|
38. Hűség és árulás
(Hermione)
A következő reggelen Hermionét kopogtatás riasztotta fel bűbájtan esszéjéből.
Perselusnál aludt, de ezen a reggelen korán visszatért iskolaelsői szobájába. A hétvégék voltak a legalkalmasabbak iskolaelsőként elvégzendő kötelességeinek teljesítéséhez, és bár ezekben a napokban aligha definiálta volna magát tanulóként, nem is beszélve iskolaelsői posztjáról, mindkettő olyan szerep volt, amit tökéletesen kellett eljátszania, ha távol akarta magától és Rendtől tartani a gyanakvókat.
Gyanakvók… gondolatban visszatért az előző este történéseire, automatikusan a védő- és hangszigetelő bűbájok megbontásának nyomai után kutatott. Ha bárki nemkívánatos állt az ajtaja előtt, arról tudni akart.
Már így is meglepték tegnap este Voldemort őrei, MacNair testét maga után lebegtetve sietett megelőzni őket. Nem viselte sem a szokásos fekete köpenyt, sem az újonnan felajánlott maszkot, a megrázkódtatástól és erőlködéstől kipirult arccal loholt Mestere mielőbbi értesítésére.
A holttestet és az emlékeit használta gyanúja beigazolódásának bizonyítékául. Mikorra a Sötét Nagyúr végzett a vizsgálódással, csend szállt az összegyűlt halálfalókra - és mikor haragja elérte őket, az valami borzalmas volt.
Ő maga közel sértetlenül megúszta, bár a halálfaló kollégák pillantása nem sok jót ígért. Ettől eltekintve az este sikert aratott. Voldemort most, mint egyetlen törhetetlen hűségű követőjére tekintett rá. Egyedül Hermione volt képes leleplezni az összeesküvést, és rendelkezett elég bátorsággal, hogy erről informálja is az urát. Egyedül ő szolgálta jól.
Bizonyos értelemben az egészben volt valami ellenállhatatlanul csiklandós. Ráadásul a Belső Kör tagjainak többségét harcképtelenné tette az elkövetkező két napra Voldemort elmarasztalása, amit Hermione kénytelen volt végignézni.
Inkább hanyagolva az este azon részeire való emlékezgetést pattant fel, és sétált az ajtóhoz, ami összekötötte szobáját a Griffendél klubhelyiségével. Ginny ideges arcát pillantotta meg, mikor ajtót nyitott.
- Helló – köszönt a lány. – Én… azt… meg akartalak kérdezi, lenne-e kedved lejönni velem egy kicsit Roxmortsba… tudod, szabad szombat van, és arra gondoltam, rád férne egy kis pihenés…
Igen, pihenésre volt szüksége. Tulajdonképpen Hermione nem is nagyon emlékezett, mikor sétált le legutóbb Roxmortsba csak úgy, de hát annyi teendője akadt. Perselusszal késő éjjelig beszélték át a stratégiát, diskurzusukat gyedül McGalagony rövid látogatása szakította meg – a professzorasszony viselt gondot Justinra és a szüleire -, és még ott volt az aznap estére beütemezett újabb találkozó. Perselus végig akart menni a Renddel való terveken, Draco meg akarta vele vitatni, milyen hamis információkat írogasson bele apjának szóló leveleibe, aztán a tonnányi házi…
De volt valami különös Ginny arcában, nyugtalanság és elszántság keveréke, ami nem hagyta békén.
- Miért akarod, hogy én menjek veled? – kérdezte Hermione, régi tapasztalatként használva az érzéketlenséget, hogy kiszedje Ginnyből, mit akar. – A bátyád egy szobában nem bír velem megmaradni.
Ginny elvörösödött.
- Mert akkora seggfej – mormolta. – Figyelj, Hermione, ha tudtuk volna, miért harcolsz, sose mondtunk volna neked olyanokat. Tudom, hogy egy idióta voltam. Dumbledore és Piton elmagyarázott mindent, és nem tudom elhinni, hogy Ron továbbra is ekkora egy tuskó veled!
- A legtöbben azok lennének, azt hiszem – felelt Hermione nem is próbálva palástolni fáradtságát. – Neville majdhogynem elájul minden alkalommal, mikor a közelébe megyek. Remus Lupin többé nem kér fel az osztályban, hogy mutassam be ezt vagy azt, Luna meg egyáltalán nem beszél a jelenlétemben. Csak bámul rám, mintha nargli vagy micsoda lennék. És mégis ki hibáztathatná őket? Nem az vagyok, akinek gondoltak. Végül is elárultam őket.
- Mekkora baromság – válaszolt nyugodtabban Ginny. – De tudod, sejtem, milyen érzés lehet neked… néha.
- Miért, milyen? – hajolt előre Hermione hirtelen kíváncsisággal. Úgy gondolta, ez egyike a Weasley-gesztusoknak, baráti próbálkozás, hogy Ginny meggyőzze magát saját, a kezdetektől felcsapó előítéleteinek igaztalanságáról. Csakhogy megfeledkezett róla, hogy Ginny, bizonyos módon, egészen más volt, mint a bátyjai, sőt mint az anyja.
- Mert én ugyanezt éreztem – mondta Ginny, hangja és testtartása feszültbe hajlott. – Még mikor Denem átvette az irányítást felettem. Tudtam, hogy nem volt választásom, mindenki tudta. Meg lett mondva. Mégis úgy kezeltek egész nyáron, mint a hímes tojást, őrületbe is kergetett, óhatatlanul figyelni kezdtem minden mozdulatomra. És az egyetlen, amit kívántam, az volt, hogy legyen valaki, aki nem tesz úgy, mintha nem történt volna semmi. Mint te iskolakezdéskor – mosolyodott el. – Oké, megőrjítettél a kérdéseiddel, de legalább volt valaki, akinek szabadon beszélhettem, és nem tört ki könnyekben abban a pillanatban, amint megemlítettem a témát. Szóval még egyszer, van kedved lejönni Roxmorstba?
Hermione nyitotta a száját, majd bezárta, úgy vette át az imént hallottakat. Mindig is tudta, hogy Ginny jóval értelmesebb a testvéreinél, de még mindig lenyűgözte, mennyire.
Úgyhogy bólintott. Lassacskán.
- Igen, Ginny – mondta. – Szeretnék menni. Csak várj egy pillanatot, míg előkerítem a köpenyemet.
- Én is hozom az enyémet – vigyorodott el Ginny. – Mindjárt jövök!
Hermione nyitva hagyta az ajtót, míg visszafordult ruhásszekrényéhez, és elővett egy odakint szabadon viselhető, meleg köpenyt. Gyönyörű nap volt, és úgy döntött, jól fog szórakozni.
Sietve megérintette a vízimalom képét, ezzel üzenve meg Perselusnak, hogy elment, és hogy mikor fog visszatérni. Folyamatában volt egy jobb módszer kidolgozása egymás elérésére, de az utóbbi hetek annyira rövidre vágták az idejüket, hogy félremaradt, csak a kémkedés és a tréning fért bele. Egészen más dolguk volt, mint az estéket kanapén töltve olvasgatás vagy beszélgetés.
Még jó, hogy megérti, gondolta, miközben felvette köpenyét, és kesztyűk után kotort. Épp ez volt az, ami után ő is olyan szörnyen vágyott. Minden Perselus nélkül töltött óra hozott valamit, amit el akart mesélni neki, dolgokat, amiket remélte, hogy egyszer majd megvitathat vele.
Minden vele töltött órában normálisnak és teljesnek érezte magát.
Hűvös légfuvallatot érzett a hátán, mire megfordult kezében a pálcával, és ellenőrizte hangszigetelő bűbájait, de semmi abnormálisat nem talált, hát tovább kereste kesztyűjét.
Talán amiatt lehetett, tűnődött magában, hogy vele önmaga lehetett. Bármily brilliáns vagy sebesen gondolkodó volt, a társaságában nem kellett tartania a szokásos morgolódástól. Lehetett gyenge is, és tudta, a férfi mindig ott lesz mellette a szükség percében. Vagy épp lehetett erős és hideg és könyörtelen anélkül, hogy aggódnia kellett volna, a másik nem érti meg vagy tökösködik ott neki, hogy már csak azért is ő, a férfi kerekedjen felülre. Perselus oly sok szerepet eljátszott már életében, olyan sok minden volt, amely álcák és tettek lényegtelenek voltak a jelenére nézve. Hermionénak nem volt más lehetősége, mint elmondani neki, istenigazából mit gondol, nem pedig apró hazugságok és manipulációk mögé rejtőzni, és ez boldogabbá tette, mint azt valaha is hitte volna.
Ugyanakkor halálra rémítette. Bármilyen őrültnek is hangzott, épp a hazugságai tették kettejük kapcsolatát működőképessé, mert a tudatlanság nyújtotta az egyetlen stabil alapot, ami a korlátlan bizalmat elbírta. Perselusnak ezt sose volt szabad megtudnia, vagy mindennek vége szakadt.
Márpedig tudta, milyen könnyen vége lehetett. Egyedül hazugságai védték partnerségüket, csak ez a vékony acélakadály emelkedett közöttük oly finoman, hogy Perselus eddig észre se vette. De nehéz volt a titkaiba kapaszkodni, nagyon nehéz, és egyre nehezebbé vált minden alkalommal, amikor Perselus ránézett, mikor meleg, bársonyos hangján hozzá szólt.
Mostanra annyiszor megkísértette, hogy egyszerűen odamegy, és mindent elárul neki arról, valóban miért is fogott bele a kémkedésbe. A férfi régi kérdése, az a „miért”, amit annyi hónappal korábban firtatott, kísértette minden nap, annak igénye meg, hogy végül választ adjon, egyre nőtt és nőtt.
Azonban nem tehette, ahhoz mostanra túlságosan jól ismerte. Perselus nem tudott volna együtt élni ezzel az igazsággal. Halálosan megsebezte volna, és bármi is volt, ami alakult köztük, ez a különös, csodálatos dolog, ami barátságnak neveztek, a végét járta volna.
Talán, gondolta szomorú józansággal, jobb is volt ez így. Jobb, mert nem látták egymást annyit, és meg tudta tartani tőle az átejtéséhez elengedhetetlen érzelmi távolságot. Ebbe is fájt belegondolni, de az alternatívájába még inkább. Márpedig Hermione Granger mindig tartotta magát ahhoz, amit döntött.
Szóval felvette vörös és arany griffendéles sálját, kisétált szobájából, és behúzta maga után az ajtót.
Ginny a klubhelyiségben várt rá, és őszinte örömmel mosolyodott el, mikor meglátta. Talán jobb is volt, hogy nem koncentrált elméjével és egész valójával Perselusra, gondolta Hermione, míg élénken beszélgetve elhagyták a Griffendél tornyát. Korabeliekkel lenni minden bizonnyal biztonságosabb volt.
Mert nem értenek annyira, mint Perselus, csengett a fülében, de sietősen félresöpörte. Ma szórakozni akart.
Mikor a két lány elérte az előcsarnokot, már nevettek, és ahogyan kiléptek a friss tavaszi levegőre, Hermione tudta, hogy ez az, amire szüksége van. Ginny úgy tűnt, egyetért vele.
Egyikük se nézett fel Hermione szobájának ablakára, így egyikük se látta az árnyat, mely a függönyök biztonságából leste őket. Szemével követte a Roxmorts felé sétáló lányokat, majd komor, széles mosollyal lépett hátra az ablakból.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Perselus)
Ezen a héten először ült be Perselus bájitaltan teremhez csatlakozó irodájába. Tényleg volt mire koncentrálnia, gondolta magában, miközben lassan iszogatta teáját. Sok teendő akadt még, mire a központ egy árnyalatnyival közelebb kerül a megfelelő munkahelyről való elképzeléseihez.
Bármikor, mikor töréspontra ért, megmondhatta volna Albusnak, hogy az egész nem az ő, Perselus munkája, hanem az övé, és ezentúl az ujját sem fogja moccantani érte, de az igazgató, a kibírhatatlan öreg csak csillogó szemmel mosolygott volna, és felajánlott volna némi citromport, mire Perselus azelőtt látott volna hozzá a dolognak, mielőtt egyáltalán ráébredt volna, mit művel.
Pusztán annak örült, hogy a központ a Roxfortba költött. A Grimmauld Teret teljességgel elviselhetetlennek találta.
A dolgok jelenlegi állását a magánélete – valami, ami csupán az utóbbi időben kapott szárnyat - szenvedte meg. Remus még mindig nem lépett túl önnön ostobaságán, és úgy viselkedett a közelében, mintha Perselus holmi, a fogát rá fenő bestia lenne, ami kész vicc volt, ha az ember belegondolt, Remus mivé változott minden teliholdkor.
Minervával hetente egynél többször nem teázott, ami meg a fennmaradó időt illeti, tölthetett némicskét Hermionéval - bár a kettejük közös idejét a múlt héten egész végig rövidre fogta attól való félelmében, a túl sok együtt töltött idő mit művelne vele.
Bár fegyelme nem engedte még magának sem bevallani, jobban hiányolta Hermionét, mint valaha is élő embert. Hiánya fizikai fájdalomként tépte. Nem egyszer csúnyán megkísértette, hogy felhagyjon a gyötrődéssel, és inkább készítsen maguknak egy korai vacsorát.
Csakhogy a Mardekár feje a hagyományok szerint ott kellett, hogy üljön irodájában szombat délután egy vagy két óra hosszat, várva a mardekárost, aki történetesen akkor óhajtaná segítségét, mikor senki se látja. Köztudott volt. Perselus az utóbbi tíz évben az iskolaidő minden szombatján beült. És nem kívánt azért megszegni egy hagyományt, mert jobb dolga is volt.
Ez a hagyomány volt annak az oka, hogy nem lepte meg, mikor hallotta, hogy valaki a kelleténél nagyobb erővel nyitja ki a tanterem ajtaját. Az indulatkezelést minden mardekáros még idejében elsajátította, azonban akadtak alkalmak, mikor természetes volt, hogy figyelmen kívül hagyják. Ő maga is nagyon jól ismerte az érzést.
Ám a kis kíváncsiság, amit érzett a látogató iránt, nyomban masszív bosszankodásba váltott, mikor valami nekicsapódott irodaajtajának.
- Jöjjön be – szólt ki nem akarván ítélkezni, mielőtt tudná, ki áll kint, azonban mikor végül az ajtó olyan erővel nyílt ki, hogy rögtön neki is csapódott a falnak, a tanuló, aki megjelent, nem Házának tanulója volt.
Hanem Ronald Weasley.
- Az egész a maga hibája, maga sátán! – üvöltötte a fiú, arca sötétvörösre vált, meglehetősen fájdalmas kontrasztot alkotva a hajával. Valamit rejtegetett a karjaiban, a köpenye által takarva, mire Perselus kivonta pálcáját a tokból. A fiú volt elég hülye ahhoz, hogy nekitámadjon egy tanárának, és most úgy tűnt, a haragtól még inkább eszét vesztette.
Nos, Perselus nem fájlalta, hogy neki kell megleckéztetnie a kölyköt. Bántotta Hermionét.
- Mr. Weasley, holott eddigre készséggel akceptáltam, hogy én lennék minden balsors okozója, lenne mégis olyan bűbájos felvázolni, mi ragadta effajta kitörésre? – puhatolta Perselus lustán, tökéletes tudatában, nincs kitűnőbb módja a griffendélesek felforralásának, mint az ehhez hasonló megátalkodott érzelmi távolságtartás és arrogancia.
- Rájöttem, Hermione miért akart annyira kém lenni, a kurva anyját! – bődült el Ron, arcszíne sötétvörössé mélyült. – Az egész a maga hibája!
- Igazán, igazán – reagált Perselus bársonyosan. – Ha azt várja tőlem, hogy elhiggyem, Hermione ezzel terhelte az ön elméjét, csalódást kell okoznom. Úgy érzem, jelenleg ahhoz se bízik eléggé magában, hogy a jövő heti házi dolgozatában kisegítse.
- Inkább törődtem vele, mint maga valaha is, Piton! – acsarkodott a griffendéles -, és hamarosan rájön, kik az igazi barátai! Maga csak beetette!
- Igen, nos – gúnyolódott Perselus. – Ha ez minden, amit óhajtott megosztani velem, azt kell, hogy mondjam, a beszélgetés már jó ideje nagyot vesztett élvezeti értékéből. Távozzon vagy a tanév hátralévő részében üstöket súrolhat.
Weasley hirtelen elmosolyodott. Olyan váratlanul jött tőle, hogy még Perselus is megtorpant, korábbi gúnyossága szertefoszlott. Ettől a mosolytól a kölyök furcsamód idősebbnek, számítóbbnak látszott. Több, mint nyugtalanította.
- Nem hinném, hogy tényleg ezt akarja, Piton – szólt. – Nem akarhatja elmulasztani ezt itt. – Ezzel nagyon is drámai mozdulattal vetette hátra köpenyét, megmutatva, mit tart karjaiban.
Minden szín kifutott Perselus arcából, azelőtt megkerülte íróasztalát, minthogy agyába egyáltalán eljutott volna, mit lát.
- Honnan szerezte? – akarta kiabálni, a szavak mégis suttogásként törtek elő torkából.
- Az iskolaelső lány szobájából – válaszolt Weasley, őrült mosolya még inkább elhatalmasodott arcán. – Betörtem, míg Roxmortsban járt. Egész ügyesen elrejtette, de hát nem hiába vagyok hat fiútestvér közül a legfiatalabb.
Perselus hirtelen megrázta a fejét, tekintetét le sem bírta venni a Weasley talárja alól előbukkanó tárgyról.
Egy merengőről.
- Nem lehet az övé – tiltakozott, némileg megkönnyebbülve attól, hogy hangja újra olyan selymesen lágy, amilyennek annyi éven át szerette. – Soha nem hagyna ilyen rosszul őrizett bizonyítékot a személyes terében. Csúf hazudozó maga, Weasley, most már tényleg felszólítom távozásra. Vigye vissza a merengőt attól, akitől ellopta, mielőtt kicsapatom az iskolából!
- Ó, nem, maga szemétláda, nem fenyegethet engem! – feleselt Ron még mindig őrülten mosolyogva. – Ez meg az övé. Naná, hogy a szobájába rejtette el, nem kockáztathatta, hogy csak úgy heverjen valahol, ahol bárki rátalálhat! Úgy látszik, annyira mégsem bízik magában, ahogy várta, mi?
Hirtelen eltűnt mosolya, és olyan heves gyűlölet lépett a helyébe, hogy az minden más érzelmet leégetett az arcáról.
- Igenis az övé. Beleléptem, Piton. Most már mindent tudok, minden apró részletet, amit elrejtett maga elől. Maga rohadék!
Valami volt a szemében, ami elhitetette Perselusszal, hogy nem hazudik. Nem tudott. A legilimencia lágy tapintása megsemmisítette utolsó kételyeit. A fiú minden szava igaz volt, ami önuralmát és összeszedettségét bezúzó haragot hívott elő Perselusból.
- Bolond fiú! – zúgta. – Hogy volt képes porrá őrölni Hermione magába vetett bizalmát? Soha nem fogja megbocsátani magának, ahogy én sem!
- Nem őröltem porrá semmit! – kiabált Weasley. – Maga volt az, aki fogdosta és úgy viselkedett, mintha a magáé lenne! Ha egy barátnak akarok segíteni, abban hiba nincs! És segíteni akarok neki! Most, hogy tudom, mitől őrült meg ennyire, könnyű lesz bebizonyítani, milyen egy gusztustalan alak maga!
- Nem tudom, mit látott, de ebben a minutumban átadja a merengőt, én pedig hívom az igazgatót! Csak remélje, hogy nem telik sok idejébe lefáradni, mert a végén még eleget hagy nekem, hogy kirúgjam!
- Fáj, mi, hogy hazudott magának? – kérdezte a fiú, a gonosz mosoly megint ott villogott az arcán. – Még jobban fog fájni, ha egyszer meglátja, mit rejtegetett!
- Most azonnal átadja nekem a merengőt – parancsolt rá Perselus alig emeltebb hangon, és közelebb lépett hozzá.
- Kapja el, ha tudja!
Ezzel Ronald Weasley minden erejét latba vetve nekivágta a kőtálat.
Perselusnak sikerült elkapnia, ha hajszál híján is. Azonban nem számolt a tál tartalmának tulajdonságával, azzal, hogy bár mellkasa biztonságában tudta a merengőt, az ezüstös folyadékot nem foghatta fel. Az pontosan az arcán találta el. A következő pillanatban a hideg nedvességet érezve bucskázott felszálló párán és ködfátyolon keresztül a múltba.
Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt az emlékek beszippantották, Ronald Weasley utálat és elégedettség grimaszába forrt arca volt.
Mikor a köd kitisztult körülötte, Perselus a roxforti előcsarnokban találta magát, a sötétben ácsorogva.
Abban a pillanatban vissza akart térni a szobába, hagyva az emléket, amint lábával megérezte a hideg, sima követ, de valami meggátolta a távozásban.
Vissza fogok menni, üvöltötte a fejében, nem tehetem próbára a bizalmát – még egyszer nem!
De bármennyire szánalmas is volt, ahogy az az idióta Weasley kijátszotta, nyilvánvalóan veszett ügy volt. A folyadék szétterült az arcán, ami nem adott lehetőséget, hogy eltávolodjon a merengőtől. A közte és Hermione emléke közötti kapcsolatot idő előtt nem vághatta el semmi. Beragadt.
Léptek surrogó hangja késztette megfordulásra. Itt volt ő, Hermione, a Roxfort földszinti folyosóján settenkedve, valószínűleg a könyvtárban megejtett késő esti tanulásról visszaúton.
Hermione. Ám nem az a Hermione, akit ő ismert. Ez a Hermione fiatalabb volt, a prefektusi jelvény villogott a mellkasán, amit még nem cserélt le iskolaelsői címére. Ötöd- vagy hatodévesnek kellett hát lennie. A haja rövidebb volt, tartására kevésbé figyelt oda, nem volt olyan elegáns, viszont sokkal inkább hasonlított egy normális iskoláslányra. Csak most, hogy láthatta fiatalabb mását, jött rá Perselus, mennyit változott az elmúlt évben.
A legfeszítőbb különbség mégis az arcán volt. Semmivé lettek a gondok és a bánat véste élesebb vonások, amelyek idősebbnek sejtették a koránál. A szemében sem csillogott tudás és szarkazmus, annak a felismerésnek a keserű iróniája, hogy ezen a világon minden kiszámítható. Ez a lány még nem értette, mi tette a világot azzá, ami, nem kacsintott rá a gonosz. Nem flörtölt a sötétséggel, és nem hódította meg.
Csak egy átlagos iskolás volt, ha eszesebb is társainál. Semmiképp nem az a csiszolt gyémánt, akit Perselus megszeretett.
Perselus magát átkozva ébredt rá, hogy még mindig ott állt, az előcsarnok közepén, örökké tartó időnek tűnőn szemlélve néma elragadtatással Hermionét, és meg se kísérelt kijutni.
Megint nekivetette magát a láthatatlan korlátnak, ami csapdában tartotta, de mit se ért el vele, meg is szakította igyekvésében az emlék-Hermione, aki hirtelen lehajolt, és az előtte lévő simára csiszolt homokkövön vizsgálgatott nagy odafigyeléssel valamit.
Perselus ösztönösen lépett mellé megnézni, mit talált.
Vér volt. csak néhány csepp, de kétség sem fért hozzá. Hermione hirtelen megmerevedő, ideges arcát látva Perselus tudta, hogy a lány is felismerte a vörös folyadékot.
De csak, mikor a lány megindult előre, jött rá, hogy több az, mint pár csepp. Nyomvonalat hagytak a cseppek, és úgy látszott, Hermione elszánta rá magát, hogy végigjárja.
- Ne légy bolond, te lány – sziszegte jól tudván, hogy az emlékben nem hallják. – A kastély veszélyes éjjel, nem tanultad még meg az évek alatt?
Az elgondolkodó kifejezés Hermione arcán, ahogy megint felnézett, és ahogy a szeme a lépcsőhöz vezető vérnyomokra villant, elárulta, hogy ugyanazon járt az esze. Viszont ezek kevésbé félelmetes idők voltak, olyan idők, amikor Hermione nem tudott volt a még Roxfortban is rájuk leső veszély feneketlen mélységéről.
Ahelyett, hogy sarkon fordult volna és értesít egy tanárt, Hermione követte a vérnyomot.
Perselus meg felhagyott a kivezető út firtatatásával, azon kapta magát, hogy követi.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Harry)
Harry a kedvenc karosszékébe összegömbölyödve ült az egyik hatalmas kandalló előtt, a roxmortsi napon a klubhelyiség csendjét élvezte, mikor a portrélyuk feltárult. Felnézve Ront látta bemászni. A fiú a padlón tartotta a tekintetét, mozdulatai elnagyoltak és bizonytalanok voltak.
Harry halkan felsóhajtott, és vissza akart fordulni a tűzhöz, mikor egy belső hang azt súgta, hogy valami nincs rendben. Hogy az elmúlt hetekben Dracótól vett testbeszéd órák ültették fejébe a gondolatot vagy Ron normál viselkedéséről és hangulatáról való tapasztalata okozta a különös érzést, azt nem tudta volna megmondani, de eldöntötte, hogy a sugallatok eddig is jót akartak, így feljebb ült karosszékében, és hozzáfogott, hogy jobban szemügyre vegye Ront.
Egykori társa még csak észre se vette, hogy megnézi magának. A klubhelyiségben járkált, magában mormogott, válla pedig furcsa minta szerint rángatózott, amit Harry végképp nem tudott hova tenni.
Hirtelen tényleg megijedt, mert bármi okból is, de Ron izgatottsága messze állt normális érzelmi káoszától.
- Ron? – szólította meg felállva helyéről, lassan sétálva hozzá. Kész volt bármikor visszavonulni, ha Ron jelét adja annak, hogy észrevette, de a másik háttal Harrynek egyszerűen folytatta a járkálást, válla még mindig vadul rángott. – Ron, mi a baj? Valami a családoddal? Ron?
Harry kinyúlt, és rátette a kezét Ron vállára. Abban a pillanatban, mikor Ron megérezte az érintést, megpördült. Harryt olyannyira sokkolta a hirtelen mozdulat, na meg a látvány, hogy hátratántorodott.
Ron arcán könnyek futottak le, a szeme vörös volt és duzzadt, de a szája olyan erőszakos vigyorra húzódott, hogy az már csak karikatúrája volt régi könnyű mosolyának. Harry számára pont olyan szelősnek tűnt, mint unokatestvére képregényeiben az őrültek.
- Ron – suttogta. - Mi történt?
Ron mintha csak ekkor fogta volna fel, ki áll előtte.
- Harry! – kiáltott fel, mosolya még szélesebb lett, szinte kettészelte az arcát. – Nem kell többé izgulni, haver, megoldottam! Hermione nemsokára visszatér hozzánk, és az a barom soha többé nem ér hozzá!
- Csak nyugi, Ron – csillapította Harry, próbálva emlékezni, Hermione hogyan nyugtatgatta őt a víziói után. – Minden rendben lesz.
- Igen! – kurjantotta Ron boldogan, és erősen megragadta Harry vállát. – Igen, pontosan! Minden rendben lesz. Most megfizet érte az a zsíros hajú mardekáros!
Harryben megállt az ütő
- Mégis miről beszélsz, Ron? – kérdezte lassan, próbálva megálljt parancsolni a pánik egyre magasabbra csapó hullámainak, amelyek kitöréssel fenyegettek. – Mit csináltál?
- Kitaláltam! – üvöltötte Ron. – Felvettem a láthatatlanná tévő köpenyt, mikor Ginny az ajtajában állt, beosontam, és elhoztam a merengőjét, tudod, ami mindent elárult, amit kellett! Soha többé nem ér hozzá az a kivénhedt halálfaló!
A meleg szobához képest hideg ujjakkal feszítette le Harry válláról Ron kezeit. Most ő volt az, aki megragadta a barátját, kényszerítve, hogy az a szemébe nézzen.
- Ron – szólt rá hűvös hangon, mit sem mutatva a gyomrát szorító félelemből. – Mi a kurva eget csináltál?
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Perselus)
Lementek a lépcsőn, a fiatal prefektus és a tanára, le az alagsorba, a vérnyomok szélesedtek, a cseppek helyét fröccsenések vették át, a kő egyre nedvesebb és nyálkásabb lett, a falak menti fáklyák pedig egyre fogyatkoztak.
Hallgatva a lány akadozó, egyenetlen légzését, Perselus rájött, hogy Hermione, az ő megfélemlíthetetlen Hermionéja megrettent. De nem, ez az arc nem tartozott az ő Hermionéjához, egy fiatalabb, ártatlanabb lányé volt, aki annyira hasonlított a mostani nőhöz, mint a tavasz facsemetéje a teljes levélkoronájában álló, kifejlett társához.
Különben mikor is kezdte az „ő Hermionéjának” hívni?
Egy idő után, ami az örökkévalósággal ért fel Perselus számára, Hermione végre megtorpant. Perselus annyira belemélyedt gondolataiba, hogy észre se vette, hova tartanak, az ajtót sem mérte fel, ami előtt megállt. Csak mikor Hermione óvatosan benyitott, és belépett a néma, sötét helyiségbe, ébredt rá, hol vannak.
És a rádöbbenés teljes erővel vágta gyomron.
- Nem – suttogta, a kétségbeesés álltó helyébe fagyasztotta.
Nem a semmiért lett Roxfort valaha volt legfiatalabb bájitalmestere. Formabontó elme volt, képes arra, hogy megfejtsen minden egyes jelet és rejtvényt, így mikor felismerte a bájitaltan tantermet, minden a helyére került.
- Ne, kérlek, ne legyen igaz! Nem lehet igaz! Fordulj meg, Hermione, fordulj meg most azonnal!
Hermione hajthatatlan eltökéltsége, hogy titokban tartsa kémmé válásának miértjét, azt, amiért elárulta őt Voldemortnak, a Perselus iránti nyílt ellenségessége. A leleplezése utáni első borzalmas hetekben jelenlétében tanúsított idegfeszültség. A mentális korlát mögé szorított hamis emlékek és az egyetlen, homályosan megpillantott kép egy pillanattal azelőttről, hogy a lány kicsapta volna az elméjéből.
Egy guggoló férfi rettegő, vérveszteségtől fehér arca és egy félelemmel teli hang…
Ugyanaz a kép fogadta itt, most, a szinte kihalt bájitaltanteremben az éjszaka közepén. Az ő alakja, amint félig a padlón fekszik a saját tantermében, túlságosan legyengülve ahhoz, hogy megtegye az irodáig vezető rövid utat, tehetetlenül, félig öntudatlanul, félőrülten a félelemtől.
- Ki az? – hallotta magát rekedt, pánikkal telt hangon felkiáltani egy olyan ember fájdalmával, aki már a halált várja. – Kicsoda…
Emlékezett erre az éjszakára. A Sötét Nagyúr majdnem megölte, és később nem tudta, hogyan érte el a lakosztályát. Nem emlékezett semmire, csak egy ködös álomra egy fehér arcról és a bőréről vért letörlő puha kezekről…
Álomnak hitte Hermionét, és többé soha nem gondolt rá.
És most erről a kába emlékről kiderült, hogy egy fele olyan idős lány vesztét okozta. Ha képes lett volna elmászni még néhány métert, ha meglépett volna, mire Hermione megérkezik, az irodájába zárkózva biztonságban lett volna a lány vizsgálódásától…
- Fordulj meg, és felejtsd el az egészet! – könyörgött ismét a hirtelen jött felismeréstől és az ezzel kéz a kézben járó kíntól megtört hangon. Hiába, tudta, hogy a lány nem hallhatja. – Csak hagyj békén, korábban is túléltem! Hagyd el a termet!
Csakhogy ez már egyszer megtörtént, és Hermione akkor sem fordult meg, helyette leguggolt az elesett mellé, haja mindkettőjükre selymes függönyként borult.
- Ne!
A távozás helyett a hátára fordította a néma alakot, felfedve a minden színtől mentes arcot, a saját vérétől csapzott fekete hajat.
- Ó, Merlinre, professzor, mi történt önnel?
Felemelte a fejét, tágra nyílt szemmel nézett körül a sötétben. Perselus le tudta olvasni az arcáról, pontosan mit gondol. Hogy a tanára megsérült és tehetetlen, és vissza kell juttatnia a lakosztályába, ahol senki nem találhat rá. Hogy szüksége van a segítségére.
- Az ég szerelmére, Hermione, hányszor mondjam még, hogy ne törődj másokkal? – kiabálta harapós hangon. – Hányszor mondtam, hogy ez tesz sebezhetővé?
De arra is emlékezett, milyen különös, szomorkás tekintettel válaszolt Hermione hasonló beszédeire, hogy kérte meg egy nap őt, Perselust, fordítsa aktivitásba iránta érzett passzív aggodalmát, iróniájával fájdalmat és csalódottságot keltve a férfiban.
Nem lehetett számára új lecke. Már rég megtanulhatta. Itt, az alagsor sötétjében a professzorával az oldalán.
- Professzor, hall engem? – Próbaképp a fiatalabb Hermione kinyúlt kezével Perselus egykori önmagának arcához, mire vad, rángó ököl érte az arcát, hátra is esett, felkiáltva a hirtelen fájdalomtól. – Áú… ez fájt, professzor!
De a fájdalom nem tántoríthatta el, ez alkalommal nem, és számtalan más alkalommal sem, mikor az életét kockáztatva védte őt.
Így hát visszamászott a másik oldalához, óvatosan, hogy elkerülje annak csapkodó karjait, és egy pillanatnyi tehetetlen nézelődést követően lágyan kisimította tanára haját az arcából. Egy iskoláslány érintése volt, félénk és kissé esetlen.
Egy olyan lányé, aki nagyon is tudatában volt, hány határt lép át vele, hogy a tanárát nem szabadna megértenie. De a földön fekvő egyben ember is volt, és rászorult valami vigasztalóra és melegre. Perselus orcája lángra gyúlt, mikor észrevette, milyen mohón nyúl régi énje a lány érintése után. Elveszett alakja felnyögött a fájdalomtól, mikor a lány keze súrolta az arcán lévő vérző sebet, és amaz a hüvelyujja lágy simogatásával nyugtatgatta.
- Minden rendben, professzor. Minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Mindjárt hozok segítséget. Dumbledore professzor majd…
- Ne! – rikoltott Perselus régi önmaga kíntól telve, a szemét lehetetlen fehérséggel töltötte el a rettenet. – Dumbledore-t ne… kérlek… nem kell…
- De segítségre van szüksége, professzor! Csúnyán megsebesült, és én nem tudok eleget ahhoz, hogy…
- Kérlek…
Tehetetlenség csengett Hermione hangjában és tükröződött a arcán. Nem volt kész erre, és még nem tanult meg nyugodtan és összeszedetten gondolkodni a legnagyobb káosz közepette. Ez egy olyan dolog volt, amit csak az ő Hermionéja alakított ki később, és csakis miután végigment a hadak útján. Miatta.
- Mit akar akkor, mit tegyek, professzor? Nem hagyhatom így feküdni a padlón…
- A… lakosztályom…
- Ó, persze. Hagy segítsem fel óvatosan…
Perselus némán figyelte a levegőben lebegő testét és azt, Hermione hogyan töri fel egyik zseniális kis varázslatával irodájának ajtaján a jelszavas zárat.
Követte az álkamrába, és a legcsekélyebb elégedettség nélkül hallgatta a lány meglepett kiáltását. Természetesen, mikor először mutatta neki, nem reagált a kamrára. Már járt itt. Csak az igazi lakosztálya okozott számára meglepetést.
Máris mélyebbre esett a sötétség szívébe, mint azt Perselus valaha is képzelte volna.
- Professzor – szólította meg Hermione lágyan, miután óvatosan letette a kanapéra, és pálcájának intésével bevilágította a kamrát. – Piton professzor, miben segíthetek önnek? Van olyan bájital, amit be kell vennie?
A férfi egyik rángó karja lassan felemelkedett, bizonytalan ujjal mutatott a kopár kandalló feletti kis szekrényre. Hermione gyors lépekkel odament, és kirántotta a szekrény ajtaját, felfedve a bent lévő, sorba állított csepp üvegcséket.
Nehezen lélegzett, és Perselus észrevette, hogy az elkeseredés szélén áll.
- Hát ez őrület - súgta magának Hermione, miközben remegő kezekkel válogatta az üvegeket. - Egyáltalán mit keresek itt? Kerítenem kellett volna egy tanárt vagy Madame Pomfreyt!
Perselus sürgette volna ezen ötletét, azonban Hermione már vissza is fordult az ő vérző, rángó testéhez, tiszteletreméltó bájitalgyűjteménnyel karjaiban.
Letérdelt a férfi oldalára, és nagy üggyel-bajjal megvizsgálta. Csak Perselus szemének alig látható elkerekedése árulta el, hogy felismerte, mit fog az ölében. Hermione némán átnézte a vérpótló szérumot és egyet görcsök ellen, majd arra jutott, a nyugtató oldat egy elefántot is kiütne. Csak mikor az utolsó bájitalhoz ért, mutatott nyugtalanságot.
- Ez nagyon erős, professor – suttogta, kezei megremegtek. – Biztosan be akarja venni?
Láthatatlanul, mégis mellette, Perselus nem bírt megállni egy horkantást. Szóval Hermionénak már akkor is nagy tehetsége volt az eufemizmushoz. A nagyon erős egyáltalán nem fedte le a szóban forgó gyógyfőzetet. A szerezz jobbat vagy ég veled már találóbb leírás lett volna. Tanította a hatodéveseknek, legemlékezetesebb hangján előadva, hogy csakis vészhelyzetben szabad bevenni, maximálisan egyszer egy évben. Máskülönben a következmények végzetesek, méghozzá a szó hétköznapi jelentésében.
Természetesen azt nem tette hozzá, hogy ő maga rendszeres fogyasztója.
- Professzor? – Emlék-önmaga nem adott választ a lánynak, és mégis, amilyen makacs griffendéles volt, Hermione még egyszer megpróbálta. – Biztosan be akarja ezt venni?
Reszketeg bólintás volt az egyedüli, amit kapott.
Hermione felsóhajtott, ujjaival megsimogatta a sima üveget. Aztán a legkisebb habozással távolította el a dugót, és tartotta tanára szájához.
- Nagyon remélem, hogy jó döntés – suttogta magának. – A professzorom meggyilkolása nem állna jól az önéletrajzomban.
Perselus ismét horkantott, de szórakozását rövidre vágta, hogy Hermione óvatosan elkezdte megszabadítani a fekvőt a talárjától.
- Mi az ördög… - tiltakozott Perselus, a lány nem várt felszisszenése szakította meg. Csak megérintette a férfi jobb lábát, és máris véresen húzta vissza a kezét.
Hermione a pálcáját használta, hogy kettévágja a nadrág szárát, mozdulatai pontosak voltak, még ha szeméből egyre inkább sütött is a félelem. Tehát ez volt Granger vészhelyzet üzemmódja, azé a lányé, aki úgy követte a barátait egyik kelekótya helyzettől a másikig, végig tisztában véve a kockázattal.
Társaival ellenben, akik az áldott tudatlanság végtelen tárával voltak ellátva, Hermione mindig tudta, mit csinál. Most is. Perselus eddigre túl jól ismerte, hogy ne lássa az arcán, a testén, hogy ezzel itt most reménytelenül túlterhelték. És mégis végigcsinálta.
- Rendben – suttogta kiszabadítva a férfi lábát a fekete anyagból, megmutatva a világnak a rajta lévő tátongó, dühös sebet. – Madame Pomfrey megmutatta, hogy kell csinálni, nem igaz? Ó, el se hiszem, hogy elég ostoba vagyok ahhoz, hogy megtegyem! Ez Piton professzor lába, Merlinre… ne gondolj rá, Hermione. Képzeld, hogy vizsgaanyag…
Perselus nehezen tudta volna ilyen körülmények között elképzelni, hogy vizsgáról lenne szó, de úgy tűnt, Hermionénak segít az ötlet.
- Most meggyógyítom a lábát, professzor – jelentette ki a lány, hangja alig árulkodott tobzódó bizonytalanságáról. – Reménykedek benne, hogy nem fog fájni, de ilyet még nemigen csináltam… biztos benne, hogy azt akarja, én segítsek?
A férfi megrándult, amit Hermione nyilvánvalóan a jóváhagyás bólintásának vett.
Félelmei ellenére fogott hozzá a saját követelményének megfelelő szinten a varázslathoz. Végezvén vele kitisztította a sebet, megtisztította tanára arcát és kezeit, még egy általános diagnosztizáló varázslatot is kimondott a testére, bár ahhoz nem volt mersze, hogy tovább vetkőztesse. Perselus örült, hogy nem tette.
Ahogy megvizsgálta varázslatának eredményét, valami megváltozott Hermione arcán. Perselusnak egy pillanatába került felfogni, hogy a lány kétségbeesése leplezetlen dühbe fordult, olyan erős haragba, amilyet ritkán látott tőle.
- Merlinre! Mi a fenét gondolt Dumbledore, mikor minden segítség nélkül engedte ezt magának? A ma éjjelbe simán belehalhatott volna!
Perselus ellenkezni akart. Aligha a legrosszabb helyzet volt, amit életében megélt, és korábban is mindig átvergődött rajtuk valahogy. A lány azonban ezt biztosan nem fogadta volna el biztosítékul. Ahogyan elkomorult az arca, az példásan mesélte, miken jár az esze, azon, hányszor sérült már meg így, hány alkalommal kúszott vissza lakosztályába éjnek évadján.
- Ez nem élet, professzor – suttogta. – Nem hiszem el, hogy ezt tették önnel! Hát tényleg nem érdekli őket? Annyi mindent tett, és így fizetik vissza?
Perselus lemondóan gondolta magában, végtére is elkerülhetetlen volt, hogy Hermione erre a következtetésre jusson. Nagyon is úgy viselkedett, mint annak idején ő, mikor rájött a lány kémkedésére. Tagadás, harag és aggodalom váltotta egymást az arcán, ahogy Hermione nézte a még mindig rángó, vérző testet, a darab már semmire nem jó húst, a félembert.
Csendben maradt, míg az emlék-Perselus el nem aludt, és amikor lerohanták a férfit a rémálmok, fehér, hűvös kezét megnyugtatóan tette a homlokára. A férfi újból öntudatlanul, halkan nyöszörögve hajolt az érintés irányába, és ez a kis hang elég is volt Hermionénak.
Elsírta magát, csendben és mozdulatlanul, fájdalmának egyedüli jeleként az arcán lecsorgó könnyek szolgáltak. A sokktól természetesen, a mindent elsöprő helyzet erejétől, azonban Perselus nagyon is jól tudta, a könnycseppek a lány elméjében kibomló jóval veszélyesebb gondolat kezdetei voltak.
Hermione döntésre jutott, és ez a mostani volt az egyetlen alkalom, amikor engedte magának, hogy kimondja.
- Biztonságban tartom, professzor – súgta a sötétnek, hangját acélos elszántság keményítette. – Nem számít, mi áron, de véget vetek ennek. Nem engedem, hogy többet bántsák.
Barna szeme lángoló nyomot hagyott a fekete éjszakába, ahogy felette állva figyelte, a férfi hogyan forgolódik rémálmai béklyójában. Az éjszaka sötét gyomrában Perselus végignézte az ártatlanság halálát és egy új, szörnyű elhatározás születését.
Sok emlék követte még ezt az egyet, emlékek, amelyekben Hermione őt figyelte, kihallgatta a rendtagok beszélgetését, éjszaka a könyvtárba osont tanulni, sötét helyeket keresett fel a Zsebpiszok közben. Mégis a legelső emlék volt az, ami Perselusszal maradt egész idő alatt.
A fiatal, ártatlan gyermek arca, ami nemsokára egy jégkirálynő hideg maszkjává változott. A szemében lévő elszántság és kétségbeesés, ahogy úgy nézett szembe Perselus meddő kamráival, mint egy liliomszál a fekete homokbuckákkal.
És hosszú évek óta első alkalommal Perselus Piton professzor sírt. Sírt a lány elveszett jövőjéért és a saját lelkéért, amiért ismét ő rombolta le, amit szeretett.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
