„Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer

akadályt! Szerelem a szerelem,

amely hőfokot más hőfok szerint nyer

vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,

nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

minden vándor hajók csillaga ő,

magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,

bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

ítéletnapig szilárdan kitart.

   Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

   sose írtam s szív sose szeretett.” 

Shakespeare: 116. szonett Szabó Lőrinc fordításában

(Harry)

Hermione arcán mosoly pihent, ahogy átlépte Roxfort kapujának küszöbét, az arcát vörösre csípte a hideg szél. Visszaintegetett az est leszállta előtti edzés miatt kviddicspálya felé induló Ginnynek, és ez egyszer ismét gondtalan diáklánynak tűnt.

Harry a száraz szökőkút mellett várta a belső udvarban. Mikor meglátta közeledni, érezte, hogy kúszik fel torkában a vakrémület és a kétely. Fogalma se volt, hogyan fogadja majd Hermione a közelmúlt történéseit.

A csudába, még ő se tudta igazán, miként kéne éreznie Ron - némi hízelgéssel és pár jól időzített fenyegetéssel megtudakolt - viselt dolgai iránt.

Úgy tűnt, valamikori legjobb barátja cselekvésre szánta el magát. És a végeredmény súlyos testi sértés lett. Mint mindig, mikor a griffendélesek agymunka nélkül dologra szánják magukat, súgta egy hang a fejében, és kár lett volna úgy tenni, mintha nem tudná, kiköpött Draco volt.

Igaz, Ronon is megmutatkozott pár eddig mélyen titkolt mardekáros tulajdonság, hisz betört Hermione szobájába, az ikerbátyjai egyik speciális találmányával szétszedte a biztonságot, belelépett a lány merengőjébe, majd a lehető legcudarabb módon lökte Piton arcába az egészet.

Két életet és egy hálót döntött romba. Nem volt kis teljesítmény egyetlen délután alatt.

Azért érdekelne, miért tartotta ott a merengőt, jutott Harry eszébe, miközben Hermione friss léptekkel sétált felé. Meg hogy a varázslatai hogyhogy nem tartották vissza Ront és a kis trükközését. Úgy volt, hogy a központ biztonságának megszervezésében is szerepet vállalt. Nem tudott volna valami ütősebbet összedobni?

Azonban nagyon jól tudta, hogy nem volt igazságos Hermionét vádolni az összegyűlt mocsokért. Piton kivételével ő szenvedte meg legjobban a dolgot. Ráadásul neki kellett beszámolnia az egészről pillanatokon belül.

Mikor Hermione meglátta Harry gondtól gyűrött arcát, a mosolya elhalványult. Örökké éberen figyelő kémmaga egy szívdobbanás alatt visszatért.

- Mi történt, Harry? – kérdezte képzetten mérve fel a körülöttük lévő területet. – Támadás? Vagy Dumbledore…

- Jobb, ha velem jössz, Hermione – vágott a szavába Harry olyan komoly hangon, amit a lány már jó ideje nem hallott tőle. – Nem lenne szabad idekint beszélnünk róla.

A lány annak ellenére néma bólintással fogadta a szükséges óvintézkedést, hogy Harry szavai semmit nem mondtak számára.

- Senki nem sérült meg, ne aggódj – mondta még Harry, mikor Hermione a bejárat felé rohant. Vagyis hát mégis. Ki tudja, Piton hogy bírja.

A Griffendél klubhelyisége felé irányította Hermionét, hálát adva minden pillanatban, hogy nem avatta be nyomban, egy időben nagyon szabadulni akarva a gyomrát lehúzó tehertől. Hermione indult volna a szobájába, ám Harry fejrázással terelte a klubhelyiségbe vezető portrélyuk felé.

- Tennünk kell egy kis kitérőt, hogy felvegyük Ront – magyarázta, mire Hermione arca megkeményedett. A Tiltott Rengetegi borzadalom óta nem beszélt Ronnal, megfeszülő izmai híven jelezték, mennyire nem vágyott régi barátjuk társaságára.

Milyen igaza volt.

Együtt léptek be a szerencsés módon csaknem kihalt klubhelyiségbe. Csak egy pár első- és másodéves üldögélt az ablakoknál kisebb csoportokban. Harry Ron hátradöntött fejét a triójuk valaha volt kedvenc kanapéján elfekve vette észre.

A trió gyakran töltötte ott a délutánt, beszélgettek, tanultak vagy furfangjaik egyikét tervezgették, a már jól ismert összhangban persze. A veszteség tudata vad erővel vágta gyomron Harryt, kezét tétován a mellkasához emelte, mintha tényleges sebet kapott volna.

Hármasuknak vége lett, és a megbonthatatlan kötelék tagjai, akik oly sokszor kisegítették a bajból, a barátai hirtelen idegenné váltak számára, egy oly távoli és hihetetlen letűnt idő relikviáinak, amit Harry kétségbeesetten próbált megérteni, de nem tudott, mert az események emésztő gyorsasággal sodortak el mindent, ami kedves volt számára, mindent, amiben hitt.

El se tudta képzelni, hogyan parancsolhatna megálljt a széthullásnak, hogyan tarthatná együtt őket anélkül, hogy azok ketten szétszakítanák.

- Ron – szólalt meg, hangjában már nyoma sem volt melegségnek. – Hermione szobájába!

A vörös fej megfordult, majd egy másodpercnyi tétovázás után felugrott a kanapéról, és odament hozzájuk.

Ron agresszív volt, mikor Harry faképnél hagyta, és erőszakosság sugárzott mozdulataiból, most, hogy Hermione iskolaelsői szobájába igyekezett. De ahogy közelért Hermione-hoz, minden erő és düh kiszakadt a testéből – ahogy ácsorogni kezdett előttük, és véreres szemét Hermionéra emelte, némán harapva szájába, nem más áradt belőle, mint mély, reménytelen kétségbeesés, pont olyan, amilyet Harry érzett az árulása felett.

Látva a saját érzéseit egykori barátja szemében, Harry egy kicsit felengedett. Talán még volt remény számukra.

Szavak nélkül jelezte Hermionénak, hogy nyisson ajtót, és menjen csak, ő maga könyökön ragadta Ront, és utána vitte.

A látvány vödörnyi jeges vízként érte.

Rákészült, hogy olyan nyugodtnak kell maradni, amilyen csak lenni tud, mondjuk leülteti Hermionét egy székbe, csinál neki egy kis teát, és a fájdalmat meg nyomorúságot a lehető legkisebbre szorítva ismerteti a helyzetet.

Azonban nem számolt a szoba állapotával.

Képtelen volt elfojtani a torkába toluló zihálást, de mielőtt a hang felverte volna az alsós tanulókat, Hermione egyetlen gördülékeny mozdulattal megpördült, becsukta az ajtót és le is zárta.

A mozdulatnak még nem volt vége. Második hezitálás nélkül pördült Ron felé, kezei megtalálták a fiú torkát. Fenyegetés nélkül jött a támadása, éppen úgy, mint mikor karácsony Ron után felkészületlenül akarta megérinteni, de ez alkalommal a lába nem volt kitörve, ő pedig nem volt kétségbeesve.

Tajtékzott.

- Mit műveltél a szobámmal, és miért? – sziszegte nekicsapva a tehetetlen Ront az alig egy másodperce bezárt ajtónak. Az arcán semmi sem mutatta, mit érezhetett abban a pillanatban.

Harry lassan nézett körül Hermione szobájában. Felborult foteleket, feltépett kárpitot, letört széklábakat látott. Az ágyára tollhegyek és széthasogatott szövetek voltak lökve. Szőnyegei és falvédői egy csomóban hevertek feltárva a kőfal és a padló hidegét. A könyvei nyitva hasaltak a padlón, gerincük kifordult, mintha menedékbe húzódni képtelen, gyenge kis állatok lennének. A kandalló hamuja lengte be az egész pusztítást, halotti lepelként borulva a kitépett mindenségre.

Úgy tűnt, Ront nem indította meg a végeredmény. Hermione titkát akarta, úgyhogy brutálisan felfordította a szobáját, átgázolt mindenen, amit Hermione felépített, lerombolta, amit otthonnak nevezett.

Harry komolyan sírni akart.

Végül gurgulázó hangok késztették arra, hogy ismét a káosz okozójához és áldozatához forduljon. Ron még mindig nem szólt egy szót se, de arca sebesen fordult vörösből kékbe, és Hermione nem úgy tűnt, hogy egyhamar ki akarja engedni a markából.

Harry azon kapta magát, hogy nem nagyon érdekli, mi lesz Ronnal, itt és most nem, ebben az egykor fenséges szobában, mely kegyetlen féltékenységének prédájául esett, mégis ésszel élve, óvatosan odasétált, és vigyázva tette rá tenyerét Hermione bivalyerős kezére.

Nem mondott semmit, tudta, a szavak most nem használnának, egy másodperccel később mégis érezte, hogy a lány keze enged, kisimul, és végül elereszti Ront.

Ron a padlóra esett, és levegő után kapkodott.

- Sajnálom, Hermione – mondta Harry szomorúan konstatálva, milyen tartalmatlanok most ezek a szavak. – Nem tudtam, hogy ez lett a szobáddal. Csak annyit akartam, hogy valami biztonságos helyen beszélhessünk.

Hermione nem adta jelét, hogy hallotta vagy értette volna szavait. Néma, halott szemekkel vándorolt tekintete széthullott könyveiről a torkát markolászó, hörögve lélegző Ronra.

- Mi történt? – kérdezte újra, szavai ezúttal parancsként érték Harryt, oly kemények és követelők voltak, hogy nehéznek talált nem engedelmeskedni.

Mégis néma maradt, odasétált a fotelek egyikéhez, majd pálcájának intésével helyreállította és megigazította. Még egyszer megismételte a mozdulatot, utána pillantott Hermione-ra.

- Foglalj helyet, kérlek – mondta halkan. – Attól tartok, ez több, mint fél percbe fog kerülni, előbb-utóbb úgyis leülnél.

Egy pillanatra azt hitte, Hermione nemet mond, de villant valami barátja szemében, lassan bólintott. A megjavított fotelek egyikéhez sétált teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a kiszolgált bábuként heverő Ront, és azzal a sugárzó nyugalommal foglalt helyet, ami Harryt egy hónappal korábban könnyűszerrel bolonddá tette volna.

- Felteszem, semmi köze Voldemorthoz – szólalt meg, mire Harry nyomatékosan bólintott.

- Míg ma délután Ginnyvel beszélgettél, Ron kihasználta az alkalmat, és beosont a szobádba a láthatatlanná tévő köpenyem alatt – magyarázta Harry. Látta, ahogy Hermione arca nyomban elsötétül, szemöldökének rezzenése közeledő viharra figyelmeztetett. – Én nem tudtam róla, ahogy Ginny sem – tette hozzá Harry sietve. – Ron látta, ahogy bekopog hozzád, és kapott az alkalmon.

Hermione szeme újra Ronra ugrott, és Harry szinte érezte, jeges tekintete hogy perzseli fel a szobát.

- Miért? – szólt a lány egyedüliként, ismét nem kérdés, hanem utasítás gyanánt.

- Olyan után kutatott, ami magyarázatul szolgálhat a döntésedre, a mostani viselkedésedre – mondta Harry vontatottan, tartva az ezt követő reakciótól. – És attól tartok, megtalálta, amit keresett.

Az egyik pillanatban Hermione a külső nyugalom burkában üldögélt a fotelbe, a másikban felpattant, és átszelte a szobát, pálcáját magasan a feje fölé emelve a falat pásztázta. Pöccintésére eltűnt a szürke kő, helyet adva a mögötte rejlő kis üregnek. Egy nagyon is üres üregnek.

Hermione megdermedt. Karja oldala mellé csapódott, ujjaiból kiszállt az erő, elejtette a pálcáját. Az tompa puffanással esett le a földre, de Hermione továbbra is a varázslata nyomán feltárulkozó üres helyet nézte.

- Nem – suttogta a köré telepedő csendben természetellenesen hangosan. – Nem.

Aztán, mielőtt Harry bármit is tehetett volna, egyik csillogó tőrjével hirtelen a kezében ereszkedett le Ronhoz készen teljes erővel lecsapni.

- Hermione! – ordított fel Harry hirtelen rémületében, valahol egy belső hang a fejében örvendezve súgta, hogy legalább a szoba hangszigetelt. – Gondolkodj, mielőtt hülyeséget csinálsz!

Hermione mégis magasra emelte tőrét, tekintetét Ron sápadt, vonagló arcára tapasztva.

- Hermione!

Talán a Harry hangjában lévő sürgetés érte el, talán magától tért észre, de Hermione oldalra fordította a fejét, csak annyira, hogy a nyöszörgő Ront is szemmel tudja tartani; mégis, jelezte, hogy hajlandó beszélni. Harry teljesen kész volt a megkönnyebbüléstől.

- Ő egy hazug, lopós, áruló barom, Harry – mondta Hermione furcsán monoton, élettelen hangon.. – Csak egy okot mondj, miért ne öljem meg.

Lassan, most, hogy tudta, a lány figyel, a váratlan rémülettől legyengülve ment oda Harry, hogy megint rátegye a kezét Hermionééra. Nagyon jól tudta, hogy nincsenek egy súlycsoportban, Hermione simán keresztülhajíthatta volna a szobán, mégis, ahogy egyik kezével biztosan tartotta pálcáját, a másikat maga mellé eresztette.

- Mert nem vagy gyilkos, Hermione – mondta lágyan, majd kissé száraz hangon folytatta. – Na és pokoli munka lenne Mrs. Weasley elől eltüntetni a testet.

Puhán, alig érezhetően hullámoztak Hermione bőre alatt az izmok, ujjai engedtek. Olyasmi volt, ami jobban emlékeztette Harryt egy állatra, mint egy emberre, olyan valami, ami újfent feladta a leckét, Hermione hogy megváltozott. De leginkább azt adta tudtára, hogy az életveszélynek vége.

Ron túlélte az esetet, noha, hogy őszinte legyen, Harry nem volt biztos benne, hogy megérdemelte.

Hermione gyorsan felállt, és ellépett Rontól, tőre ugyanolyan csodával határos módon tűnt el, mint ahogy előkerült. Átkarolta magát, mintha melengetni akarná testét a hideg ellen, és évekkel fiatalabbnak tűnt.

Harry odasétált mellé, felé nyújtotta a kezét még egyszer utoljára, bár nem volt biztos, hogy vigasztalhatná meg, azonban Hermione elhúzódott érintése elől, így Harry hagyta, hogy lehulljon a karja. Hullámként kerengett körülötte a kilélegzett levegő, mosta ki a feszültséget testéből.

A legrosszabban túl voltak. Remélte, leülhetnek és megbeszélhetik.

Nem mintha úgy tűnt volna, Hermione hajlandó feladni az üres rejtekhely előtti helyét.

- Mit művelt a merengővel? – kérdezte végül, mire Harry ismét gombócot érzett a torkában.

A serpenyőből a tűzbe, mi?

Nem lehet bájologni, jött rá, mindkét kezét ökölbe szorította a tehetetlen düh. Jobb, ha belevágok.

- Odaadta Pitonnak, Hermione, és kényszerítette, hogy végignézze a tartalmát – felelte, és sietve állt Ron és a lány közé tartva egy újabb támadás lehetőségétől.

Csakhogy a várt reakció nem jött.

Egy hosszú másodpercig Hermione teljesen mozdulatlanul állt, egy izma nem rezdült, szeme sem rebbent. Aztán, mint falevél, ha szél fújja, kicsit reszketni kezdett. Harry szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi a baj, mikor Hermione az ágy felé botorkált, majd összeesett, a térdei egyszerűen megadták magukat.

- Ne – suttogta megint, és mintha valami kimondhatatlan erő hagyta volna el, törékeny lett a teste, hangja pedig erőtlen. – Ne Perselusnak.

Felhúzta a lábait, a mellkasához préselte őket, és fejét térdein nyugtatta.

- Annyira sajnálom, Hermione… - fogott bele Harry újból, ám Hermione nem felelt, tapintható nyomorúsága meg elhallgattatott minden más bocsánatkérést vagy magyarázatot, amire csak Harry gondolni tudott.

Hermione hosszú ideig maradt így, csak válla mozgott kissé, elég időt hagyva Ronnak, hogy lélegezni tudjon, és bizonytalanul talpra kecmeregjen. Beszédre nyitotta a száját, de Harry ránézett, és a mutatóujját ajkaira tette.

Még Ron is felfogta, hogy nem a legbölcsebb Hermionét most zavarni, bármin is megy keresztül.

- Tudtam, hogy egyszer úgyis rá fog jönni – súgta a lány végül, még mindig nem emelve fel fejét térdeiről. – Én csak… magam szerettem volna elmondani neki.

- Hogy azért lettél kém, hogy megmentsd? Mert láttad azon az estén, hogy bántották? – kérdezett rá Harry, habár hangneme világossá tette, nem vár választ kérdéseire.

Hermione egyszerűen bólintott.

- Magyarán szólva, ha nagyon rövidíteni akarunk – értett egyet, még ha a szemében volt is valami, amiből Harry azt gondolta, továbbra is visszatart valamit, egy leheletnyi igazságot például, valami mélyebb magyarázatot, amit még mindig rejtegetne.

- De hát miért nem mondtad meg neki még korábban? – kérdezte remélve, nem lépi át azt a bizonyos határt.

Hermione arca lassan láthatóvá vált, ahogy kihúzta magát, és az ágynak támaszkodott. Szeme száraz volt, ha véreres is, mintha durván dörzsölgette volna, és volt valami mérhetetlen fáradtság az arcán. Harry észrevette, hogy a szája mélyvörös, mintha keményre harapta volna.

- Perselus büszke ember. – Hangja olyan volt, mint az összedörzsölődő halott ágak. – Olyan ember, aki minden lehetséges és lehetetlen dologért felelősséget érez. Tudtam, hogy nem fog megbocsátani, amiért, ahogy ő mondaná, „igazi griffendéles idiótaként” viselkedtem, és azt is tudtam, magának ne fog megbocsátani, amiért fájdalmat és szenvedést okozott nekem. Még most, több hónapnyi partnerség után is attól félek, hogy nem fog. Ami gondolom pontosan az, aminek reményében Ron átadta neki a merengőt.

Küldött egy pillantást Ron felé, egy olyan pillantást, ami nélkülözte a szokásos tüzességet, égő intenzitást – ismét emlékeztetve a fiút, milyen rémült és kétségbeesett valójában a lány. Az átok verje meg Ront!

És még ahelyett, hogy beleszakadt volna a szégyenbe amiatt, amit tett vagy legalább kerülte volna a lány tekintetét, Ron egyenesebben állt, mint korábban, és első alkalommal megszólalt.

- Talán még nem vetted észre azok után, amiket veled tettek, Hermione – kezdte sokkal komolyabb és komorabb hangon, mint valaha -, de mindezt érted tettem. A barátod vagyok, Hermione, és néha, mikor nem tudjuk, mit csinálunk, a barátainknak meg kell hozniuk a döntést értünk, hogy…

- Baszd meg, Ron! – vicsorgott Hermione, és vagy az arcán villogó nyers harag tette, vagy a hozzá annyira nem illó vulgaritás, de Ron nyomban leállt. - Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted velem! - folytatta a lány oly gyorsan felállva guggoló helyzetéből, hogy Harry ösztönösen hátralépett. – Van róla fogalmad, mi mindent kockáztattál a hülye fejeddel? Még nem tudom, hogy fogom megoldani, még nem… - Remegett. – Azonnal oda kell mennem, talán még meg tudom győzni…

Átsietett a szobán, és már fel is tépte volna az ajtót, mikor Ron félig kiáltotta, félig súgta utána:

- Szeretlek, Hermione!

Hermione megmerevedett. Egy örökkévalóságba telt, mire szembefordult vele, majd egy újabba, míg találkozott tekintete a fiú hatalmas, könyörgő szempárjával.

- Hogy micsoda? – sziszegte.

- Szeretlek – dörmögte Ron. – Hónapok óta el akarom mondani! A karácsonyra a nyakláncot is azért adtam, hátha rájössz. A francba, még gyűrűt is vettem, és hetekig magammal hurcigáltam! Nincs szükséged arra a vén perverzre, Hermione! Itt vagyok neked én, Harry és a griffendélesek!

Hermione elfojtott sóhajjal rogyott a fotelbe, elképedten meredt szobája fehér falára.

- Azt akarod mondani, Ron – kezdte érzelemmentes hangon -, hogy mindezt – a megfélemlítésemet, Harry és az egész Rend ellehetetlenítését, a merengőmért a szobámra betörést és azt Perselusnak megmutatását – azért tetted, hogy elnyerj engem?

Ron bátran bólintott, kis mosoly indult meg az arcán, ahogy reménye újraéledt, hogy Hermione végre megértette.

- Mert szeretlek – ismételte magát.

Dühös morranással pattant fel Hermione, egy ketrecbe zárt párduc feszültségével kezdett fel-alá járkálni.

- És komolyan azt gondoltad, Ron, hogy ez mindenre mentség? Azt hiszed, jogodban áll felülírni a döntéseimet vagy betörni hozzám, csak mert érzel valamit irántam? Így mutatod ki a szerelmedet, hogy ahogy csak tudsz, bántasz és meghurcolsz?

A kis mosoly úgy tűnt el Ron arcáról, mintha soha nem is létezett volna.

- De hát én… csak annyit akartam… - kezdte volna, ám a hozzá perdülő Hermione égő szemmel nézett rá, mielőtt folytathatta volna.

- Nem „csak” arról van szó, mit tettél, Ron – mondta halkan, és mintha szavai nyomán sötét borult volna a szobára. – Még egyszer meg ne próbálj kifogásokat keresni. Ami pedig engem illet… - folytatta undorodó hangon, miközben körülmutatott a romhalmazon –, épp most veszítetted el az irántad érzett bizalmam és szimpátiám utolsó cseppjét. Hogy őszinte legyek, ezzel együtt kimúlt a veled kapcsolatos minden tiszteletem. Nem csak engem bántottál ma este, hanem valakit, aki kedves nekem, és szerencsésnek mondhatod magad, amiért Harry a közelben volt, és hogy még mindig nem az a mardekáros szajha vagyok, aminek neveztél, különben rég holtan hevernél a lábaimnál. Még egyszer meg ne próbálj hozzám szólni vagy komolyan meggondolom magam.

Megfordult, hogy elhagyja a szobát, még Harry ottlétét se fogta fel. De a Weasleyk nem azok az emberek voltak, akik könnyen fogadták a jó tanácsot, és Harry nehezen hitte volna el akárkitől, még az idiótább hangulatban lévő Rontól sem, hogy képes, és van olyan kretén, hogy dacosan közbeszóljon.

- De hát ez csak Piton – mormolta, inkább méltósága miatt, minthogy újabb vitát provokáljon. Pedig tudhatta volna.

Hermione ütése telibe találta oldalról, mire nem bírt elfojtani egy nyögést. Ellenben azzal, hogyan dajkálta a harmadéves Hermione az öklét, miután megütötte Dracót, most úgy tűnt, mintha egyáltalán nem érzett volna fájdalmat.

Csak még közelebb húzódott, addig, míg az orra már majdnem érintette a lihegő Ronét, és a Harry tőle hallott leghalálosabb hangján súgta.

- Ne merészeld kimondani a nevét! És ne tesztelgesd a türelmemet!

- De hát Hermione…

- Te, Weasley, arra se vagy méltó, hogy a csizmáját lenyald! – vicsorgott a lány izzó méreggel hangjában. – Vedd a szádra még egyszer, és kitépem a szíved, aztán felfalatom Bolyhoskával!

Majd minden további szó nélkül kisietett a szobából, talárja holló szárnyaiként lobogott utána.

0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0

(Perselus)

Perselus a sötéten ücsörgött, mikor Hermione megérkezett, csupán a kandalló tüzének táncoló nyalábjai világították meg az arcát. Egy bontott, erősen hiányos whiskys üveg hevert mellette.

Életbölcsessége révén ritkán nyúlt italhoz, azonban ez azon alkalmak egyike volt, amikor az alkohol üdvözítő utat jelentett a rezzenetlen kézhez és szívhez.

Már órák óta kiköpte magából a merengőbe, a benne játszott emlék mégis újra meg újra felbukkant az elméjében.

Weasley már nem volt ott, mikorra előbukkant, de Perselusnak egyébként sem hiányzott, maradék erejét egyetlen célba ölte: hogy magát és a merengőt biztonságban kamráiba jutassa, és ott elrejtőzzön.

Szeretett volna leereszkedni valami sötét lyukba a hozzá hasonló sötét figurák közé, és soha elő nem jönni.

Hiszen hazugság volt az egész.

Egy igaztalanul kárba ment élet és egy feláldozott ártatlanság. Ő meg még a kegyelem ajándékának hitte, ajándéknak egy férfinak, aki minden reményét feladta, de az áldást az eredete nehéz teherré változtatta.

Nem volt hozzá joga. Nem akarta.

A fájdalom és kétségbeesés ködén át egyetlen gondolat hasított át: újra szembe kell néznie a lánnyal, méghozzá hamarosan. Nemsokára rájön, és akkor - ha legalább részben olyan, amilyennek Perselus hitte - rohannia kellett, hogy mindent megmagyarázzon.

Perselus nem akarta látni. Félt a szégyentől, ami belsejét elégette volna, de még inkább félt a haragtól, az elképesztő mértékű agressziótól, ami egyre nőtt benne. Minden kétség nélkül tudta, Hermionén fog csattanni, ha  megpróbál vele értelmesen beszélni. Az pedig mindent még sokkal rosszabbá tesz mindkettőjük számára.

De még ha tudta is, hogy Hermione nemsokára megjön, és ugyan ösztönei megállás nélkül attól zengtek, hogy mozduljon már, csinálja, mégse volt képes odavonszolni magát a faliszőnyeghez, hogy visszavonja a kamráiba való szabad bejárásának a jogát a tőle. Az egyet jelentett volna azzal, hogy egyszer és mindenkorra kipenderíti az életéből, és azt nem tudta megtenni, most nem.

Fel se nézett, mikor Hermione belépett, ám illata azonnal eljutott hozzá, és rá se kellett pillantania, hogy tudja, hogyan fest, szépségesen, mint mindig, elveszetten és idegesen, mint mindig, mikor érzelmi torlódással kell számolnia. Állát valószínűleg dacosan felszegi.

- Perselus – szólította meg Hermione, de ő meg se emelte tenyerén nyugvó kezét. – Perselus. Beszélj hozzám, kérlek.

Kihallatszott szavaiból a fájdalom és a feldúltság.

- Nem – ellenkezett Perselus, hangja kissé tompán csengett a kimerültségtől és a whiskytől. – Menj el.

Hermionét mellbe vágta a válasz, hátratántorodott, és egy pillanatra Perselus hitt benne, hogy megfordul, és elmenekül tőle. Nem volt benne biztos, hogy ennek a gondolata megkönnyebbüléssel töltené-e el, de aztán Hermione nem is tett így, helyette lassan a férfi felé sétált.

- Harry elmondta, mi történt – mondta halkan.

- Ó – felelt keserűen Perselus. – Szóval már az egész griffendéles bagázs tudja. A Rendet is tájékoztattad esetleg?

- Perselus, kérlek.

- Menj el.

Perselus hallotta a sóhaját. A férfi két vágy között toporgott. Egyrészt be akarta keríteni, minden mérgét és fájdalmát rázúdítani, annyira bántani, amennyire őt bántotta a merengőben az emlék. Másrészt mást se kívánt, mint elbújni előle, többé nem is látni az arcát. Mert Hermione az ő bűnének volt az élő bizonyítéka, a végső jel, hogy miért nem szabadott volna felszabadítani őt sötét múltja alól.

Ő volt az oka, hogy túlélte az utolsó pár hónapot, és hogy látszatra újra normális emberi lény lett. Ő volt a lehető legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt vele, a megmentője, a lámpása.

Ezen pillanatban mélységesen utálta.

- Jól őriztem ezeket az emlékeket, Perselus – folytatta Hermione, mikor világossá vált, a férfi nem akar mást. – Nem akartam, hogy bárki is lássa őket! És esküszöm, el akartam mondani! Csak éppen sose bizonyult alkalmasnak az idő…

- Annyira jól mégse rejthetted el, ha még az a gyengeelméjű Weasley is rátalált. Vagy nem is kellett neki, te magad mutattad meg, merre van, azt akartad, hozza ide, mert te magad túl gyáva vagy hozzá?

- Ne légy már ilyen, Perselus – kérte a lány, és Perselus tudta jól, hogyan festhet most az arca hatalmas, könyörgő szemével, sírás ellen erősen összeszorított állkapoccsal.

- Milyen? – csattant Perselus. – Mint aki nem bízik benned, mert rájött, hogy te voltál az, aki elárultál engem, azok után, amiken keresztülmentünk? Vagy gyanakvó, mert az idióta Weasley betört egy mesterkém szobájába, és elemelte a legbecsesebb titkát?

- Te is tudod, hogy mások testi épségét sértő védővarázslatok alkalmazása tiltott a tanulókörletben – válaszolt Hermione gördülékenyen, még ha Perselus hallotta is a fájdalmat a hangjában. – Ha felteszem őket, mindenki tűzfészket látott volna benne. A tanárok és a felsősök mind a szobájukban vagy házon kívül voltak, és egyszerűen nem kockáztathattam, hogy bárki is észrevegyen olyan erős védőbűbájokat…

- Akkor miért nem tartottad az itteni szobádban?

Hermione csendben maradt, mire Perselus újonnan reménykedni kezdett, egyszerűen feladja és távozik, megkönnyítve mindkettőjük számára a fájdalmakat, amik követhették ezt a kérdést. Ám Hermione sose a könnyebb utat választotta.

- Tudod a választ, Perselus – felelte csendesen egy hosszú perc múltán, a hangja ugyanolyan erős volt, csak Perselus fülének hallhatóan bicsaklott meg egy helyen.

- Tudom – szisszent fel a férfi. – Mert el akartad titkolni előlem. Mert inkább hazudtál nekem, manipuláltál engem, mintha mi nem lennénk… mintha én nem…

Szánalmas volt, tudta jól. Olyasmit számon kérni, amit a lány soha meg nem ígért, barátságnak nevezni azt, ami Hermione akarata ellenére, nem pedig a beleegyezésével jött létre. De nem bírta kimasszírozni elméjéből a fájdalmat, a mindent körbefogó kínt, amit Hermione neki okozott.

Annyi dologban kezdett hinni az elmúlt hónapokban, elkezdte kizárólag köré szervezni az életét. És most Hermione mégsem az a fiatal nő volt, akit úgy hitte, oly nagyon ismer. De ha idegen lenne számára, miért reméli mégis, hogy valahogy azért dűlőre jutnak? Hogy szeretheti, mikor nem is ismeri?

- Ez nem igaz – tiltakozott Hermione, a hangja most már hallhatóan remegett. – Tényleg el akartam mondani, de tudtam, miféle ember vagy, Perselus! Túlságosan ismertelek ahhoz, hogy reméljem, elfogadod, hogy megmentettelek, hogy felszabadítottalak! Egyszer azt mondtad nekem, hogy azért nem fogadom el az élet élvezeteit, mert nem tartom magam méltónak rájuk, de ugyanez áll rád is! Azt hiszed, nem érdemeled meg ezt az új életet, és most engem meg magadat utálod, amiért mégis megkaptad! Éppen ezért utálsz most úgy…

- Nem hiszem el, hogy miattam csináltad végig – suttogta Perselus. – Mi a franckarikát képzeltél, hogy azt akarnám, áldozd fel magad? Miért nem tudtál egyszerűen békén hagyni? Már előtte is milliószor túléltem ilyet, mit buzgólkodtál és avatkoztál bele abba, amit esélyed se volt megérteni?

- Te se bírtad megállni – jegyezte meg csendesen a lány. – Mikor rájöttél, mit csinálok. Te is kötelességednek érezted, hogy beleavatkozz.

- A tanárod vagyok! – kiabálta Perselus, hangját csattaóssá tette a benne rejtőző él. – Felelősséggel tartoztam és felelősséggel tartozok érted! Húsz évvel idősebb vagyok álad, te meg nem vagy más, mint egy kislány, aki beáldozza az életét egy vénemberért…

- Ne beszélj nekem áldozatokról, Perselus – vágott a szavába Hermione, arca öregnek és fáradtnak tűnt. – Nem egyedül érted tettem. Az egész Rendért csináltam, és te voltál a csali, amivel sikerre vihettem az ügyet.

- De miért? – ordította Perselus. – Jól elvoltam! Miért kellett közbelépned?

- Attól a pillanattól fogva, hogy láttalak a hideg padlón heverni, tudtam, hogy nem húzod sokáig – felelt Hermione, továbbra se volt hajlandó megemelni hangját a férfi dühös ordítására. – A kutatásom csak megerősítette ezt, így én…

- A kutatásod? – félig kiáltotta felzokogva, Hermione felé ugorva székéből. Tudatában volt, hogy a hangja folyton elcsuklik, hogy úgy viselkedik, mint egy nyűgös tinédzser, de többé nem érdekelte. Nem, ha már minden úgy omlott össze körülötte, ahogy. – Képes voltál utánam kutakodni?

- Nem csak utánad – felelt Hermione higgadtan, mintha az osztályban feltett kérdésre válaszolna, arcát közömbös maszk zárta magába. – Kutattam a Cruciatus és utóhatásai után, a kémkedés általános története után, a halálfalók várható élettartama után. Utánanéztem mindennek, amit a bájitalokról, amiket bevettél, találtam, és összehasonlítottam a viselkedésedet a pszichológiai tanulmányokban leírt folyamatos kínzásnak kitett áldozatokéval. Minden találat elkerülhetetlen halálod irányába mutatott. Ezt pedig nem fogadhattam el.

- De miért te, Hermione? Miért áldoztad fel magad ilyen ostobán briliáns módon? Miért nem tártad Albus elé az információt, és hagytad, hogy intézkedjen? Miért?

- Nem tudhattam biztosan, Dumbledore azt tenné-e, amit akartam, hogy tegyen, és jól ismertem ahhoz a Rendet, hogy tudjam, senki nem bír közülük a te képességeiddel. Néhány hetet tréningezéssel töltöttem, így elvált, hogy megvannak a szükséges adottságaim. Ez volt az egyetlen logikus lépés mindezek után…

- Köze nincs a logikához! – ellenkezett Perselus, a fájdalom satuba szorította a fejét. – Egyáltalán nincs!

- Éppen ellenkezőleg – vetett ellent Hermione, mintha tudományos vitát folytatna. – Figyelembe véve mindent, amit a helyzetről megtudtam, világossá vált, hogy ez az egyetlen út. És akkorra sejtettem, hogyan működsz. Tudtam, hogy nem látnád indokoltnak. Ezért megtaláltam a módját, hogy az akaratod ellenére, de biztonságba helyezzelek. És kiderült, hogy az elgondolásom igaznak bizonyult. Sikerült túlélnem, neked pedig megadatott egy új élet, ahogy azt a tanulmányozásod előre megmondta.

- Nem hiszem el – suttogta Perselus visszasüllyedve székébe, megérintette a homlokát, mintegy ellenőrizve, ébren van-e vagy lázálom okozta hallucinációk gyötrik. – Úgy tanulmányoztál, mint egy átkozott patkányt!

- Mint egy potenciális gyenge pontot – vetett ellent Hermione, hangja mostanra a nagy elmék hidegévé vált. – Mint valakit, aki elpusztíthat mindent, amiért a Rend harcol, csak mert túl büszke elismerni a tehetetlenségét, túl önfejű segítséget kérni. Röviden, mint egy bolondot.

Valami Perselusban fel akart üvölteni ezekre a szavakra. Szóval nem volt több, csak egy kalkuláció a sok között? Még annyi sem, akit szán vagy életre valónak tart? Megint neki akart esni, olyan dolgokat vágni a fejéhez, hogy a térdére essen, de nem várt erővel fegyelmezte magát kiűzve az elméjéből a harag ködét. És ordibálás helyett gondolkodott.

Az egésznek nem volt semmi értelme. Perselus emlékezett, hogyan viselkedett Hermione az emlékben, emlékezett a neki tett esküjére. Emlékezett minden együtt töltött percre, hogy mennyire aggódott másokért, az igazságosságára, a védeni akarására.

A merengőbeli emlék és Hermione magyarázata egyszerűen nem passzolt, ahogy metál emlékképei és rémálmai se illettek együvé még régen.

Még mindig rejtegetett valamit előle.

- Ó, nem, nem magadért csináltad, Hermione – mondta, és a hangjába hirtelen visszatérő erő annyira meglepte Hermionét, hogy azt leplezni se tudta. – Nem rejtőzhetsz a jégkirálynő maszkja mögé, hogy egy újabb titkot elrejts előlem. Túl jól ismerlek mostanra, hogy engedhessem.

Hermione tiltakozott volna, a pattogó tűz fényében elfehéredett az arca, de Perselus még nem fejezte be, nem adott neki időt, hogy összeszedhesse magát.

- Ezer más dolgot tehettél volna attól kezdve, hogy szólsz az igazgatónak, mikor rájöttél. A reakcióm nyilván megértette veled, hogy nem tudnak a sérüléseimről. Az igazgató megbizonyosodhatott volna róla, hogy többet pihenek, hogy jobb kezelést kapok. Ehelyett te azt a bizarrul illogikus utat választottad, hogy feláldozod magad helyettem. Ne mondd nekem, hogy a varázstársadalom érdekében tetted, Hermione! Ez személyes volt.

Mostanra tényleg jól kiismerte, döbbent rá. Ahogy átlátott nyugodt hidegsége álarcán, most már észrevette a Hermione szemébe toluló pánikot. Csak egy pár másodperce volt, míg Hermione új magyarázattal rukkol elő, pár másodperce, mielőtt újra lezár előtte. Egyetlen esélye volt, hogy megtudja az igazat.

- Kérlek, Hermione – suttogta selymes hangon. – Áruld el az igazat. Ha a barátságunk többet jelentett számodra egy kényelmes megállapodásnál, ha valaha is többként tekintettél rám egy biztonsági övnél, el kell, hogy mondd. Szükségem van az igazságra.

Hermione elfordította a fejét, mintha a szeme elárulhatná, ha továbbra is a férfin tartaná. Perselus észrevette, hogy kissé zihál, mint a bajba jutott állat, de még így se szökik meg előle, ha izmai ugrásra is feszülnek. Hermione még mindig nem tudta egészen, mihez kezdjen.

- Tudnom kell ahhoz, hogy folytathassam az életet, amit adtál – súgta tovább Perselus. – Miért áldoztad fel magad… miattam?

Még mindig hezitálni látszott a lány, nem volt benne biztos, mit is felelhetne, ő meg újra nyitotta a száját, hogy beszéljen, mikor Hermione döntésre jutott.

- Hát ezért – súgta, átszelte a kétlépésnyi távot kettejük között, és Perselus szájára nyomta a sajátját.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.06.10. 13:17 bringa Köszönöm, hogy időt-energiát nem sajnálva folytatod a sztori fordítását. nagyon szeretem ezt a történetet, nagyon ügyes vagy.  :)   Válasz: Köszönöm szépen, én is hasonlóan szeretem, csak ilyen hosszú fejezetszámúval még nem volt dolgom, és szerintem nem is lesz. :D Tényleg nagyon hosszú. Jó olvasást a további fejezetekhez!