|
43. Bejelentések
(Perselus)
Hosszú évek óta első alkalommal Perselus nélkül kelt fel a Nap ezen a hétfői reggelen. Akkor ébredt - mint mindig, éberen -, amikor Hermione meleg teste eltűnt mellőle, de mikor a lány visszafordult hozzá, és lágy csókot adott a homlokára, hogy aludjon még, hálásan tett neki eleget.
Másodjára már a forró feketetea illatára és az ajtó halk nyílására ébredt. Nyolc óra múlt.
Különös érzés volt lassan kibújni az ágyból, és párnák meg takarók között nyúlni reggeli teájáért, miközben majdnem egy órája elkezdődött a tanítás. Nélküle.
A hétvégét az irodája és a tanterem személyes dolgaitól való megszabadításával töltötte, időről időre meglepődve azon, mennyi mindent felhalmozott az évek során, és boldogan, hogy még mindig saját laborral rendelkezik. Ellenkező esetben lehetetlen helyzetbe került volna, már ami a Rendnek való munkát illeti.
A helyettesítője, egy Kathryn Rosen nevű nő szombat délután érkezett, és ő volt az, aki a takarítás mellett lefoglalta az elmúlt két napban minden idejét. Természetesen ő maga javasolta a nőt Albusnak. Néhány éve ismerte meg egy konferencián, és ritka levelezőpartnereinek egyike lett. Briliáns bájitalmester volt, még ha kutatói hajlama nélkülözte is az egy intuíciót, és csak azért sikerült őt becsábítaniuk az iskolába, mert éppen akkor mondott le egy jól fizető cég gyógyfőzet kikeverői posztjáról. Még most se volt benne biztos, a barátságos, kicsit ideges nő hogyan fogja bírni a bájitaltanok tartását.
Perselus sóhajtott, és lassan belekortyolt a teájába. Többé ez már nem az ő felelőssége volt. Már lebontotta hamis kamraelőterét, és meghagyta a házimanóknak, hogy tisztítsák, majd dekorálják ki. A mágikus falikárpitot szintén leszedte, és felajánlotta Hermionénak az iskolaelsői szobájába.
Hermione persze el volt ragadtatva. A falikárpit lehetővé tette, hogy hallja, valahányszor kopogtatnak iskolaelsői szobája ajtaján. Folyamatosan Perselusszal tudott maradni, immáron előszobának használva régi szobáját, mégis mindig elérhető volt azok számára, akik szólni kívántak hozzá.
Hermione enyhe undorral, feszülten vizsgálódott régi szobájában, mikor feltették, és ismét aktiválták a falikárpitot, majd azt mondta Perselusnak, többé nem akar több időt tölteni itt, mint amennyit feltétlenül kell.
Perselusnak a Mardekártól való búcsúja volt a legfájóbb.
Házának egy része rég elveszett a számára, ezt mindig is tudta, és amikor Hermione felfedte duplaügynöki kilétét, a tanulókat ez még inkább elidegenítette. Meggyászolta őket, éppen ahogy meggyászolta Theodore Nottot is, és amikor kedd este belépett a klubhelyiségbe tájékoztatni őket felmondásáról, keveset mondott, és hamarosan visszavonult.
De a Ház többi tanulójának reakciója meglepte. Egy mardekáros mosolya általában nagyobb súllyal bírt, mint egy griffendélestől kapott szerelmi vallomás (már Hermionét leszámítva, persze), és nem várta volna tőlük, hogy ilyen sokat mutassanak.
Mikor elmondta nekik, három másodéves könnyekben tört ki.
Megrökönyödésére a felsősök nem gúnyolták ki őket, azt se mondták nekik, hogy „úgy rínak, mint a griffendélesek”, hanem megvigasztalták őket, amennyire tudták, majd aggállyal és szomorúsággal néztek Perselus szemébe. Sok kérdésük volt, de egy se arra vonatkozott, ki lesz Házvezetőként az utódja vagy mi lesz velük így a Roxfortban. Az ő jövőjéről kérdeztek, a felmondása okáról.
Az a hatodéves fiú, akit néhány éve mentett meg bántalmazó szüleitől, olyan merész volt, hogy felé lépett, és alig hallható hangon azt mondta, „az egész Háznak hiányozni fog”.
Perselus nem tudott mit reagálni efféle érzelmeskedésre egyébként hűvös Házától. De megadta minden egyes mardekárosnak a lehetőséget, hogy bármikor, mikor privát vagy iskolai problémájuk akad, szabadon küldhessenek neki baglyot, és megígérte, hogy „rajtuk tartja majd a szemét”.
Reszketegnek érezte a lábát visszatérve kamráiba, és olyan hitetlenkedve számolt be Hermionénak az este eseményeiről, hogy a lány elnevette magát. Ám könnyes nevetés volt ez, és büszkeséggel a szemében nézett Perselusra, büszkeséggel, amiért ennyire képes inspirálni a tanulóit, és ilyen közel áll hozzájuk. Perselus ettől még inkább megingott.
Néhány nappal később ajándék érkezett neki, egy szépséges, ezüst berakással díszített csiszolt elefántcsont pálcatartó. Nem tettek mellé levelet vagy kártyát, de Draco később vázolta nekik, a Ház milyen dühösen vitázott azon, mi lenne a számára a legjobb ajándék. Végül ezt találták a legtökéletesebbnek: egyszerű volt, méregdrága és ízléses.
Perselus nem tehetett mást, egyet kellett értenie, ahogy az éjjeliszekrényén heverő kis műalkotásra esett a pillantása. Hermione volt az, aki odaállította, és azt mondta neki, büszke legyen, ne szomorú. A tekintete azonban elmondta Perselusnak, hogy bűnösnek érzi magát, amiért elvette a Házától, látván, mennyire szükségük van rá.
A tea kihűlt, mikorra Perselus gondolatai visszatértek a mába.
Túl sok tennivaló akad, hogy ilyenekre fecséreld az időt! figyelmeztette magát mérgelődve, és gyorsan felemelkedett, vett egy gyors zuhanyt, és felöltötte szokásos fekete nadrágját, fehér ingjét. A talárt a szekrényben hagyta.
A múlthoz tartozott. Többé nem kellett diákok közé mennie. Lesétált a csigalépcsőn, és a konyhába lépett, félretette a reggeli gondolatát, újabb teát tett fel helyette.
Újabb dolog, ami a múlt részévé vált – a tanulók és kollégák káoszában elfogyasztott Nagyterembeli reggeli. Nem mintha nagyon hiányolta volna, de azt, ami vele járt…
Dühöngve önnön ostobaságán vont vállat a gondolatra, és a munkára koncentrált. Azon volt, hogy összeállítsa a harc során hasznosítható Külső Kör tagjainak listáját, akiknek fel akarták ajánlani a stratégiai találkozókon és a párbajgyakorlatokon való megjelenés lehetőségét. A Rend főhadiszállásához tartozott egy edzőterem, ahol párbajozhattak, gyakorolhatták tervük különféle lépéseit, de mindenképp több emberre volt szükségük pusztán a Belső Kör tagjainál. Harcbéli képességeik szerint válogattak. Erősen kételkedett benne, hogy Molly Weasley vagy Dedalus Diggle nagy segítséget jelentett volna a halálfalók elleni csatatéren.
Fred és George Weasley ellenben nagyon is sokat. Egy pillanatig töprengett, majd hozzáadta a nevüket a listához, és mögé írt egy további megjegyzést. Talán az előkészületekben is segítségükre lehetnek. Ha visszagondolt iskoláskoruk rendszeresen megmerényelt csínyeire, valószínűleg többet tudhattak az álcázásról és megtévesztésről, mint a tanáraik.
Az auror főparancsnoksággal szintén beszélniük kellett. Ahogy Hermione megjósolta a Caramellel való kis malőrje után, az aurorok alig egy hétre rá felvették velük a kapcsolatot. Az első próbálkozások óvatosak és enyhén paranoiásak voltak, de a kapcsolatuk fejlődött, főleg, miután Tonks nyíltan felvállalta Rendbeli tagságát.
Perselus természetesen morgott ezen az ostoba húzáson, de Tonks egyszerűen figyelmen kívül hagyta, és elmondta nekik, hogy az alakulatban minden barátja érdeklődéssel és elfogadással reagált. Perselus biztosra vette, hogy hamarosan több auror a soraikba való felvételét kéri.
A reggel és a dél gyorsan elröppent, ahogy dolgozott, csak akkor pihent meg, mikor bekanalazta Jane a sütőben hagyott, neki szánt levesét. Hermione korábban tért vissza az órákról, mint arra számított.
- Csak jót hallok a helyettesedről – üdvözölte Hermione vidáman. – A griffendélesek máris megutáltál, a hollóhátasok pozitívan nyilatkoztak a képességeiről, a hugrabugosak meg egyszerűen örülnek, hogy nem olyan „rém ijesztő”, mint te. Az mindenkinek lejött, hogy fele annyira se lenyűgöző, mint a régi bájitalmester.
Továbbra is vigyorgott, ahogy a férfi mosollyal arcán sétált oda hozzá, a karjába fogta, és saját arckifejezéssel hallgatta.
- És tapasztalja, hogy máris kevésbé vonzódna hozzám, most, hogy megszűntem a professzorának lenni, Miss Granger? – tudakolta.
- Azt kell mondanom, igen – felelte a lány. – Attól tartok, még gyakorolnunk kell ezt, míg nem megy elég… kielégítően. – Provokatívan hajtotta félre a fejét, mire Perselus megjátszott gúnnyal felelt. A gyomrában lévő üres érzés, a döntése felőli bizonytalanság azon minutumban eltűnt.
Egy órát töltöttek edzéssel. Az edzőterem újra teljesen az övék volt, most, hogy Harry és Draco mindketten Rendtagokká váltak, így akkor használhatták, mikor akarták, majd kényelmesen visszatérhettek szobáikba egy zuhanyra és átöltözni.
Edzés alatt komolyabb dolgokat vitattak meg, és annak ellenére, hogy Hermione egyszer-kétszer igyekezett témát váltani, Perselus makacsul ragaszkodott az eredetihez még akkor is, mikor korai vacsorájukhoz tértek.
- Mi lesz, ha ismeretlen forrástól nem fogadnak el tervet? – tette fel a kérdést újra.
- Miért ne fogadnának? Még mindig tehetünk úgy, mintha Dumbledore vagy a te fejedből pattant volna ki.
- Ne butáskodj, Hermione, nem illik hozzád – válaszolt komolyan Perselus. – Valakinek emészthető módon fel kell ajánlania Voldemortnak a tervet. Nélküled, vagyis a mesterkémünk nélkül az egész dobható a szemétbe.
- Utálom ezt a címet – mondta Hermione halkan. – Miért muszáj ilyen grandiózuson, drámaian szólítaniuk? A kém épp elég rossz!
- Hermione.
- Igen, tudom – sóhajtott. – Pedig az időzítésen kívül minden tökéletes. Sajnos mindannyian emlékeznek még a múlt heti kirohanásomra, főleg, mivel utána mindenkitől egyesével elnézést kértem levél útján. Ha lenne még néhány hetünk…
- De nincs – mondta ki kereken Perselus. – Alig hét hónapunk maradt Halloweenig, a Rendnek pedig időre van szüksége a terv elfogadására, a változtatásra, a felkészülésre. Nem csaphatjuk a fejükhöz pár héttel korábban. Jelenleg civilek. Tintagelre harcosokra van szükségünk.
- És mi lenne, ha csak a terv bizonyos részleteit tárnánk eléjük? Az engem magába foglaló részek várhatnak…
- Nem rejtegetheted örökké, valójában ki vagy, Hermione – figyelmeztette Perselus meleg, törődő hangon. – Minden hasonló gondolatod továbbra is tudatlanságban tartja őket. És minél tovább várunk, minél inkább rögzül bennük az ártalmatlan Hermione képe, annál nehezebb lesz elfogadtatnunk velük téged.
- Tudom – értett egyet Hermione fáradtan. – És idővel mind meg fogják majd tudni. De ne most, Perselus. Még ne. Annyi mindennek kell rendjén mennie pont most. Kevés erőm marad erre. A Rend nem reagálna jól egy ilyen különleges bejelentésre. Addig, amíg el tudom kerülni a konfliktust, néma maradok. Arra kérlek, te is tégy így.
- Te is tudod, sose venném el tőled ennek a bejelentésnek a jogát – felelt Perselus lágyan érve a lány arcához. – Azonban fel kell rá készülnöd. Amint Albus és Potter elveti a tervet, a Rend tagjai válaszokat követelnek majd. És tényleg nem hinném, hogy bevállalnak egy ismeretlentől érkező, kockázatos tervet. Rémszem azóta elégedetlenkedik, mióta először említetést tettünk a mesterkémről, és biztos, hogy megpróbálja ezt az alkalmat arra használni, hogy leleplezzen téged.
- Ha ebbe kerül, hogy elfogadják a tervet, megmutatom magam – mondta Hermione belehajolva a férfi érintésébe, szemét félig lehunyta kimerültségében -, de csakis akkor. Csak reménykedhetek…
Csikorgó hang szakította félbe őket. Mindketten a hang irányába fordultak, és egyszerre emelkedtek fel, és sétáltak a sorban egymás mellett elhelyezett mágikus falikárpitokhoz, amelyek közül az egyik a Rend főhadiszállásába, a második egy London környéki biztonságos házba, a harmadik pedig Hermione Griffendél toronybeli szobájába nyílt. Az utolsó ragyogott aranyban, és szörnyű zajongást engedett át.
- Egy bagoly – mondta Hermione a kezét máris a kárpitra illesztve, szemével pásztázva. - Majd én gondoskodok róla. – „Beteg virág vagyok!”* - kiáltotta Perselus kuncogása közepette, és átlépett a kárpiton.
Azonban mikor egy perccel később visszatért, Perselus hangulata egy pillanat alatt sötétbe fordult.
- Gyűlés lesz ma – árulta el Hermione féregként szorítva öklébe a levelet, mintha nem akarná szabadon engedni. – És… Lucius írt, hogy látni akar előtte.
Perselus a kedvenc karosszékében ülve nézte a szoba közepén érzelemmentesen álldogáló lányt, aki az ő olvashatatlan arcára meredt.
- Értem – mondta aztán Perselus, a szája hirtelen kiszáradt, a hangja rekedtes lett. – Mikor indulsz?
- Hamarosan.
Egy pillanatnyi tétovázás után Hermione a kandallóhoz ment, és némán töltött whiskyt egy kristálypohárba.
- Nem kellene… - kezdte Perselus, ám Hermione kísérteties mosollyal szakította félbe.
- Tudom – felelt. – Neked szántam.
Átsétált a szobán, majd mikor mellé ért, átadta a poharat, bal öklében még mindig a levelet szorongatva.
Perselus elfogadta a whiskyt, de ahelyett, hogy a szájához emelte volt, kezét a lány felé nyújtotta, megérintve a karját, próbálva olyan bizalmat és erőt adni, amelyet ő maga se érzett.
- Tudtuk, hogy így lesz – mondta aztán csendesen, és érezte Hermione remegős bólintását.
Felnézett rá, egyenesen a szemébe, és hetek óta először nem talált bejáratot Hermione elméjének vaskapuján. Az arcára lehetett írva zavara, mert Hermione hirtelen leült vele szembe a kanapé másik végébe, és szomorú pillantással nézte el.
- Sajnálom, Perselus – mondta. – De nem akarom, hogy lásd, mi játszódik le bennem ebben a pillanatban. Higgy nekem, mindkettőnknek így a jobb.
Most Perselus volt az, aki felindultan bólintott, átkozva magát a gyengeségért, amit érzett, azért, amiért fagyott holtsúlynak tűnt minden testrésze, azért, mert a fáradtság felhője ülte meg testét-lelkét.
Tudták, hogy így lesz. De mindketten úgy döntöttek, nem foglalkoznak vele, inkább abban reménykednek, hogy majd valahogy csak-csak elmarad. Szerelmük múlt hete álomnak tűnt, biztonság és boldogság buborékának. Perselus tudta, hogy végül ki kell pukkannia. Arról azonban fogalma se volt, mennyire fog fájni, mikor a valóság, ez a veszélyes szerszám, tönkreteszi az álmukat. Milyen csupasznak, milyen tehetetlennek érezte magát.
Lucius Malfoy hívta Hermionét, és neki, mint engedelmes rabszolgának, mennie kellett, majd engednie, hogy a férfi használja és bántsa. Harag csapott fel benne, a lány arcán azonban nem látott semmit, csak néma lemondást és növekvő aggodalmat - tekintete adott neki erőt, hogy haragját nyugalom alá temesse.
- Minden rendben, szerelmem – mondta Hermionénak, még valahogy egy kis mosolyra is futotta. – Ne aggódj miattam. Várni fogom, hogy visszatérj, és semmi nem fog változni. Csak vigyázz magadra.
Perselus tudta, hogy Hermione nem hisz neki, tényleg nem, mégis bólintott.
- Szeretlek, Perselus – suttogta. De nem érintette meg, mikor felállt, hogy felmenjen a csigalépcsőn, sem akkor, amikor pár perccel később körülötte gomolygó fekete halálfaló köpenyében, karján láthatatlanná tévő köpennyel tért vissza, nem is mondott semmit, csak hosszú, kifejezéstelen pillantást küldött felé, majd a falikárpiton át távozott.
Perselus, míg Hermione el nem tűnt, kényszerítette az arcát, hogy ne mozduljon, maradjon nyugodt. Csak akkor engedte szabadjára izmait és érzéseit, mikor elment. Az arca az utálat és fájdalom grimaszába ugrott, megszorította a kristálypoharat, és a kandalló felé hajította, ahol az ezer éles darabra tört.
- Rohadj meg, Lucius Malfoy! – ordította a csendbe. – Rohadj meg a pokolban!
o0o
(Perselus)
Majdnem éjfélre járt, mire visszaért. Perselus az ágyán feküdt, és tágra nyílt szemekkel nézett a sötétbe.
Hallotta az ajtónyitódást, majd pár percre rá a zuhany hangját. Hermionénak hosszú idejébe került tisztára mosnia magát, és Perselus többször is azon kapta magát, már pattanna fel, hogy megnézze, hogy halad, de nyugton maradt. Hermionénak időre volt szüksége.
Mikor a lány végre jött, és csendesen bekopogtatott, már a pizsamáját viselte, haját befonta, hatalmas, fáradt szemekkel nézett Perselusra. Perselus a bal orcáján zúzódásokra lett figyelmes, de egyébként épnek és egészségesnek látszott.
Felfigyelve arra, hogy a lány még mindig az ajtófélfának dől, mintha nem tudná, mit tegyen, a férfi hang nélkül ütögette meg maga mellett a matracot, mire Hermione odasétált, még mindig nem szólva egy szót sem. Látva, hogy Hermione felmászik az ágyra, Perselus is felült, így egymással szemben helyezkedtek el, az arcuk kis híján súrolta a másikét.
- Hogy vagy, szerelmem? – súgta végül a férfi selymesen, gyengéden, mire Hermione válaszképp lehunyta a szemét, mintha hirtelen érzelmek rohanták volna meg.
- Fáradtan – felelt. – Fáradtan és szomorún. Három nőt öltek meg ma éjjel.
- Meg fogod mutatni? - tette fel a kérdést Perselus. Hermione válasz helyett kinyitotta a szemét, és feszülten kereste a másik tekintetét.
- Nem elég fontos ahhoz, hogy… - kezdte, de Perselus a fejét rázta.
- Ne – suttogta, a kezeivel megérintette a lány arcát, és érezte, hogy még nedves a bőre. – Ne próbálj engem védeni. Tudom kezelni. Nem kell elrejtened előlem. Nem kell, hogy szégyenkezz.
Pillantása erősen tartotta a lányét, kezeivel még mindig az arcát fogta, és lassan érezte, hogy az acélkapuk, amelyek Hermione elméjét védik, visszahúzódnak. Perselus Hermione elméje elülső részén maradt, míg nem érezte, hogy a lány készen áll.
Mikor végeztek, Perselus szeme Hermione elfojtott könnyeitől égett.
- Szeretlek – mondta ki határozottan, és látta, ahogy Hermione válaszként megremeg. – És bármi történjen, gyönyörű vagy a számomra. Te vagy a legtisztább dolog, amiről csak tudok.
Lassan, hirtelen mozdulatok nélkül feküdt hanyatt az ágyon, majd kinyújtotta a karját, és a balján lévő párnára tette. Hermione apránként, tágra nyílt szemmel, zaklatottan követte, míg a feje a férfi karján nem nyugodott.
Perselus nem mozdult, csak nézett bele a sötétbe, mint annyi órán át, míg Hermione távol volt. Egy örökkévalóság telt el, mire érezte, hogy Hermione ellazul. Óvatosan közelítette testét a férfiéhoz, és a fejét az oldalához tette, orcáját a karján pihentetve. Perselus még mindig várt, nem beszélt, nem mozdult, és egy újabb fél óra csöndes lélegezés után Hermione hozzábújt, kettejük közelségével pihentetve magát, kiradírozva elméjének sötét barlangjaiból Lucius Malfoy gondolatát.
Csak ekkor nyúlt ki Perselus, és ölelte át, míg másik kezével rájuk borította a takarót.
- Végig tudjuk csinálni – suttogta bele a sötétbe, érezve a lány testmelegét. – Soha nem lesz könnyű. De végig tudjuk csinálni.
o0o
(Harry)
- Van egy tervünk – tette meg a bejelentést Dumbledore a következő péntek este.
- Hát, jó hallani – reagált elsőnek Bill. Két nappal korábban tért vissza egy Gringottsszal kapcsolatos üzleti útról, és most csatlakozott a Rend gyűléséhez. A többiek nem bírtak elfojtani egy-egy kuncogást, de vezetőjük hangjának és tartásának komolysága tett róla, hogy ez hamar elhaljon.
- Miféle terv? – érdeklődött végül Remus, mikor bizonyossá vált, Dumbledore nem folytatja. Ő maga persze tudta a folytatást, de sokszor az ő szerepe volt a jégtörőé, bonyolultabb szituációkban sokszor ő tette fel az első kérdést, gyanakvásra adott volna okot, ha most nem teszi.
Minden szem a Pitonnal szemközt az asztalfőn ülő Dumbledore felé fordult.
Mégis Harry válaszolt.
- Egy terv, amivel egyszer és mindenkorra megszabadulhatunk Voldemorttól – szólt hideg hangjában elszántsággal, határozottan. – Átvesszük a kezdeményező szerepét a háborúban, és a lehető legkevésbé kockázatos úton öljük meg.
Meglepetést látott kigyúlni a Belső Kör tagjainak szemében. Akik mindvégig tudták, hogy ő fogja ezt kimondani, tökéleteset alakítottak. Főleg Hermione - aki még a gyűlés kezdete előtt szép kereken elnézést kért mindenkitől a korábbi miatt – nézett rá zavartan.
Harry tudta, a lány milyen ideges a mai miatt. Az utóbbi napokban sok időt töltöttek együtt, ő, Dumbledore, Piton és Hermione, és nem csak az volt árulkodó, Hermione hogy piszkálta az ételt, a szeme alatti táskák azt is elárulták, mennyire kevés alváshoz jut.
Mindez természetesen jelenleg, hogy az ártatlan iskoláslány álcáját viselte, senkinek sem tűnt fel. Harry mégis tudta.
Hermione volt az, aki felkérte, nyissa meg a szólamot. A Kis Túlélőnek kell bejelentenie a háború végét, mondta neki, és ahány tekintet most az övét kereste, Harrynek el kellett ismernie, igaza volt. Ettől még furcsán érezte magát a tekintetek össztüzében, és nagyon hálás volt, mikor az igazgató, ahogy abban saját gyűlésükön megegyeztek, újra átvette tőle a szót.
Néhány mondatban vázolta Voldemort erősségeit és gyengéit, és hogy ezek egyike pont hogy ott ül velük az asztalnál. Ezt követően lépésről lépésre elmagyarázta a tervet, a terem mágikus mennyezetét használva, hogy megmutassa Tintagel képét, majd különféle teszteredményeket és diagramokat. Még a Piton és Hermione kitalálta ékszerek egyikén is bemutatta a mágikus aláírást, majd megmutatta a többieknek, hagy vizsgálják meg kedvükre.
Harry észrevette, hogy az igazgató a beszédébe fűzött minden hasznos megjegyzést és javaslatot, ami a múlt heti vacsoránál felmerült, mi több néhány olyan részletről is beszélt, amiről még ő se hallott. Mindent egybevetve az előadás lenyűgözően hatott, biztonságosnak és profinak tűnt. Ha korábban nem tudott volna róla, mostanra akkor is meggyőzte volna.
Úgy tűnt, sok rendtag ugyanígy van vele, már ami töprengő bólogatásukból látszódott. Végül valaki megtörte a csöndet.
- Kinek jutott az eszébe? - kérdezte Tonks félelemmel vegyes érdeklődéssel. – Honnan a fenéből jött ilyen ötlet? És mi miért nem hallottunk róla korábban?
Válasz helyett Dumbledore váltott egy rövid pillantást Pitonnal. Úgy tűnt, Rémszemnek ennyi untig elég.
- A mesterkém találta ki, mi? – bökte ki, és kérdése nyomán a terembeli hangok elhalkultak.
- Igen - bólintott Dumbledore. – Az ötlet a mesterkémünktől származik, ám biztosíthatlak titeket, Perselusszal mi ketten dolgoztuk ki minden egyes aspektusát. A kötés ceremóniája létezik, és mindketten átvizsgáltuk a Tintagelben lévő mágiát. Kémünk mostanra elnyerte olyannyira Voldemort bizalmát, hogy veszély nélkül beavathassa a tervbe Voldemortot, így mind Harry, mind Miss Granger részt vehet a végrehajtásban. A terv kivitelezhető.
- Egy terv azokon az embereken áll vagy bukik, akik végrehajtják - hallotta Harry a helyéről Bill mormolását.
- Pontosan ezért kezdünk már most tervezni, amennyiben a Rend egyetért a terv végrehajtásának szükségességében – válaszolt Piton sima modorban. – Semmit nem hagyunk a szerencsére. És ha menetközben kiderül, hogy valamit rosszul gondoltunk, semmi nem akadályoz meg benne, hogy azt kihagyjuk.
Itt is volnánk, gondolta Harry elégedetten. Ő maga egyetlen olyan kérdést vagy kétséget nem tudott volna felhozni, ami a tervük ellen szólt volna. A mesterkém kérdése válaszra talált és feldolgozták, és már tudják azt is, ha valami rosszul sül el, még mindig hátraléphetnek egyet. Most aztán bólinthatnak, elfogadhatják, és elkezdhetnek rajta dolgozni.
Csakhogy Harry csúnyán alábecsülte a Rend találékonyságát. Molly Weasley volt az, aki rá nagyon is jellemző kritikuságával nyitotta újra a vitát.
- Ez a terv elfogadhatatlan, Albus – mondta határozottan. – Egyet jelentene azzal, hogy gyerekeket használunk csalinak, én pedig ezt nem engedhetem! Harry már épp elégszer kockáztatta az életét! Nem veszek részt olyan tervben, ami veszélybe sodorja őt és Hermionét!
- Nagykorúak vagyunk, Mrs. Weasley – emlékeztette őt Harry finoman. Nem is beszélve arról, hogy itt ülünk az orrod előtt, mégse hozzánk beszélsz. – És egyébként is be vagyunk vonva. Voldemort el akar kapni engem, Hermione pedig mugliszületésű. Ha mi magunk vállaljuk a kockázatot, jóvá kellene, hogy hagyják a döntésünket.
- Amint végzünk a Roxfortban – tette hozzá Hermione iskoláslány hangján -, egyébként se leszünk biztonságban.
- De mégis honnan tudhatnánk, hogy ez a kém pont nem azt tervezi, hogy elcsalja, és aztán elrabolja őket? Már egyszer megtörtént a Trimágus Tusán, és én nem akarom Harryt ismét olyan veszélynek kitenni!
A Tusa. Harry ereiben megfagyott a vér, ahogy emlékezett a köldöke körüli rántásra. Egy pillanatra még hallotta is a hideg, sziszegő hangot, „Öld meg a másikat!”, de aztán érezte a karján Hermione érintését, és ez visszarepítette a valóságba.
- Ez most más – válaszolt Harry erős hangon. – Fel leszünk készülve, és tudni fogjuk, mi a dolgunk. Mi érünk oda előbb, és a halálfalók nem érhetnek semmihez, amit mi használunk. Vészhelyzet esetére zsupszkulcsokat is elhelyezhetünk, így könnyen meglóghatunk, ha a dolgok nem jól alakulnak.
- Mutattad azt az álcázott ékszert – szólalt meg Rémszem, mintha meg se hallotta volna Harry szavait. Ennyit a Kis Túlélőről,gondolta Harry lemondóan. – Mi bizonyítja, hogy ez a kém nem álcázta még előtte Tintagel mágiáját? Akkor ugyanis, ha Voldemort ereje teljében befutna, halomra ölhetne mindenkit, mielőtt egyáltalán felocsúdnánk!
- Vagy mielőtt észrevenné az elemi mágia hiányát – tette hozzá Tonks pont olyan paranoiásan, mint Rémszem. – Ha megtudja, hogy kelepcébe akarjuk csalni, könnyen nekünk állíthat halálos csapdát. Vagy egyszerűen ránk küld egy bombát, és mindenkit kiüt.
- Kedves barátaim, még egyszer hagy biztosítsak mindenkit, hogy a kémünk minden szálával hozzánk hűséges! Soha nem árulna el minket Voldemortnak. Csak ismételni tudom…
Míg Dumbledore próbálta csillapítani a kedélyeket a teremben, Harry sokkoltan tekintett körül az asztalnál. Mennyire megváltozott a hangulat! Öt perccel ezelőtt még annyira bízott a sikerben! És most újabb és újabb hangok csatlakoztak a bizalmatlanok kórusához, esélyt se adva McGalagony professzornak, Remusnak vagy Dumbledore-nak a tiltakozásra.
Végül megértette, Hermione miért volt olyan ideges. A fejét a lány felé fordította, és látta nyugodt, kifejezésmentes tekintetét a kémmesterükre szegeződni, aki hátradőlt a székén, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a körülöttük zajló káoszt. Míg figyelte, látta, hogy Hermione válla lemondóan ereszkedik meg, és aggodalmasan figyelte tovább.
És rájött, hogy azok ketten feladták a mai este reményét.
Még a természetétől fogva örök optimális Dumbledore arcára is egyre inkább kiült a benne dúló vihar.
- Mint a barátotok – kezdett bele újra Dumbledore olyan erős tekintélyt képviselve, hogy még a Mrs. Weasley és Remus között zajló heves vita is abbamaradt -, és mint nem csupán a Voldemort elleni első Rend vezetője, hanem a sok éve Grindelwald elleni harcé, egy világ tapasztalatával és a jövő reménységével rendelkező idős ember, még egyszer megkérdezem: Elfogadjátok a tervet? A szavam rá a biztosíték, hogy biztonságos, a szavam rá a biztosíték, hogy az informátorunk szavahihető. A mágiámra és a lelkemre esküszöm, hogy nem árul el minket, és hogy Voldemort minderről semmit nem fog megtudni. – Szünetet tartott, mély levegőt vett, és idős, fáradt szemével körbepillantott. – Elfogadjátok a tervet, barátaim?
- Nem.
A szó úgy szelt bele a csendbe, mint gyémánt az üvegbe, hidegen, keményen, kérdést vagy felvetést nem engedve. Rémszem szólalt meg, de ahogy Harry egyik arcról a másikra pillantott, a Rend tagjai egytől egyig mellette voltak.
- Nem szeretem ezt mondani, Dumbledore – folytatta Rémszem, a hangja durva volt és mély -, de túl nagy veszély elfogadni egy idegen szavát. Lehet, hogy te Pitonnal együtt meg vagy elégedve vele, de én személy szerint, mielőtt a saját életemet és a háború kimenetelét kockáztatnám, találkozni akarok ezzel a mesterkémmel. A szemébe akarok nézni, és ki akarom kérdezni Veritaszérum hatása alatt.
- Biztosíthatlak, hogy a mesterkém nem csak az én, de Perselus teljes bizalmát élvezi – válaszolt az igazgató, de még most is, hogy próbált fordítani a kockán, Harry látta a szemében, hogy ő is tudja, elkésett. A kocka el volt vetve. – Vakon követjük, mint ti is tennétek, ha ismernétek.
- De nem ismerjük – mondta Rémszem. – És ez lenne itt a lényeg, nem igaz? Miért titkoljátok előlünk ennek a kémnek a kilétét? Mind tudtunk arról is, hogy Perselus kémkedett, és nem szivárgott ki évekig. Miért nem bíztok meg bennünk ezzel a másikkal kapcsolatban? Vagy van valami ebben a férfiban, ami miatt nem akarjátok, hogy tudjuk? Valaki, akinek a lojalitása erősen kétséges?
- Többet tett az ügyünkért eddig, mint a Belső Kör bármelyik tagja, kivéve talán Pottert – vette át a szót Piton első alkalommal, mióta a gyűlés megkezdődött. Hangja nyugodt és bársonyos volt, szinte kábító hatású. Harry nem tudta eldönteni, legilimenciát használt vagy csak kitűnő szónok, de érezte, hogy legszívesebben mindenben hinne, amit csak mond. – Minden, amit ezért cserébe vár, az az, hogy tartsuk titokban a kilétét. Túl sokat kér ezzel azért, hogy nap, mint nap értünk teszi kockára az életét? Nem kellene tiszteletben tartanunk ezt az egyetlen kívánságát? Vagy Dumbledore szava nem elég jó nektek?
- Ha csak rólam lenne szó, most nem beszélgetnénk – morogta Rémszem. – Mindkettőtöket vakon követnélek tűzön-vízen át. De ez most nem csak rólam szól vagy rólunk. Igen valószínű, hogy ez lenne a háborúban az utolsó esélyünk, és – bocsáss meg, Albus – tiszteletreméltó vezetőnk már korábban is tévedett. Hagy említsek néhány nevet. Mógus. Lockhart. Ifjabb Barty Kupor.
- Igaza van – értett egyet Arthur Weasley tétován, grimaszba váltó arca hűen mesélt róla, milyen nehezére esik a barátait kritizálni, de úgy érezte, ez esetben meg kell tennie. – Ez a döntés túl fontos ahhoz, hogy ne vegyünk át minden lehetséges biztonsági faktort. Túl sok mindent teszünk kockára.
- Nem beszélve két ártatlan fiatal életről – szúrta közbe Mrs. Weasley.
- Sajnálom, Albus – mondta Kingsley Shacklebolt, aki híres volt arról, hogy hosszan és keményen elgondolkozott, mielőtt beszélt volna. Ha ő is ellenük döntött, semmi esély nem volt visszabillenteni a mérleget. Vagyis csak egy. – De azt hiszem, ebben egyetértünk. Ha nem ismerhetjük meg a mesterkémet személyesen, szóba se jöhet a tervetek.
Harry kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, akármit, ami miatt visszavonják azt, amit mondtak, egy trükköt, amivel elterelhetné a figyelmet a mesterkémről, de mielőtt az elméje eléggé kitisztult volna, hogy tegyen vagy mondjon valamit, érezte, ahogy a levegő megmozdul mellette.
Hermione felállt.
A tekintete átsiklott a szobán, rápillantott Perselus és Albus arcára, majd az asztal másik oldalán ülő Dracóéra. Harry érezte idegességét, ám amikor megszólalt, a hangja határozottan és higgadtan csengett.
- Én vagyok – mondta, mire a teremben egy pisszenés nem hallatszott. – Én vagyok a mesterkém.
* William Blake: A beteg rózsa (Képes Géza fordításában)
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Natty! Fantasztikus az eddigi munkád! Elég sok fanfictiont olvastam már, ez lett az első számú kedvencem. Még csak 2 napja kezdtem, de képtelen voltam letenni. Nagyon megijedtem, mikor láttam, hogy ez az utolsó fejezet eddig, amit lefordítottál, mivel még soha nem próbáltam eredti nyelven olvasni (az Egy páratlan év is pihenőben van nálam amíg nincs kész) de ezt most megpróbálom tovább folytatni, nagyon érdekel hogy alakul. Őszinte elismerésem az eddigiekért, biztos hogy a fordításodat is figyelemmel fogom kísérni ezek után is. Üdvözlettel: Aletta
Kedves Aletta! Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett, nekem is nagyon bejött ez a történet, nem véletlen a választás. :) Szerencsére elég olvasmányos angolul is, és érdekes, így valószínű, hogy tovább fogod tudni követni az eseményeket. Annyi a szerencse még, hogy ez befejezett történet, ami néhány másikról, pl. pont az Egy páratlan évről... vagy a folytatásáról sajnos nem mondható el. Úgy döntöttem, végül csak megpróbálom tovább fordítani, erre főleg a nyár ad majd teret. Köszönöm kedves szavaidat, jó olvasást!