|
41. Szövetségesek
(Hermione)
Ezen a hétfői napon Hermione SVK-n ült, és minden érdeklődés nélkül hagyta az agyán átcsörgedezni Remus előadását. Néha felemelte a kezét, és azt mondta, „Protego” vagy azt, hogy „Újhold éjjelén egy maroknyi hamu”, és káprázatos mosollyal fogadta a kapott házpontokat, de egyébként nem figyelt.
Ötödévében a DS és az RBF miatt mindent kitanult a pajzsbűbájokról, amint meg valamit az eszébe vésett, az nem egykönnyen hullott ki onnan.
Így a többrétegű, egymással átfedésben működő pajzsbűbájról szóló elmélkedés helyett a tegnapi napra gondolt, pontosabban a tegnap estére.
Perselus nem kérte arra, hogy aludjon az ő szobájában, nyilván nem szerette volna olyanra kényszeríteni, amit magától nem akar. De amint felállt a fotelből, és bejelentette, hogy visszavonul, Hermione követte felfelé a csigalépcsőn.
- Várj meg – mondta neki kis, ideges mosollyal, és eltűnt a saját szobájában.
Amikor végül belépett a férfi hálószobájába - kissé kényelmetlenül érezve magát, amiért olyan rémesen fiatalnak tűnik szokásos pizsamájában - Perselus épp akkor jött elő fürdőszobájából, és nem viselt mást, mint egy fekete pamutnadrágot, mire Hermione lélegzete elakadt.
Meg se kellett néznie magát a tükörben, hogy tudja, már megint rettentően elpirult. A pokolba, igazán felhagyhatna már ezzel.
Perselus felnézett, és látta, hogy Hermione őt bámulja. A lány nem kis megelégedésére arca a vörös egy szelídebb árnyalatát vette fel.
Megfogtalak, gondolta, azonban túlságosan lekötötte a helyzet, Perselus közelsége és testének bizsergése, hogy hangosan kimondja.
- Mindig így alszok – mentegette magát Perselus. – De vehetek egy pólót, ha zavar…
- Szörnyen csalódott lennék, ha ilyet tennél – felelt Hermione kis, merész mosollyal, aminek láttán Perselus visszamosolygott, és a köztük lévő feszültség elszállt, csupán bizalom és melegség maradt.
Hermione lassan indult meg egy pillanatra se véve le a szemét Perselus arcáról, míg kezével kinyúlva el nem érte a mellkasát. Perselus átkarolta, és gyöngéden, áhítattal húzta közel. Hermione tudta, hogy bármikor kihátrálhat az ölelésből, és hálás volt a csendes módért, ahogy Perselus közeledett hozzá.
Felfelé biccentette az állát, és mikor tekintetük találkozott, minden bajos gondolata szertefoszlott, átadta magának a boldogságnak és a szerelemnek.
Perselus enyhén megborzongott, kicsit szorosabbra vette a karjait Hermione derekán, a válaszként érkező érzelmi ár olyan erőteljes volt, olyan kemény, hogy Hermione ujjai maguktól simogatták a haját lehúzva sajátjához a fejét. Megcsókolta Perselust, és sok-sok perccel később hajtották álomra fejüket.
- Hermione – hallotta meg Harry suttogását maga mellől felbukkanva az emlékből, és időben kapcsolt, hogy Remus épp most szólította fel őket páros gyakorlásra.
Harryt követve lépett el asztaluktól, és a terem közepébe sétált a többi pár közé.
- Minden oké veled? – kérdezte Harry, miközben átkot dobott felé, amit Hermione könnyedén ki egy pajzsbűbájjal, talán túl könnyen, gondolta a lány, tekintettel arra, hogy Remus az övéhez hasonló haladó pajzsbűbájról szót sem ejtett az órán. Szerencsére ő volt Hermione, a mindentudó, mindenki számára ismert volt, hogy a nyári szüneteit tankönyvek felett tölti, úgyhogy nem csúszott el efféle apróságon.
- Persze – felelte mosolyogva, és most ő küldött ártást, amit Harry védett ki. – Csak elgondolkodtam.
- Képzelem – bólintott Harry, és kicsit közelebb lépett, mintha stratégiai megbeszélést tartanának. A lány látta, hogy Remus egy pillanatra feléjük néz, majd vigyorogva fordul Padma és Lavender felé.
Hermione mélyet lélegezve próbálta elcsendesíteni hevesen dobogó szívét. Jól van, eljött az ideje. Ma el kellett mondania nekik.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Harry)
Harry zaklatott volt. Ez persze haladásnak számított a korábban tapasztalt leplezetlen pánik óta, amit akkor élt át, amikor Hermione kirohant a szobájából, és Merlin tudja, hova tűnt az egész napra.
Az első döbbenetet követően miután rájött, csak nem kap helyben szívrohamot, főleg nem ilyen fiatalon, kiparancsolta Ront Hermione szobájából olyan bunkón, ahogy csak kedve hozta, és magasról tett rá, Ron mennyire beszélni akar vele.
Elhadarta neki, hogy várjon a klubhelyiségben, majd visszament Hermione szobájába. Vagy egy órájába telt, míg végzett, de legalább először életében hasznát vette Petunia néni ráerőszakolt takarítási rutinjának, és a szoba látszatra tükrözte mutatta a korábbi kényelmet és szépséget. Harry tudta, hogy eredeti állapotába úgyse tudja visszaállítani, de nem akarta, hogy Hermione a Ron okozta káoszra térjen vissza.
Mikor visszament a klubhelyiségbe, épp időben jött ahhoz, hogy lássa, a bedühödt Ginny Weasley hogy húz be a bátyjának.
- Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – visította, mire Harry sürgősen körülnézett, nem hallgatózik-e valaki a közelben. Szerencsére hármójukon kívül senkit se talált. – Hogy játszhattad el így a bizalmát, te megveszekedett barom?! És hogy mertél így felhasználni engem? Most azt hiszi, közrejátszottam!
- Tudja, hogy semmi közöd hozzá, Ginny – felelt az arcát szorító, magában mormogó Ron helyett Harry. – Légy szíves vigyázz, miket beszélsz – sose tudhatod, ki van a közelben.
- Igaz – mondta Ginny még mindig vörösen a méregtől. – Azt hiszem, itt az ideje egy hosszú-hosszú sétának, Ron!
És mielőtt Harry megmukkanhatott volna, kirángatta a bátyját a Griffendél-toronyból. Harry nem érzett késztetést, hogy kövesse őket.
Hermione üzenete késő este, ébren találta a klubhelyiségben, éppen nyugtalanul járkált, és azon idegeskedett, szólnia kellene Remusnak, Dumbledore-nak vagy másnak. Ez valamennyire megnyugtatta, de annyira nem, hogy elmenjen lefeküdni, és Draco, az egyetlen ember, akinek erről beszélhetett volna, a Mardekár hálótermeiben volt, vagyis igen messze. Harrynek nem volt mersze oda küldeni neki levelet. Mégiscsak griffendéles volt, és a griffendélesek nem írogatnak mardekárosoknak, amikor nem tudnak aludni.
Mikor Hermione nem jött le a Nagyterembe reggelizni, újra aggódni kezdett, de az SVK-n, ha agyilag nem is, ott volt, ami Harryt teljesen lecsillapította. A lány nem tűnt boldogtalannak, kimerültnek vagy szomorúnak, tulajdonképpen újra meg újra visszatért a szájára egy kis mosoly, valahányszor nem figyelt arra, hol van.
Bizonyára jól mentek a dolgok, de akkor is érdekelte a magyarázat, mit ahogy a feléjük szökkelő pillantásokat vető Dracót, aki szintén észrevette, hogy valami különös folyik.
A pajzsbűbáj gyakorlása lehetőséget adott rá, hogy beszéljen a lánnyal, de eddigre már eléggé megtanulta, még itt sincsenek biztonságban. Bárki fülelhetett, bűbájokat tehettek a teremre, ráadásul Draco épp az előző héten akasztotta ki azzal, hogy elárulta, több szájról olvasót számlál a Mardekár Ház. Voltaképpen ez valamiféle hobbi volt arrafelé.
- Minden oké veled? – kérdezte mégis, mire egy mosoly és egy bólintás volt a válasz. Közelebb lépett, ami valamiért növelte Hermione idegességét.
- Valami fontosat kell mondanom neked és Dracónak – jelentette ki Hermione hirtelen, mintha az a világ legsürgetőbb üzenete lenne.
- Kapcsolatban áll Ron legutóbbi marhaságával? – kérdezte Harry nem akarván túl kíváncsinak tűnni. Hermione egy szót se szólt neki a Pitonnal való vitájáról, és kora hétfő hajnalig a szobájába se tért vissza. Ő már csak tudta, rendszeresen ellenőrizte.
- Bizonyos módon – felelt Hermione kitérően. – Nem beszélhetünk róla itt. De találkozz velem és Dracóval az edzőteremben ebéd előtt. Majd én szólok neki, hogy legyen ott.
Az óra többi része eseménytelenül telt. Ron sikeresen kiütötte Neville-t egy kábítóátokkal, valaki meg enerváló átkot dobott Harryre, amire csiklandozó bűbájjal válaszolt.
A jóslástan egy merő halotti menet volt még így, Firenze oktatása alatt is, Harry idegességében káromkodni szeretett volna. Se Draco, se Hermione nem volt vele az órán, így egyedül vágott neki az alagsornak csengetéskor, miután végre befejezték a Venus Marsra gyakorolt hatását.
Sietve adta meg a jelszót, amibe Piton beavatta („szubtilis”), és lerohant a lépcsőn. Zihált, mikorra elérte az ajtót és lehúzta a cipőjét, de tudta, Hermionénak kicsit több idejébe kerül, míg rúnaismeretről leér, és tájékoztatni akarta Dracót a hétvégén történtekről.
- Mi a franckarika folyik itt? – kérdezte Draco üdvözlés helyett, ahogy Harry benyitott. – Azt kell gondolnom, Hermione megbuggyant! Egyszer úgy mosolyog, mint egy idióta és a semmibe mered, másszor dadog és ájulással fenyegetőzik! Mi volt a Griffendélben a hétvégén?
Anélkül, hogy kifogásokat keresett volna vagy hosszan magyarázkodik, Harry elmondott mindent, előre tudva, a mardekáros majd megérti, mit miért tett. Csak remélte, hogy Draco nem viszi túlzásba a griffendélesekre mért szitkokat. Ma nem volt abban a kedvében, hogy a Házát védje.
Ám ahogy befejezte, a várt harag helyett széles vigyor jelent meg Draco arcán.
- Szóval egész hétvégén nem került elő? – kérdezte újra, és amikor Harry bólintott, még inkább vigyorgott. – Akkor már tudom, mire utalhat az az ostoba mosoly és a semmibe meredés.
Harry összevont szemöldökkel próbálta követni a mardekárosok össze-vissza logikázását. Mikor beérte Dracót, nem bírta tartani magát ígéretéhez, miszerint mostantól pókerarcot vág, a csodálkozástól elkerekedett a szeme.
- Gondolod, hogy végül csak megtörtént? – kérdezte félig aggódva, félig lelkesen.
Draco felhorkantott.
- A drágalátos Weasleyd egyazon érzelmi gödörbe lökte őket, mire Hermione kétségbeesetten rohant, hogy valahogy megtartsa Perselust. Több mint egy napra eltűntek a láthatárról, és most, hogy visszatértek, Hermione úgy fest, mint az első csókját megízlelt hajadon, Perselus meg, mint aki újjászületett. Találkoztam vele az SVK-ra menet, és nem vett észre.
Mióta Harry észrevette, Hermione hogy érez Piton iránt, erről beszéltek. Úgy tűnt, elkerülhetetlen, és bár Harry kissé finnyásan fogadta annak gondolatát, hogy Hermione megcsókolja Pitont, kölcsönös szerelmük elfogadását nem találta nehéznek.
Végül is látta, hogy viselkedik Piton a közelében, milyen gyengédséggel és törődéssel veszi körül, és azt is hallotta, Hermione hogy beszél róla. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi napokban Hermione sokkal pitonosabban viselkedett, mintsem egykori griffendéles önmagaként.
- Akkor meg min izgul? – kérdezte Harry, de azonnal rájött a válaszra, amint feltette a kérdést. - Miattunk – tette hozzá elgondolkozva.
- Főleg miattad, gondolom – vigyorgott Draco. – Talán attól fél, hogy felébrednek régi előítéleteid vagy esetleg te is szétdúlod a szobáját, mert hirtelen felleled iránta érzett óriási szerelmedet.
- Ó, fejezd be, Draco! – mérgelődött Harry. - Nem valami jó érzés, mikor az egyik barátod elárulja a másikat!
- Főleg a ti millió griffendéles erkölcsi maszlagotokkal, gondolom – értett egyet Draco egész visszafogottan. Harry csodálkozva vette észre, hogy ebben semmi sértő nem volt. – Mi mardekárosok sose bízunk meg egymásban teljesen, de neked biztosan bevert a tudat.
- Ki beszél itt beverésről? – jött Hermione érdeklődő hangja az ajtó felől, mire mindketten felé fordultak.
- Csak arról meséltem Dracónak, hogyan vetted kezelésbe Ront - felelt Harry alig egy pillanatnyi tétovázás után. Tényleg kezdett beletanulni. – És milyen jól sikerült! Még jobban, mint mikor Dracónak vágtál oda harmadik évünkben. Tudod, mit? – fordult aggódóba az arca. – Most döbbentem rá, hogy én vagyok az egyetlen barátod, akit sose ütöttél meg. Remélem, ez így is marad!
- Nagyon vicces – reagált Hermione, és megindult a szóban forgó ütés tragikus élményként való felemlegetésén levő Draco felé. – Tudtam én, hogy jót tettem veletek – incselkedett tiltakozón, de mindketten látták, hogy a szíve mélyén örül.
- Nem azért vagyunk itt, hogy arról csevegjünk, mi mindent tettél értem, nem igaz? – kérdezte gőgösen Draco. – Valahol listám van róla, mit is keresünk itt… - Gúnyosan kutatott sebeiben, mire a lány vette a célzást.
- Rendben – kezdett idegesen járkálni a teremben. - Tudjátok, hogy ti vagytok a legjobb barátaim, és ha csak tehetem, semmit nem tartok vissza előletek… mindenekelőtt el kell mondanom, nem terveztem, hogy így alakul, és ha tudtam volna előre, mi lesz…
Draco és Harry magukban jót mulatva pillantottak össze.
- Igen? Nem értem, mire gondolsz, Hermione – mondta Harry édesen, mire Hermione felnyögött.
- Amit próbálok mondani nektek – folytatta -, az, hogy én… szóval Perselus… szóval, volt az a vitánk szombaton, és aztán… Merlin, komolyan nem tudom, hogy kéne megfogalmaznom…
- Hagy tegyem meg akkor helyetted – ajánlotta fel Draco selymes hangon. – Évek óta szerelmes vagy Perselusba, és szombaton végre rájöttél, hogy ő ugyanígy érez. Nagyon összevesztetek, majd csókolóztatok, és egész hétvégén nem bírtatok távol maradni egymástól. Sokáig tartott.
Hermione olyan döbbenten bámult rájuk, hogy képtelenek voltak nem vigyorogni. Nem szokott eleganciájával, hanem keményen ereszkedett a padlóra.
- Ennyire feltűnő lett volt? – kérdezte halkan. Harry örömére pír futotta el az arcát. Negyedéves kora óta nem látta elpirulni.
- Annyira azért nem – felelt Draco nagylelkűen, és még mindig szélesen vigyorgott. – Dehát a Mardekár hercege vagyok, és Harry buzgón munkálkodik, hogy a jobb kezemmé váljon, ugye, Harry?
Harry próbált komolyan bólintani, de látva Hermione arcán a tartós döbbenetet képtelen volt elfojtani a nevetést.
Draco felsóhajtott.
- Soha nem lesz belőle mardekáros – mondta szomorkásan ezzel még erősebb nevetést váltva ki Harrynél.
Hermione csak nézte őket tágra nyílt szemmel, Harrynek úgy tetszett, az évek alatt még sose sikerült őt ennyire összezavarniuk.
Majd megmoccant a szája, és a szeme örömtől csillogott.
- Egy szörnyet alkottam – mondta csúfondárosan.
- Nem, az én szörnyem – tiltakozott Draco felháborodottan, miközben Harry mélyeket lélegzett, miket nem mondanak itt róla.
- Hízelgő, hogy így összevesztek rajtam – mondta -, de úgy érzem, ki kell mondanom, csakis én vagyok a felelős saját szörnyetegemért.
- De hát pont ez a mardekáros lét szépsége, Harry! – magyarázta Draco izgatottan. – Úgy alakítunk kedvünkre, hogy azt hidd, mindez a te ötleted volt!
- Arról tudsz, mi, griffendélesek hogy mulatunk? – kérdezte Harry fenyegetőn. – Miután kiröhögsz minket, megyünk, és felnyalatjuk veled a padlót.
Draco hitetlenkedő pillantást vetett Hermionéra. A lány vállat vont.
- Tényleg működik. Még Voldemortnál is – mondta könnyedén.
- Azaz szinte mindig – tette hozzá Harry.
- Már alig várom, hogy a Renddel nyalasd fel a padlót, amiért merik nem követni a Kis Túlélő parancsát – mondta Draco.
- A Renddel? – visszahangozta Hermione kissé megemelve szemöldökét ezzel is hangsúlyozva a kérdés kényes mivoltát.
- Tudod, szörnyen hasonlítasz Pitonra, mikor ezt csinálod – jegyezte meg Harry mosolyogva, és nevetett, mikor Hermione szemöldöke még egyet rándult mogorván. Dracót akarom a Rendbe – felelt egy pillanattal később, mikor a szemöldök nem mozdult. – Több, mint egy éve dolgozik a mi oldalunkon, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ideje lenne gátat vetni az általános Mardekár ellenes hangulatnak.
Draco horkantott.
- Ez édes, és pont te mondod!
- A helyedben óvatos lennék, Draco, és emlékeznék némely előítéletedre – szólt rá Harry, de a szemét továbbra is az ajkába harapva gondolkodó Hermionén tartotta.
- Nehéz – mondta végül. – Bonyolult lesz elérni.
- Ez nem hangzott valami vidámnak mondta Harry. – Azt hittem, te is azt akarod, hogy bent legyen.
- Persze, hogy ezt akarom. Amit nem akarok, az a tagok általi nyílt megtagadás, amitől rossz irányba mehetünk el – felelt türelmesen a lány. – Van fogalmad róla, milyen messzemenő ellenségeskedés dúl a Weasleyk és a Malfoyok között? Amennyire én tudom, több generációnyi szőke és vörös terrorizálta egymást Roxfortban kegyelmet nem ismerve. Rémszem még mindig ragaszkodik hozzá, hogy azért vonult korán nyugdíjba, mert Lucius kitrükközte. Ami engem illet, én se foglalhatok állást túl hangosan és gyakran Draco felvétele mellett. Nem tehetünk úgy, mintha ezek a problémák nem léteznének.
- De a jó oldalán állnak – vetett ellent Harry, és látta, Draco hogyan forgatja meg a szemét. – Felül kell kerekedniük az előítéleteiken! Örülniük kéne, hogy Draco csatlakozni akar!
- Igen, ők a „jók”, Harry - ejtette lassan a szavakat Hermione. – Ezért nem kínzunk aranyvérűeket a Rend gyűléseken. De ne téveszd össze a jóságot a hiba nélküliséggel. Az előítéletek nem jók vagy rosszak, emberiek. A kérdés az, mi jár velük.
A pálcája villant, és két másodpercre egy óra jelent meg a levegőben.
- Siessünk vissza vagy elkésünk a következő óráról – mondta, és elegánsan felemelkedett a padlóról.
- Igen is, anyám – felelt Draco, majd komolykodóan hozzátette. – Tudod, ha ilyen rövid idő alatt efféle bölcsességeket tanultál a halálfalóktól, a tagságot komolyan kötelezni kéne.
- Ó, fogd be – mondta Hermione, és rámosolygott Harryre, hogy ő mit szól. De Harry elmélyültnek és merengőnek tűnt, és ilyen is maradt, míg az órák el nem választották őket a délután további részére.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Remus)
Remus számára a tanári értekezlet borzasztó dolog volt, amit arra találtak ki, hogy a szerencsétlen SVK tanárokat kínozzák vele.
Mint rendesen, a hétfő délutáni gyűlés olyan volt, mint egy rakás idősödő rokonnal való teaparti, és majdnem bealudt, mikorra Albus befejezte a mai utolsó napirendi pontot.
- Most, mielőtt mindannyian visszatérünk a munkához – mondta az igazgató, mire az általános figyelmi szint erősen megerősödött annak tudatában, hogy nemsokára vége a szenvedésnek -, szeretnék egy utolsó bejelentést tenni. Attól tartok, igen komoly fajta, és egyikőtök se fogja szeretni.
Dumbledore szünetet tartott, és Remus látta, hogy rajta állapodik meg a tekintete. Soha nem tett semmi igazán komoly bejelentést az értekezletek alatt. Legalábbis azóta nem, hogy Remus tanítani kezdett a Roxfortban.
- Az én hálátlan kötelességem közölni, hogy Perselus a tegnap estével visszavonult bájitalmesteri állásából. A pótolására tett kísérletek már folynak, azonban előre nem látott fejlemények nem engedik, hogy a jelen hét után tovább tanítson.
Albus talán tervezte, hogy mond többet, de minden egyes szava egyre inkább belefulladt a tanári kartól érkező változatos reakciókba. Hagrid tiltakozásul üvöltött, Bimba professzor éles hangos követelt magyarázatot, Flitwick meg minden erejével kapaszkodott az asztal szélébe, mivel ráborult néhány könyv, amikor a meglepetéstől nem figyelt oda.
Csupán Minerva McGalagony maradt csendben, furcsa kis mosollyal nézte az általános felfordulást.
És Perselus Piton, a férfi, aki az egész káoszt okozta, lazán dőlt hátra székében, arca mit sem árult el véleményéből, kezeit maga előtt összekulcsolva tartotta.
Remus többé nem merte volna azt állítani, hogy a tanári értekezletek untatnák. Egyszeriben elveszett a bámuló kollégák növekvő döbbenetében, maga se tudta, hogyan értelmezze a döntést. Van bármi, ami megmagyarázhatja? Valami, ami feljött a Rend találkozóin? Perselusnak el kell tűnnie? De hát az, amikor az életére törtek, a mérgezési kísérlet még hónapokkal ezelőtt volt, és nem találtak folytatásra utaló jelet! Vagy lett volna?
De Remusnak Perselus nem tűnt frusztráltnak, se mérgesnek vagy aggályosnak. Vérfarkas adottsága engedte, hogy a levegőbe szippantva megállapíthassa, a kolléga egész lényében szellemült át. Volt valami boldog, kifejezetten elégedett az illatában, amit Remus nem tudott hova tenni.
Egyszerűen nem passzolt.
- De hát miért? – kiáltotta el magát Remus. - Miért most, amikor végre azt taníthatod, amit akarsz?
A tanári kar többi része, most hogy ez a lényegbevágó kérdés fel lett téve, némaságba burkolózott.
Egy pillanatra úgy tűnt, Perselus nem zavartatja magát válaszadással, aztán leengedte kezeit, kissé előrehajolt, és megemelte a szemöldökét.
- Személyes indok miatt - felelt a Remus által „lesheted, hogy többet kihúzz belőlem” hangnak hívott tónusban. Normális esetben ezzel a kérdezősködésnek vége szakadt volna, de a többi tanárban lévő folytatás iránti kíváncsiság arra sarkallta Remust, hogy tovább kérdezzen.
- Mégis milyen indok lenne az?
Perselus lassan engedte, hogy a tekintete végigsöpörjön az asztalnál ülő döbbent arcokon. Kis, vidám mosolyra húzta a száját, mire Remus hirtelen rájött, ma aztán többet meg nem tudnak.
- Saját – felelte, és Remus észrevette, ahogy Minerva a szája elé emelt keze mögött kuncog.
Az így kialakult általános értetlenségben és idegességben állt fel Perselus, és szólt pár szót arról, hogy ő is mennyire hiányolni fogja őket, de a következő napokba mindenképpen időt szán majd arra, hogy személyesen is elbúcsúzhasson mindenkitől. Szép beszéd lett volna, ha a kis mosoly végre eltűnik a szájáról, de az tartotta magát. És persze Minerva továbbra is kuncogott.
Mihelyt Albus bejelentette az értekezlet végét, Perselus rugóként pattant fel, és viharzott ki a tanáriból. Az asztal mellett maradóknak integetve rohant a nyomában Remus.
- Perselus! – szólt utána. – Egy szóra, ha nem bánod…
- Ne itt – felelt Perselus nem lassítva a léptein. – Soha nem találkoztam még ilyen zajos bandával. Menjünk a kamráimba, ha gondolod.
- Hát persze – egyezett bele Remus, és csöndben sétáltak le az alagsorba, majd a bájitaltan tantermen át Perselus lakosztályába. Remus lélegzete elakadt, ahogy átlépett a falikárpiton – nem igazán vágyott az elkövetkező beszélgetésre. Lehetetlen volt külső reakcióból kiismerni Perselus véleményét. Talán dühös volt, és ha így volt, Remusnak el kellett ismernie, a legjobb oka volt rá.
Remus csendben vizslatott körül a könyvtárszobában, emlékezve az itteni első alkalmára és az azt követő sok más estére.
Perselus adott neki egy kis időt. Mint ahogy azt minden egyes kísérletekkel kapcsolatos megbeszélésük elején tette, eltűnt a konyhában, kétség se férhetett hozzá, a kedvenc fűszeres teáját tette fel.
Az egyik kanapén elhelyezkedve Remus még egyszer körbenézett. Valami megváltozott, valami nem volt a helyén.
Ezelőtt ez a hely Perselustól és egyedül Perselustól lélegzett, most új jelenlét frissítette a szoba levegőjét és ízét, színek és meleg lágy érintése.
Magától nem jött rá, mi lehet az, ám mikor észrevett Perselus íróasztala mellett egy másikat, eszébe ötlött, hogy Hermione lehet az.
- Perselus – szólította meg a csillogó fekete teáskannával könyvtárszobába visszatérőt. - Ami a lemondásodat illeti…
- Személyes indok, Remus – vágott közbe Perselus még mindig különösen mosolyogva. – Azonban azt be kell vallanom, a teljes munkaidős Rendbeli munka is hozzájárult a döntésemhez.
- Ó – reagált Remus érezve, hogy sok más mindenről is szó lehet, de ismerte eléggé Perselust, hogy ne reménykedjen további felvilágosításban. - Akkor rendben. De remélem, egy nap azért elárulod.
Perselus elnevette magát, szokásos foteljába ereszkedett le, és átvetette egyik lábát a másikon.
- Szóval áruld el, Remus, a döntésemmel kapcsolatos kihallgatás az egyetlen, amiért felkerestél?
- Nem, természetesen nem! – sietett válaszolni Remus idegesen dörzsölve a tenyerét. - Tulajdonképpen azért is, mert zavarba ejtenek a januárban itt… történtek. – Elhallgatott, mély levegőt vett, és még véletlenül se nézett Perselus szemébe. – Bocsánatkéréssel tartozom. Szörnyen félreértettem az egész helyzetet. Igazságtalan voltam veled, kockára tettem Hermione jólétét, bizalmatlan voltam az igazgatóval, és egy olyan jelenet kellős közepébe ráncigáltam Harryt és Ront, amit nem szabadott volna látniuk. Hihetetlenül ostobán viselkedtem.
- Egy tekergő kéri a bocsánatomat - kezdte Perselus lassan, lágyan. – Black forogna a sírjában. – Megint nevetett, aztán elkomolyodott. – Rá se ránts. Bár el kell ismernem, tapasztaltam némi… impulzivitást a részedről, a tetteid jogosak voltak, úgy viselkedtél, ahogyan egy tanártól, ahogy egy felelősségteljes embertől az elvárható lenne.
- Örülök, hogy ezt mondod, Perselus – szólt Remus megkönnyebbülve ezekre a szavakra, de nem eresztvén könnyen a problémát -, ezt azonban most túl könnyű szívvel intézed. Számításba kellett volna vennem, hogy korábban kémkedtél. Legalább az igazgatót tájékoztatnom kellett volna, mielőtt Hermionét a gyengélkedőre viszem. Majdnem odalett miattam a fedősztorija!
- Akármilyenek is a körülmények – mondta Perselus egyet nem értőn -, az elsődleges kötelességed a gyerekek védelme. Megőrülhettem, zsarolhattak, Imperius hatása alatt is állhattam, nem tudhattad. Ugyan Pottert és Weasleyt valóban szívesen mellőztem volna, a te reakcióddal nem volt problémám. Az meg az én hanyagságom volt, hogy továbbra is beléphettél a kamráimba. Ha már választanom kell, örülök, hogy beléd vetettem a bizalmamat.
- De hát akkor is máshogy… - próbálkozott volna újra Remus.
- Nonszensz! – csattant fel Perselus. – Ha annyira bűnhődni akarsz nem létező vétkedért, segíts be a kutatásba! Hosszú ideje nem szántam időt a jegyzeteimre, de az utóbbi pár napban eszembe jutott valami, amivel megoldhatnánk a bájitallal szembeni immunitási problémát…
És kezének mozdulatával eltüntette az előttük lévő asztalon lévő holmikat, a helyükbe könyvek és pergamenek árát Invitózva, miközben meg se hallotta Remus tiltakozását.
Több mint egy órája dolgoztak, mikor rövid sor kopogás hangzott fel.
- Hermione – mondta Perselus Remusnak, majd mikor a falikárpit felragyogott, nem zavartatta magát, a munka mellett maradt.
Perselus szavának megfelelően Hermione Granger karcsú alakja lépett be a fényen át.
- Jó látni, Remus – üdvözölte kedvesen, miközben a táskáját pálcanélküli keze mozdulatával egy fotelba küldte. – Zseniális volt a mai óra.
Remus nem tehetett róla, rávigyorgott.
- Nem mintha annyira szükséged lenne rá, Hermione – ugratta. – Láttam, milyen élénken beszélgettél Harryvel a gyakorlás közepén.
Ez megragadta Perselus figyelmét, és megemelte hangját, habár szemét továbbra is a folyóiratokon tartotta.
- Tehát döntött – mondta nyugodtan, mire Hermione bólintott.
- Végre – ismerte el.
- Mikor?
- Pénteken.
Perselus most végre felemelte a fejét.
- Akkor itt az ideje a tervezgetésnek – jelentette ki mellékesen, és miközben Hermione beleegyezően bólintott, Remus hiába próbálta megfejteni, miről beszélhetnek azok ketten.
- Csokoládét? – kérdezte Hermione Perseluséhoz hasonlóan csevegő hangon.
- Griffendélesek – reagálta le Perselus egyszerűen, a szeme elvékonyodott. – Mindig a nyilvánvalóval kezdik.
Hermione elvigyorodott.
- Gondoltam. Kínálhatlak muffinnal, Remus? Azt hiszem, abból is csak csokis van, mivelhogy Perselus bármilyen előítéletes mardekáros, kizárólag azt eszi.
- A csokoládés megfelel – mondta Remus, még mindig próbálva felülemelkedni hihetetlenül nagy hatékonyságú kódjukkal kapcsolatos lázas lelkesedésén. – Köszönöm, Hermione.
- Szívesen, és amúgy se én szereztem őket – felelt a lány, és eltűnt a konyhában.
- Mi volt ez az egész? – kérdezte gyengén Remus, és Perselus, aki eddigre beásta magát az iratokba, meglepetten nézett fel.
- Mi? Ó, hogy az. – Ismét lenézett az átnéznivalókra, miközben gyors, némileg unott hangon magyarázott. – Nem tudom, mennyire vagy informálva Draco Malfoy és Potter újsütetű együttműködéséről.
Remus biccentett jelezve, hogy tud róla, de mivel Perselus továbbra is a sorokat böngészte, ez semmit se mondott a számára.
- Már egy ideje vártuk, hogy Potter felhozza Draco Rendbe való felvételét, és abból, amit Draco ma délután mondott nekem, úgy tűnik, végre meghozta a döntését. Négy napon belül be akarja vezetni a Rendbe.
- Pénteken – tette hozzá Remus, a rövid párbeszéd értelmet nyert. De a Rend sose fogadná el őt!
- Éppen ezért van szükségünk arra, hogy ma este leüljünk megbeszélni – mondta türelmetlenül Perselus, ahogy a konyhaajtó kicsapódott, és Hermione visszatért.
- Jane azt mondja, nem ettél valami sokat, Perselus – mondta szigorúan, mialatt egy nagy tál csokis muffint dobott a kémmester nagyjábóli közelségébe, aki anélkül vette el azt, hogy az irányába pillantott volna. Remus megkönnyebbült, mikor Hermione az ő tányérját emberi módon adta át, majd és leült a kanapéra, hogy saját muffinjába merüljön. – Azt akarja, hogy szavatoljam napi legkevesebb kétszeri étkezésedet.
- Ez a házimanó lesz a halálom – morogta Perselus felpillantva a folyóiratokból, és a lányon hagyva tekintetét.
- Nem - felelt Hermione vigyorogva. – Ezt a megtiszteltetést magamnak tartogatom.
- Nézzenek oda, ki beszél – szólt oda neki a férfi. – Te is kihagytad az ebédet.
Hermione meg se kérdezte, honnan tudja, mikor ő is távol volt a Nagyteremtől.
- Fiatal vagyok – mutatott rá Hermione. - Megtehetem. Te viszont…
Anélkül, hogy elállt volna szenvedve türelmes arckifejezésétől, Perselus dobott neki egy csokoládés muffint, amit a lány egy kézzel kapott el.
Remus legszívesebben megcsípte volna magát. A zsenialitás és az összeszokott pár látványa sok volt neki. Furcsán kívülállónak érezte magát, ahogy őket figyelte, és nem az első alkalommal gondolkodott el barátságuk természetén. Már ha valóban csak barátság volt, a legbensőségesebb volt, amit valaha is látott.
Hozzájuk képest még a tekergők is csak lazán kapcsolódtak egymáshoz. Valahogy úgy tűnt, ketten nem is különálló személyiségek, hanem egy olyan folytonos kapcsolat végpontjai, ami lehetővé teszi, hogy teljességében értsék meg a másikat, és majdnem ösztönösen reagáljanak.
- Köszönöm – mondott köszönetet Hermione vidáman, és a tányérjára tette a muffint. – Így nem kell újabbért mennem.
- Szóval ezért csináltad – mondta Perselus.
- Mi másért? – nevetett Hermione felemelkedve a kanapéról, és a könyvkupacokkal körülkerített fotelhez sétált. – Elfelejtettem, hogy a mardekárosok legalább tíz lépéssel előrébb járnak. Zavarna titeket, ha itt dolgoznék? – kérdezte őket már nyitott táskájával a térdén.
- Ezért vagy griffendéles – csípett vissza Perselus. – Mi mardekárosok soha nem feledünk. Csak akkor, ha lejjebb veszed futó kommentárjaidat. Remusnak koncentrálnia kell.
Remusnak kis időbe telt, mire eljutott a felismerésig, hogy a felelet második része válasz volt a lány kérdésére.
- Rendben, beszéljünk csak a munkával kapcsolatos szokásokról - mondta Hermione tettetett fájdalommal és igen nagy hanggal. – Különösen akkor szeretem, amikor hangosan és folyékonyan sértegetsz griffendéleseket, mikor házidolgozatokat javítasz.
- Ha neked kellene kijavítanod őket, te se sokáig maradnál csendben – lőtt vissza a férfi.
Hermione vitára nyitotta a száját, majd becsukta.
- Valószínűleg igazad lehet – mondta aztán felszabadultan -, de én még így sem beszélek valami sokat beszélek munka közben.
Perselus csak vigyorgott, mire hasonló nívójú vigyor volt a válasz Hermione részéről, mielőtt még belemélyedt volna könyvébe és pár pergamenbe.
Az idő gyorsan telt, míg átnézték az elmúlt év kutatásait, hogy mikor jött illetve ment a vacsoraidő, azt Remus észre se vette. Hallotta, ahogy Hermione néha magában motyog, de hogy mit, az kivehetetlen volt.
Ráébredt, hogy imád ismét Perselusszal dolgozni. Egyszerűen elfelejtette, milyen pokolian briliáns tudott lenni, hogyan ugrált elméje egyik dologról a másikra, ösztönösen tapintva rá arra a pontra, amihez Remus órák munkájával jutott volna el.
Az „ihlete” ugyan megdolgoztatta őket, igazán, de a pár éve Remus által feltalált fedőbűbájjal elviekben működnie kellett…
- Ó, már gondolkoztam, ki fújta fel így az egód! – jött egy dühös hang balról, mire a jegyzeteibe mélyedő Remus hevesen összerándult.
Perselus felnézett az éppen leírt bejegyzésekből, újra elvigyorodott, és bólintott Hermione felé.
- Erről beszélek – mondta, és pálca nélkül röptetett Hermione felé egy párnát, ami egyenesen képen találta a lányt.
Hermione még csak fel se nézett. Csuklója mozdulatával emelt fel egy nehéz könyvespolcot, aminek rá omlását Perselus könnyedén hárította. Fél pillanattal később párna csapódott a bájitalmesterhez, aki fensőbbségesen vigyorgott.
- Megfogtalak – mondta Hermione több mint elégedetten saját magával.
Remusnak ismét magába kellett csípnie.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Hermione)
Négy napos óvatos előkészület és nyugtalan éjszakázás után Hermione és Perselus elfoglalták a Rend asztalánál lévő helyüket, a férfi undorodó pillantást vetett a lányra, a lányt kiverte a félelem. Minél közelebb kerültek egymáshoz, annál szórakoztatóbb volt számukra ez a kis utállak-játék, Hermione azt is látta, McGalagony hogy rejti köhögés álcája mögé mosolyát.
Remusnak, akit Perselus előző nap avatott be kapcsolatuk rejtelmeibe, nyilvánvalóan akadtak nehézségei az elgondolással, de megtett minden tőle telhetőt, hogy senki ne vegye észre zavarát és kényelmetlenségét. Mivel leginkább hajdani griffendélesek ültek körülötte, akiknek nem igen volt szemük a testbeszéd finomságaihoz, senki se vette észre, hogy pillant Hermionéra, majd róla át Perselusra.
Ezek a finom jelzések nem segítettek a feszültség enyhítésében még azok számára sem, akik azt sem tudták, mi okozza. Sok függött a mai este kimenetelén, több, minthogy Draco tagságot kap-e a Rendbe.
A mai este annak is mutatója kellett, hogy legyen, a belső kör mennyire képes engedni a tradíciókból és ezer éve fennálló hiedelmekből (vagy inkább előítéletekből, igazította ki magát Hermione). Hiszen ha nem fogadják be Dracót a Rendbe, az ő terve se fog valami hangos egyetértésre találni.
Arról nem is szólva, ha nem tetszik nekik Draco „igazi identitása” és duplaügynök természete, még csak gondolni se akart rá, hogyan fogadnák őt, mint kémet.
Azt se feledte, mennyi bizalmat és tekintélyt vonhat el Dumbledore-tól egy ilyen lépés elmarasztalása.
Hermione, Draco és Harry órákat töltöttek azzal, hogy Harryt kitanítsák Draco tökéletesen magabiztos bevezetésére, és minden rendben ment. Draco azonban szkeptikus maradt, és Hermione nem tehetett róla, de hasonlóképpen érzett.
Dumbledore, Remus és McGalagony természetesen az ő oldalukon állt, ahogy Perselus is.
Ám a belső kör többi tagja, Arthur és Molly Weasley, Kingsley Shacklebolt, Tonks és ami még fontosabb, Rémszem valószínűleg ellenvetésekkel kellett, hogy éljen. És Hermione nem hitte el, hogy évek Dracóval és családjával kapcsolatos bizalmatlansága egy szép kis beszédtől a múltba veszne, még akkor se, ha azt maga a Kis Túlélő tartja.
Azonban akárhogy is reagáljanak, Perselus és Hermione kész volt a mai estével Dracót taggá avatni a Rendbeliek szabad akaratától és egyebektől függetlenül.
A külvilág számára kissé unatkozó iskoláslányként fogta újra fel a lófarkát, és tincsei mögül vetett újabb pillantást Perselusra.
Draco Albus irodájában vár, üzente neki Perselus. Ebben a pillanatban az igazgató valószínűleg épp őrületbe kergeti forró csokival és mugli édességekkel. Fogadok, még inkább rájuk szokott, mióta szóba hoztam őket előtte.
Hermione küldött felé egy mosolyt emlékezve, négy nappal azelőtt a világ hány idegesítő mozzanatát osztották meg egymással Remus távozta után. Hermione beszámolt Harry és Ron sajátos reakciójáról, ami párjául szolgált McGalagonyénak, és Perselust meglehetősen idegesítette.
- Micsoda kémpár vagyunk mi! - háborgott Perselus titkaik ilyetén lelepleződésén.
- Szeretem, ahogy azt mondod „vagyunk mi” - válaszolt Hermione, mire Perselus rekedten nevetett, ezzel pirulásra késztetve a lányt.
Szeretem, ahogy „ránk gondolsz”, mondta neki most gondolatban Hermione, és őszinte megdöbbenésére a férfi pontosan úgy pirult el, mint korábban ő: a zavar és a melegség meleg jelével, amit nem tudott másként álcázni, minthogy vad köhögésbe fogott.
Igazán, szólalt meg a fejében Perselus egész jól szórakozva, Hermione! Ne a Rend előtt!
És ahogy Hermione újra elpirult, megörült, hogy a haja némileg eltakarja a kilátást. Komolyan kellett ezzel kezdenie valamit. Talán egy Perselustalanító megtette volna. Fürödhetnének együtt, és a férfi órák hosszat olvashatna fel neki Byrontól… a vörösség elmélyült.
Figyelj oda! intette magát, és ahogy Perselusra pillantott, egyszerre vágtázott át tudatukon. LANKADATLAN ÉBERSÉG!
Dumbledore érkezett meg utolsóként. Intett nekik, hogy maradjanak ülve, és mikorra mindenki elfoglalta a helyét, csak ő és Harry maradtak állva.
- Üdvözlök mindenkit a belső kör gyűlésén – köszöntötte őket Dumbledore vidáman, mire a tagok is üdvözölgették egymást. – Jó pár dolgot meg kell tárgyalnunk ma este, de mielőtt hivatalosan megnyitnám a gyűlést, van itt egy megvitatásra váró tagsági kérvény.
A bejelentésre döbbent arcok pislogtak rá mindenfelől. Mindenki tisztában volt vele, hogy Harry és Hermione belépett, bár kisebb sokként érte őket, hogy Ron nem csatlakozott. De senki nem hallott új, hamarosan bevezetésre kerülő tagról, így hát a kilétéről való elgondolások tisztán a Rend tagjai arcára volt írva.
Hermione zavartan ráncolta a szemöldökét, és kérdőn pillantgatott Harryre, míg Perselus arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint mindig is volt.
- Ki lenne az? – tette fel a kérdést Rémszem, és mintha csak erre várt volna, Dumbledore félig hátrafordult az irodája csukott ajtajához.
- Beléphetsz – szólt ki, mire az ajtó lassacskán kinyílt.
Valahol szemköztről Hermione zihálást hallott, de Dracóra és saját hitetlenkedéséből, döbbenetből és növekedő pánikból álló színészi csomagjára koncentrált.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
