Tetemre hívás

-

Könny a márványon

– Hallottad?

– Ugyan mit, komám?

– Megtalálták a Bárczi gróf úr fiát, a Benőt.

– Oszt?

– Meg volt az halva, biza. Az erdőben feküdt vérbe fagyva, tán azóta, mióta eltűnt. A mészáros fia, a Matyi, az eskü alatt vallotta, hogy tőrrel szúrták szíven. Ő segített felcipelni a hullát a kastélyig, ugyanis.

– De hát ki vetemedett ekkora szörnyűségre? Hisz a Benő úrfi szinte a nép fia volt, úgy szerette mindenki széles e határban.

– Úgy sejtem, alighanem rablóbanditák tehették. Aztán senki nem tud semmi bizonyosat. Ha fülelünk, majd csak hallunk azért mi is valamit.

A két férfi, aki az ivóban ülve így beszélgetetett, nem is hitte, hogy szavaikra egy harmadik is gondosan ügyel. Sudár termetű, szikrázó tekintetű lány állt mögöttük, aki borzalommal telve, mégis epedve várt mindegy egyes mondatot, akkor is, ha tudta, ezek mindegyike olyannak fog tűnni számára, mintha az ő mellében forgatnák a kést.

Kund Abigél, a kereskedő szépséges leánya jobban ismerte Benőt, mint bárki a faluban, vagy talán az egész teremtett világon… Ő volt az első, akinek a fiú lázas érzeményű kamaszként szívét ígérte, és azóta viszonyuk virágnyelven is gyengédnek és bizalmasnak volt mondható. Azonban erről senki nem tudott, Benő nem akarta elárulni, amíg maga meg nem kéri választotta kezét a lány apjától. De már késő, késő, hiszen az imént hallotta, hogy Benő meghalt, nincs többé… Nem tudta felfogni.

A hír a következő napokban szájról szájra járt, az emberek aratás közben, a gyerekek az utcán játszva, az asszonyok szoptatás után mind Bárczi Benő szörnyűséges végéről beszéltek. Ezernyi és egy gyanú született a gyilkos kilétére, csak egy dologban voltak biztosak: hamarosan megkondulnak a dombon álló kis templom harangjai. Erre az esetre mindenki készítette a legjobb gyászruháját, hogy majd illendően búcsúztassák a szeretett úrfit.

De hiába teltek el napok, hiába várta minden ember lélegzetvisszafojtva, a harang nem adott jelt a temetés kezdetéről. A falusiaknak természetesen erre is számtalan magyarázata járt kézen, de Abigélt csak egy érdekelte: az igazság. Annak a kiderítésére pedig a legjobb hely a kocsma volt.

Nem csalatkozott: vasárnapi mise után szokott pontosságával bebicegett a falucska öreg plébánosa, akiről mindenki tudta, hogy nem veti meg az italt, és hogy csípős nyelve elől senki sem menekülhet. Na meg persze ő volt a grófné gyóntatója, erről se feledkeztek el, főleg Abigél nem. Gondosan meglapult egy sötét sarokban, és várt.

– Én mondom, emberek – kezdett bele a jó plébános reszelős hangján néhány kupica kisüsti után –, őrület, mi folyik odafent a kastélyban! A Sátán minden rút teremtménye befészkelte magát abba a boldogtalan házba. Ördöngösség és boszorkányság dúlja szét az ősi lak falait!

– Őfelsége, Könyves Kálmán óta mindenki tudja, hogy boszorkányok nem léteznek – jegyezte meg a tanár úr, aki nagyon művelt ember volt, a fővárosba járt iskolába.

Valaki ráripakodott, hogy hallgasson, és a kocsmában tartózkodók egy emberként hajoltak közelebb a középre ültetett reverendás alakhoz. Amaz lustán lehúzott még egy pohárkával, csak azután folytatta:

– Nem elég a borzalom, ami az úrfival történt, fájdalom, hogy tudatnom kell, de azt hiszem, szeretett grófunknak eszét vette a veszteség kínja.

– Ez komoly vád – Már a patkolókovács is érintettnek érezte magát, hiszen felcserkedett is. – Mire alapozza?

– Ó, csupán arra, amit a drága grófné az Úr színe előtt megvallott nekem. – Újra töltöttek a poharába, mert rég tudták, hogy kapatosan a gyónási titok sem annyira szent már neki. Hamarosan folytatta is: – Nem sokkal azután, hogy az úrfi testét megtalálták, felbukkant egy ember a palotában, valami messzi földről jött ördöngös. Ő hintette el a gróf fejében a bűnös gondolatok magvát. Azt javasolta neki, hogy hozza vissza a sötét középkor árnyai közül a tetemre hívás hagyományát.

Az idősebbek borzadva hőköltek hátra, de pék fiatal segédje értetlenül pislogott.

– Az mit jelent? – kérdezte halkan.

– A tetemre hívás egy ősi és nagyon sötét múltú rítus. – A plébános úgy emelte fel az ujját, mintha a szobában láthatatlanul lakozó ördögöt próbálná kiűzni. – Azt mondják, egy ilyen halálesetnél, ha a gyilkost az áldozatához vezetik, akkor a sebéből újra felbuzog a vér. Ki hallott már ilyet? A halott úrfit egyenesen a nagyterembe vitték, és ott úgy, ahogy van, kiterítették az asztalon. Az egész kastélyt fekete posztó borítja, de az ég szerelmére, előbb-utóbb így is szaga lesz… A gróf úr igazán kegyetlenül bánik szegény boldogtalan feleségével és leányával: nem engedi őket a holttest közelébe, mert az idegen szerint az tönkretenné a varázslatot. Így éjjel-nappal négy mindenre elszánt fegyveres áll őrt a ravatalnál – szomorúan megcsóválta a fejét. – Én megmondtam a jóasszonynak, hogy ez szörnyű pogány dolog, egyébként sincs semmi haszna. Isten adta a gyermeket és Isten is veszi el. Törődjenek bele!

A kocsmában tartózkodók mind hallgattak, legfeljebb komor arckifejezéssel bólogattak. Valójában az összes szívben ugyanaz a homályos gondolat lüktetetett, amit legjobban az a nő tudott megfogalmazni, aki előző télen torokgyíkban két gyermekét is elveszítette: hogy bizony ha Isten tőle venné el ilyesfajta aljassággal az egyetlen fiát, akkor ő is megkérdezné, mégis miért történt.

Abigél szívét mintha jegyes vasmarok szorította volna össze. Óvatosan kioldalazott az emberek közül, és igyekezett haza, nehogy az apjának, vagy valamelyik cselédnek feltűnjön a hiánya. A bánat és a gyász valami meghatározhatatlan feszültséggel keveredett benne. Attól az éjtől szörnyű rémálmok kínozták, amiknek mindegyikében szerepelt egy könyörtelen, csuklyás alak, aki egy hosszú, vékony tőrt döfött az ő szeretett Benőjének szívébe.

A plébános vallomása után a falu figyelme a kastélyhoz vezető szűk, kanyargós út felé fordult, valaki mindig leste, hogy kik járnak fel a gyászba borult otthonhoz. Már első nap, úgy déltájban megjelent két elegánsan öltözött úriember, egy reverendás, meg egy hivatali személynek tűnő. Ebből máris tudta egész Bárc, hogy megkezdődtek a kihallgatások, minden bizonnyal a vérben ázó tetem jelenlétében.

Estére már kósza hírek járták, miszerint pecsétes levelet kapott mindenki, akiről fel tudták idézni, hogy valaha haragban állhatott az úrfival. A fiatal legényeket messziről meg lehetett ismerni az utcán, mert sápadt arcukon csak úgy csorgott a verejték, mintha máris szellemet láttak volna.

– Én mentem be utoljára – vallotta remegő hangon egy fiatalember, akit Benő egyszer orvvadászaton ért, és nyilvánosan megvesszőztetett. – Az urak kikérdeztek, aztán… aztán oda kellett állnom a halott mellé. Nem történt semmi, de hát nem is csoda, hiszen én soha nem ártottam volna Benőnek, ha szíjat hasított volna a hátamból, akkor se, mert megmentette a családomat az éhhaláltól… Aztán a gróf úr kiabálni kezdett, és félrelökött. Azt mondta, nem maradhat bosszulatlanul ez a szörnyű bűntett, és hogy most már mindenkit gyanúsnak lát, még saját magát is. – Nagyot nyelt, megborzongott.

A legény vallomása nyomán pánikszerű félelem uralkodott el a falu lakóin. Attól tartottak, hogy talán a gróf szörnyű haragjában ártatlanokra is kiszabatja majd a gyilkosnak járó büntetést.

Amikor újra pirkadt, Benő barátaira került sor. Csupa szép szál dalia ment fel akkor a kastélyhoz, mindegyikük halottfehér, gyásztól sújtott arccal, és ugyanígy tértek vissza, nem egynek látszott a szemén, hogy bizony megkönnyezte társa halálát. De egyikük sem indította el újra a halott vérét. A gróf magán kívül volt, a falu csendes rettegésben várakozott.

Harmadnap következtek a kastélyban dolgozók és rokonaik. A kocsmában már senki sem kérdezősködött, némán döntötték magukba az italaikat. Néhányan abbéli meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a bűnös már biztosan árkon-bokron túl van, bolond lenne, ha nem menekülne. Csak azt tűnt világosnak, hogy még nem akadtak nyomára, hiszen estére minden családot pecsétes idézés várt.

– Ártatlanok vagyunk – mondták egymásnak, amikor hazafelé indultak.

– Ártatlanok vagyunk – súgták az ágyban fekve a feleségüknek –, de valaki a faluból bűnhődni fog.

Abigél szemhunyást sem aludt az éjjel. Számára a sötétség árnyak hadát rejtette, amik újra és újra életre hívták a legszörnyűbb rémálmait. Reggel remegő lábbal, a tömeg sodrására hagyatkozva ballagott fel a kocsiúton, egészen a kastély díszes kapujáig.

Belül azonban nem talált semmi szépséget. A tágas termekben sötétség és hideg honolt, hiszen minden ablakot vastag, fekete brokátfüggönyök fedtek. A lány elsodródott apja mellől, de ezt egyáltalán nem bánta. Félrehúzódott a legsötétebb zugba, hogy onnan nézze a kihallgatások alakulását.

Egész nap mentek be a vádlottak, sorra vonultak el a tetem előtt. Az asszonyok és a gyerekek sírtak, jajveszékeltek, a férfiak arcát inkább megkeményítette a gyász, de mindegyiküknek fájt szeretett uruk holttestének látványa. A megkönnyebbült sóhajokból és a kihallgatások további sorából azonban arra lehetett következtetni, hogy az ősi rítus még mindig nem hozott eredményt.

Abigél fekete gyászruhájában, hollóhajával olyan sikeresen olvadt bele a brokátfüggöny árnyékába, hogy már rég beesteledett, és rajta kívül az utolsó falusi is elhagyta az előcsarnokot, amikor a lányt még mindig nem szólították be. Helyette a grófné került sorra: az arisztokratikus tartású, kemény arcú nő fia mellett olyan keserves sírásra fakadt, hogy a lány odakint is tisztán hallotta a zokogását.

Az udvaron eközben sikoltozás és dulakodás zaja kelt: két markos legény megkapta egyik-egyik oldalról Benő álomszép húgát, és könyörtelenül cipelték a ravatal felé. A lány szőke haja kibomlott, márványfehér arcán csak úgy ömlöttek a könnyek, és teljes erejéből küzdött, de hiába. Abigél őszintén szánta őt, hiszen tudta, mennyire szerette a bátyját. Ő volt az egyetlen, akivel Benő megosztotta szerelmük titkát. Mielőtt a lányt bependerítették az ajtón, tekintetük egy pillanatra találkozott, Abigél pedig megborzongott.

A sikolyok néhány pillanat után elhaltak, a beálló csöndben pedig egy férfi nyitotta ki a hatalmas, kétszárnyú ajtót, és belekiáltotta a csarnok csöndjébe:

– Abigél… Kund Abigél?

– Itt vagyok. – A lány nem tudta, honnan volt mersze hozzá, de előlépett a sötétből, majd remegve elindult a szörnyű hely felé.

A teremben, ami eredetileg az étkező lehetett, még nagyobb sötét és hideg uralkosott, mint a barátságtalan előcsarnokban. Fényt csak néhány szál gyertya adott, minden látható felületet fekete drapéria fedett. Négy felfegyverzett őr, két hivatalnok és a gróf úr állta körül a magas asztalt, amin egy alak feküdt.

Abigél kis híján elalélt, amikor meglátta a letakart asztalon Benő holttestét. Az ifjú alabástromfehér, szőke fürtökkel keretezett arca végtelen békét tükrözött, akár azt is hihette volna, hogy csupán álomba merült, ha nem látta volna saját szemével a mellkasából előmeredő tőrmarkolatot, körülötte pedig a fekete, alvadt vérfoltot. Egyszerű, utcai ruhát viselt, amit mindenhol átitatott a vér, a bőrét piszok lepte.

– Kegyed Kund Abigél, Bárczi grófkisasszony vallomása alapján az elhunyt Bárczi Benő szeretője? – kérdezte érdektelen hangon az írótáblás tisztviselő. Abigél közelebb lépett, majd kissé oldalra fordulva megpillantotta árulóját, aki egy sötét sarokban összegömbölyödve ült a hideg padlón, és szívszaggatóan zokogott.

– Igen, én vagyok.

– Lépjen közelebb a halotthoz!

Abigél tétovázott, mire a férfi, aki bekísérte, óvatosan megfogva a karját Benő feje mellé tessékelte. Az undor merev maszkká dermedt az arcán, amiből úgy tűnt, egész nap ezt a lélekölő munkát végezte.

A lány tekintete néhány pillanatig a kedves halott arcán időzött, aztán az ifjú mellkasára tévedt. Földbe gyökerezett a lába a döbbenettől, levegő után kapkodva nézett Benő ingére, amit lassan, szinte szelíden friss vér bíborvörös patakjai festettek meg. Nem, ez nem lehet igaz, nem lehet… – ismételgette magában, miközben a szobát iszonyattól terhes mormogás töltötte meg. A káptalan halkan, szinte kedvesen mondta ki a felfoghatatlan tényt:

– Leányom… minden jel szerint te vagy ennek a fiatalembernek a gyilkosa.

Abigél fejét rázva, halántékára szorított kézzel hátrált. Ahol az előbb még tiszta, világos gondolatok sorakoztak, ott már csak összetört világának véres roncsait találta. Mire a férfi még egyszer megismételte a mondatot, már az járt az eszében, hogy ezek szerint rémálmainak köpenyes alakja… ő maga volt. Erőszakkal elszakította a gondolatait ettől a sötét képtől, és a tisztviselőkre meg a grófra koncentrált.

– Benőt nem én öltem meg – Még egyszer a fiú mellkasára nézett, és szinte beleszédült a felismerésbe. –, de a tőr az enyém, én adtam neki.

Emlékek tolultak föl benne, az ifjú eltűnése előtti utolsó találkozás képei. Benő ragyogó szeme, kedves mosolya, és ő, ahogy odanyújtja neki a fegyvert…

– Tudta, hogy szerelmem iránta mindennél erősebb, hogy nincs más vágyam, mint feleségévé lenni – szipogta a fiatalember arcát nézve –, mégis, folyton unszolt, gyötört, hogy mondjak végre igent a házassági ajánlatára. Mert ő ezt a boldogtalanságot tovább el nem viselheti, ha halogatom az egyenes választ, ő végez magával. Így mondta.

Közelebb lépett a halotthoz, két tenyere közé fogta a két hideg orcát.

– Kinevettem. Gúnyoltam. Lecsatoltam az övemről a tőrt, és azt mondtam neki: „Ha annyira szeretsz, hát rajta! Tedd meg!” De soha nem gondoltam, hogy tényleg van olyan bolond, és ledöfi magát…

Zokogni kezdett, belerázkódott a teste, Benő halott arca könnyeiben tisztult meg az erdő sarától. A férfiak mellette egymásra néztek. Végül a gróf mondta ki az ítéletet, ami végre megnyugvást hozott neki hetekig tartó szenvedése után:

– Senki sem hibáztat téged a történtekért, Abigél. Büntetlenül távozhatsz.

A lány el-elcsukló, hisztérikus nevetésre fakadt. Fájdalma hízott, hízott, míg végül elsöpört minden gátat, és az áradatnak nem állhatott ellen semmi…

Miközben belső világa önmagába omlott, és a romok is elúsztak a sötétségbe, Abigél, még mindig keservesen kacagva megragadta a Benő mellkasába dermedt tőrt, egyetlen mozdulattal kirántotta a sebből, aztán sarkon fordult, és rohant, rohant… le a faluba, végig az utcán, az erdő felé. Közben olyan hangosan, hogy majd’ kiszakadt belé a tüdeje sivított egy régesrégi dalt egy kevély leányról, aki játszadozásával elveszejtette a szeretett legényt…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés