Tetemre hívás

-

A kacagó gerle sikolya

 Akkortájt hallottam először Bárczi Benő történetét, amikor elkezdtem szépnek látni a temetőket, de a tetemre hívás legendájának eleinte köze sem volt borzongó csodálatomhoz. Talán nem is egyszer mentem el egyetlen pillantás nélkül a hajdani ifjú sírja mellett, még az is előfordulhatott, hogy a nézelődésbe belefeledkezve a fejfájának támasztottam a napernyőmet vagy a nagyszüleim sírjára szánt virágcsokrot. Mert a hirtelen támadt ámulatom kétség kívül vakká tett, olykor hosszú órákig úgy ittam magamba az egyforma keresztek, az itt-ott felmagasló kripták és kősírok látványát, mintha a radványi erdő szélén kocsikázva csillogó szárnyú gerlékben gyönyörködnék tátott szájjal.

 Egy magamfajta úrilánynak persze felesleges volt az elmúláson merengenie, így egyszersmind tilos is, nem mertem hát bevallani senkinek sem új hóbortomat – az igazat megvallva magam is megrémültem egy kissé. Nem tudtam, szabad-e a csodaszép jelzővel illetnem a fehér márványon megcsillanó napsugarakat és a sötétlő fakereszteket, még abban sem voltam biztos, hogy nem szegek törvényt azzal, hogy nem csupán a családi sírhelyeket látogatom. Kóborlásaimra nem volt magyarázatom egészen addig, amíg végre fel nem figyeltem az egyszerű kis kősziklára a földesúri kripta sarkában.

 Épp olyan jelentéktelen volt, mint az öregasszony, aki felette térdelt; ajkai némán mozogtak, feje alázatosan folytatta hátának ívét, úgy hajolt egy gazos folt felé. Aztán vizet kért tőlem, mert elhaladva úgy lóbáltam hímzett kulacsomat, mint a szalonokban a túlméretezett legyezőt.

 Fogalmam sincs, mikor kezdett mesélni, de suttogása a márvány falhoz szegezte a vállaimat, szavai pedig olyannyira lekötöttek, hogy szinte észre sem vettem utálkozó pillantásait, csak hallgattam, ittam remegő mondatait, és lehunyt pilláimon át látni véltem a zavart beszéd mögött megbújó mesét.  

A radványi erdőben itt-ott halovány foltokat rajzoltak az avarba a lenyugvó Nap sugarai, több fény nem is merte áttörni a lombok sötét csendjét. Az aratók szótlanul ballagtak a falu felé az eldugott ösvényen, amit úgy ismertek, mint a tenyerüket, vállukon meg-megbillent az izzadságtól ragacsos kasza nyele. Nem énekeltek, pedig az elűzte volna önkéntelen félelmüket; a lelküket, mint mindig, most is megszállta valamiféle áhítat, és egyszerűen szentségtörőnek éreztek volna minden felesleges hangot. De ha nem így lett volna, akkor is a torkukra forrt volna a dal az erdő egyik különösen feketéllő pontján, ahol az útjukat egy holttest zárta el. Bárczi Benő hevert ott vérbe fagyva egy rekettyebokor tövében, szívéből egy hosszú, hegyes tőr kiáltotta világgá, hogy halálát szörnyű erőszak, gonosz ármány okozta.

 A férfiak arcára pontosan ugyanaz a döbbent borzalom ült ki, mint az édesapjáéra, a kastély sokat látott uráéra, s csak akkor tűnt el onnan, mikor a dühös, esztelen gyász a helyére nyomakodott dülledt szemű őrületével. A fiú fél órán belül a palota hűvöse felé zötyögött, az apa pedig ott vágtatott a nyomában, mintha a történtek ellenére kötelessége lenne pótolni az elmúlt évek féltékeny aggódását.

 Négy állig felfegyverzett, marcona vitéz őrizte a tanácsterem asztalát, amin a holtak álmos egyszerűségével, mosdatlanul és minden úri éket nélkülözve ott feküdt Bárczi Benő. Apja egy félhomályos sarokban trónolt, süketen meredt az elvesztett ifjúságra, könnytelen szeme dacosan felelt felesége és lánya dübörgő zokogására. A szobát parancsa védte minden látogatótól, egy lélek sem mert ellenszegülni neki, még az asszonyi gyász sem.

 Egy nap azután elmélyült a csönd; a várúr pecsétes meghívókat küldött szét követeivel, és ezzel egy időben sötét leplek borították be a kastélyt. A ravatal végre ünneplőbe öltözött: táncoló gyertyalángokkal, tömjénfüsttel, himbálózó keresztekkel és ájtatos papokkal várta a vendégeket, akik ellen babonás félelemmel hívták a fiú mellkasát csúfító halálos sebet.

 Bárczi Benő olyan ember volt, aki mindig tudta, mit akar, és nagyon nehezen viselte, ha nem kaphatta meg azt, ha esetleg nem az ő szeszélyei szerint alakultak az események. Vézna, kissé férfiatlan jelenség volt, de a falubeli parasztlányoknak és az úri kisasszonyoknak elég volt csak a szemét látniuk, már nem is érdekelték őket a hiányosságok – itt az elérhetetlenség, amott a műveltség pótolta mindet. Azonban éppen népszerűsége és tüskés természete miatt igen sok ellenséget szerzett magának, még ha azok nem is vállalták soha nyíltan ellenszenvüket; a várnép előtt nem voltak titkok, elejtett szavaik nyomán uruk először ezeket a rosszakarókat vezettette a fia mellé.

 Egyiküknél sem indult vérzésnek a seb; még a diadalittas káröröm látványára sem.

 Az öreg Bárczi sokat gondolkodott a körülményeken, hogy elűzze magát a tényt, ujjbegyeiből piros cseppek gördültek a padlóra, ahogy végig- végighúzta őket kardja élén. „Ilyen barátok mellett kinek van szüksége ellenségekre?”, jutott eszébe egy különösen mély vágásnál.

 A fiú bajtársai a parancsra űzött vadként rohantak a kastélyba. Arcuk könnytelen maradt, de szívük sajgott Bárczi Benőért, akit ha erejéért nem is, éles eszéért, és a harcban tanúsított ravaszságáért mélyen tiszteltek. Halálában végre viszonzásra is leltek: a seb nem árulkodott gyilkos indulatról.

 A barátok nyomában már ott leskelődött Bárc falu minden élő lelke, tekintetüket leszegték a megöregedett várúr előtt, mintha nem bírnák elviselni a szemekből áradó önvádat, ami küzdelmével elszakította őket munkájuktól. Szégyellték szánalmukat, az ifjúért ontott könnyeiket, mert még egyszerűségükben is bántotta őket az apa kemény dermedtsége. Azt hitték, ha végre a feleségét is a ravatalhoz engedi, majd meglágyul hideg maszkja, de Bárczinak egyetlen arcizma sem rándult meg, mikor az asszony, lánya kezével a karján a terembe támolygott. Sikoltásuk visszhangzott a falak között, értelmét vesztett ölelésüktől bárki a könnyeit morzsolta volna, de a seb nem vérzett, és a kastély urát tovább hajtotta a bosszúvágy. A lányát nézve egy név jelent meg előtte, egy véletlenül megsúgott szó: a bátyjának szeretője van.

 Kund Abigél minden túlzás nélkül gyönyörű volt: hosszú, fekete haja dús, hullámos fürtökben omlott vállára, égszínkék szemei magabiztosan csillogtak, ahogy belépett az ajtón. Lerítt róla, hogy pontosan tudja, miért szólították, a holttest látványától sem rendült meg, csak állt előtte földbe gyökerezett lábakkal, a fájdalom legkisebb jele nélkül, és a tőrre meredt, mely alól patakokban ömlött a vér. Csak bámulta a száguldó vörösséget, gondolatai pedig ezerszer gyorsabban kergették egymást, s a felismerés kiszárította szomorúságát, hiába pillantott halott szeretője arcára.

 A döbbent csendben tisztán hallatszott az ablak előtti fákon gubbasztó gerlék búgása, hangjukat alig nyomta el Bárczi motyogása:

- Te ölted meg őt.

 A festett üvegtáblák kicsapódtak, mire a gerlék sietve szárnyra kapta; kacagásuk vijjogássá nyúlt, ahogy egyre csak távolodtak, és a vár ura harsogva felelt rá:

- Megölted őt!

 Kund Abigél két lépést hátrált, először egy kisebbet, majd egy akkorát, hogy majdhogynem felbukott libbenő szoknyájában.

- Nem – mondta határozottan, de tenyerével szórakozottan kapott a fodrozódó szövet után. – Isten a tanúm rá, hogy nem bántottam!

 Dacosan felszegte állát, ahogy a két leghamarabb felocsúdó fegyveres megmozdult felé, tekintete furcsán villant körbe a jelenlévőkre, s hátát is mintha büszkeségből húzta volna ki, csak hogy fokozza a drámai szünetet, amit az emberek döbbent, gyanakvó hallgatása idézett elő. Nyilvánvaló volt, hogy senki nem hisz neki, babonás félelmükkel időről időre a sebre pillantottak, amiből tovább csorogtak a vérkönnyek. Feszült figyelmük talán túlságosan is megoszlott a lány és a beszélő vörös patak között, mert Kund Abigél ingerülten, félig kiáltva folytatta mondanivalóját, ami a legnagyobb jó szándékkal sem hangzott védekezésnek; a közelében állók rosszallóan vonták össze szemöldöküket, miközben rámeredtek.
- Viszont én adtam neki ezt a tőrt, a saját két kezemmel!

 Az öreg Bárczin valamiféle elégedettség hullámzott végig ennek hallatán - a seb hát mégsem hazudott -, de ahogy tudatosult benne a szavak valódi jelentése, dühösen hajolt előre. A lánya ijedten nyúlt vállai után, mintha attól félne, hogy a hosszú, szenvedésekkel megnyújtott napok alatt legyöngült idős ember Kund Abigélre veti magát, Bárczi azonban csak meggörbült székében, körmei a karfába vájtak, úgy várta a levegőben lógó folytatást.

- Nem titok, hogy szerettem ezt az ifjút, és hogy hagytam, hadd szeressen. – A lány tétován a ravatal széle után nyúlt, de keze megfagyott a levegőben, beszéde hadarássá torzult, s a sietség eltüntette az illanásnyi könnycseppeket a szeme sarkából, hogy visszaadja a helyet a különös csillogásnak. – Ő is tudhatta, hogy nincs erőm akadályokat emelni elé, bizonyítottam neki a szerelmemet, de ő egyre csak sürgette a házasságot, holott az apja… De nem, nem érdekelte őt senki ellenkezése, még a tulajdon családjáé sem, és az érveimet elsöpörte, mert csak azt látta bennük, hogy ellene fordulok. Dühös lettem, így amikor megfenyegetett, hogy ha nem megyek hozzá, megöli magát, úgy vágtam rá, hogy csak tessék, mintha játék volna az egész. Pergő-forgó, istentelen játék, feldob, és a mélybe húz, igen, pedig komolyan gondolta, makacs, makacs, makacs fiú… Hát meghaltál, igen, meghaltál…

  Most már tisztán kiütköztek rajta a téboly jelei; haját önkéntelenül kócosra túrta, mielőtt kikapta a tőrt Bárczi Benő mellkasából, szemei őrült iramban forogtak szemüregében, és hol kétrét görnyedt a hisztérikus nevetéstől, hol olyan hevesen zokogott, hogy félő volt, ernyedt szorításából húsába szúródik a fegyver.

 Aztán hirtelen felegyenesedett, és kacagása éppúgy változott sikollyá, mint a gerléké, amikor kirohant a teremből. Az emberek utána fordultak, de senki sem eredt a nyomába – gyászukba még több sajnálat költözött, szomorúságuk a felesleges halál terhével mélyült.

 Csak az öreg Bárczi emelkedett fel székéből. Karjait mellkasa köré fonva a kitárt ablakhoz botorkált, és a fák ágain keresztül a lány után bámult, fejével követve annak zavart táncát, keresztül kasul a poros utca hosszán. A többiek csak Abigél énekét hallották, s azt hitték, az apa a fejét csóválja tehetetlen haragjában, de valójában már semmire sem gondolt, a tompa ürességen kívül semmit sem érzett, ujjai ütemesen mozogtak az elenyésző dallamra.

- „Én voltam az, igen/Játék volt az egész/Taposom a hitem/Én voltam a macska, s te az egér.” – nyekeregte az öregasszony, és az arcomba hajolva megrántotta az egyik hajfürtömet.

 Már akkor éreztem, hogy megőrült szegény, amikor hozzá léptem, hogy segítsek rajta, de még most sem húzódtam el tőle, a fizikai fájdalom ellenére sem, annyira megbűvölt a története. Világos volt, miért nem a családi sírhelyben fekszik Bárczi Benő, megértettem a félreeső, szelíden megbúvó követ, ami a nyughelyét jelölte. Az öngyilkosság gyanújával az is csoda, hogy a temetőben feküdt, habár az apja a hallottak alapján olyan embernek tűnt, aki minden hatalmát latba vetette, hogy legalább ezzel jóvátegye, hogy fiával kudarcot vallott, és örökös nélkül maradt.

 Az asszony már két marokkal tépte a hajamat, amitől megtántorodtam, de valamiért még mindig csak annyit ért el vele, hogy a gondolataim felé kanyarodtak. Ki lehet ez a nő a mesebeli fiú sírjánál? Egy rokon az évek messzeségéből? Inkább valamiféle leszármazott, hiszen annyi idő eltelhetett már az óta… De akkor miért ilyen mérges? Miért rám?

- Aú! – jajdultam fel végre, majd meglepően gyengéden ellöktem az öregasszonyt, aki egész csomókat vitt magával a hajamból, ahogy a földre zuhant. Most már az átkait is hallottam, a keserű szavak a külvilág össze többi zajával együtt robbantak a fülembe. Valahol egy gerle búgott, talán egészen az erdőtől sodorta ide hangját a szél.

- A hajad, te kis ringyó, a szemed, még az állad is, hogy rothadna le a csontodról a hús… ismerlek, láttalak, láttam őt is, ahogy elsorvadt körülöttem minden és mindenki… Pont így nézett ki ő is, éppen így, mint te, te átkozott…

  Halálra váltan bukdácsoltam el a közeléből; koszos körmeimmel a szoknyám után kapott, de csak annyit ért el, hogy megbotlottam, lábaimba már elegendő élet tért vissza ahhoz, hogy a ruhámat magamhoz ölelve elrohanjak, s magam mögött hagyjam a máris ködösnek tetsző rémálmot.

  Egy hét múlva erősödött meg bennem annyira a késztetés, hogy ha csak kocsin is, de a temető felé kiránduljak. A napernyőmet fokozatosan fordítottam el az arcom elől, így a márványokról visszatetsző napfény lépésenként lopózott a szemembe a keresztekkel és a zöldellő fűcsomókkal együtt. Olyan volt, mint mindig, szívfacsaróan szép és letaglózó látvány. Hirtelen emlékeztetni kezdett egy képre a szalonunk falán; egy gyönyörű nő állt rajta szélfútta hajjal, szépsége a mögötte elterülő temetőét tükrözte, ha ránéztem, mégis az volt az érzésem, hogy a festő kihagyott valami igazán fontosat a vonásaiból. Nem tudtam, kit ábrázol, csak azt, hogy hasonlítok rá, de valójában soha nem is nézegethettem túl sokáig, mert az idős szolgálónk folyton rám szólt, kérges tenyerével pedig kereszteket vetett. Abigél, motyogta, és a fejét rázta.

 Abigél.

 Annyira elkalandoztam, hogy már az erdőnél jártunk, mikor rám nevetett az ismerős név, és a fák közül is felém kacagtak a régen látott madarak.

- Abigél – suttogtam értetlenül, s akkor hirtelen alacsony, görbe árnyék vált ki egy fatörzs mögül, és én a temetőben látott öregasszonyra ismertem benne.

 Sikoltottam és sírtam, a gerlék pedig úgy kontráztak sikolyomra, mintha világ életükben ezt tették volna. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés