(Perselus)

Nem nagyon vágyott az Albusszal és Minervával való találkozásra, tényleg nem, főleg összehasonlítva azt a Hermionéval eltöltött csendes estével, de minél gyorsabban letudta, annál jobb volt.

Lassú léptekkel rótta Roxfort folyosóit próbálva gondolatait elszakítani Hermionétől, hogy teljes mértékben az ügyére koncentrálhasson.

Természetesen nem működött. Még mindig a csodák és álmok buborékában érezte magát, az elméje minduntatlan az előző este történéseit  és a mai szürreális, mégis dicsőséges napot ismételgette. Ezek a képek táncoltak a szeme előtt és töltötték csurig érzelmekkel, képtelen volt kitépni gondolatait a fogságukból. Túl sokan kergetőztek, túl frissek voltak, hogy feldolgozhassa őket.

Hermione előtt még sose tapasztalt effélét, sose lépett, mielőtt jól át nem gondolta volna, se nem döntött azelőtt, hogy újraellenőrzött volna mindent, de mindent.

Most alvajárónak érezte magát. Minden lépés logikusnak tűnt a számára, minden döntés teljességgel természetesnek. Amit tett, rendben volt, amit tudott, ahhoz kétség se férhetett. És ez a tudás olyan új volt a számára.

Ha képes lennék elkészíteni ennek az érzésnek a bájitalát, az Imperiusnál sokkal könnyebben és elegánsabban manipulálhatnám az embereket. Ráadásul kész örömmel tennék, amit akarok, gondolta egy pillanatra, de gondolatban aztán megint visszaugrott a karjai között alvó Hermione képére, és megfeledkezett a bájitalról.

Jó volt, hogy egyetlen tanulóval se találkozott az igazgató irodája felé vezető úton. Olyan erősen vigyorgott, hogy a feje szétrepedéssel fenyegetett.

Csak amikor a vízköpőtől még távol befordult az utolsó sarkon, akkor volt képes eléggé koncentrálni, hogy arcát a szokásos kifejezéstelen maszkba fordítsa.

Már várták őt, ahogy belépett.

- Perselus, kedves fiam – köszöntötte Albus melegen, habár a vállai enyhe idegességről árulkodtak. – Miféle sürgős ügylet hozott ide ezen a vasárnap estén? A következő Rend gyűléssel kapcsolatos?

- Nem, Albus – felelt nyugodtan Perselus. – Nem kémmesteri minőségemben vagyok itt, hanem mint a Roxfort egy tanárja.

Dumbledore láthatóan megkönnyebbült.

- Mi hát a probléma, Perselus? Újabb panasz a Griffendél házra?

- Nagyon remélem, hogy nem! – szólt bele Minerva az ablaknál lévő helyéről. – Egész beleszoktam a békébe.

Perselus szó nélkül vett elő egy pergament a talárja alól, és adta át Albusnak, aki feltörte a pecsétet, és sietve átfutotta a szöveget.

Elsápadt, és hagyta, hogy a pergamen az asztalra csússzon.

- Mit akar ez jelenteni, Perselus? – kérdezte figyelmen kívül hagyva Minerva kérő mozdulatát, hogy adja át neki a tekercset.

- Úgy hiszem, több, mint egyértelmű a jelentése, igazgató úr – felelt Perselus kifejezéstelen arccal. – Pontosabban egyértelműbb se lehetne.

- De hát… nem gondolhatod komolyan, kedves fiam – vetett ellent Albus erőtlenül intve a pergamennel. Minerva az ablak mellett állva eddigre kifutott a türelemből, megemelte pálcáját, és magához hívta a pergament, sietve átfutotta, majd olvashatatlan arckifejezéssel nézett fel belőle.

- A felmondásod? – kérdezte. – Nem tudtam, hogy elhagyni készülsz minket, Perselus.

- Nem készülök semmi hasonlóra – felelt Perselus kimérten. – Valami… közbejött.

- Mégis mi késztetett erre? - tudakolta Albus öntudatlanul hívva vissza magához a pergament, és újra meglebegtette. – Annyi éve vagy velünk, és miután tavaly megváltozott a Voldemort körében betöltött… pozíciód, biztos voltam benne, hogy kész örömmel fogsz több időt akarsz szánni a tanításra és a kutatásra.

- Így is tettem, igazgató úr… kész örömmel – mondta Perselus szarkasztikusan ejtve az Albustól kölcsönvett kifejezést, sejtetve, milyen csekély mértékben írja le az őt. – De ahogyan jelenleg a dolgok állnak, többé nem elérhető számomra a tanítás itt, Roxfortban. Természetesen a Rendbeli munkámat folytatom és a kastélyban maradok, hogyha ez lehetséges, de a jelenlegi iskolai tevékenységeimet be kell rekesztenem. Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen problémával kell szembesítenem a tanári kart ennyire rövid idő alatt, de több lehetséges, a tanév közben is elérhető helyettesítő tanárt is meg tudok nevezni.

Ez a magyarázat csak még mélyebbre taszította Albust az értetlenségben.

- Egyszerűen nem hagyhatsz fel a tanítással, Perselus! Szükségem van rád az iskolában! Mi…

- Nagyon sajnálom, Albus – szólt közbe Perselus nyugodtan, de határozottan. – A döntésem végleges.

- Miért, kedves fiam? Mi ez a hirtelenség? Miért ne gondolkozhatnánk rajta egy-két hétig, és dönthetnénk közösen?

- Személyes okok miatt nem tűrhet halasztást.

Rendben. Most, hogy kimondta, rá fognak kérdezni, és neki felelnie kell. Perselus kénytelen volt megtenni ezt a kijelentést. Hermionéval együtt tudták, hogy nem tarthatják titokban Albus és Minerva előtt valami sokáig. Örült, hogy ő az, aki elmagyarázhatja nekik, és Hermionénak nem kell végigülnie a kihallgatást, mégis megrettent a gondolattól. Ez az egész nem állt a természetében.

Még mindig, mint spánielnek állni*,  gondolta.

Albus sóhajtott. Megpróbált pillantást váltani Minervával, de ő olvashatatlan arckifejezései egyikével tartotta a szemét Perseluson.

- Természetesen el kell fogadnom a felmondásodat – mondta végül Albus, mikor belátta, más nem fogja megtörni a csendet. – De miután annyi éve ismerjük egymást, szeretném azt gondolni, hogy bízol bennem annyira, legalább indokkal szolgálsz a döntésedet illetően.

Perselus mély levegőt vett. Érzelmi zsarolás, na persze. Ez mindig bejött Albusnak, vagy ez, vagy a nagyobb jóról és az emberségről szóló beszéd. Jó, hogy már hamarabb eldöntötte, beavatja őket.

- Ha tudni kívánja, igazgató úr – kezdte formálisan -, fizikai kontaktusba készülök lépni egy tanulóval, amit a házirend kifejezetten elmarasztal.

Ezt kapd ki, gondolta, és nehezére esett, hogy elrejtsen egy vigyort, látva a lesápadó igazgatót.

Albus úgy rogyott bele a székébe.

- Ismételd meg – követelte úgy bámulva a bájitalmesterét, mintha az megőrült volna.

Perselus lehunyta a szemét. Milyen méltatlan! Ott volt a kísértés, hogy vigyorogva, gúnyos mosollyal rontson ki az irodából. De ez nem könnyítette volna meg a dolgukat, egyáltalán nem.

Gondolj Hermionéra, a kamráidban vár, emlékeztette magát.

- Mint mondtam, szexuálisan kapcsolatba fogok kerülni egy nőnemű diákunkkal – erősítette meg olyan türelmesen, ahogy csak tudta. – Úgy hiszem, első alkalommal is jól hallotta.

Perselus várta a biztos robbanást. Tudta, Minerva milyen védelmező tud lenni, különösen, ha a női tanulókról van szó.

De Minerva szórakozottan sziszegve fordult a még mindig sokkos állapotban lévő igazgatóhoz.

- Azt próbálja elmondani, hogy beleszeretett Hermione Grangerbe, Albus – magyarázta szárazon. – Végre. Már majdnem feladtam a reményt.

Albus az imént elfehéredett, most ugyanolyan gyorsan fordult a rózsaszín egy kellemetlen árnyalatába.

- Miss Granger… és te… Perselus? – suttogta, mire Perselus bólintott.

- Így igaz – mondta egyszerűen, éles pillantást vetve Minerva felé. – Habár én elhagynám a végéről a „végre” kifejezést.

Albus mély, kissé sípoló lélegzetet vett, varázsolt magának egy csésze forró csokoládét, és mindenféle mugli édességet vett ki a fiókból, vagy ötöt a szájába szórva. Legalább ez az este válasszal szolgált Perselus egy régi kérdésére: Albus valóban hitt a cukor gyógyító hatásában. Érdekes.

- Azt kell mondanom, megleptél, Perselus – mondta végül Albus. – Nem vártam ilyesmit.

- Ami egyszer és mindenkorra elsöpör minden mendemondát a mindentudásodról, Albus – jegyezte meg Minerva. – Bárki, akinek megvolt hozzá a szeme, láthatta.

Albus a provokációra nem figyelve emelte megint Perselusra a szemét, a kék szempár valóban aggódott, nagyon komoly volt.

- Egészen biztos vagy felőle, Perselus? – kérdezte. – Egy nagyon fiatal nőről beszélünk itt, egy nőről, aki mélyen sérült. Te sem vagy egyszerű ember, és bár álszentség lenne a korkülönbségről szólni és arról, hogy tíz perccel ezelőtt az egyik diákod volt, jól át kell gondolnod, mielőtt belekezdesz ebbe a kapcsolatba.

Minerva az ablaknál újra felszisszent.

- Őszintén kétlem, hogy a hideg érvelés segíthetne, Albus. Már hetek óta reménytelenül szerelmes belé.

- Köszönöm, hogy ily módon emeli a méltóságomat – nyögött fel Perselus, majd megdörzsölte a homlokát. – Ilyen nyilvánvaló voltam?

- Nekem igen, de hát én remekül ismerlek, kedvesem – válaszolt a professzorasszony, majd egy pillanatnyi tétovázás után lágyan Perselus térdére tette a kezét. – Örülök nektek.

- Köszönöm, Minerva – válaszolt Perselus, és a csomó a gyomrában már nem volt olyan feszítő. Eddig a pillanatig nem is sejtette, Minerva elismerése mennyit jelent neki.

- Biztos vagy benne, Perselus? – kérdezte Albus újfent. – Biztos, hogy jót cselekszel?

Perselus felsóhajtott, egy másodpercre lehunyta a szemét, és megsimította az orrnyergét. Itt volt a kérdés, ami újra és újra szembejött vele.

- Őszintén megvallva, igazgató úr – felelt végül -, nem hinném, hogy sok beleszólásom lenne. Hermione eldöntötte, hogy megszerez, és mostanság túl jól bánik a tőrökkel, hogy ellentmondjak. – Fáradtan elmosolyodott, mikor látta, hogy Albus ellenkezne. – Nem, igazán, Albus. Nincs választásom. Ő a legcsodálatosabb, ami valaha történt az életemben. Olyan sokáig próbáltam ezt elkerülni, ameddig csak bírtam, de mostanra akkor se tudnék távol maradni tőle, ha akarnék.

Felpillantott az igazgatóra, és továbbra is látva az öreg szemében a kétséget, úgy döntött, folytatja. Egészen könnyű volt beszélnie az érzéseiről, épp ma a sok nap közül.

- Ő tesz teljessé, Albus, oly módon, amiről eddig nem is tudtam. Ha egy keveset is visszafizethetek neki, többre is hajlandó vagyok, mint lemondani a tanári pozíciómról.

Egy pisszenés nem követte ezt a két mondatot, ami Perselust örömmel töltötte el. Úgy tűnt, egyszer az életben csak sikerült a szótlanságig sokkolnia az igazgatót.

Majd megütötte a fülét Minerva ablak felől érkező sóhaja.

- Ez olyan romantikus – szipogott, és a szeme furcsán csillogott a gyertyafényben. – Soha nem gondoltam volna, Perselus, hogy ilyen szépeket is tudsz, különben évekkel korábban becserkésztelek volna!

* Shakespeare, Szentivánéji álom. Az egyik hősnő követi a szerelmét az erdőbe, és azt mondja, mostantól az ő spániele, vagyis hűséggel követi a férfit, akármerre megy, és akkor se adja fel, ha a férfi úgy bánik vele, mint egy kutyával.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés