(Perselus)

Nem a legelegánsabb csókok egyike volt, az már biztos, volt benne valami kétségbeesett, ahogy a száját az övének nyomta, úgy érintve Perselust, ahogy korábban sose tette.

Perselus döbbenetbe fagyott, képtelen volt reagálni, míg a lány nyelvét nem érezte nekinyomódni a szájának. Akkor vállánál fogva megragadta, és elrántotta magától.

- Mégis mit művelsz? – kiabálta, a sokk keményen vágta mellbe. – Ez őrület!

- Nem, nem az – ellenkezett Hermione, tiltakozás közben sötétbarna szemében könny csillogott. – Ez szerelem.

- Nem szerethetsz engem! Ez lehetetlen! – kiabálta Perselus, miközben ujjai önkéntelenül keresték a száját, annak érintésével próbálva kibogozni, igazi volt-e a csók.

- Miért lenne az? Azt hiszed, nem vagyok rá képes? – kérdezte a lány, de felemelte remegő kezét, mikor a másik felelni próbált. – Nem, kérlek, hallgass meg, aztán örökre kitilthatsz a kamráidból, és nyugodtan folytathatod az önsajnálatban tobzódást!

- Egy szót nem akarok hallani! – üvöltötte Perselus. – Egyetlen egyet sem! Túl messzire ment ez az egész! Fegyelmezd magad, az istenit!

- A szerelem nem olyasmi, amit fegyelmezni lehetne, Perselus – mondta Hermione lágyan, a férfin tartott tekintetében gyengédség és félelem kavargott. – Tudni akartad az igazat. Megkíséreltem titokban tartani előtted, de mostanra túl jól kiismertél. – Kiengedett egy sóhaját. – Talán jobb is, hogy végre tudod.

- Mit? – csattogott Perselus. – Hogy őrjítőbb érv hajtott eddig, mint azt valaha is képzeltem volna? Hogy beleszerettél egy nyomorultba, aki a saját ágyából se képes kikelni? Hogy a szerelemért áldozod be az életedet? Túl intelligens vagy ehhez, Hermione!

Valahol menet közben Perselus hangja egyre kétségbeesettebben zengett. Nem akart tudni róla. Nem akart ilyen érzéseket látni Hermione szemében! Túl sok volt!

- Nem – mondott ellent Hermione gyöngéden. – Tudod, jó tudni, hogy van egy ember a kastélyban, aki nem pusztán a háború elleni nagy fegyvert látja benned. Valaki, aki mást lát beléd, és mindvégig ennek megfelelően kezel. Ez a valaki azért szeret, aki vagy, és keresztüllát minden maszkodon-fondorlatodon.

- Rád jött a bolondóra, Hermione! A szánalmat nevezed szerelemnek! Nem hiszem el, hogy ezért hajítottad el az életed!

- Nem hajítottam el az életem, és nagyon is jól el tudom határolni egymástól a szerelmet és a szánalmat! – felelt a lány már maga is kiáltva. – Annyira beleszoktál a szörnyszerepbe, hogy el se tudod képzelni, hogy valaki beléd szerethet!

- A… a tanárod vagyok – tiltakozott a férfi, hiába harsogta egy hang a fejében, hogy ezt nem kellett volna felhoznia, sőt a három pohár lángnyelv whisky is erős túlzás volt. Azonban mint ahogy attól a pillanattól fogva, hogy Weasley beviharzott az irodájába, minden kicsúszott a kezéből, úgy tűnt, ilyen hirtelen veszik ki belőle most minden realitásérzék. Még mindig érezte az övén égni a lány ajkát. – Az apád lehetnék! A világon semmi vonzó nem lehet bennem számodra…

- Majd én eldöntöm, mit tartok vonzónak, nagyon köszönöm – vágott vissza Hermione, orcái kipirultak a dühtől. – Nem vagyok olyan lány, aki a nagy álmodozgatás közben belehabarodik a professzorába! Sose voltam! Jól átgondoltam, keményen meggondoltam a döntésemet, még ha nem is vagy kész ezt elhinni!

- Ha annyira átgondoltad, talán nem kellett volna hagynod, hogy griffendéles szentimentalizmusod elragadjon! – vicsorgott Perselus a szavak kimondásával egy időben érezve azok igazságtalanságát. De hát annyira fájt neki ez az egész, de olyannyira, és a csók nyomán kelő vágy kicsit se könnyítette meg a dolgát. – És mindezt még akkor is titokban tartottad, mikor azt hittem, bízunk egymásban! Így tervezted? Hogy megtartod a titkod addig, amíg már túl közel leszek hozzád, hogy logikusan ellenálljak? Mit akarsz, mégis mit tegyek? Boruljak térdre, és valljak neked sírig hű szerelmet?

- Cseszd meg magas, Piton! – üvöltötte Hermione, amiből Perselus láthatta, mennyire betalált az ütés. Mindig is jó volt ebben, a kimondott szó félelmetes fegyverkezésében. – Soha nem számítottam az elmúlt hónapokhoz hasonló időkre, és ahogy tudtam, próbáltam magam távol tartani tőled! Soha nem akartam, hogy rájöjj, és abban se bíztam, hogy összebarátkozunk! – Reszketeg lélegzettel tartott szünetet, és mikor folytatta, a haragnak hűlt helye volt a hangjában: fájdalom és őszinteség szólt belőle. – Te vagy a legjobb ember, akit valaha ismertem. Bátor vagy, briliáns, merész és – a magad módján, amit ép ésszel fel se érnél – ellenállhatatlanul vonzó. Tudtam, hogy azon az estén haldokoltál, és mikor jobban lettél, én… csak azt szerettem volna, hogy élj. Biztos akartam lenni benne, hogy tovább létezel ebben a világban, újra élvezed az életet, semmi ártalom el nem érhet. Még mindig úgy gondolom, ezt a jogodat számtalanszor elnyerted. Én semmit nem bántam meg.

Perselusnak fogalma se volt, mit feleljen. Hermione könnyes szeme égette a tekintetét, el akart bújni előle. Mit kellene tennie? Az égre, mit tehetne?

Azoknak a merengős emlékeknek a szemtanújaként azt hitte, Hermione úgy érzett iránta, mint érezne a rosszul tartott házimanó vagy kóbor macska iránt, és ez a gondolat megölte.

De ez még rosszabb volt.

Hermione csendben szeretett belé, tanúja volt pillanatnyi gyengeségének és látta valódi kilétét. Vagy legalábbis azt, amit ő annak hitt.

Bátor? Vonzó? Jó ember? Abszolút badarság az egész! Átkos természetű, utálnivaló szemétláda volt, és csak a lány áldozata révén változott azzá, aki ma.

Egy olyan áldozat segítségével, amelyet soha nem engedhetett volna megtörténni. Jobb egy öreg, zsíros hajú hulla Voldemort lábánál, mint csupán a fele annak, amit Hermione eddig is elszenvedett.

És a legrosszabb mind közül az volt, hogy mindezt érte tette. Minden fájdalom és önfeláldozás, a kínzások, az őrületek, amikor megerőszakolták… mind érte. Hogy ő élvezhesse, ami az életéből maradt.

Az égnek tényleg megvan a maga humora. Nevetni akart.

De Hermione még mindig őt nézte reménytől és vágyakozástól lángoló tekintettel, mintha az, amit adhatna Perselus neki, eltörölné a katasztrófát, amit pont ő okozott.

Mást se akart, mint kitépni azokat a gyönyörű barna szemeket, a kamráiba száműzni, és elfeledni, hogy Hermione valaha is létezett. Vissza akarta forgatni az idő kerekét addig a bizonyos bájitaltantermi éjszakához, hogy az egész meg se történhessen.

Ám nagyon jól tudta, ez lehetetlen óhaj. Minden, amit tehet, az, hogy megmenti a lányt a további fájdalmaktól. Ő soha nem lehet a férfi, akit Hermione érdemmel. Jobb hát gyorsan és határozottan befejezni, felnyitni a szemét a valóságra.

- Aligha lenne okos dolog továbbra is ilyesmire pazarolnunk a szót – szólalt meg hidegen, elnézve a lány elfehéredő arcát. – Mint már mondtam, ez őrültség. Talán fel kellene hagynunk a szoros munkakapcsolattal. Meg fogom kérni Albust, hogy…

- Ne – vágott közbe a szavába Hermione. – Ne, ne tedd ezt velünk, Perselus. Kérlek. Megértem, ha nem akarsz engem. Még a gondolata is nevetséges, értem én. Nem kell magyarázkodnod, soha többé nem kell erről beszélnünk. De kérlek, Perselus – suttogta a szavakat mély elkeseredéssel -, kérlek, ne lökj el magadtól. Tudom, hogy nemigen tudsz szeretni valaki hozzám hasonlót, de ne tégy úgy, mint semmi nem lenne köztünk, ne dobd el a barátságunkat…

Perselus nem tehetett róla, meg kellett emelnie a fejét ezekre a szavakra, így láthatta Hermione a dühtől még mindig vörös arcát, a kínlódás miatti harapdálástól mélyvörös száját és hatalmas barna szemét. Könnyek nyoma csillogott a bőrén.

Hogy gondolhatja, hogy nem akarja őt? Hogyhogy nem érti, mivé vált a számára?

Olyan gyönyörű volt.

Gondolkodás nélkül, mintha öntudatlanul tenné, Perselus átszelte a köztük lévő távolságot, és a karjaiba húzta Hermionét. Az ajkaik újra találkoztak, Hermione sürgetően csókolta, Perselus hasonló igyekvéssel válaszolt.

Perselus egy örökkévalóságnak tűnő idő után szakította meg a csókot. Mindketten nehezen lélegeztek, ahogy Perselus Hermione tarkóját fogva felé fordult, a szája majdnem érte a lány fülét.

- De hát szeretlek, Hermione – súgta minden fifikát és ravaszkodást feledve, és érezte, ahogy a lány megdermed a csodálkozástól. – Mégis hogy ne tudnálak? Nem tudod, milyen csodálatos vagy? Mennyire káprázatos? Hetek óta az őrületbe kergetsz, másra se tudok gondolni, csak rád!

Hermione megborzongott, vakon fordította a fejét addig, amíg szájuk ismét egymásra talált.

- Perselus – susogta Hermione a csókok között, kezeit a férfi hajába túrta, és annál megragadva közelebb húzta magához a fejét. – Perselus!

Nem hagyva fel az ölelkezéssel emelte Perselus a karjaiba, és vitte a kandalló melletti kanapéhoz, azt ággyá alakította, és egy pillanatra le sem véve róla a szemét tette le rá.

- Bármikor leállíthatod – suttogta, mire Hermione egyedüli reakcióként kinyúlt érte, és maga mellé húzta. Perselus keze az arcát és a nyakát érte, ahogy csókjaik elmélyültek, nyelvük összeért és elhúzódott. Perselus felnyögött, ahogy a teste válaszolt a lányéra.

Hermione egyszer csak megdermedt, futó lélegzettel szakította meg a csókot. Perselus azon nyomban elgurult mellőle helyet adva neki. Felült, készen arra, hogy felálljon az ágyról, de Hermione keze a karjáért nyúlt, és visszahúzta.

- Ne, ne hagyj itt – suttogta. – Kérlek. Perselus, én…

Perselus felé hajolt, hogy pillantásuk találkozzon. Csak most látta, hogy Hermione falfehér és úgy reszket, mintha fagyos hideg lenne a szobában - átkozta magát, hogy hamarabb nem vette észre.

Mostanra hónapok óta rendben volt az érintésével, mégse látta ilyen bizonytalannak és sebezhetőnek karácsony óta. Már értette is, hogy a vágya hogyan eshetett neki, milyen képekre emlékeztetheti. Milyen fájdalomra.

- Megértem – mondta lágyan. – Nem csinálunk olyat, amit nem akarsz.

- Nem – súgta. – Nem, nem érted… Perselus… én félek.

- Miért?

Tudta, legalábbis tudni vélte, de Hermione maga kellett, hogy megossza vele.

- Én… nem tudom, képes vagyok-e erre…. A normális módon. – Hermione elfordította tőle az arcát, de még mindig kapaszkodott a karjába, ha az ujjai alig súrolták is a bőrét. – Nem tudom, van-e más bennem, mint félelem és fájdalom és embertelenség. Amikor az előbb megcsókoltál és éreztem a testedet az enyém mellett, az ő kezeire emlékeztetett. Olyan romlottnak érzem magam…

- Megértem, hogy így érzel – válaszolt lassan Perselus próbálva átérezni, milyen elveszett lehet, miféle dolgokra kényszeríthették. Mást se akart, mint a karjába venni, és tenni róla, hogy a fájdalom elmejen, azonban tudta, hogy most Hermione nem viselné el az érintését. – Az élvezetet és az örömöt eltemette az, amit Malfoy és a többi tett veled. Talán nem is emlékszel, milyen úgy szeretkezni, hogy az jó legyen, szeretni és szeretve lenni. De higgy nekem, az emlékek visszatérnek, ehhez pedig miénk a világ összes ideje.

Hermione újból megremegett, és Perselus teljes elképedésére mélyen elpirult.

- Nem, Perselus, nem ezt akartam mondani – szólalt meg valami végtelen nyomorúsággal. -  Azt próbáltam elmondani, hogy én még soha… soha nem csináltam a normális módon. És nem tudom, menne-e – lehet, hogy már képes se vagyok rá… talán csak arra vagyok jó, amit Lucius tett velem az…

Perselus ereiben megfagyott a vér.

- Azt akarod mondani, hogy nem volt előzetes tapasztalatod, amikor elcsábítottad Malfoyt? De hát ez lehetetlen.

- Hát, olvastam róla egy-két könyvet és beszereztem pár mugli filmet meg magazint – vallotta be Hermione vékony hangon. – Viktor egyszer meg is csókolt. De ennyi volt a egész, és az se volt valami fényes.

Perselus érezte, ahogy a hideg csúszik végig a hátán, ahogy elfordította tőle az arcát, nem tudván, hogyan reagáljon.

Még valami, amit ő vett el tőle anélkül, hogy egyáltalán tudott volna róla. Az első érintés ártatlanságát, a másik emberi lénnyel való egyesülés újfajta örömét. Erősen szégyellte magát.

- De hát tudtad, mi fog történni – mondta színteles, semmitmondó hangon. – Miért nem kerestél valakit? Csak hogy megtapasztald, milyen, mielőtt elmész hozzá?

- Nem volt rá senkim – felelt lassan a lány. – Egyedül Draco tudta, hogy mit tervezek, és ő olyan testvérszerű volt nekem, mint Harry vagy Ron. Soha nem találtam senkit, már természetesen… - Beszéd közben felpillantott rá, szeme sötéten csillogott. – rajtad kívül – mondta ki. – Mindenki más éppolyan rossz lett volna nekem, mint Malfoy. – Vállat vont. – És amúgy se lett volna ilyesmire időm.

Perselusnak a szíve szakadt meg a klubhelyiségben üldögélő, magában csendben szerető beszerzésén vitatkozó, majd oklumenciáját a kérdés elé helyező Hermione képébe. Anélkül sétált Lucius Malfoy karjaiba, hogy tudta volna, ott mit talál, és csak fájdalmat, utálatot és szégyent lelt.

- Akkor szűz vagy – suttogta rácsodálkozva újdonsült felfedezésére.

Hermione válaszként felhorkantott.

- Aligha – mondta. – Igazából egyetlen porcikámról sem tudok, ami rászolgál erre a névre.

- Én igen – felelt egyszerűen a férfi. – Az elméd és a lelked, Hermione. Sose tapasztaltál igazi szenvedélyt, csak egy elfajzott, perverz árnyékát az igazinak. Soha nem érintettek meg úgy, hogy azt élvezted volna.

- Azt se tudom, menne-e – bicsaklott meg Hermione hangja. – Ki tudja, én is ilyen elfajzott lettem-e…

- Te tudsz szeretni, Hermione – szakította félbe Perselus határozottan, aztán elmosolyodott, látván a lány csodálkozását. – És higgy nekem, téged szeretni mégoly könnyű. Egyáltalán nem vagy elfajzott. És ha ki is derülne, hogy nem tudod élvezni az együttlétet azok után, amiket veled tetted, ez engem nem zavarna.

Lassan, reménykedve, bizonytalanul afelől, hihet-e a férfi szavainak, nézett fel rá Hermione.

- Eltudnád fogadni? – kérdezte elhalóan.

Perselus sóhajtott, és óvatosan köré fonta a karjait, míg a lány feje a mellkasán nyugodott, testeik egymásba olvadtak.

- Hermione – szólította meg gyengéden, a nevét tele érzelemmel, simogatóan ejtve. – Képes lennék azzal tölteni az életem, hogy így tartsalak a karjaimban, mint most, és minden képzeletet felülmúlóan boldog lennék. Téged akarlak, és úgy szeretlek, amilyen vagy. Bármit és mindent elfogadok, hogy veled lehessek.

Érezte, ahogy újra borzongás fut végig Hermionén, ahogy elfordítja az arcát, és Perselus puha lenvászon ingjébe temeti. Lassan talált fel a keze a férfi arcához. Perselus nem mozdult, amíg Hermione felfedezte a bőrét, megérintette a haját, az orrát és végül az orcáin át hüvelykujja lágyan súrolta Perselus alsó ajkát.

- Köszönöm – súgta, és a hangjában volt valami, ami elárulta Perselusnak, hogy sír. – Szeretlek.

- Aludj, kedvesem – mondta Perselus. – Ma éjjel biztonságban tartalak.

És így aludt el Hermione, vigasztalódva a férfi testmelegével, az őt körülvevő puha jelenléttel.

0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0

(Hermione)

Hermione hirtelen ébredt, és egy pillanatra pánik öntötte el a meleg férfitest közelségére. De az este emlékei majdnem olyan váratlansággal tértek vissza, így már nem is volt kedve megmoccanni, pisszenést hallatni.

Perselus az, mondogatta magának újra meg újra. Perselus az, a férfi, akit szeretsz, és semmi rossz nem történhet veled. Ő soha nem bántana.

Lassanként felülkerekedett a pánikon, és már nem érezte szükségét az azonnali menekülésnek. Holdfény tört át a hatalmas ablakokon sápadtan fehér fénybe fogva Perselus arcát. Alvás közben fiatalabbnak tűnt, sokkal nyugodtabbnak és békésebbnek, mint amilyennek Hermione eddig látta.

Még most is, hogy a férfi körülötte nyugtatta a karjait, nehezen hitte el a néhány órája lezajlottakat. Tényleg azt mondta neki Perselus, hogy szereti? Tényleg csókolóztak? Óvatosan megérintette a száját, és újra felidézte a pillanatot, amikor Perselus a karjába vette, a szájával az övét érintette, és az ágyhoz vitte. Úgy döntött, a kevéssel későbbiekbe inkább nem gondol bele.

Semmi sem zavarhatta meg ezt a pillanatot. Még a saját arról szóló kétségei sem, hogy biztosan jó ötlet volt-e beszélni neki az érzéseiről. A játszma le volt játszva, és Perselus reakciója meghaladta minden várakozását.

Különös volt elképzelni, eszmélt rá, hogy Perselus ugyanúgy érzett iránta, hogy ugyanazokat a titkokat dédelgette, ugyanattól a némaságtól szenvedett, mint ő, és ő ezt észre se vette. Ezeket a tiltott érzéseket ő maga is távol tartotta tudatától, a sötét öntudattalanba taszította, nehogy egyszer kicsússzon a száján, hogy a tekintetét nehogy túl sokáig nyugtassa Perseluson azzal a sajátos gyengédséggel, ami az árulója lett volna.

Már régen lemondott annak a gondolatáról, hogy valaha is szabadul ebből a ketrecből, és csakis a tegnapi fejetlenség, annak a félelme, hogy elveszíti őt és ezzel mindent, vette rá, hogy tárja szélesre a ketrecajtót, aminek eredményeképpen eddigi elnyomott érzelmei előtérbe kerültek.

Felkuncogott magában. Tulajdonképpen köszönettel tartozik Ronnak. Ha jó velősen beavatja a történtekbe, még könnyen le is rázhatja.

Ron volt a másik, akire nem szívesen gondolt sem tegnap, sem Perselus karjaiban. Annyi minden történt körülöttük, hogy néha nehezére esett az összes szálat a saját kezében tartani. Nem vigyázott eléggé Ronnal. Megfeledkezett róla, hogy bár érzelmileg egy bólintérrel vetekszik, azért csak képes a nagyság, briliánság és kegyetlenség hirtelen tetteire.

Muszáj volt foglalkoznia vele. De nem ma.

Még valami sustorgott elméje hátuljában, hogy valakiről megfeledkezett. Hát persze, Harry! Mostanra szörnyen ideges lehet! El kellene neki mondania, hogy minden remekül alakult.

Lassan csusszant le az ágyról, és büszkeséggel töltötte el, hogy néma megmozdulása nem ébresztette fel Perselust. Magához invítózta a pálcáját onnan, ahova korábban az éjjel letette, majd ablakot nyitott, és hívta az iskolai baglyok egyikét.

Egy használatlan pergamenért kapott, és felírt rá egy kis üzenetet.

Minden rendben, körmölte sebesen. Ne aggódj. Menj aludni, Harry. És próbáld nem kinyírni Ront.

Lezárta a pergament, és a barna bagoly lábára kötötte. Az hangtalanul hussant el az ablakról. Minden hosszasabb magyarázkodás várhat, döntött.

A bagoly elküldtével és a késő éjjeli hideg levegő kint rekesztésével Hermione visszament a kanapéhoz. A tűz már majdnem elaludt, így néhány hasábot lebegtetett a halódó parázsra. Ennek reggelig melegen kellett tartania őket.

Még egyszer lenézett Perselusra. Még mindig a lenvászon inget és a nadrágot viselte, mint ahogy Hermionén is a blúz, a szoknya és a talár volt. Pillanatnyi tétovázás után ledobta magáról a talárt és a szoknyát, lehúzta zoknijait, és kigombolta blúzának felső két gombját. Már kényelmesebben érezte magát, Perselus meg már így is sokkal többet látott a testéből.

Elmélázott azon, Perselus mit szólna hozzá álmából ébredve. Jól ismerte, hogy tudja, a férfi mennyire utálja elveszíteni a földet a lába alól. Bármit megtenne, hogy a kezébe vegye az irányítást, még ha azt tőle is kell elvennie, és szeret maga megküzdeni a saját érzelmeivel.

Mi lesz, ha megbánja, amit mondott és tett? Mi lesz, ha amint kitisztul az elméje, s rájön, mi történt, már semmit se akar tőle? A hideg elől hozzá menekült, és némán fedte be őket takarókkal, Perselus karjait maga köré rendezte és hozzá bújt.

Azért se engedi visszalépni, határozott hamarjában. Érte küzdött közös kalandjuk minden lépésénél a legelső Dumbledore irodájában tett látogatásától kezdve, és az ellenállás szörnyű, szörnyű ideje után csak megszületett a partnerség első javaslata, lassan pedig kibomlott az igazi bizalom.

Ezúttal nem azért harcolt, amit Perselus Piton és az ő számára a jövő tartogathatott. Belevetette magát, belekapaszkodott minden másodpercbe, amit együtt tölthettek, nem érdekelte, mi lesz az ára.

Tudta, hogy fájni fog. Perselus nehéz ember volt, és az ő pozícióját se igen nevezte volna bárki is sétagaloppnak. Bele se akart gondolni, Harry és Draco mit mondana vagy a Rend hogyan reagálna, ha kitudódna, mi folyik a kémmesterük és az ő mesterkémje között. Nem mintha tudták volna, hogy ő lenne az a kém. Ez a probléma egyébként is várhatott.

Megfogta Perselus kezét, és óvatosan egymásba fonta az ujjaikat.

Ez az övé volt. Az ő boldogsága, legyen mégoly kicsi és rövid. Nem engedi, hogy bárki is elvegye tőle.

Perselus halkan felmotyogott álmában, és Hermione érezte, ahogy boldog mosolyra gyúl az arca. Szóval ilyen együtt aludni. A szerelmese karjában feküdni.

Biztos volt benne, hogy hozzá tudna szokni.

0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0

(Perselus)

Perselus egy meleg test a sajátjának nyomódására ébredt. Napfény és virágillatú haj csiklandozta az orrát, ő pedig szépen lassan nyitotta ki a szemét, nem mervén hinni az érzésnek.

Ott volt ő a karjai közé bújva, lábai az övéibe fűzve, arcát a mellkasán nyugtatva. Békésen aludt.

Perselus ismét lehunyta a szemét, ahogy az érzelmek árja szorítani kezdte mellkasát olyan érzést keltve benne, mintha egyszerre szeretne kitörni sírásban és nevetésben. Egyiket se tette, csak a bal kezét vette el a lány derekáról, és lágyan elsimította a haját, hogy láthassa az arcát.

Hermione. Az ő Hermionéja.

A gyengédség hulláma újra felduzzadt benne, a megtapasztalt érzelmi intenzivitással nem bírt. Ha a múlt hetek nem győzték volna meg eléggé érzéseiről, ez az egyetlen pillanat mindent elmesélt volna. Azt a nőt tartotta a karjaiban, akit szeretett, és ő megbízott benne eléggé, hogy engedje álmában megérinteni magát.

Perselus tehetett valamit, amivel felkeltette vagy Hermione egyszerűen megérezte a mozdulatait, mert a szeme hirtelen felpattant. Találkozott a pillantása a férfiéval, és az arcát pánik torzította el.

Egy rövid, borzalmas pillanatig Perselus attól félt, Hermione nem emlékszik az éjszakára, mint ahogy karácsony reggelén sem emlékezett – akkor mindennek vége.

De aztán a lány arca megnyugodott, ásított, és a testét Perseluséhoz nyomta, mint egy macska.

- Jó reggelt – köszöntette Perselus, és lehajtotta a fejét, bár abban nem volt biztos, merje-e megcsókolni. Hermione helyette is megtette ezt, és ajkaik találkozása éppolyan csodálatos volt, mint az elmúlt éjszaka.

- Pocsékul festhetek – suttogta Hermione a férfi szájába, mire nevetés volt a válasz.

- Te soha, Hermione – súgta vissza Perselus, és újra összeszorult a torka, amikor Hermione elégedetten sóhajtott fel a neve hallatán.

- Attól féltem, álom volt – mondta álomittasan.

- Én is – ismerte el csendesen Perselus.

Egy pillanatra elhallgattak, de Perselus számára ez a csend egészen különbözött minden eddig ismerttől, gazdagabb, melegebb és jóval békésebb volt.

- Jó volt a karjaidban aludni – mondta Hermione kicsivel később annak a pillantásával függve a férfi tekintetén, akinek végre megengedték, hogy olyan hosszan nézze szerelmét, ameddig csak akarja.

Perselus lágyan nevetett.

- Nem tudok nyilatkozni, hogy a nevezett karok hogy érzik magukat, de egyébiránt csak viszonozni tudom a bókot, nem emlékszem, mikor aludtam ilyen jól.

Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét a minden elsöprő érzésben, és amikor újra kinyitotta, az könnyes volt.

- El se tudod képzelni, milyen jó téged nevetni hallani – suttogta. – Tegnap azt hittem, örökre elveszítelek.

A férfi is visszagondolt az előző nap eseményeire. Mindent sérültség és sötétség borított, jött rá, ha eddig messze is tartotta mostani gondolataitól. Minden visszatért, de semmis se harcolt volna az oldalán lévő nő ellen.

- Közel volt – felelt Perselus, majd hirtelen huncut vigyor ült az arcára. – De sikeresen meggyőztél kibővített kapcsolatunk érdemeiről.

- Nos, hát – nevetett Hermione. – Örülök akkor, hogy ilyen meggyőzőnek bizonyultam.

Perselus mosolya elhalványodott, ahogy Hermionét nézte.

- Azonban akadnak majd problémák – folytatta. Hermione el akart húzódni tőle, de ő gyengéden a mellkasán tartotta, esélyt adva neki a szökésre, mégis kimutatva kívánságát, hogy addig maradjon ott, amíg csak lehet.

- Tudom – suttogta Hermione egy másodperccel később. – Annyi, hogy azt megszámolni se tudom.

- Nem, azért annyi nem – mondta Perselus. – A legtöbben soha ki nem találnák, mint ahogy a legtöbben arról se tudnak, hogy kém vagy. A Rendnek nincs joga beleszólni a magánéletünkbe, és úgy hiszem, Draco meg Potter kisebb-nagyobb zúgolódással, de elfogják fogadni.

- Olyan könnyűnek hangzik a te szádból – mondta Hermione meglepetten, és felnézett rá. – Akkor mégis mi a probléma?

- A tanárod vagyok – felelt halkan Perselus, és érezte a mellkasában Hermione ellenkezését.

- Igazán, Perselus, ez már nevetséges! – kiáltott fel a lány. – Nem mondhatod komolyan!

- Sajnálatomra komolyan mondom.

Hermione megmerevedett, és ezúttal ő vette komolyra a hangot.

- Nem hiszek neked – mondta. – Hónapok óta élünk és harcolunk együtt! Nem ez lesz a legsürgetőbb problémánk, csak mert egy vagy két csókot váltottunk!

Perselus kiengedett egy sóhajt.

- Már jó ideje gondolkodom ezen, Hermione. Mióta észrevettem az irántad való érzelmeimet, azóta. Még az iskolai szabályzatban is megnéztem, és bár semmi sem tiltja a szoros baráti kapcsolatot tanuló és tanára között, a „romantikus kapcsolat” kérdés nélkül a tanár – és bizonyos körülmények között a tanuló - azonnali elbocsátásához vezet. Nem hozhatom olyan helyzetbe Albust,  hogy a Rendhez szükséges és az iskolához nélkülözhetetlen dolgok között kelljen választania.

Hermione elfordult tőle, lehajtott a fejét.

- Értem – szólalt meg halkan. – Ismét Albus Dumbledore.

Egy pillanatig Perselus eljátszott azzal a gondolattal, hogy egy kicsit még húzza a feszültséget meglesve a lány reakcióját, de nagyon jól tudta, Hermione milyen sebezhető most, és nem akarta bántani.

- Így hát úgy döntöttem – folytatta szerető szemekkel nézve Hermione merev hátát -, hogy a ma estével felmondom a roxforti tanári állásomat.

Hermione döbbenten pördült felé.

- Mondd még egyszer – suttogta. – Mondd ki újra, hogy engem választasz, nem a tanítást!

- Életem legkönnyebb döntése volt – mondta a férfi könnyedén, mire hirtelen göndör barna hajtincsek tömegeit és egy puha teste érzett magán.

Hermione hosszan és keményen csókolta, és Perselus rájött, milyen rettenetesen élvezi, majd azon tűnődött, a másik éles elméje mikor zárkózik fel.

A csók váratlanul szakadt meg. Szóval mostanra már értette.

- Te egy gonosz, gonosz ember vagy – suttogta Perselus fülébe, és hirtelen felült, így lábai Perseluson terpeszkedtek. Perselus ezt még élvezetesebbnek tartotta.

- Nem értem, mire gondolsz – állította ártatlanul, amit Hermione felháborodott nyögéssel jutalmazott.

- És ennek a döntésnek semmi köze ahhoz, hogy több időt akarsz szánni a Rend ügyeire, Perselus? Dumbledore soha nem fogadná el a felmondásodat, pláne nem a tanév kellős közepén, de ez téged nem állíthat meg, ugye?

- Ez még meg se fordult a fejemben – tiltakozott Perselus szélesen vigyorogva.

- Épp ez az, amitől féltem – mondta Hermione szívfájdalmat tettetve. – A bűnös nem gondol bűntudatra. Sokkoló, de tényleg.

Perselus villámgyorsan csapott le, és vette karjaiba újra Hermionét, figyelmen kívül hagyva bizsergő izmai tiltakozását, csodálva a tényt, hogy engedélyt nyert, hogy így tartsa, Hermione bízik benne eléggé, hogy ennyire szoros testi kapcsolatban lehessenek.

- Egy oldalról nagyon is komoly voltam, Hermione – mondta határozottan, mire a lány szemében megnevezhetetlen örömöt fedezett fel. – Bármit és mindent feladok, hogy veled lehessek. Az én életem már a te életed. Szeretlek.

- Merlinre – nyögött fel a lány. – Van fogalmad róla, hogy a hangod mit művelt velem az utóbbi hónapokban?

Perselus ördögien vigyorgott.

- Mesélj róla – kérte a leggazdagabb, legbársonyosabb hangon, mire Hermione újra felnyögött.

Így maradtak, egymás érintésében, ahogy az órák múltak, mintha arról akarnák biztosítani a másikat, hogy ez nem álom, a másik ott marad, még mindig akarja az ölelést vagy a rövid csókot, azt, amit épp az alkalom hozott.

Ez a tavaszi vasárnap sok ilyet tartogatott.

Jane valamikor dél körül sétált be a nappaliba, és ugyan már visszaalakították az ágyat kanapévá, szürke szeme első pillantásra eleget észrevett ahhoz, hogy széles mosoly üljön ki az arcára.

- Na végre! – mondta ki mély elégedettséggel. – Ma estére valami különlegessel készülök – mert úgy látom, ünnepelhettek!

Hermione ismét elvörösödött – mint azt tette egész reggel -, így Perselus újra megállapította, így milyen elviselhetetlenül vonzó. Ez újabb spontán csókot eredményezett, amitől Hermione bőre csak még vörösebbé vált.

- Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálom – motyogta tüzelő orcáitól zavartan. – Olyan hülyén jön ki.

- Látod, látod – ugratta Perselus kegyelmet nem ismerve. – Mondtam, hogy szűz vagy.

Válasz helyett Hermione nyelvet öltött rá.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés