsz és kémkedsz? Úgy tűnik, te se sokat változtál.
Úgy látszott, teljesen mozdulatlanul áll, csak bal karjának apró rándulása árulta el – hagyta, hogy pálcája kicsússzon a karján lévő tárolóból át kezébe, és most készen állt a figyelmeztetés nélküli támadásra.
Azonban Perselus nem adott rá esélyt.
Pálcaintésre kék fény csapott ki MacNair felé, aki sebtében megidézett pajzzsal blokkolta azt. És aztán elkezdődött a harc.
A tisztáson mindenki számára világossá vált alig pár másodperccel az első mozdulatsorok után, hogy MacNairnek semmi esélye Perselusszal szemben. A bájitalmester villámgyors átkai és rontásai mellett MacNair ügyetlennek és lassúnak hatott, és míg Perselus átkot lőtt ki átok után, addig ellenfele a Cruciatusokat és a halálos átkot helyezte előtérbe, ami Perselust az útjukból elugrásra, vetődésre és forgásra késztette. Nem mintha bármi nehézsége akadt volna ezzel.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
