Perselus visszafogta magát. Ahelyett, hogy azokat a halálos, veszélyes rontásokat küldte volna, amiket a halálfalók álmukból felébresztve is betéve tudnak, kábításokra és lefegyverzésekre koncentrált, minden oldalról támadva MacNairt, egyszerre bizonytalanítva el és hamis önbizalomba ringatva.

- Mi az, Piton, visszamentél elsőéves szintre? Az új mestered ilyen rövid pórázon tart? – gúnyolta MacNair, mire Hermione újra rádöbbent, milyen végtelenül ostoba a férfi. Mégis ki kötekedne egy zsákmányával játszadozó párduccal?

- Nem az új mesterem – reagált Perselus sötét szórakozással telített hangon. – Titokban tizennyolc éve szolgálom már, nem mintha közületek bárki is észrevette volna.

- NEM! – ordított fel MacNair, haragja kiszippantotta agya utolsó ép sejtjét, ami intette volna a túlzott önhittség veszélyeire, és Perselus felé rohant.

Egy ököllel találkozott, ami minden levegőt kiszorított tüdejéből, és miközben továbbra is erőlködött megérteni, mi történt vele, a háta mögé ugró Perselus úgy vállba rúgta, hogy a halálfaló a földre esett.

- Petrificulus Totalus – mormolta lustán, mire a földre bukott halálfaló teste megdermedt. – Most komolyan, Hermione – folytatta, miközben MacNair felett átlépve pálcájának gyors mozdulataival ügyesen megtisztította arcát és talárját. – Kénytelen vagyok megkérdőjelezni választott társaságodat.

Hermione duzzogott. Nem is élvezhette volna jobban a dolgot.

- Mit tehettem volna, ha egyszer elbújtál a bokrokba előlem, Perselus? – állt fel, megkapva rá MacNair sokkolt arcát, aki túl későn döbbent rá, milyen szinten felültették. És hogy ez valószínűleg a végét jelenti.

- Nos, így, hogy felhoztad, már valamennyire megértem – mondta most Perselus. – Talán újrakezdhetnénk. Barátságosabban, mondjuk. Kész vagy?

Hermione bólintott, és visszavonult az árnyak közé, amelyek korábban este Pitont rejtették.

- Jó a kilátás? – kiáltott oda a kémmester, mire a lány igent válaszolt. – Akkor hát, MacNair, segíts ki minket egy aprósággal. Nem fog sokáig tartani, higgy nekem. Imperius – sziszegte. Macnair huzalokra húzott bábként ernyedt el.

Felemelkedett, visszament pár lépést, míg bele nem olvadt a sötétbe, aztán lelkes mosollyal az arcán tért vissza.

- Örülök, hogy eljöttél, Piton – mondta.

- Mit akarsz? – A bájitalmester és áruló selymes hangja érzelmektől mentes maradt, és MacNair hunyorgott a sötétben, ahogy pillantása arcára esett. Nem mintha ez bármivel is többet mondott volna neki róla.

- Értékes információm van a tieid számára – szólt MacNair sietve, a megfelelni vágyás csak úgy sütött róla. – Hajlandó vagyok továbbítani. Tudok a Sötét Nagyúr számos stratégiai húzásáról és tervéről. Csak szabadíts meg a halálfalóktól! Hagy dolgozzak Dumbledore-nak!

- Ez lenne minden? – A jeges kérdés végigáradt az éjszakában.

- Vannak mások is, olyanok, mint én, mások, akik ki akarnak szállni – darálta MacNair, arca elfehéredett a félelemtől. – Megtudom adni a nevüket, sok nevet, de csak, ha…

- Ez távolról sem elég, MacNair – szakította félbe Perselus. – Ismerlek. Gyenge vagy. Minket is elárulsz majd. Egyetlen köpönyegforgatónak van hely Dumbledore soraiban, és az én lennék. Avada Kedavra.

Zöld fény töltötte be a levegőt, és MacNair élettelen teste zuhant a földre. Perselus sietve szelte át a köztük lévő távolságot, alaposan átkutatta a halott halálfaló zsebeit, zsebre vágta pálcáját és egy tekercs pergament. Aztán küldött egy utolsó, kritikus pillantást a tisztás felé, megérintette fejét tisztelegvén áldozatának, és dehoppanált.

Hermionénak kevesebb, mint öt percébe telt összekapcsolni MacNair halálának képsorát néhány korábbi emlékfoszlánnyal, melyeket Perselusszal jó előre felvettek. Amint végzett, készen állt a tökéletes emlék arról, hogyan követi Perselust ki a kastélyból Roxmortson át az erdőig, ahol az találkozik MacNairrel és megöli őt. Az okklumencia mesterének szívesen elbüszkélkedett volna vele.

Már csak meg kellett tisztítania a szoknyáját a piszoktól egy bűbájjal. Odament MacNairhez, és egy varázslattal eltávolította minden jelét az illatának vagy érintésének a halálfaló testéről és ruháiról. Csak mikor teljességgel megbizonyosodott róla, semmi nem maradt rajta Hermione Grangertől, ragadta meg a karját, és dehoppanált.

Volt egy ajándéka a Sötét Nagyúr és az ő Belső köre számára, valami, ami remélhetőleg elszabadítja a káoszt a halálfalók felsőbb köreiben.

Valami, ami jelentősen megnöveli befolyását.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.02.02. 11:03 Bringa Szia!!  Nagyon régen keztem el olvasni ezt a fic-et. Most gondoltam megnézem hol tart a fordítás. A történet valami óriási, és köszönöm hogy ilyen jól fordítottad le. Várom a folytatást. Válasz: Szia! A fordítás magánügyek miatt állt, de szándékomba áll befejezni. Kábé 80 fejezet, most tartunk a 39.-iknél, durván a felénél, és kezd egyre rizikósabb lenni a sztori. Szívesen, örülök, hogy tetszik és szerintem is fenomenális.

2013.11.10. 21:07 noncsi5555 Szia, nagyon jó volt. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog Voldemort szólni a dolgok ilyen alakulásához, ill. hogy mik fognak még történni Hermione-val. Várom a folytatást. Válasz: Voldemort reakciója benne van a következő fejezetben. :) Köszi, hogy írtál!