Tetemre hívás

-

Őrültek játéka

A Magyar Nemzet címlapján hozták le a hírt: Újabb tini öngyilkosság: A milliomos Bárczi Barnabás fia, Benő váratlanul, de drámaian időzítve végzett magával tegnap éjjel. Míg folyt a szokásos Bárczi-vacsora a család rózsadombi villájában, a fiú egy antik párbajtőrrel és egy marék nyugtatóval megölte magát a Duna partján. Névtelen bejelentés után a rendőrség talált rá a holttestére, és miközben a mentő szirénázva átsüvített a városon, a házban még mindig tartott a parti. Sajnos az orvosi segítség túl későn érkezett. Már nem tudták megmenteni a csaknem teljesen kivérzett fiút. Bárcziék azóta is mély gyászba és hallgatásba burkolóznak. Lapunk őszinte részvétét fejezi ki a fiatalember családja és barátai felé. Bárczi Benő kedden töltötte volna be a tizennyolcadik születésnapját.

Abigél egykedvűen továbblapozott a következő oldalra, mintha kevéssé érdekelné, amit az előbb olvasott. A szobalány halkan kitöltötte elé a teát, de a testes lány kissé megingott a mozdulat közben, és egy kevés folyadék a drága belga abroszra cseppent.

- Nem tudsz vigyázni?! – szisszent fel Aurora. Gyönyörű vonásait eltorzította a harag.

Felpattant a kétségbeesetten szabadkozó cselédlány mellől, majdnem feldöntve őt, és már indult is a szobája felé, hogy felöltözzön. Az ágyán már ott állt kikészítve a sötét szoknya és a fekete-szürke mintás kardigán. A tükrei előtt állva kifésülte hosszú, szőke haját, felkent egy kis ajakfényt, és megállt, hogy megbámulja a végeredményt.

Úgy indult el aznap is a belvárosi magániskola felé, mintha semmi sem kavarta volna fel. Mintha semmi köze sem lenne az újságban olvasottakhoz. Mintha nem is történt volna semmi.

Bárczi Barnabás a felesége nélkül indult a fia azonosítására, nehogy az asszony megláthassa a szörnyű, élettelen, összeroncsolt testet a kórház alaksori bonctermének hideg asztalán.

Ez nem a fiam – futott át kába agyán, ami azóta lüktetett, hogy először meghallotta az orvos rekedt hangját a telefonban. Ez nem lehet ő.

Végignézett a sápadt vonásokon, a furcsán vizesnek tetsző karokon, amelyeket úgy díszítettek az apró vágások, mint valamiféle morbid ékszerek. A szeme csukva volt. Az arca pedig… olyan békésnek tűnt. Mintha még utoljára valamilyen remény villant volna fel az agyában, mielőtt örökre elment.

Elment… elment… elment…

Megint a fejem zúg, vagy csak harangoznak odakint? Miben reménykedhettél, kisfiam? Hogy időben megtalálunk? Hogy nem ilyen szörnyű véged lesz? Hogy nem egyedül kell meghalnod?

- Őszinte részvétem, uram – állt mellé az orvos összekulcsolt kézzel, mintha imádkozni készülne. – Sajnálom, hogy erre kérem, de alá kell írnia az igazoló nyilatkozatot, hogy ő itt valóban az ön fia.

Nem, nem ő az… Nem lehet ő!

- Ha aláírtam… utána elvihetem?

- Hogyan, kérem?

Barnabás az orvos felé fordult. Jó fél fejjel magasodott fölé, és sötét esőkabátjában még hatalmasabb, még rémisztőbb jelenségnek látszott.

- Jól hallotta.

- Azonnal engedjenek be hozzá! – esett neki Bárczi Katalin az ajtó előtt álló őröknek. Az öltönyös, ajtónyi gorillák úgy néztek ki, mintha egy film vásznáról másztak volna le. Mostanában a férje folyton ilyenekkel tette tele a házat, vagyis pontosabban azóta, hogy megkapták az első fenyegető levelet, amit követett a sorozatos ismeretlen hívás és a kocsi szélvédőjének tönkretétele.

Hányszor mondtam neked, hogy ez meg fog történni – vágta a férfi fejéhez tegnap éjjel, amikor Barnabás elmondta neki a hírt.

Nem is látta Benit tegnap délután óta, amikor még azért nyaggatta, hogy vegye csak fel az öltönyt, és jöjjön le a vendégek fogadására. Az utolsó szavak milyen hanyagul hangzottak el közöttük… Alig figyelt oda rá. Szinte nem is emlékezett az arcára, azóta halványodott, hogy megtudta, soha többé nem láthatja már. De látni akarta! Még egyszer utoljára. Egy anya nem felejtheti el az egyetlen fia arcát.

- Anya, gyere vissza a szobádba! – Barbara állt mellette, finom kis kezeit a vállaira téve, mintha ő egyedül akarná leemelni az iszonyú terhet, amit mostantól élete végéig hordoznia kell. A bukott anyák terhét.

- Köszönöm, kicsim – vette át a megnedvesített törölközőt a lányától. Hogyhogy nem vette eddig észre, mennyire megszépült az arca az elmúlt években? Már nem kislány többé. Mennyire vak voltam eddig! – Kérlek, szívem, tölts nekem egy italt. – Nyögve hátradőlt.

- Anya, nem kéne…

- Ne vitatkozz velem! – csattant fel hirtelen haraggal Katalin, amitől a lánya ijedten hátralépett. – Ne haragudj… de… szükségem van egy italra. – Remegő kézzel nyúlt a metszett kristályüveg után, hogy töltsön magának a konyakból. Tisztán, gondolkodás nélkül öntötte le a torkán, de miután eltöltötte a melegség, úgy érezte, mintha az ital lassan szétmarná belülről, a bűntudattal együtt.

Barbara képtelen volt elmozdulni az ágyáról. Csak feküdt ott fáradt kimerültségben, a plafon egyik sarkában lévő repedés vonalát figyelte. Nem tudta, mihez kezdjen most magával. Nem léphet ki a házból – az apja megtiltotta neki az újságírók tömege miatt, és nem láthatja a bátyját sem – szintén az apja utasításai miatt.

Ez kész őrület! – szorította a kezét a homlokára. Itt van bezárva a házba egy seregnyi személyi testőr társaságában, miközben az apja a szobájában mereng, a mellette lévő szobában a bátyját tették fel a ravatalra, mikor az ilyesmivel elvileg hetekig várni kellene, míg lezajlanak a vizsgálatok a halál körülményeiről meg az ilyenek. Aztán ott az anyja, aki szokásához híven alkohollal öblíti le a fájdalmát, hátha attól eltűnik.

Úgy érezte magát, mintha egy szanatóriumban lenne, összezárva egy csapat közveszélyes őrülttel. Végül is ezek az emberek itt körülötte tényleg őrültek – vagy halottak –, csak az az izgalmas, hogy ők jelentik a családját.

Megborzongott a gondolatra, hogy hamarosan rajta is kiütköznek a téboly jelei, és akkor még jobban elkerülik majd az emberek, mint mostanában.

Unalmában az e-mailjeit böngészte át, de a szokásos levélszemét és iskolai tájékoztatón kívül nem sok minden volt benne. Tulajdonképpen semmi, merthogy az állítólagos barátai közül egyetlen egy sem volt képes még csak egy részvétnyilvánításnak álcázott tudakolódást sem begépelni.

Senkit sem érdekel, hogy mi történt Benivel. Senkit sem érdekel, mi van velem.

Nem akart tovább foglalkozni a nyomasztó gondolatokkal, ezért bekapcsolta a tévét, hogy elterelje a figyelmet a bátyja haláláról akár csak egy percre is, mert ha legalább nem kell belegondolnia, hogy a fiú csak úgy megölte magát, akkor könnyebb lesz elviselni, hogy neki ehhez viszont nincs bátorsága.

A híradóban pedig természetesen külön részt szenteltek Bárczi Benő öngyilkosságának körülményeire.

Barbara türelmesen várakozott, míg az apja meg nem jelent a nappaliban, hogy behívja őket. Akkor vált teljesen bizonyossá előtte, hogy az öreg meghibbant. Ugyanis nem elég, hogy nem engedte a fia közelébe még a saját feleségét és lányát sem, de még egy zarándoklatszerűséget is szervezett Beninek. Mindenkinek a dicső halott elé kellett járulnia, sorban, ahogy az apja szólította őket. A rokonok, az ismerősök, Benő közelebbi barátai, és végül végre valahára ők következtek.

Amikor meglátták a folyosó végéről a gyertyákkal és koszorúkkal körülrakott halottat, aki valaha a bátyja volt, Barbara halkan felsikoltott. Szinte csak egy belső nyögés volt, de mégis úgy érezte, mindenki meghallotta, és a szemek értetlenül merednek rá, ahogy lassan az ő agyára is ráereszkedik az őrület.

Az anyja már akkor zokogott, amikor lehozták a szobájából. Egyszerűen képtelen volt magához térni, de hogy a bánattól vagy a részegségtől nem tudott szabadulni, azt már nehezebb volt eldönteni. Barbara szorosan fogta, de még így is botladozva sétáltak egyre közelebb és közelebb a rémisztő nyughelyhez.

Nem akarom! Nem akarom látni! – akarta volna kiáltani, de hát ki legyen erős, ha ő nem? Az apja tekintetét kereste, de a férfi meredten a fiát bámulta. Vagyis Benő felhajtott ingujját, ahol közszemlére téve látszott a mély seb, amely a halálát okozta.

Mit művelsz, apa?

- Nem… vérzik… a seb… nem vérzik…

A férfi halk mormogásából ez a néhány, ismétlődő szó volt csak értelmezhető a lánya számára.

Az anyja továbbra is zokogott a karjaiban. Legszívesebben ő is ezt tette volna. Bárcsak megtehette volna!

A bátyjára nézett. A szemhéjak eltakarták az élénk tekintetet, most már örökre.

A tömeg halkan sustorgott.

- Vajon miért tette? Olyan szép élete volt – mondták többen is a gyászolók közt.

És Barbara tudta, miért tette mindezt a fiú. Vagyis inkább kiért.

Katalin szíve vérzett, habár a fia karja nem, ahogy a férje várta volna. Nem is értette, hogy hihetett ilyesmiben. Hogy a gyilkosa jelenlétében hirtelen csak ömleni kezd belőle az áruló vér, amely felfedi a gyilkosát.

Hiszen öngyilkos lett! – Ezt akarta a férfi arcába vágni, ha akár csak egy pillanatra is feltekint a fiú élettelen alakjáról.

Barbara ugyanolyan némán állt a bátyja ravatala mellett, ahogy az apja. Katalin most vette csak észre, mennyire hasonlítanak egymásra, pedig mindig úgy gondolta, hogy a lánya rá ütött inkább.

Most mindhárman néma kőszobrokként őrizték Beni álmát. Katalin alig mert a holttestre nézni. Annyira hideg, fagyott és összetört volt így. Mintha nem is az a gyerek lett volna, akinek a jövő hétre tervezett óriási ünnepséget, hogy együtt örülhessenek nagykorúvá válásának.

Furcsa érzés volt, hogy soha többé nem kell ilyesmivel foglalkoznia a fia kedvéért. Azt hitte, hogy majd az egyetem, a munka és a saját család választják majd el tőle az elsőszülöttjét, és nem a halál jön el ilyen hamar. És hogy pont érte…

De miért akartál véget vetni az életednek, édesem? Mit nem adtunk meg neked? Talán tényleg nem szerettelek eléggé…

Felnézett, és akkor a férje is követte a pillantását.

Abigél érkezett utoljára.

A lány lassan, kecsesen sétált a ravatalhoz. Szőke haja az arcába hullt, de egy lassú mozdulattal a helyére igazította. Olyan ártatlan volt, olyan megtört… De hát mit is vártam? – tűnődött Barnabás. Akárhol kereste a fia gyilkosát, sehol sem találta meg. Pedig biztos volt benne, hogy Benő még így, a túlvilágról is rámutat arra, aki végzett vele. Segít neki felderíteni ezt az egészet, megpróbálja megértetni vele a miértet és a hogyant.

De mégsem történt semmi.

Már csak a lány maradt, aki annyira szerette a fiát.

És akkor…

- Vérzik! – kiáltott fel hirtelen Barbara.

A teremben már alig néhányan maradtak rajtuk kívül, de azok is megrökönyödve felhördültek.

Barnabás azonnal odakapta a fejét, és meglátta a bizonyítékot. A fia kést markoló ujjai alól vér szivárgott. Az ő vére. A bizonyíték.

Abigél úgy állt ott, mintha villám csapott volna keresztül rajta. Szeme kitágult, a keze remegett, az arcszíne falfehérré vált.

Tehát ő volt…

- Megölted a fiamat! – kiáltotta az arcába Barnabás, miután megragadta a karját.

Abigél még mindig Benőt nézte, a fiú szivárgó vérét, és a tőrt, amit ő lopott el otthonról, és adott nevetve a fiúnak, amikor azt ígérte neki, hogy végez magával, ha nem szökik el vele innen.

- Nem igaz! – A lány egyetlen mozdulattal kiszabadította magát, és a megtört, hirtelen megöregedett Bárczi Barnabás hátratántorodott. – Nem öltem meg…

- A keze…

- De én adtam oda neki a kést – fejezte be aztán a lány. Odament a fiúhoz, és durván kitépte az élettelen ujjak közül a műtárgyat, ami sok évszázada ugyanúgy ontotta ki az életeket, ahogyan a két nappal ezelőtti éjjelen. Benő keze azonban nehezen eresztette el a tőrt.

- Miért tetted? – kérdezte elhűlve, kétségbeesetten Barnabás. Most látszott csak rajta igazán, hogy beleőrült a fia halálába, és már alig lebeg a józanság törékeny falai között. A tekintete ide-oda járt a teremben, mintha a fiú szellemét keresné. – Miért tetted? – kérdezte újra, talán azért, mert nem kapott választ.

Abigél elmosolyodott, tébolyult kegyetlenséggel. A szeme felvillant, és egész testét átjárta valamiféle győzedelmi mámor.

- Mert hagyta. Mert ő is őrült volt. Mert megtehettem vele.

Nevetve kiszaladt a ház folyosóján, egyenesen a szabadba, és amikor az utcán járt, még akkor is vihogva rohant visszafelé. Ő sem tudta, hová. Nem tudta, mikor kezdett el sírni, de már képtelen volt abbahagyni.

És Bárczi Benő karján úgy csorgott le a vér, mintha a könnyei volnának.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés