|
42. Egy vacsora és egy terv
(Hermione)
Egy pillanatra rájuk borult a csend. Aztán Hermione érezte, hogy valaki megmozdul az asztalnál, és a belső kör egy tagja megemelte a hangját.
- Draco Malfoy? – kérdezte Tonks olyan döbbenettel, olyan értetlenséggel, hogy Draco zavarában összerezzent. Hermione tudta, hogy ez a reakció szándékolt - hogy Draco olyan alázatosnak és bűnbánónak hasson, amilyennek csak tud -, mégis megsajnálta. Micsoda önellentmondás! Piaci jószágként ítéltetve és bíráltatva lenni ezektől az emberektől. Márpedig Hermione tudta, a Malfoyok milyen nehezen bírják az effélét.
Harry bólintással felelt a kérdésre. Ha észre is vette Draco reakcióját, nem hatott rá.
- Igen, Draco Malfoy – mondta kifejezetten érettnek és profinak tűnve. - Aki több, mint egy éve fontos információkat szolgáltat a Rendnek, és öt hónapja az egyik legjobb barátom.
Az utolsó rész hazugság volt persze, de hát az itteniek úgyse tudhattak Hermione Dracóval való összebarátkozásáról, így úgy döntöttek, jó lesz „elmélyíteni” Harry és Draco kapcsolatát. Nem mintha bárkit is lenyűgözött volna ez.
- Információkat? – visszhangozta Tonks ismét, mintha jelen pillanatban az önálló mondatok képzése meghaladná a szellemi képességét.
Most Dumbledore volt az, aki bólintott.
- Közel két éve, mióta Lucius Malfoyt letartóztatták, Draco beszámol nekem minden hozzá szóló leveléről. Még néhány hamis értesülést is sikerült a válaszlevelekbe csempésznünk.
- Mi miért nem tudunk erről? – morrant fel Rémszem, mágikus szeme paranoiásan fordult Harryről Dracóra, majd Dumbledore-ra. - Úgy tűnik, új politika van alakulóban, ami megkívánja, hogy a belső kör tájékozatlanul maradjon. Vagy lenne a belső körön belül is egy kör, amiről nem tudunk?
Ezt a nyílt bizalmatlanság még a jó természetű, mosolygós Dumbledore idegeit is felborzolta.
Végül Perselus volt, aki válaszolt, gúnyos hangja olajosan csúszott.
- Sose tartozott a Rend politikájába, hogy az összes tagnak felfedje a kémeket és az informátorokat – szólt. – Én jelentettem a kivételt. Nem azért maradtál sötétben ezt illetően, Rémszem, mert összeesküdtünk volna ellened, hanem mert mindenki, aki információkat ad a kezünkbe, az életével játszik. Csakis az utóbbi hónapok kifejlesztette újfajta Exmemoriam tarthatna vissza titeket, hogy – önkéntelenül is – eláruljátok az olyan informátorokat, mint amilyen Draco. És akkor még ott vannak kémjeink személyes kívánságai is.
- Szóval Malfoy nem akarta, hogy tudjunk róla? Nem is tudom, miért! – csattant fel Rémszem, nem bírván engedni nézetéből. – Talán mert így könnyebb volt félrevezetnie a házvezető tanárát és egy vele egykorú fiút?
- Azt sugallod, hogy olyan könnyen félrevezethető vagyok, Rémszem? – dorombolta Perselus, mire néhány fokkal megcsappant a szoba hőmérséklete.
- Csak azt mondom, egy Malfoyban nem lehet bízni! – evezett vissza Rémszem az előzőekre, érezve, hogy veszélyes vizekre tévedt.
- Draco nem csak a családját teszi kockára, de az életét is! – tiltakozott Harry. – Ugyanaz a felejtésbűbáj védi, ami mindannyiunkat biztonságban tart. Ugyanolyan elkötelezetten áll a harcunkhoz, mint én magam. És többen segített ki eddig, mint azt képzelnék.
- De hát soha ki nem állhattátok egymást! – vetett ellent Molly Weasley.
- Az emberek változnak – felelt meg rá Harry határozottan, és Hermione látta, ahogy Mrs. Weasley láthatóan leereszt, nyilván emlékezett rá, a fia néhány hete milyen hirtelen szakította meg a kapcsolatát valaha volt legjobb barátaival.
- De mindig jó okkal – emelkedett szólásra Arthur Weasley lassan és megfontoltan, mégis élesen. Hermione emlékezett, ő és Lucius Malfoy hogyan estek egymásnak a Czikornya és Patzában. Lucius Malfoy azon kevesek egyike volt, akiket nem bírt el Mr. Weasley türelme.
Normális esetben Mr. Weasley maga volt a megtestesült barátságosság. Mint Shacklebolt, Rémszem vagy épp Dumbledore, nem sokat szólt, és lassan ítélt. Ám amikor megszólalt, hogy véleményt mondjon, mindenki figyelmesen előrehajolt.
És Arthur Weasley utálta a Malfoyokat.
- Szeretném tudni, Draco miért váltott oldalt – folytatta Mr. Weasley, és amikor Harry válaszolni akart, felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Ne, Harry. Azt hiszem, Dracónak magának kell elmondania.
Hermione belül megfeszült. Természetesen számítottak erre. Szóba se jöhetett volna, hogy Draco felszólalása nélkül megtörténjen a felvétel. Azonban Draco dühös volt, hogy nem engednek neki, pedig most nagyon fontos volt, mennyire hangzik hitelesnek. A belső kör mostanra túlságosan könnyen kitapintotta az arrogancia legkisebb jelét.
- Először is köszönöm, hogy engedik, hogy magam beszéljek – kezdte Draco Rémszem hitetlenkedő horkantása közepette, és Hermione látta, az udvarias gesztus jólesik mind Arthurnak, mind Mollynak. – Megértem, hogy milyen nehéz hinni egy Malfoy „hirtelen” változásában – folytatta. – De figyelembe kell venniük, milyen helyzetben találtam magam a Minisztériumbeli eseményeket követően. Amikor az apámat elkapták, és Harry meg Dumbledore professzor legyőzték Voldemortot – újra -, minden, amiben hittem, összeomlott.
Egész jó, gondolta Hermione, a mondat végén a megreszkető hang főleg. Tökéletesen adja elő magát.
Azonban Draco nem sokat mesélt élete történetéről. Korábban eldöntötték, hogy elsősorban az igazsághoz fog ragaszkodni, és még ha soha nem is mutatta ki igazi érzéseit társaságban, ott voltak, kontroll alatt, de bitang erősen.
- Sosem kérdőjeleztem meg az apámat vagy az utat, amit kijelölt számomra, és a bölcsőtől fogva arra tanítottak, hogy Harry Potter az oka az összes nyomorúságunknak. De mikor apám az Azkabanba ment, senki sem segített. Majdnem az egész Ház ellenem fordult. Elkezdtem gyanítani, hogy Piton professzor, azon kevesek egyike, aki odafigyelt rám, nem olyan lojális Voldemorthoz, mint azt gondoltam volna.
Draco természetesen még csak a közelében sem járt efféle sejtelemnek, míg Hermione el nem mondta neki, de a mardekárosok útjai legtöbbször kifürkészhetetlenek, így senki se kétkedhetett ebben a részletben.
- Aztán az apám kiszabadult, és titokban leveleket kezdett írni nekem. Ő…
Draco megakadt, és ideges mozdulattal túrt a hajába.
Tényleg jó, gondolta Hermione büszkén.
- Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, míg én úgy éreztem magam, mintha említésre se lennék méltó ezen a világon. Ez gondolkodásra késztetett. Elkezdtem figyelni Harryt és a barátait, Dumbledore-t és a tanárokat, akikről sejtettem, hogy a Rend tagjai. Arra gondoltam, lehet, a jövőm mégsincs olyannyira kősziklába vésve, mint azt hittem, hogy van esélyem dönteni magamról, és jól választani, még ha nem is könnyű. Így amikor az apám parancsba adta, hogy tudjak meg többet a roxfortiakról, úgy döntöttem, nem hagyom, hogy az iskola Voldemort martalékává váljon. És elmentem Dumbledore-hoz.
Mikor Draco végzett, Hermione titokban körülkémlelt az asztaltársaságon. Tonks ingatagnak látszott, és Shacklebolt arca nem volt olyan olvashatatlan, mint általában. Rémszem még mindig úgy festett, mintha legszívesebben kidobná Dracót a teremből, Arthur Weasley pedig kifejezetten komolynak tűnt.
- Jól beszélsz – mondta -, de be is gyakorolhattad. Mi a biztosíték, hogy nem döntesz Voldemort mellett a nekünk való kémkedés helyett? Az apád is rávehetett erre, nem igaz?
- Pontosan! Ez a fiú semmire se jó! – csapott le Rémszem, mire Draco vadul elvörösödött. Ez a reakció, Hermione tudta, már igazi volt. Draco mindig ideges volt az idős auror közelében, még ha valójában nem is ő volt az, aki negyedévükben menyétté változtatta. – Az alma ugyebár nem esik messze a fájától!
- Hé, Rémszem, ez azért erős!
- De nincs igazam?
- Igen, honnan tudhatnánk…
- Szerintem csak addig marad, míg el nem jön az ideje…
- Voldemort mindig is egy kémet akart a mi belső körünkbe!
- Kérlek titeket, barátaim – szakította meg Dumbledore a kérdések és kijelentések szélrohamát. – Mint teljes hatályú tagnak, Harrynek joga van kérni a fiú felvételét. Perselusszal együtt támogatom ezt. Hát nem látjátok, hogy őszintén szeretne velünk dolgozni?
- Ő egy mardekáros – felelt Shacklebolt tartózkodóan. Mióta auror volt, azóta szenvedett Lucius Malfoy arroganciájától. – Senki nem hazudik jobban, mint egy mardekáros. Vannak, akik képesek még a Veritaserum bevételét követően is.
- Hogyan ítélheted el az apja, a Háza miatt? – állt neki Harry növekvő dühvel a hangjában. – Ha erre sem vagyunk képesek, akkor akár bele is vethetjük magunkat az aranyvérű utálatba! Az ehhez hasonló ítéletek pont azok, amik: előítéletek!
Ám szavai csupán újabb ellenkezésörvényt támasztottak. Hermione hallotta, ahogy Rémszem agymosást emleget, Molly arról siránkozott, a gyerekeknek nem kellene beleszólni a nagyok dolgába, és még Tonksot is dühítette az állítás, hogy véleménye előítéleteken alapszik. Harry válla megereszkedett, ahogy rádöbbent, többet rontott a helyzeten, mint javított.
A káosz kellős közepén Hermione és Perselus rövid, sokatmondó pillantást váltottak.
Nem veszik be, Perselus, gondolta a lány, és érezte Perselus sóhaját.
Úgy tűnik, nem, értett egyet a férfi. Attól tartok, ideje a B tervnek.
Hermione közönyösen rántott a vállán.
Vicces lesz, üzente, majd váratlanul felpattant székéről.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Harry)
- Egyszerűen nem tudom elhinni, Harry! – rikoltotta olyan hangosan, hogy meglepetésében még Molly Weasley is felhagyott a kiabálással. – Erről a nyomorult görényről beszélsz? Az ellenségünkről? El kéne tennünk láb alól, ahogy Ron mindig is mondta, nem pedig szavatolnunk a Rendbe való belépését! Megátkozott, vagy mi? Nem több egy aranyvérű söpredéknél! Azt érdemelné, hogy élete végéig a pokolban rohadjon! Vitának nincs helye itt!
Sokkolt csöndbe fagyott a környezete ilyen szavak hallatán. Csupán Draco nézte szomorúan, nem is próbálva magát védeni. Harry a döbbenettől szóhoz se jutott. Várt ellenállást, persze, csakhogy nem tőle.
- Figyelj ide, Hermione – szólalt meg Arthur Weasley egy perc után. – Nem járja, hogy így beszélj egy másik varázslótársadhoz. Még ha Draco nem is viselkedett valami kedvesen veled az elmúlt években, van rá esély, hogy megváltozott…
- Hogy megváltozott? – sikoltotta Hermione vészes hangon. – Egy Malfoy? Az ördögiség beleégett a vérükbe! A családjával együtt reménytelen! Rég meg kellett volna ölni mindet! De ahelyett, hogy a jó dolgot cselekednénk, és az egész família az Azkabanban landolna, még tagságot akarnak adni neki! Még Caramel is belátóbb maguknál!
- Ne használj velünk szemben ilyen hangot, kis hölgy! – vágott vissza Molly Weasley, első alkalommal pillantott el Draco arcáról. - Ha a Rend úgy dönt, soraiba fogadja, azt Draco miatt teszi. Ebben a teremben senki nem ítéltetik meg a szülei által!
- Csak azért ítélem el, amilyen ő maga! – kiabált még mindig Hermione, és az arcából ítélve egyhamar nem akarta abbahagyni. – Egy átkozott leendő halálfaló! Mindig is megkérdőjeleztem a választásait, kinek osztogatja a bizalmát, igazgató űr, de egy Malfoy még annál is rosszabb, minthogy a kémmesterévé tett egy undok halálfalót!
- Elég! – söpört végig rajtuk Rémszem hangja. – Attól tartok, Perselusszal kell egyetértenem, te lány! Ha képtelen vagy a korodnak megfelelően viselkedni, nincs helyed köztünk. Draco Malfoy a belső kör tagja lesz, és ha ez neked nem tetszik, akár rögtön el is mehetsz!
Harry azt hitte, rosszul hall. Rémszem épp most jelentette ki, hogy Dracót támogatja? És nem csak ő, mert máris beleegyező mormolásokat hall Tonkstól, Shacklebolttól és a Weasleyktől?
- Értem – mondta Hermione, és engedte, hogy néhány könny lecsorogjon az arcán. – Mind ellenem vannak. De hagy mondjak valamit: a döntésük merő dőreség! Meg fogják még bánni a napot, mikor egy Malfoyt engedtek a Rendbe!
És mielőtt bárki bármit mondhatott volna, átszaladt az egyik falikárpiton, elhaló hangon mondva ki a jelszót.
Ezután már csupán formaságok maradtak. Hogy minél gyorsabban feledhessék az előbbi kínos jelenetet, bocsánatkérő pillantást küldtek a sápadtan, kissé remegve még mindig egy helyben álló Dracónak, majd biztosították neki a teljes hatályú tagságot, és anélkül vetettek véget a gyűlésnek, hogy a napirend egyetlen pontjára kitértek volna.
- Mr. Potter, Mr. Malfoy. Kérem, kövessenek az irodámba – szólította őket Piton, ahogy a tagok sietve elszivárogtak, és Dumbledore a szívből jövő gratuláció után eltűnt saját irodájában. – Hozzá kell adnunk a védelemhez az új státuszát.
Csendben haladtak, míg Piton becsukva és védelemmel ellátva az ajtót leült a székébe.
- Ez – szólalt meg Draco elismerő hangon, ahogy Piton helyet foglalt – volt a legügyesebb tömegmanipuláció, amit valaha pipáltam. Még merszem sincs megint kimondani azt, hogy „szubtilis”.
- Úgy érted, az egész megjátszott volt? – kérdezett rá Harry még mindig kábultan a hisztérikus Hermione gondolatától.
- Ez csak természetes, Potter – mondta Piton íróasztal mögötti helyéről, közben felkínálta nekik a szemközti két fotelt. – Maga az ördög se győzhette volna meg őket máshogy Draco megbízhatóságáról, ahogy az már az elején tisztán kirajzolódott. Néhány perc, és nyíltan ellenálltak volna, ezzel elvágva Draco elől minden reményt. Ilyenkor az egyetlen lehetőség a nyilvánosság véleményének megingatására, ha egy súlyosan torzult véleményt hallanak, ami akármennyire is hasonlít a sajátjukhoz, szembeállásra készteti őket.
Szárazon nevetett, de nem volt öröm a szavaiban.
Furcsa lehet ilyen szemmel nézni az emberekre, gondolta Harry, látni minden gyengéjüket.
- A józan eszük nem engedte, hogy egyetértsenek Hermionéval. Végtére is ők a jók – vigyorodott el Piton, és bonyolult mozdulatokat írt le pálcájával Draco feje körül, bekódolva őt a rendszerbe. – Még ha Molly és Rémszem nagyjából hasonlóakat is gondoltak, soha nem mondták volna ki. Hermione kitörése kényszerítette őket a másik oldalra, innentől kezdve pedig már egy kisebb rábeszélésre beleegyeztek Draco tagságába.
- Maguk tervezték el így? – kérdezte Harry nem akarván hinni abban, amit hall. – Maga és Hermione egész idő alatt így manipulálják a Rendet?
- A gyűlések fele ezzel telik – felelt Piton kétségtelenül jól mulatva. – Ez a napi szórakozásunk mostanság. Csak nem most jössz rá? – Sötéten mosolygott Harry döbbent arckifejezésén. – Mostantól Draco hivatalosan is tag – mondta aztán. – Végre hozzáfoghatunk a komoly munkához. Egy kis találkozót gondoltunk ki ma estére. Draco, gyere le a kamráinkba. – A tekintete találkozott Harryével, és az ajka megrándult. – Hermione rám parancsolt, hogy közöljem, téged is szívesen látunk.
- Köszönöm – mondta Harry még mindig nehezen nyelve le a körülötte folyó megannyi összeesküvést. – Mondta már valaki magának, hogy komolyan ijesztő?
- Több ízben.
Hermionét az egyik fotelben összegömbölyödve találták, aludt. Piton csendesen odasétált hozzá, és megérintette az arcát. Hermione azon melegében felébredt, de mielőtt támadott volna, Piton elkapta a kezét, így mielőtt egyáltalán felemelkedett volna, ő felismerte.
- Szóval jól ment – mosolyodott el aztán olyan éberen, mintha egyáltalán nem is aludt volna, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy a férfi az előbb rángatta meg.
- Természetesen – hagyta helyben Piton, kézcsókot adott neki, majd elengedte.
Draco és Harry mulató pillantást váltottak, majd a feléjük lépő Hermione felé fordultak. Ő mindkettőjüket megölelte, gratulált Dracónak a belépéshez, és boldogan vigyorgott, mikor több dicséret érte színészi képességeit.
- Nyolckor tálaljuk a vacsorát – mondta aztán. – Már elmagyaráztad nekik, Perselus?
- Több, mint eleget magyaráztam gyengeelméjű serdülőknek az utóbbi tíz év folyamán, nagyon köszönöm – felelt a férfi enyhe arroganciával, és Harry érezte, ahogy a gerince mentén a borzongás, mint fenyegető árny fut le. Túlságosan az utóbbi évek Pitonjaként hatott.
Hermione csak horkantott.
- Kis szemét – ráncolta a homlokát -, ha akarsz csinálni végre valami értelmeset, a konyhába veled!
- A helyedben én vigyáznék – figyelmeztette őt Piton, ám Harry első alkalommal gondolt bele, hogy a veszélyes tónus a mélyben vidámságot takar. Mindazonáltal lúdbőrös lett egy kicsit. – Történetesen tudom, hogy perpillanat nincsenek nálad a tőrjeid.
- Én pedig történetesen azt tudom, hogy Jane türelmetlenül vár rád. Talán engem leiskolázol, de biztosan nem mersz ujjat húzni vele, mikor a vacsora múlik rajta.
A bájitalmester arcáról egy másodpercen belül eltűnt a magasztos kifejezés, majd egy úrnőjének szóló kis meghajlás után eltűnt a konyhában.
Draco elkuncogta magát, míg Harry továbbra is hamisítatlan döbbenettel nézett a konyhaajtóról Hermionéra.
- Szóval mire fel is ez a kis találkozó? – kérdezett rá a mardekáros, és a kanapéhoz sétált.
- Elszántuk magunkat a cselekvésre – felelt a lány. – Felhagyunk csupán a menthető mentésével, helyette keresztülhúzzuk Voldemort számításait. Most, hogy a belső kör tagja lettél te is, Harry úgyszintén, megvan mindenki, akivel alaposan átforgathatjuk egyesek világnézetét – vigyorodott el. - Arról nem is beszélve, mennyire sokat fog számítani a kielégítő többség.
- Szerencsétlen Rémszem – jegyezte meg Harry szomorú fejrázással. – Emlékszel, mit mondott az este az összeesküvésekről? Úgy tűnik, végül csak igaza lett.
- Szóval a Rend jövőjét tervezzük ma meg? – kérdezte Draco akarata ellenére lenyűgözötten.
- Remélhetően nem csupán a Rendét, de Voldemortét is – felelt Hermione. – Emellett természetesen megünnepeljük a belépésedet. Valami csodálatosat főztünk!
- Ne mondd, hogy te vállaltad a fűszerezést – könyörgött Piton, ahogy a konyhaajtó becsukódott mögötte, és visszasétált hozzájuk.
- Nem azt – válaszolt Hermione kedvesen. – Le kellett alacsonyodnom a vágáshoz és a szeleteléshez, mert Jane rám parancsolt. Nem mondta neked?
- Szándékosan hagyott bizonytalanságban, hogy bosszút álljon a rendszertelenségem miatt. Ezek szerint nem nyúltál a sóhoz?
- Nem – vigyorgott rá a lány.
- Hála az egeknek – engedte ki a levegőt Draco drámai gesztussal kapva mellkasához.
Hermione felprüszkölt, majd észrevéve Harry zavart arckifejezését hátradőlt a fotelben, és gúnyos arccal magyarázta.
- Emlékszel az ötödévesként kötött sapkáimra? – kérdezte Harryt, mire ő bizonytalanul bólintott. – Rosszabbul főzök.
- Nincs olyan melléknév, ami kellőképp körülírná, hogy főzöl, Hermione – szólt bele Piton, és leült mellé. – Szót nem érdemel.
Draco és Hermione felnevetett, és Harry rájött, nem is olyan nehéz csatlakozni hozzájuk.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Hermione)
Remus és Minerva érkeztek elsőként a vacsorára, és Minerva szívből jövő gratulációi, milyen ügyesen elbántak az összes „csökönyös egykori griffendélessel”, feledtette Hermionéval Remus felé vetett furcsa pillantásait.
A férfi önként elfogadta a Perselusszal lévő kapcsolatát, vagy legalábbis Perselus ezt állította, de úgy tűnt, Remus nem hisz ilyen könnyen Hermione képességeiben. Mindig barátságos és kedves volt, persze, de csak óvatosan. Még most is, ahogy felszolgálta a teát és a kávét - furcsán érezve magát, amiért Perselus számára ez a tradicionális kedveskedés jelenti a háziasszony szerepét -, érezte a hátán Remus kérdő, aggódó, tűnődő pillantását.
De szerencsére elég különös látvány bukkant fel a szobában ahhoz, hogy lekösse a figyelmét, a Harry meg Draco közötti harmonikus, baráti kapcsolat volt a legnevezetesebb.
Mikor Draco az este első sértését vetette a Griffendél Ház ellen, Remus összeszűkült szemmel nézett feléjük egy haragvó Harryt várva. A mardekároséhoz hasonlóan lágy és arrogáns válaszára viszont elkerekedett a szeme. Az ezt követő civakodó ugratásra még magasabbra vonta a szemöldökét, hát még, mikor Hermione hozzájuk sétálva játékos taslival illette kettejük feje búbját, a Mardekár hercege és a Griffendél oroszlánja egységes tiltakozásban bődült fel. Hermione látta, hogy Remus lemondó hitetlenkedéssel rázza meg a fejét.
Remélhetően hamarosan fel kellett dolgoznia a fiúk újfajta viselkedését. A kiegészítő SVK, amit nekik tartana, nagy segítség lenne. Hermione elvigyorodott. Nem mintha Remus már tudna a tervezett tréningről, de napok kérdése, és megtudja.
Miután Remus végre megbizonyosodott róla, hogy Draco és Harry nem ölik meg egymást menten, ha már nem bámulja őket, Minerva felé fordult, akivel hamarosan elmerültek egy kviddicsről való beszélgetésbe.
Mikor már úgy tűnt, a vendégei jól érzik magukat, Hermione engedte, hogy tekintete Perselus keresésére induljon.
A férfi látványához szokott szeme hamar megtalálta őt az árnyékban, félig rejtetten állva a csigalépcső mellett. Mellé sétált, balján nekitámaszkodott a falnak, elég közel ahhoz, hogy érezze testmelegét és jellegzetes földes illatát.
Perselus mosolygott, de nem pillantott el a könyvtárszobában tartózkodókról.
- Ideges vagy? – kérdezte a lányt, nem suttogva, amire általában felfigyeltek, de egészen puhán, mintha árnyak cirógatnák.
- Nem amiatt, mit szólnak majd – felelt ugyanazon az elmélyült hangon Hermione. – Remus még mindig nem tudja biztosan, hogy kellene fogadnia az eseményeket, de nemsokára felenged. Végig fogja csinálni.
- Természetesen végig fogja – értett egyet Perselus. – Csupán világa tekergős felfogása roncsolódott szét. A griffendélesek általában iszonyodnak a kémkedéstől. És egy ilyen kislánytól ilyet látni…
Hermione játékosan megbökte, tudván, valószínűleg Remus pontosan a Perselus által vázoltakat hitte róla hónapokkal ezelőtt.
- …hogy megtéveszti a Sötét Nagyurat – folytatta Perselus mosolyogva -, egy mardekáros a Rend második legfontosabb emberévé emelkedik, és mindenki közül pont James Potter fia barátkozik az ellenséggel.
Tekintete a kandalló előtt halkan beszélgető Harryre és Dracóra villant.
- Túl sok így neki hirtelen. Egy griffendéles agyi kapacitása végtére is lényegesen alacsonyabb…
Hermione kicsit erősebben lökött rajta ez alkalommal, mire Perselus mosolya megélénkült.
- Akkor miért vagy feszült? – kérdezte újra, mire Hermione érezte, ahogy belsejében boldog melegség támad. Pedig elég szánalmas volt egy kémtől annak a körbeörvendése, hogy valaki ilyen könnyen kiismerte, mégse tehetett róla, rettenetesen tetszett neki a dolog. Perselus felé fordult, tekintetük találkozott.
Olyan lesz, mintha követ dobnánk egy tóba, üzente neki gondolatban. A víz eddig csendes volt, és ki tudja, mekkora hullámokat csap a kő, mielőtt megálljt parancsolhatnánk neki.
Egy pillanatra azt kívánta, Perselus bár tagadná az est fontosságát, de érezte egyetértését. Soha nem vigasztalta volna őt az igazság letagadásával, nem, Perselus nem, és ő épp ezért szerette.
Már értem, szólalt meg a fejében Perselus, ez az este hozna mindent mozgásba, és ha nem is nézzük, mi lesz a következménye, a világ így is, úgy is változni fog miattunk. Nagy felelősség.
Az érzés, ahogy karok fonódnak köré, és biztonságban tartják, arra biztatta Hermionét, hogy egy pillanatra néma élvezettel hunyja le a szemét.
De nem kell egyedül vinned, folytatta a férfi, kettőnk vállán nyugszik, és bármi is következzen, együtt túléljük.
Szörnyű dolgokat tettem, Perselus, suttogta vissza Hermione Perselus elméjébe, és még több borzalmat fogok, mire a háború véget ér. Ki kell lépnem az árnyékból. És ezek után hogy néznek majd rám? Gondolatban Draco és Harry még mindig tűznél ülő alakjai felé mutatott, majd az együtt halkan nevetgélő Remusra és McGalagonyra. Mit látok majd a szemükben, mikor mindennek vége lesz? A pokolba, csatába hívom őket ma este! Mit látok majd a szemükben, ha a ma este véget ér?
Nem idegenek ők, akik hátat fordítanának neked, emlékeztette a férfi selymes hangon. Mindannyian épp eleget láttak a képességeidből és a tehetségedből ahhoz, hogy megértsék, ki vagy, mit teszel, és elforduljanak tőled, mint Weasley tette. De ők mégis mind melletted állnak. És bár általában úgy gondolom, a griffendélesek mindenféle bolondságra képesek, mosolygott rá, tartsd észben, hogy már korábban is hűek voltak hozzád.
Perselus megállt, és mikor Hermione ránézett, mosolya határozottan ördögivé vált, ahogy ismét áttért a beszélt nyelvre.
- Arról nem is beszélve, hogy még mindig kitörölhetjük a memóriájukat, ha a reakcióik nem találkoznak az elvárásainkkal.
Hermione felnevetett a képre, ahogy Perselus megragadja Dumbledore hosszú szakállát, és elharsog felé egy Exmemoriamot.
- Igazad van – mondta, és egy percre engedte állát a másik vállán nyugodni. Pihe érintéseként érezte a haján a férfi kezét, lágy cirógatásként a nyakán, és Perselus újra elhúzta kezeit, de a meleg érzése megmaradt.
- Térjünk vissza közéjük – vetette fel aztán. – Az igazgató bármelyik percben érkezhet.
Mintegy végszóra ragyogott fel a Perselus kamráiba vezető falikárpit, és csilingelt fel háromszor annak jeleként, hogy valaki megfelelő jelszó nélkül igyekezne befelé.
0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0o0
(Draco)
Dumbledore érkeztével az este formálisabb képet öltött. Jane pár percen belül érkezett, hogy felszolgálja a vacsorát, és mindenki rövid dicséretet intézett felé, miközben remek főztjén legeltette a szemét.
Egyedül Draco nézte az elé tett ételt kissé idegesen, túlságosan is tudatában Jane felé küldött sokatmondó pillantásainak. Első találkozásuk nem ment jól, mivelhogy a fiú családja olyannyira hírhedt volt a házimanóikkal való rossz bánásmódról, így ő se bízott teljesen az elé tálalt étel ártalmatlanságában.
De miután Hermione széles vigyorral megejtett egy gyors előhívó bűbájt Draco ételén, és semmi ártót nem talált benne, nagy élvezettel kezdett ő is enni. Szeleburdi megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Az egész álló nap kifelé mutatott nyugalom ellenére pokoli ideges volt. Most meg a Főnix Rendjének a tagja! Az apja ültő helyében intézné el! És bár Draco komolyan remélte, hogy az idősebb Malfoy sose szerez tudomást örökösének új csoporttagságáról, jó volt, hogy végre ő is helyt állhatott.
Mikor a vacsora befejeződött, és újabb bor lett felszolgálva, készen álltak a hivatalos ügyekre.
- Most, hogy az esténk könnyelmű része végéhez ért - mondta Perselus tipikus, mogorva osztálytermi modorban kuncogásokat és mosolyokat váltva ki az asztal körül ülők köréből -, merem remélni, áttérhetünk komolyabb dolgokra. Vár a munka.
- Kik vagyunk mi, hogy ne legyünk lekötelezettjei egy ilyen figyelmes házigazdának? – kérdezte McGalagony professzor csipkelődve, Perselus részéről horkantást, a többiekből újabb kuncogást váltva ki.
- Igazgató úr – szólalt fel Hermione, felajánlva a szóra emelkedést, de Dumbledore megrázta a fejét, és mosolygott.
- A ti ötletetek volt, kedvesem. Úgy igazságos, ha ti prezentáljátok.
Hermione felsóhajtott, bólintott, és pálcájával körbesuhintott, mire egy, az osztálytermekben használatos mágikus kivetítő és a hozzá való fehér képernyő jelent meg a szobában. A prezentáció előadásának módjában nagyon különbözött attól, amit Dracónak nyújtott, mikor hetekkel ezelőtt felvértezték az elméjét az illetlen behatolóktól.
Nehezen hagyta magát meggyőzni, emlékezett rá, mikor a lány arról kezdett beszélni, Voldemort mennyire áhítja Harry halálát, és az ősi éjszakákból nyert hatalom megszerzését. Perselus (akit még nem mert Perselusnak szólítani, habár ő már pár estéje megkérte rá) könyvtárszobájában ültek.
Draco sokat tudott a természeti elemek erejéről – mindenki, aki távolról is kapcsolódott Voldemort Nagyúrhoz, nagyon jól tudta, a Nagyúr megtudja csapolni ezeket, és saját mágikus erejének majdnem végtelen forrását nyeri belőlük, ezzel minden más varázslót, még Dumbledore-t is anélkül előz le messze, hogy annak reménye lenne beérni.
Egy olyan hely gondolata, ahol ezek az erők nem működnek még az ősi éjszakákon sem, amikor az elemek a legerőteljesebbek, pofonként érte, ellenben ezt az ötletet egy csapatnyi szentimentális griffendéles valószínű könnyebben fogadhatta.
És mikor elárulta neki Hermione, hogy ez a hely maga Tintagel, tucatnyi különböző az asztalra rakodott táblázattal, vizsgálati eredménnyel és kutatási anyaggal bizonyítva ezt, a sok mindentől szédülő fejű Dracót nevetésre késztette.
Mint ahogy a felvetés ez alkalommal is hitetlenkedő kérdéseket és ellenvetéseket eredményezett. Dumbledore már természetesen tudott a tervről, Piton pedig még Hermionéval is tartott Tintagelbe megismételni a kezdeti vizsgálatokat, ám Lupin és McGalagony elképedtnek látszott. Még Harry - akinek gyatra előképzettsége volt a mágia különleges területeiben – is nehezen tudta elhinni, hogy létezik, hogy egy hasonló helyet soha előttük senki még fel nem fedezett.
Időbe telt, mire Perselus és Hermione együttes erőfeszítései elhalkították a kétkedőket, és meggyőzték őket a vizsgálatok megbízhatóságáról. Draco csendben maradt, még nem szokott hozzá egészen a tanácskozáshoz, és ez egyszer kimondottan örült, hogy a színpadot mások foglalják el. Dumbledore csak ült ott, és csillogó, furcsán reményteljes tekintettel figyelte az asztaltársaságot.
De még ha azt le is nyelték, hogy hasonló dolog létezhet, akadtak kérdéseik. Sok kérdésük, és Draco most látta be, Perselus és Hermione miért ragaszkodott egy ehhez hasonló zártkörű találkozóhoz, mielőtt a belső kör elé tárták volna elgondolásaikat.
A szobában mindenkit elfogott egyfajta áhítat, ahogy Perselus a stratégiát vázolta, míg Lupin amiatt nyugtalankodott, hogy az elemi mágia hiánya megtörné néhány igen erőteljes védőbűbájukat, addig McGalagony már azon tűnődött, hogyan változtathatnának át néhány kősziklát a Rendbeliek menedékének, a maga módján mind brillírozott.
Még Harry is megcsillogtathatta a tudását a Sötét Nagyúr hatalmával és a köztük lévő mágikus kapcsolat természetével kapcsolatban, és egy pillanatra Draco úgy érezte, egy kicsit kimaradt. Azonban mikor Hermione egy másodpercre megérintette a kezét, és rámosolygott, Lupin rákérdezett nála, a régi aranyvérű családok miként vélekedtek Tintagelről.
- Mihez kezdünk, ha Voldemort már átkutatta elemi mágiáért? – tette fel a kérdést McGalagony élvezettől csillogó szemmel és – Draco meglepetésére – új reménnyel, amikor minden más dilemma válaszra talált. – Nem fog rájönni, hogy valami nem stimmel, és áthelyezni a tervét máshova?
- Nagyon valószínűtlen, hogy pont ott kutatott volna elemi mágia után – mondta Hermione. – De ha mégis ezt tette, még mindig lesz, aki ott várja majd. Perselus és én – biccentett a kémmester felé. – Kifejlesztettünk egy varázslatot, ami elfedi és megváltoztatja a mágikus jelzéseket. Az álcázó bűbáj alapján működik, ami egy ember személyes mágikus aláírásához adja hozzá az elemeket. Képesek leszünk ezt a bűbájt egy katalizátorba rejteni, legegyszerűbben egy ékszerbe. Miután a Rend befejezte az előkészületeket, a szigeten mindenfelé elrejtünk ilyen ékszereket, amelyek meghozzák majd a kívánt eredményt, ha valakit a hely elemi mágiája érdekel. Jane-nel dolgoztunk együtt, hogy biztosak lehessünk benne, ugyanúgy működik házimanókon, mint másokon. – Elmosolyodott. – Mikor Jane az egyik ilyen kövünket hordozva a zsebében végezte el a mágikus vizsgálódásokat, olyan távol álltak az eredményei a valóságtól, mint egy nimfa egy nyírfától.
Draco észrevette Perselus szájrándulását, a férfi remekül szórakozott. Ő maga túl óvatoskodó volt még ahhoz, hogy kimutassa vidámságát. Az a házimanó továbbra is rühellte.
Mikor rátévedt a tekintete Perselus régi órájára, meglepve vette észre, hogy több, mint egy órája tanácskoznak. Mintha csupán percek teltek volna el. Végül mindannyian elhallgattak, a terv elfogadtatott és megértésre talált.
Ideje volt a másik dologgal kapcsolatos nekiülésnek, amit ma még meg kellett beszélniük – hogy hogyan avassák bele ebbe a Rend többi tagját, és hogyan lehetnének teljesen biztosak benne, hogy győzedelmeskedhetnek a halálfalók fölött.
Még a gondolata is megrémítette Dracót.
- Ha a Rend úgy határoz, háborúba indul – kezdte Perselus mély, komoly hangon, ami egyből nagyot fordított a terem hangulatán -, nem foghatunk hozzá úgy, mint általában. Én magam bátorkodtam fejleszteni kémeink és informátoraink hálózatán, úgy bővítve rajta, hogy minden ismert szimpatizánst rendszeres megfigyelés alatt tarthassunk, a Minisztériumban egyél több ügyosztály ránk hallgat, és együttesen a Grimmauld térinél jóval hatékonyabb új főhadiszállást alakítottunk ki. De ez nem elég. – Elhallgatott, de Dumbledore folytatásra biztatta, mire még komorabban szólt. – Ugyan remek ötlet volt egy olyan belső kör megalakítása, amelynek tagjai taktikai és stratégiai megbízatásokat kapnak és több információ áll a rendelkezésükre, míg a nagyobb külső kör kész harcolni, ha hívják őket, felkészültebbeknek kell lennünk. A külső és a belső körnek egyaránt szüksége van rendszeres párbajgyakorlatra. A külső körből néhány kiválasztott embert be kell avatni a tervbe, és a mi Exmemoriam bűbájunkkal bevédeni. Mindazoknak pedig, akik közvetlenül részt vesznek majd a harc első soraiban, szigorú csapatkiképzést kell kapniuk.
- Mit ért a csapatkiképzés alatt? – kérdezte Harry, de Hermione válaszolt.
- Emlékszel, a DA-ban hogyan tanultuk meg egymás hátát védeni? – Harry bólintással felelt. – Ugyanaz lenne ez, csak jóval bonyolultabb. Minden tagnak tudnia kell az összes többi adottságairól, arról, hogyan reagálnak egyes helyzetekben és mik a gyengéik. A csapattagoknak ösztönösen tenniük kell, amit a vezetőjük parancsol, tegye azt akár verbálisan, akár nonverbálisan. Ha a vezető felkiált, hogy futást, a csapatnak késlekedés, tétovázás nélkül futnia kell. Ha azt kiáltja, lebukni, szintén. Ha azt mondja, ölj, ennek is úgy kell lennie.
Harry kicsit felkavartan bólintott. Az eszével hosszú ideje tudta, hogy a gyilkolás pontosan az, ami rá vár a Voldemorttal való utolsó összecsapása során. De ilyen tárgyilagosan kimondva hallani egészen máshogy esett.
- Többször kellene találkoznunk – tette hozzá McGalagony. – Eddig talán elég volt a heti egyszeri, de ezentúl gyorsabban, éberebben kell reagálnunk.
Piton helyben hagyta.
- Javasolni fogom a napi rendszerességű esti találkozókat azok számára, akik meg tudnak jelenni és akiknek jelentenivalójuk van. Fél órára korlátozzuk ezen esti találkozók időtartamát, és már többet végzünk velük, mint a heti egyszeri, hosszabb alkalommal.
- Továbbá minden elérhetőt meg kell tudnunk a halálfalók felkészültségéről – mondta Hermione nyugodtan. – Míg én tudnék mondani számokat és jellemeket, hogy hogyan reagálnának csatában, Voldemort túl paranoiás, hogy akár a belső kör tagjait teljes körűen tájékoztassa. Tintagel nem nagy csatára termett. Tudnunk kell a szigeten található minden pálcáról, minden harci talárról és minden ellenségről, vagy a mérleg nyelve esetleg a rossz oldalra billen. Tudnunk kell a részletes terv minden egyes pontját, majd addig gyakorolni, míg álmunkból ébresztve végig tudjuk csinálni.
Lupin megköszörülte a torkát, nem pillantott a teremben senkire.
- Az eredeti terv Harry, Hermione és Ron volt – kezdte bizonytalanul. Draco észrevette, Perselus arca hogy változik tökéletesen kifejezéstelenné, míg Harry belesápadt régi legjobb barátja említésébe.
Muszáj lesz megtanítani, hogy ne sápadozzon meg pirulgasson, gondolta Draco szórakozottan, ez egyszerűen nem járja.
- Nem kellene újra megpróbálnotok beszélni Ronnal? – kérdezte közben Lupin, aki érezte a hangulat alábbhagyását, de nem akart meghátrálni. – Fontos szerepet játszik, és itt szükség lenne minden szabad emberre. – Tétovázott. – Tudom, hogy nem volt hozzád igazságos, Hermione – próbálkozott újra. – De nem tudnál beszélni vele? Olyan régóta barátok vagytok…
Hermione határozott fejrázása fojtotta belé a szót.
- Egy arra tett próbálkozás, hogy értelmesen beszéljek Ronnal, előre láthatólag úgy végződne, hogy egy hulla heverne a lábamnál – felelt könnyedén, de a szemébe költözött hideg elárulta mindenki számára, mennyire komolyan beszél. – Impulzív, makacs és előítéletes. Mindenkire veszélyt jelentene, engem pedig ebben a pillanatban túlságosan csábítana az eshetőség, hogy kitörjem lábát-karját. Szóval ne hozd szóba Ronald Weasleyt előttem, hacsak nem kívánsz magadnak néhány igen trágár szócsatát meg egy halott griffendélest, nem mintha nem ezt érdemelné.
Csönd ereszkedett a vacsoraasztalnál ülő kis társaságra. Lupin, McGalagony és még Dumbledore is néma sokkal meredt Hermionéra.
Nem szóltak nekik róla, ébredt rá Draco hirtelen, csak Harrynek és nekem mondták el, mit tett a patkány velük. És most se fogják elfecsegni.
Különös volt, ahogy Hermione szavai tükrözték korábbi megjátszott kitörését.
Nincs négy órája, hogy hasonlóakat mondott rám, gondolta Draco. Ám a Rend gyűlésén történtek egy elkényeztetett gyerek kitörése volt, egy kamaszlány hisztériája. Ez itt meg egy felnőtt nő kijelentése. Egy gyilkosé. És ugyan kutakodó, hitetlenkedő pillantások érték mindenfelől az asztaltól, a lány nem engedte lejjebb az állát, nem engedett az arcán lévő elszántságba tétova hullámokat.
- Hermione – mondta Lupin végül. – El… el kell ismerjem, hogy megleptél! Tudok róla, hogy Ron milyen szörnyen viselkedett, de hát mégis hogy a csudába gondolhatsz a…
Draco látta, Hermione és Perselus hogyan néznek össze, de Harry volt az, aki döntött.
- Múlt hétvégén – szólalt meg a páros felé pillantva, de nem sok kifejezést találva az arcukon. – Múlt hétvégén Ron betört Hermione szobájába, és ellopta a merengőjét. Megnézte, és nekem hencegett vele.
Draco hallotta McGalagony sziszegős lélegzetvételét, de a szemét Perseluson tartotta, aki lesütötte a szemét.
Nehogy elmondd, mit láttál, vagy hogy megmutatta Perselusnak, akarta üzenni Draco Harrynek, de szükségtelennek bizonyult aggodalma.
- Az ebből fakadó konfrontáció közte és Hermione között elég… mocskos volt. Csodáltam, hogy Hermione nem verte el, komolyan – mesélte tovább Harry. – Szóval ahogyan én látom, Ron jelenleg halott a számunkra. Tönkretette Hermione szobáját, meglopta, kockára tette a fedő sztoriját, és még a végén se értette meg, mit tett. Azt hitte, ez a Házak közötti rivalizálásról szól és a barátságról. Nem kész harcba menni.
Draco az igazgató felé fordult, aki éles szemmel próbált behatolni Hermione és Piton maszkja mögé, de úgy tűnt, semmit se talált. Ugyanolyan éles pillantást vetett Harryre, azonban még a közismerten kiismerhető griffendéles se nyújtott neki támpontot.
Jól kitanítottam, gondolta Draco és egy pillanatra önelégült elégedettség fogta el, mielőtt újra aláereszkedett a szituáció komoly valóságába.
- Értem – mondta Dumbledore végtére is Harryre, Hermionéra és Perselusra nézve.
Minden bizonnyal nagyon fúrja az oldalát, mi lehetett abban a merengőben, és hogy fűződik-e a bájitalmestere felmondásához.
- Ilyen körülmények közepette egyet kell értenem Miss Grangerrel. Ha Ronald megkeres minket, megmutatja, hogy segíteni akar, nem fogjuk elküldeni. De senki olyat nem vonunk be ebbe a háborúba, aki nem kész rá.
Draco majdnem produkált egy szarkasztikus felhorkantást, ahogy visszagondolt arra, az igazgató hogy a mélyvízbe dobta az elsőéves Harryt vagy hogy őt magát hogyan kezdték el halálfalónak képezni még azelőtt, hogy tudott volna a sötét hatalmak létezéséről, de valahogy csak megállta. Még mindig nem érezte fesztelennek magát ilyen társaságban… griffendélesek között. Még ha Perselus vagy Hermione, sőt Harry élvezte volna cinikus közbevetéseit, már közel se volt ilyen biztos Lupint és Dumbledore-t illetően.
A többiek rábólintottak, már Lupin se talált mást, amivel mentegethette volna Weasley képtelen viselkedését.
A saját érdekében, különben csúnyán sült volna el a dolog.
Habár hamarjában témát váltottak, McGalagony és Lupin közösen kezdtek mesélni Piton tanárként töltött napjaira, amihez Draco is hozzáfűzött egy-két anekdotát, ami mindig lenyűgözte az inkompetens griffendéleseket, a korábbi kellemes, barátságos hangulat nem tért vissza.
Mialatt Jane felszolgálta az utolsó bort – és vizet Perselusnak meg Hermionénak -, visszatértek időbeosztásukhoz, és eldöntötték, a belső kör következő gyűlésén eléjük tárják a tervüket.
- Hagy mondjak köszöntőt így az est végeztével – szólalt fel McGalagony professzor, és felállt, serlegét tisztelettel emelve meg Hermione felé. – A mi nőstényoroszlánunkra! Vadászata hozzon sikert!
Draco látta, Hermione hogy mosolyodik el boldogan, és furcsán megkönnyebbült, mikor a többiek is serleget emeltek, és megismételték a köszöntőt.
Az viszont az igazgató volt, aki csillogó szemmel fogadta, bármi is lészen, úgy emelte meg a saját serlegét, miközben meghajtotta a fejét Perselus és Hermione felé .
- A mi kémmesterünkre és az ő mesterkémjére! – harsogta dús hangon. – Éljenek sokáig, békében, és tartsanak össze, bármit is tartogat számukra a holnap!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia! Nagyon-nagyon köszönöm, hogy nem adtad/adod fel és fordítod ezt a történetet. Én egyszerűen imádom!!! Már csak ezt az egy történetet olvasom Harry Potter- világából, de ettől nem tudok és őszintén nem is akarok szabadulni, mert olyan fantasztikus a történet és a fordítás is :-D Én rettentően hálás vagyok Neked ezért a kitartásért és ígérem én éppen ilyen kitartóan fogom olvasni a többi részt is ;-)
Szívesen. :)