Tetemrehívás

-

Tiszta lelkem ádáz árnya

Későre járt – bagoly huhogott a meggyfán a telihold-rajzolta éles árnyak között. Édesapánk és édesanyánk rég nyugovóra tértek, de én haza akartam még várni a bátyám, mert mindig együtt vacsoráztam vele. Egy árva gyertya fényénél üldögéltem a konyhában, kifésült hajjal, hálóingben, és a szememet erőltetve olvastam a Bibliát: más könyvünk csak akkor volt, ha kölcsön kaptunk egyet.

Nyikorogva nyílt az ajtó, és hallottam Aladár bőrcsizmáját megkoppanni, mielőtt óvatosan bezárt volna maga után. Becsuktam a könyvet, és felemeltem a fejem, hogy rámosolyoghassak, amikor belép – de nem jött még. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő, mielőtt eljött volna az ajtóból.

Amikor pedig befordult a konyhába, nehezemre esett mosollyal köszöntenem: a testvérem sápadt volt, és oly letörtnek látszott, amilyennek talán soha még. Megállt, vállát az ajtófélfának vetette, és hosszan a szemembe nézett, mielőtt megválaszolta volna föl sem tett kérdésem.

- Bárczi meghalt.

Rengeteg minden futott át a lelkemen.

Először is, iszonyú volt azt hallani, hogy Bárc ura nem él: mióta megszülettem, tudtam, hogy a föld, amin élek, az övé, ismertem az arcát, ahogy mindenki, ismertem a kastélyát, mert vitt oda néha a dolgom. Bár fiatal nem volt, azért olyan öreg sem, ötven esztendős talán, korai volt még meghalnia… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer távozik közülünk, nagyon nehezen tudtam csak elhinni.

Másodszor, ha mégis meghalt, a birtok, s vele a falu most a fiára száll – Benőre, aki a szívemnek olyan kedves volt. Ő lesz Bárc ura, és ez bizony nem kis felelősség – sokszor mondta nekem, hogy ő nincs még készen arra, hogy ennyi ügyet tartson a kezében. Ő még túl fiatal volt ahhoz, hogy irányítsa Bárcot. Persze, az anyja segít majd neki, de akkor is neki kell majd a nagyobb terhet viselnie.

Harmadszor, a szívem szakadt meg, ha belegondoltam, milyen elkeseredett lehet az apja halála miatt szegény szerelmem. Benő nagyon szerette az apját, igen felnézett rá. Tudtam, most szüksége lehet egy vállra, amin nem szégyelli kisírni magát, s két karra, amik közé a világ nyomorúsága elől menekülhet. Míg az anyjában és a húgában neki kellett tartania a lelket, addig benne énnekem.

- De hiszen nem is volt még öreg – válaszoltam a bátyámnak.

Olyan sötéten pillantott rám, hogy a hátamon végigfutott tőle a hideg. Kint a bagoly vészjóslón huhogott, az asztalon megingott a gyertya lángja, és Aladár olyan halkan szólalt meg, hogy inkább éreztem, amit mondott, mint hogy hallottam volna.

- Az ifjabb, nem az öreg.

Nem értettem, de a lélegzetem elakadt.

- Tessék? – suttogtam.

- Abigél… - a bátyám néhány lépéssel ott termett mellettem, leült mellém, és átkarolt. Mélyen a szemembe nézett, láttam a szembogarán a gyertya kicsi lángját. – Az ifjabb Bárczi halt meg. Nem Béla úr… hanem…

Megszédültem a borzalomtól.

Ahogy lassan bekúszott a lelkembe az igazság, alattomosan, fagyos ujjakkal szorongatva a szívemet, a szememben forró könnyek gyűltek, és az arcomra buggyantak, meleg patakokként csordulva az államig.

Csak meredtem magam elé: alig éreztem, ahogy a bátyám erős karjai ringattak, tompán hallottam csak csöndes csitítását. Némán hulltak a könnyek, míg odabent úgy vergődött egy sebzett szív, mint egy haldokló madár. Nem tudtam, meddig leszek képes visszatartani a sírást, de megszólalni nem mertem. Mégis… muszáj volt. Hátha mégis rosszul értettem… Hátha csak egy rossz álom az egész… talán csak elaludtam a konyhában, míg Aladárra vártam.

- Abigél? Gyere, az ágyadhoz kísérlek – súgta óvatosan a testvérem, de hiába húzott, én nem álltam fel.

- Benő? – csuklott elő a neve a torkomon.

- Igen – mondta Aladár csöndesen, szomorúan. – Mindenki gyászol. Gyere, feküdj le…

- Nem, amíg nem tudom… hogyan – a hangom remegett, de tartottam magam, nem sírtam. Soha nem sírtam mások előtt.

- Jaj, Abigél… Talán jobb, ha nem tudod még meg. Csak most az egyszer hallgass rám.

- Nem – szigorúan pillantottam rá a könnyek fátyolán át. – Tudnom kell.

Aladár megszorította egy kicsit a karomat, és mélyet sóhajtott.

- Legyen hát… Elmondom. Egyszer úgyis megtudnád. Bárczi Benőt… megölték. Szíven szúrták egy tőrrel. Délután találták meg az erdőben.

Az iszonyat, ami a hatalmába kerített, rettenetesebb volt minden kínnál. A fejemet betöltötte a képzelt kép, ahogy az én fiatal, délceg Benőm mozdulatlanul hever az avarban, büszke mellkasában egy tőrrel… Hogy az a kedves arc többé nem mosolyog rám, hogy a ragyogó szemek üvegesen merednek a fák koronája felé, a szája hideg és fehér… Nem lehet.

De Aladár folytatta.

- Az apja fölvitette a kastélyba, de… mintha nem akarná eltemetni. Még csak le sem takarták… Ott fekszik egy asztalon, ahogy rátaláltak, és senki ember fia be nem teheti a lábát abba a terembe. Négyen őriztük az ajtót alabárddal. Még az anyja meg a húga sem mehet be hozzá. Bárczira rá sem lehet ismerni.

Nagyon kellett figyelnem, hogy szabályosan vegyem a levegőt. Úgy éreztem, összeomlott a világ, és én zuhanok, egyre csak zuhanok a végtelen semmibe… Nem bírtam tovább a konyhában maradni – kibontakoztam a bátyám nyugtató öleléséből, és a szobámba rohantam. Az arcomat a párnámba temettem, és hagytam, hadd törjön elő az a mérhetetlen fájdalom.

Ilyen keservesen nem sírtam még soha. Vergődtem tehetetlenségemben, ütöttem a vánkost, az ágyat, összegömbölyödtem és kinyújtóztam újra, hallgatva a saját nyomorult, szerencsétlen, szaggatott hangomat, egyre ömlő könnyeimmel áztatva az ágyneműt.

Reggel olyan kimerülten ébredtem, mintha lázas beteg lettem volna, s nem emlékeztem, hogyan, mikor nyomott el az álom. Egy pillanatig azt gondoltam, álmodtam talán az egész rettenetet, de tudtam, hogy nem úgy van. Éreztem a tehetetlen magányt a szívemben, olyan rossz álom pedig nem létezhet. Annyira gyötrően csak a valóság fáj.

Már délelőtt volt, régen fel kellett volna kelnem: nem volt már otthon senki sem. A szüleim korán keltek, hogy dolgozni menjenek, Aladárnak pedig biztosan vissza kellett mennie Bárczi kastélyába… rá gondolni is szörnyű volt, hogy miért. A szüleim biztosan direkt hagytak aludni, csak azért nem keltettek fel, mert Aladár megkérte rá őket.

Nem tudtam, mit kellene tennem. Otthon nem maradhattam tétlenül, egyedül őrlődve a gyászban, de elindulni sem mertem sehová, mert tudtam, miről beszélhet egész Bárc. Nem tudtam volna hallgatni, ahogy más kimondja a nevét, és azt a szörnyű szót, hogy… elment. Képtelen lettem volna elviselni, hogy suttogva találgatják, ki tehette, nem bírtam volna nézni a sok fekete ruhát…

Hát mégis otthon maradtam – takarítottam, dolgoztam a kertben… egy percre sem álltam meg, nehogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Amíg volt mit csinálnom a kezeimmel, nem roskadtam magamba, hiába éreztem magam rettenetesen.

A szüleink délután fáradtan értek haza – még annyi szót sem váltottunk, amennyit szoktunk. A szemüket lesütötték, mikor megpillantottak, és véletlenül sem hozták volna szóba azt az irtózatot, ami történt. Anyám kedvesen kért, hogy pihenjek, de én nem akartam. Hazavártam a testvérem, ahogy mindig.

Aladár is nagyon kimerült volt, és megint késő éjszaka érkezett meg. Ő sem mondott semmit – csöndben magvacsoráztunk, és lefeküdtünk aludni.

Ahogy feküdtem az ágyban, vakon meresztve a szemem az áthatolhatatlan sötétbe, megint rám tört a sírhatnék. A csönd elviselhetetlen volt, szinte fájt… Még nem aludtam, még álmos sem voltam, mégis, mintha hallottam volna Benő hangját. Tisztán csengett a fülemben, ahogy kérlelt, mikor utoljára láttam, és hallottam a nevem a hangján… Az ő hangján tudtam csak igazán szeretni a nevem.

Annyira fiatal volt, még a huszadik évét sem töltötte be, annyi minden állt még előtte – egy évvel idősebb volt nálam, mégis, ő volt a gyermekibb… Őszinte volt, és vidám, életerős és szeretetre méltó. Soha nem fogja azt mondani: „drága gyermekem”. Még mindig nem akartam elhinni. Valahol mélységes mélyen, a fájdalom alatt azt reméltem, csak tréfa az egész, és bármikor beléphet az ajtón, pajkosan mosolyogva, hogy nem is történt semmi. De nem jött.

Vele álmodtam. Gondtalan, derűs álom volt, a régi napokat idézte, amiket együtt töltöttünk. A rajtam felejtett, csillogó szempár, az elragadó mosoly, az erős, meleg kezek érintése mind ott zsongott abban az álomban. A hideg, kegyetlen valóságra ébredni olyan volt, mint meghalni.

Vánszorgott az idő. Megint otthon voltam, de már végképp nem volt mit csinálni. Húztam a perceket, ahogy tudtam: port töröltem, és felsikáltam a padlót, söprögettem, pedig nem is kellett volna, többször megnéztem, nem tehetnék-e valamit a kertben, de minden rendben volt. Megtisztítottam a cipőket, vacsorát főztem… aztán csak ültem, és hogy valami mégis lekössön, a Bibliát lapozgattam.

A szüleim ugyanúgy kerültek, és Aladár megint nagyon későn érkezett.

- Sápadt vagy – mondta.

- Te is – válaszoltam. A testvérem valahogy megtörtnek látszott: a szeme beesett volt, az arca színtelen, a hangja fakó. És tudtam, hogy nála biztosan rosszabbul festek. – Hogy van Boglár?

Ő Benő tizennégy éves húga volt – csöndes, kicsit különös leány, de nagyon jólelkű. Jó barátja volt a testvéremnek, mert Aladár ott szolgált már akkor is, mikor ő megszületett. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett most, hogy a bátyja meghalt. Szégyelltem is, hogy csak most kérdeztem meg.

- Nem túl jól – pillantott rám szomorkásan Aladár. – Sokat sír. Szörnyű látni a vörös szemeit.

- És nem tudni még, hogy ki tehette – suttogtam.

Aladár borúsan megingatta a fejét.

- Bárczi tervez valamit, hogy kiderítse.

- Micsodát? – néztem fel rá.

- Hát… - a bátyám várt egy pillanatot, mielőtt kiejtette a szót. – Tetemrehívást.

- Tessék? – megrémített a hangzása, bár nem értettem egészen, mit is jelent. Annyit értettem csak, hogy a szerelmem teste kihűlten feküdt egy asztalon a kastélyban, és az apja még nem akarta eltemetni.

- Jaj, Abigél… Olyan rettenetes… - Aladár a kezeibe temette az arcát, és fel sem nézve folytatta. – Most Bárczi be fog hívni mindenkit, aki véletlenül is gyanús lehet, és… szerinte, ha a gyilkos odabent lesz, a seb vérezni kezd.

Megborzongtam. De úgy éreztem, az öreg Bárczinak igaza lehet. Meg kellett találni azt, aki erre vetemedett, és meg kellett torolni.

- Ha kiderül, ki az… - emelte fel a fejét Aladár. A szemében szokatlan harag csillant. – Én a saját kezemmel fojtom meg. Sokan szerették azt a szegény fiút, én is… Aki ezt tette, rengeteg fájdalmat okozott. Nem bírlak nézni téged, hogy egyre fogysz és gyengülsz a fájdalomtól, sem Boglárt, sem senkit. Ezért meg fog fizetni, ha maga az ördög tette is. És nem csak én gondolom így.

Másnap levelet kaptunk Bárczitól, hivatalos pecséttel, hogy reggel jelenjünk meg a kastélyban. Remegő kézzel tartottam a papírt, a lélegzetem szakadozott, a szemem üresen meredt a semmibe. Nem lettem volna képes besétálni oda, ahol ő holtan fekszik. Látni a testét élettelenül… azt pedig végképp képtelen lettem volna. Aladár átölet a nagy, erős karjaival, és megígérte, hogy végig mellettem marad. Azt mondta, semmi baj sem lehet, hiszen én a legutolsó lennék, akire Bárczi gyanakszik, és tudtam, hogy igaza van, de akkor is féltem. Vagy talán inkább rosszul voltam a gondolattól, hogy szembesülnöm kell Benő halálával, és akkor az utolsó reményem is összetörik, mert meg kell értenem, hogy tényleg igaz.

De muszáj volt szembe nézni vele. Elkeseredetten kapaszkodtam a bátyám karjába, mikor kiléptünk a poros utcára: úgy éreztem, mindenki felém pillantgat. Hiszen sokan tudták, hogy gyengéd szálak fűztek hozzá, és azt hitték, ezzel tudtak minden egyebet is rólunk. Talán sajnálat volt, amit a pillantásukban éreztem, talán megvetés – nem akartam rossz hírét kelteni a puszta létezésemmel.

A kastély kapuja fölé fekete vászon volt kifeszítve – olyan volt, mintha elnyelte volna az összes fényt, nézni sem lehetett szinte máshová. Mikor beléptünk, hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, és megbotlottam, de Aladár megtartott.

Egy nagy, üres teremben kellett várnunk – nem voltak szőnyegek, sem bútorok, csak függöny az ablakokon, és egy portré a falon. Egy portré a gyermek Benőről, amire annyira fájt rápillantani, hogy kerülte minden tekintet. Sokan voltak még ott - mindenki csöndben nézte a hideg kőpadlót, feszengve várta a szabadulást ebből a szomorú házból. Sokukat ismertem, Benő barátai voltak, fiatal férfiak a környékről – némelyiküknek duzzadt és karikás volt a szeme, elárulva titkolt könnyeiket. Szótlanul szorítottak kezet egymással, bíztatva veregették hátba az elesettebbnek tűnőket, és lassan, nyughatatlanul sétáltak fel-alá. De voltak néhányan, akiket nem ismertem még látásból sem, Aladár odasúgta, hogy Bárczi azért hívta őket, mert nem kedvelték a fiát. És ott volt Bárc minden házából valaki, hogy bizonyítsa a családja ártatlanságát.

Kínzó lassúsággal teltek a percek, míg be nem lépett Bárczi. Aladár jól mondta: rá sem lehetett ismerni. Megroggyant kisembernek látszott, aki mintha egy hegyet cipelt volna a hátán. De a hangja zengett: névről szólította az ifjakat, akikről Aladár azt mondta, nem szívelték Benőt, és a fiúk Bárczit követve kisétáltak a teremből. A bent maradtak lopva összepillantottak, de szólni nem szólt senki. Ha néha össze is súgott pár barát, az is olyan halk volt, hogy alig lehetett észrevenni. Nyomasztóbb volt az a csend, mint vihar előtt az idő.

Úgy tűnt, alig mentek még el, már jöttek is vissza a fiatalok, és utánuk Bárczi úr, gondterhelten.

- Jöjjenek akkor a barátai – harsogta a csendbe.

Benő régi barátai, gyerekkori játszótársak és későbbi cimborák, váltottak még egymás között néhány örömtelen pillantást, aztán indultak mind az öreg Bárczi után.

Egyikük keservesen sírt, mikor visszatértek, ketten támogatták, de voltak még, akik könnyeztek. Aladár szorosan magához ölelt, mintha meg akart volna óvni a fiúk fájdalmától… De akkor már úgy éreztem, úgysem fájhat semmi most már jobban. Nem volt több könnyem, amit elsírhattam volna, pedig még a végkimerülésig zokogni is jobb lett volna ennél a megrendült kábulatnál.

Bárczi egyre megsemmisültebbnek látszott.

- Az udvar! – kiáltotta Bárczi. – Mindenki, aki itt szolgál!

Aladár elengedett, és a szemembe nézett, mielőtt elindult volna.

- Mindjárt jövök, ne félj – mondta halkan, és próbált mosolyogni. Bólintottam, és ő ment a többiekkel, ki a teremből.

Benő egyik barátja, Attila lépett oda hozzám. Könnyes volt még a szeme, de az arca már nyugodtabb.

- Abigél – kedvesen a vállamra tette a kezét. – Hogy vagy?

- Hogy is lehetnék – válaszoltam remegő hangon.

- Ne aggódj – mondta a fiú. – Minden rendbe jön.

- Ez nem igaz – suttogtam, aztán elkaptam a szeméről a tekintetem. – De azért… köszönöm.

Attila szomorkásan rám mosolygott, aztán visszament a többiekhez.

Hosszú percek teltek el, mire visszaért a terembe Aladár, meg a többi ember, aki az udvarban dolgozott. Bárczi földre szegezett szeméből mindenki rájöhetett, hogy a gyilkos még mindig nincs meg. A bátyám sietve visszalépett mellém, és oltalmazón átvetette a karját a vállamon.

- Hát jöjjön, aki még Bárcról van itt – vezényelt az öreg.

Vagy ötven ember indult meg utána.

Rengeteg, rengeteg idő telt el. Elfáradtam az álldogálásban, bágyadtan támaszkodtam Aladárnak, és ő is el volt már pilledve. Többen a földre ültek, néhányan az ablakpárkányokra. A tekintetem Benő gyermekkori képére tévedt – a mosolygós, pufók kis arcra, a kedves, barna szemekre… és önkéntelenül apró mosolyra húzódott a szám. Aztán ismét jött a hasító fájdalom, és a mosoly elhalt.

Mikor visszaért a terembe Bárc népe, sokan közülük hazasiettek. Bárczi Béla arca olyan elkeseredett volt már, hogy fájdalom volt rápillantani. Egy megtört apa volt – egy apa, aki elvesztette a fiát. Akkor is megrendített volna, ha nem az lett volna a fia, aki volt.

Hát még mindig nem volt meg a gyilkos.

- Szólj a feleségemnek és Boglárnak – motyogta a komornyiknak, s csak azért hallhatta mindenki, mert a csöndet vágni lehetett volna. A komornyik elsietett mellettünk, és intett Aladárnak, hogy kövesse. Ő gyorsan megbizonyosodott arról, hogy megleszek nélküle, aztán követte a férfit.

Pár pillanatnyi feszült csend után velőtrázó sikoly verte fel a kastély hallgatását. Csakis Boglár lehetett – szegény lányt meg tudtam érteni. Hogyan vádolhatta az apja szeretett bátyja megölésével! Miért kell látnia ilyen fiatalon, mire lehet képes a gyűlölet?...

Jött nem sokára szegény Boglár, keservesen sírva a bátyám vállán, lassan, botladozva. Hirtelenszőke haja az arcába hullott, nem nézett ő senkire, nem is látott talán senkit, vakon bízott a bátyám vezetésében. Aladár épp csak rám pillantott, hogy megmondja, neki kell bekísérnie a lányt, és én rögtön megértettem. Bárcziné ott lépkedett mögöttük, egyenes háttal, mint mindig, de talpig feketében – még az arcát is fekete csipke fedte.

Az anyja és a húga most láthatták először a holttestet – biztos voltam benne, hogy az apa hagyja majd őket gyászolni. Aladár hamarosan visszajött hozzám, és azt mondta, ez sokáig fog tartani. Örültem, hogy nem hallottuk a nők sírását – akkor én sem tudtam volna visszatartani a könnyeket, hiába éreztem úgy, hogy nincs is már több.

Vártunk.

Késő délután volt már, mikor Boglár, az anyjába karolva, visszatért a terembe, és a két nő földre szegezett tekintettel átvonult a gyászolók tömegén, vissza a saját szobáik felé.

Bárczi lassan végigfuttatta komor tekintetét a jelen lévőkön – mind voltak már odabent, egyedül csak én nem. A szeme rajtam állapodott meg.

- Gyere, Abigél – mondta halkan, megnyugtatóan, mivel ahogy a lányáról és a feleségéről sem hitte igazán, hogy bűnös lehetett, engem is ártatlannak érzett. Mégis, meg kellett bizonyosodnia róla… hiszen a fia volt.

Kibontakoztam Aladár öleléséből, és ingatag lábakon elindultam Bárczi után.

Végigmentünk egy rövid folyosón, és le egy lépcsőn, el sok-sok családi portré mellett, amiket egytől egyig ismertem, hisz nem egyszer jártam már itt. Aztán Bárczi úr kinyitott előttem egy ajtót, én pedig, mivel nem tehettem semmi mást, beléptem.

Az, amit láttam, jobban mellbevágott, mint bármi, amire számítottam.

Szédültem, megroggyant a térdem, elhomályosult a látásom, a fülem zúgott… Önkéntelenül a fejemhez kaptam, és szorítottam erősen a halántékom, mintha azt hittem volna, attól jobb lesz.

Benő holtan feküdt ott, abban a ruhában, amit akkor viselt, mikor utoljára láttam.

És a mellkasából az én dísztőröm markolata meredt ki.

Tompán hallottam Bárczi hangját, de csak egy szót értettem: gyilkos.

Vörösséget láttam, élénk vörösséget… a seb vérzett. Kis patakban csurgott az asztalra, és egy csöpp a padlóra hullott. A gyertyák fénye sejtelmesen imbolygó árnyakat festett a falakra, szörnyeket és szellemalakokat, arcokat, amik gúnyosan mosolyogtak rám.

- Abigél, te ölted meg a fiamat! – jutott el végre a tudatomig Bárczi elképedt suttogása.

A tiszti bíró és a pap döbbenten bámultak engem… és lecsöppent még egy piros csepp az asztal széléről…

- Én nem öltem meg Bárczi Benőt – mondtam nagyon halkan. – Esküszöm az életemre. De… A tőr az enyém. Én adtam neki.

Bárczi a papra nézett, a pap a bíróra, aztán mind énrám.

- Mert… - motyogtam. – Szerettük egymást, tudnia kellett… De ő azt akarta, hogy… hogy mondjak igent, vagy… vagy pedig ő megöli magát. És akkor játékból odaadtam neki a tőrt, hogy tegye csak… De én nem… Én sosem gondoltam…

Én öltem meg Bárczi Benőt. Miattam halt meg. Mert nem értettem meg őt eléggé…

Az árnyak a falon vad táncot jártak, és nevettek, és csöpögött a vér… Fáztam, és melegem volt, féltem, pedig elsöprő energiát éreztem magamban…

Odaugrottam az asztalhoz, és kirántottam a tőrt Benő mellkasából. A pengéről csurgott a vér, az orromat megcsapta a halál rozsdás bűze, és utoljára megnéztem azt a gyönyörű arcot… mintha aludt volna.

Aztán megfordultam, és rohantam. Ki az ajtón, fel a lépcsőn, át a folyosón, be a terembe, el a döbbent tömeg mellett, el a bátyám mellett, ki a kapun, ki az utcára. Üvöltve sírtam, de kínomban már nevettem is – és egy rögtönzött dalt kántáltam, hadd tudja meg a világ, mit tettem…

- Egy lány játszott a legénnyel, mint macska az egérrel!...

Azt akartam, hogy sose bocsássanak meg, mert én sem bocsátottam volna meg magamnak.

És csak rohantam a porban, kezemben a véres tőrrel, rohantam ebből a világból kifelé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés